Magyar Szó, 1900. július (1. évfolyam, 131-156. szám)
1900-07-01 / 131. szám
2 131 szám, megélhetés körrel arra, hogy a kivándorlási ösztönt maga felé tereli és megtartja polgárainak azokat, akik messze idegenben szerencsét akarnak próbálni. Ezenfelül pedig a mai helyzetben már nagyon is számba jön az előrelátás momentuma. Mert úgy lehet és arra törekednünk is kell, hogy ötven év múlva a mi iparunk is szükségét érzi a tengerentúli piacnak, amelyet aztán hiába keresünk, ha nem vagyunk ott ma, amikor a hatalmak között fölosztják. Nagyon megszívlelendőknek tartjuk ezeket a szempontokat és azért nem szívesen látjuk külügyi politikánkat változott viszonyok között változatlan rezervált álláspontján. Meg kellene kísérelnie, hogy maga felé hódítsa a közvéleményt is, ahelyett, hogy jobb meggyőződésének ellenére passzíve csatlakozik a közvéleményhez. Ma még lehet akadémice elmélkedni a távoli kínai problémán, de ez a probléma napról-napra közelebb lép hozzánk s akkor csak egyetlen helyes elv képzelhető : viselni csak azokat a terheket, amelyeket viselni kell és kivenni belőlük annyi részt, amennyit csak lehet! MAGYAR SZÓ Julius 1. Szecesszió az igazságszolgáltatásban. Budapest, június 30. Tekintetes szerkesztőség! Mint a „Magyar Szó“ állandó olvasója, e lap hasábjait vagyok bátor kikérni, hogy a magam szerény véleményét elmondjam a méltán oly nagy feltűnést keltett Nyuli-ügyben nemcsak mint a kriminalistikával állandóan foglalkozó jogász, de mint a társadalom esküdtképes polgára. Ezen laphoz fordulok azért is, mert úgy látom, hogy a tek. szerkesztőség e lapot valóban a társadalom szócsövévé kívánja tenni, midőn a közönséget is munkatársának tekintve, az ennek köréből jövő közérdekű felszólalásoknak és leveleknek helyet szokott adni. És ezen eljárás annál inkább indokolt, annál inkább szükséges az egyes esküdtbírósági ítéleteket kritika tárgyává tenni, hogy lássuk, mennyiben vált be a gyakorlatban az oly nagy hozsannával üdvözölt esküdtszéki intézmény. Nyuli Mihály ügyében polgárok ítéltek, szükséges tehát kutatni, hogy mennyiben vállal a társadalom solidaritást ezzel az ítélettel, hogy valóban a közérzületnek és jogi közmeggyőződésnek felel meg az esküdtek verdiktje ? Nem célom ezen cikk keretében az első esküdtszéki ülésszakot és magát az esküdtbírósági intézményt bírálat tárgyává tenni — ezt máskorra tartom fenn — csak tisztán ez egy üggyel akarok most foglalkozni, — annyit azonban már most konstatálok, hogy úgy ez ügy mint az eddigi tapasztalatok sajnosan igazolták mindamaz aggályokat, melyeket ezen intézmény ellen felhoztak. — Igazolták, hogy az esküdtbíróság a hangulatok bírósága, hogy az esküdtek nem bírnak hivatásuk magaslatára emelkedni, hogy hatáskörüket túllépik, mert kegyelmet gyakorolnak, mi pedig csak a király joga, — hogy megrendítik a törvénytiszteletet, mert nem respektálják, hanem veszélyeztetik a jogbiztonságot, mert szentesítik az önbíráskodást, — hogy egyenlőtlenné és bizonytalanná teszik az igazságszolgáltatást, — hogy szóval nagyon is gyarló emberek, akik nem hivatják bírói funkció teljesítésére. Két psychikai momentum vezérelte az esküdteket felmentő verdiktjükben. Az egyik a szánalom a vádlott iránt, a másik pedig ,az alsóbb néposztályokban, — melyből