Magyar Szó, 1900. július (1. évfolyam, 131-156. szám)

1900-07-01 / 131. szám

2 131 szám, megélhetés körrel arra, hogy a kiván­dorlási ösztönt maga felé tereli és meg­tartja polgárainak azokat, akik messze idegenben szerencsét akarnak próbálni. Ezenfelül pedig a mai helyzetben már nagyon is számba jön az előre­látás momentuma. Mert úgy lehet és arra törekednünk is kell, hogy ötven év múlva a mi iparunk is szükségét érzi a tengerentúli piacnak, a­melyet aztán hiába keresünk, ha nem vagyunk ott ma, a­mikor a hatalmak között fölosztják. Nagyon megszívlelendőknek tartjuk ezeket a szempontokat és azért nem szívesen látjuk külügyi politikánkat változott viszonyok között változatlan rezervált álláspontján. Meg kellene kísérelnie, hogy maga felé hódítsa a közvéleményt is, a­helyett, hogy jobb meggyőződésének ellenére passzíve csatlakozik a közvéleményhez. Ma­­ még lehet akadémice elmélkedni a tá­voli kínai problémán, de ez a probléma napról-napra közelebb lép hozzánk s akkor csak egyetlen helyes elv kép­zelhető : viselni csak azokat a terhe­ket, a­melyeket viselni kell és kivenni belőlük annyi részt, a­mennyit csak lehet! MAGYAR SZÓ Julius 1. Szecesszió az igazságszolgáltatásban. Budapest, június 30. Tekintetes szerkesztőség! Mint a „Magyar Szó“ állandó olvasója, e lap hasábjait vagyok bátor kikérni, hogy a magam szerény véleményét elmondjam a méltán oly nagy feltűnést keltett Nyuli-ügyben nemcsak mint a kriminalistikával állandóan foglalkozó jogász, de mint a társadalom esküdtképes polgára. Ezen laphoz fordulok azért is, mert úgy látom, hogy a tek. szerkesztőség e lapot valóban a társada­lom szócsövévé kívánja tenni, midőn a közönsé­get is munkatársának tekintve, az ennek köré­ből jövő közérdekű felszólalásoknak és levelek­nek helyet szokott adni. És ezen eljárás annál inkább indokolt, annál inkább szükséges az egyes esküdtbírósági ítéle­teket kritika tárgyává tenni, hogy lássuk, men­­nyiben vált be a gyakorlatban az oly nagy ho­zsannával üdvözölt esküdtszéki intézmény. Nyuli Mihály ügyében polgárok ítéltek, szük­séges tehát kutatni, hogy mennyiben vállal a társadalom solidaritást ezzel az ítélettel, hogy valóban a közérzületnek és jogi közmeggyőző­­désnek felel meg az esküdtek verdiktje ? Nem célom ezen cikk keretében az első es­küdtszéki ülésszakot és magát az esküdtbírósági intézményt bírálat tárgyává tenni — ezt más­korra tartom fenn — csak tisztán ez egy üg­­gyel akarok most foglalkozni, — annyit azonban már most konstatálok, hogy úgy ez ügy mint az eddigi tapasztalatok sajnosan igazolták mindamaz aggályokat, melyeket ezen intézmény ellen fel­hoztak. — Igazolták, hogy az esküdtbíróság a hangulatok bírósága, hogy az esküdtek nem bírnak hivatásuk magaslatára emelkedni, hogy hatáskörüket túllépik, mert kegyelmet gyakorol­nak, mi pedig csak a király joga, — hogy meg­rendítik a törvénytiszteletet, mert nem respek­tálják, hanem veszélyeztetik a jogbiztonságot, mert szentesítik az önbíráskodást, — hogy egyenlőtlenné és bizonytalanná teszik az igazság­szolgáltatást, — hogy szóval nagyon is gyarló emberek, a­kik nem hivatják bírói funkció tel­jesítésére. Két psychikai momentum vezérelte az es­küdteket felmentő verdiktjükben. Az egyik a szánalom a vádlott iránt, a másik pedig ,az alsóbb néposztályokban, — melyből