az esküdtek e bűnpörben túlnyomólag kikerültek — elterjedt ellenszenv az ügyvédekkel szemben. Ez ellenszenvet hiába tagadnék, az létezik, hogy mennyiben van alapja, azt most nem firtatom. Van benne kétségtelenül túlzás, az általánosítás mindenesetre helytelen de van benne igazság is. Koncedálom, hogy a részvétet .Nyuli megérdemelte, de vajjon indok lehet-e ez az ő felmentésére? ! Hogy vitézül verekedett valaha — talán csak kalandorságból — az ok lehet érdemjelre, kegydíjra, talán állásnál előnyben részesítésre, de nem arra, hogy különleges állást foglaljon el az igazságszolgáltatásban. Ámbár hogy őszintén szóljak, én nem is látom Nyulit oly nagynak, oly magasztosnak. A munka nélküli megélhetés, az örökség utáni vágy miatt hagyta el állását. Lehet, hogy igazságtalanság történt rajta, illetve nővérén, lehet hogy az igazságszolgáltatás szekere kizökkent, lehet, hogy bűnös kezek zökkentették ki, de váljon ezen bűnért a halál jár-e ki, vagy joga van-e sértettnek átvenni az államhatalom funkcióját és vajjon ekkor súlyosabb megtorlás jár-e a sérelemért ?! A sajtó csaknem egyértelműleg konstatálja, hogy a polgári perben hozott ítélet igazságtalan volt. Hát ha ez való volna, akkor ez a civilis jogszolgáltatás csődjét jelentené. Igaz, hiányos sőt rossz nagyon — különösen lassú és költséges, — de hogy ez a 12 esküdt, akik a polgári per irataiba még csak bele sem tekintettek, ily hirtelen könnyedén meg bírta volna találni a per labirintjában az igazság kivezető fonalát, ezt nem hiszem. Egyik igen lényeges hiba az együttes magánvád hiánya. A közvád határozottan gyengébb a védelemnél és a sértettnek vagy legközelebbi hozzátartozóinak meg kell adni a jogot, hogy a sérelemért ne csak a köz-, de az egyéni jogrend nevében ib elégtétel követeltethessék ? Mert e jogot ismerik el az esküdtek a felmentéssel. Vajjon mit szóltak volna az esküdt urak, ha a megölt fivére ott nyomban lelőtte volna a gyilkost, vagy ha e fivér az esküdtek által elkövetett igazságtalanságért úgy vett volna elégtételt, hogy lelövi a védő ügyvédet, kinek fáradozása és ékesszólása idézte elő, hogy a megölt áldozat halála boszulatlanul marad. Ilyen gyakorlat óriási veszélyt rejt magában. A tettes még aljas indokból elkövetett tettének is mindig fog tudni etnikait alapot találni. Elkedvetleníti az anélkül is egyre lanyhuló közvádat és a bíróságot, mely jobb meggyőződése ellenére kénytelen a felmentést kimondani. Kiváló tisztelettel X>r. Szende Sándor - ügyvéd. Pókháló, — Alfonz, Zizi és a gaz Flórián. — Kint ültünk ketten a lugasban: Buba, a família királykisasszonya, meg én, az álmodozó. És egymásra néztünk, és boldogok voltunk. Buba azután megpendítette ölében a mandolint, melynek keskeny, világosbarna fanyakán széles, piros szalag volt csokorra kötve, és eljátszta a Santa Luciát; szép mezzo-szopránján pedig lágyan dalolta melléje a szöveget. És ahogy’ ott ültem és hallgattam a fapadon a kerek asztalnál, látom, hogy a léctető sarkából, a vadszellő közül csak ereszkedik le az én pókom, s arcomtól mintegy két arasznyira megáll és ő is hallgatja a dalt. Régi ösmeretségem volt már e pókkal s mindjárt az elején, már akkor megkedveltük egymást, mikor ő a lécek és az alig kihajtott vadszőllő fiatal indái között hálóját szőtte. Igen Csöndes, mondhatnám, jómodoru pók volt és amint tapasztaltam, becsülettel megélt a keresetéből. Most azonban két hétig távol lévén hazulról, első pillantásra feltűnt, hogy Alfonz — így neveztem el magamban a pókot — ijesztően sovány és potroha csaknem egészen összeaszott. — No, — szólítom meg, miután a királykisasszony bevégezte a dalt, — hát neked mi bajod van, Alfonz ? Megsoványodtál! Ö lankadtan meghimbálózott a gondolatnyi vékonyságú nyálkaszálon és szomorúan nézett rám. — Oh, uram, nem csoda, ha megsoványodtam: nagyon, nagyon rosszul jövedelmező az üzlet. Alig bírok megélni a keresetemből, uram. — Hogyan ? — kérdeztem csodálkozva. Hisz’ ezelőtt, még két héttel ezelőtt sem volt rá eset, hogy hálódba ne kerültek volna a legjobb falatok. Hisz’ mindig olyan kövér legyeid voltak Alfonz, hogy teremt’ úgyse’ bárki pókja megirigyelhette volna őket tőled! Alfonz csak szomorúan himbálózott és nem felelt. (Lehet különben, hogy egyáltalában, sem azelőtt, sem ezután nem beszélt, csupán énnekem tetszett úgy, mintha beszélgetne és szavainak értelme volna. Buba legalább, fogadok, egy kukkot sem hallott tőle, s tágra nyitott szemmel, ámultan leste, hogy miket nem diskurálok én össze azzal az állattal. Beletelt vagy két perc, mikor hallottam a pók hangját. — Bizony, uram, meg is irigyelték, el is ragadták tőlem a jó illataimat. Konkurrensem van. Az, (és itt izgatottan rándult egyet a száján) az ott, instálom, a két piros léc között a szögletben! Idegesen kapálózott hosszú, vékony lábaival, mialatt, úgy véltem, dühösen sziszegte: — A nyomorult! Nyomorult! Mert az ő hálója sokkal jobb helyen van, mint az enyém és nem röpülhetne hozzám senki, anélkül, hogy már az ő hálójába bele ne akadjon. Így aztán én hozzám csakugyan senki sem röpül, mert mindenki megragad az ő boltjában s nekem, uram, éheznem kell! Már hetedszer ebédelek úgy, uram, hogy visszagondolok a régi, szép időkre s kövér dongóim emlékével igyekezem jól lakni. Hehe ! nevetett keserűen, — de valóságnak, uram, a legkövérebb dongó emléke is sovány falat, ugyebár ? — Ebben igazad van, Alfonz. Ebben filozófia van. De épp azért csodálkozom, hogy, ha ilyen filozófus vagy, mért nem fogsz ki ezen a . . .? Hogy is hívják a konkurrensedet ? •— Flórián . .. — Nos igen, hát miért nem fogsz ki ezen a Flóriánon olyan képen, hogy egyszerűen ott hagynád a faképnél a régi hálódat, melyből most már nem tudsz megélni és költözködnél át a lugas túlsó sarkába? Nézz am oda! Ott kitűnő helyed lenne, s fittyet hányhatnál ennek a haszontalan Flóriánnak! Mert nem költözöl át, Alfonz ? — Hm, mondta ő mogorván, — csakhogy nem tehetem ám. — Miért ? — Mert — itt úgy tetszett nekem, mintha zavarban lett volna afelől, hogy mit is mondjon voltaképen, — mert akkor, uram, igen távol esném Zizitől, és azt én nem bírnám kiállani. Ez utóbbi szavakat már szinte hadarta, mint ahogy az ember is elhadarja néha épp azokat a vallomásokat, melyekbe legnehezebben tudott belefogni. — Zizi tudniillik,óh, ha látná, uram, milyen szép és milyen szeretetreméltó!) Itt lakik, ni, a lugas külső oldalán ; tessék csak nézni, itt balra, a tizenkettedik és tizenegyedik léc között, az alatt a pompás szőllőlevél alatt, ni! Látja már,kérem? Igen?Nos, nem gyönyörű hely ?