az esküdtek e bűnpörben túlnyomólag kikerültek — elterjedt ellenszenv az ügyvédekkel szemben. Ez ellen­szenvet hiába tagadnék, az létezik, hogy mennyi­ben van alapja, azt most nem firtatom. Van benne kétségtelenül túlzás, az általánosítás min­denesetre helytelen de van benne igazság is. Koncedálom, hogy a részvétet .Nyuli megér­demelte, de vajjon indok lehet-e ez az ő felmen­tésére­­? ! Hogy vitézül verekedett valaha — talán csak kalandorságból — az ok lehet érdemjelre, kegydíjra, talán állásnál előnyben részesítésre, de nem arra, hogy különleges állást foglaljon el az igazságszolgáltatásban. Ámbár hogy őszintén szóljak, én nem is látom Nyulit oly nagynak, oly magasztosnak. A munka nélküli megélhetés, az örökség utáni vágy miatt hagyta el állását. Lehet, hogy igaz­ságtalanság történt rajta, illetve nővérén, lehet hogy az igazságszolgáltatás szekere kizökkent, lehet, hogy bűnös kezek zökkentették ki, de vál­jon ezen bűnért a halál jár-e ki, vagy joga van-e sértettnek átvenni az államhatalom funkcióját és vajjon ekkor súlyosabb megtorlás jár-e a sére­lemért ?! A sajtó csaknem egyértelműleg kon­statálja, hogy a polgári perben hozott ítélet igazságtalan volt. Hát ha ez való volna, akkor ez a civilis jogszolgáltatás csődjét jelentené. Igaz, hiányos sőt rossz nagyon — különösen lassú és költséges, — de hogy ez a 12 esküdt, a­kik a polgári per irataiba még csak bele sem tekintettek, ily hirtelen könnyedén meg bírta volna találni a per labirintjában az igazság kivezető fonalát, ezt nem hiszem. Egyik igen lényeges hiba az együttes magán­vád hiánya. A közvád határozottan gyengébb a védelemnél és a sértettnek vagy legközelebbi hozzátartozóinak meg kell adni a jogot, hogy a sérelemért ne csak a köz-, de az egyéni jogrend nevében ib elégtétel követeltethessék ? Mert e jogot ismerik el az esküdtek a felmentéssel. Vajjon mit szóltak volna az esküdt urak, ha a megölt fivére ott nyomban lelőtte volna a gyilkost, vagy ha e fivér az esküdtek által el­követett igazságtalanságért úgy vett volna elég­­­tételt, hogy lelövi a védő ügyvédet, kinek fára­dozása és ékesszólása idézte elő, hogy a meg­ölt áldozat halála boszulatlanul marad. Ilyen gyakorlat óriási veszélyt rejt magában. A tettes még aljas indokból elkövetett tettének is mindig fog tudni etnikait alapot találni. El­kedvetleníti az anélkül is egyre lanyhuló közvá­dat és a bíróságot, mely jobb meggyőződése el­lenére kénytelen a felmentést kimondani. Kiváló tisztelettel X>r. Szende Sándor - ügyvéd. Pókháló, — Alfonz, Zizi és a gaz Flórián. — Kint ültünk ketten a lugasban: Buba, a família királykisasszonya, meg én, az álmo­dozó. És egymásra néztünk, és boldogok vol­tunk. Buba azután megpendítette ölében a mandolint, melynek keskeny, világosbarna fa­nyakán széles, piros szalag volt csokorra kötve, és eljátszta a Santa Luciát; szép mezzo-szopránján pedig lágyan dalolta mel­léje a szöveget. És a­hogy’ ott ültem és hallgattam a fapa­­don a kerek asztalnál, látom, hogy a léctető sarkából, a vadszellő közül csak ereszkedik le az én pókom, s arcomtól mintegy két arasz­nyira megáll és ő is hallgatja a dalt. Régi ös­­meretségem volt már e pókkal s mindjárt az elején, már akkor megkedveltük egymást, mikor ő a lécek és az alig kihajtott vadszőllő fiatal indái között hálóját szőtte. Igen Csöndes, mondhatnám, jómodoru pók volt és a­mint tapasztaltam, becsülettel meg­élt a keresetéből. Most azonban két hétig távol lévén hazulról, első pillantásra feltűnt, hogy Alfonz — így neveztem el magamban a pókot — ijesztően sovány és potroha csak­nem egészen összeaszott. — No, — szólítom meg, miután a király­kisasszony bevégezte a dalt, — hát neked mi bajod van, Alfonz ? Megsoványodtál! Ö lankadtan meghimbálózott a gondolatnyi vékonyságú nyálkaszálon és szomorúan né­zett rám. — Oh, uram, nem csoda, ha megsoványod­tam: nagyon, nagyon rosszul jövedelmez­ő az üzlet. Alig bírok megélni a keresetemből, uram. — Hogyan ? — kérdeztem csodálkozva. Hisz’ ezelőtt, még két héttel ezelőtt sem volt rá eset, hogy hálódba ne kerültek volna a leg­jobb falatok. Hisz’ mindig olyan kövér le­gyeid voltak Alfonz, hogy teremt’ úgyse’ bárki pókja megirigyelhette volna őket tőled! Alfonz csak szomorúan himbálózott és nem felelt. (Lehet különben, hogy egyáltalá­ban, sem azelőtt, sem ezután nem beszélt, csupán énnekem tetszett úgy, mintha beszél­getne és szavainak értelme volna. Buba leg­alább, fogadok, egy kukkot sem hallott tőle, s tágra nyitott szemmel, ámultan leste, hogy miket nem diskurálok én össze azzal az ál­lattal­. Beletelt vagy két perc, mikor hallottam a pók hangját. — Bizony, uram, meg is irigyelték, el is ragadták tőlem a jó illataimat. Konkurren­­sem van. Az, (és itt izgatottan rándult egyet a száján) az ott, instálom, a két piros léc kö­zött a szögletben! Idegesen kapálózott hosszú, vékony lábai­val, mialatt, úgy véltem, dühösen sziszegte: — A nyomorult! Nyomorult! Mert az ő hálója sokkal jobb helyen van, mint az enyém és nem röpülhetne hozzám senki, a­nélkül, hogy már az ő hálójába bele ne akad­jon. Így aztán én hozzám csakugyan senki sem röpül, mert mindenki megragad az ő boltjában s nekem, uram, éheznem kell! Már hetedszer ebédelek úgy, uram, hogy vissza­gondolok a régi, szép időkre s kövér don­góim emlékével igyekezem jól lakni. Hehe ! nevetett keserűen, — de valóságnak, uram, a legkövérebb dongó emléke is sovány falat, ugyebár ? — Ebben igazad van, Alfonz. Ebben filo­zófia van. De épp azért csodálkozom, hogy, ha ilyen filozófus vagy, mért nem fogsz ki ezen a . . .? Hogy is hívják a konkurren­­sedet ? •— Flórián . .. — Nos igen, hát miért nem fogsz ki ezen a Flóriánon olyan képen, hogy egyszerűen ott hagynád a faképnél a régi hálódat, mely­ből most már nem tudsz megélni és költöz­ködnél át a lugas túlsó sarkába? Nézz am oda! Ott kitűnő helyed lenne, s fittyet hányhatnál ennek a haszontalan Flóriánnak! Mert nem költözöl át, Alfonz ? — Hm, mondta ő mogorván, — csakhogy nem tehetem ám. — Miért ? — Mert — itt úgy tetszett nekem, mintha zavarban lett volna a­felől, hogy mit is mond­jon voltaképen, — mert akkor, uram, igen távol esném Zizitől, és azt én nem bírnám kiállani. Ez utóbbi szavakat már szinte hadarta, mint a­hogy az ember is elhadarja néha épp azokat a vallomásokat, melyekbe legnehe­zebben tudott belefogni. — Zizi tudniillik,­­óh, ha látná, uram, mi­lyen szép és milyen szeretetreméltó!) Itt la­kik, ni, a lugas külső oldalán ; tessék csak nézni, itt balra, a tizenkettedik és tizene­gyedik léc között, az alatt a pompás szőllő­­levél alatt, ni! Látja már,kérem? Igen?Nos, nem gyönyörű hely ?

Next