Magyar Szó, 1900. szeptember (1. évfolyam, 182-207. szám)

1900-09-01 / 182. szám

Előfizetési ár Egéaz évre ... 28 kor. — ÜL Fél évre ... 14 , — , N­egyed évre ... 7 , — , Egy hónapra.. . • 2 m 40 , Egyes szám • • • • • 8 fillér. Vidéken ...... 10 „ Szerkesztőség: Budapest, 1900. ELSŐ ÉVFOLYAM (182. szám. IV., Sarkantyú 3­ utoza­t. Politikai napilap. »■­ JT.’TUMTW IIII Ilii« —m Felelős szerkesztő: Dr. P­ALYI EDE Apró hirdetései» arai Efry no . .....# Ollír Vastagabb betűsei . . . Hirdetések díj.zab&a szerint. Idegjeles mindé. pap. Kladdhivetali IV, Sark­aetyQs-btoza 3. Szombat, szeptember 1. Bizalom és megvetés. Budapest, aug. 31. Könnyű a szabadkaiaknak bizalmat és megvetést szavazni meg, az egyiket Da­rányinak a Pester Lloyd miatt, a mási­kat a Pester Lloydnak Darányi miatt. Szabadka városa egyike az ország leg­gazdagabb földbirtokosainak, becsüle­tére válik az az ezer holdnyi földmives­­iskola, melyet a millennium emlékére ál­lított s melyet föntart a maga embersé­géből anélkül, hogy Darányi urnak csak egy árva krajcárjába kerülne és anélkül, hogy Darányi ur érdemesnek tartaná, hogy tudomást vegyen róla. A földbir­tokos Szabadka miért ne szavazzon bi­zalmat az agrár eszmék pezsgőző apos­tolának és mi köze neki a Pester Lloyd­­hoz, mely neki se inge, se gallérja ? Azaz még sem igy áll a dolog. Sem Szabadkán, sem másutt, ahol bizalmat szavaznak Darányi úrnak. A kisebb gondjuk is nagyobb a Darányi fájó fejé­nek, csakhogy igy muszáj szolgálni a bizalmi borogatással, amelyet époly ke­véssé lehet megtagadni, mint az anzix­­kártyát. A dolog itt is, mint másutt, úgy esett meg, hogy egy úr, aki Darányi le­­kötelezésére törekedett, fölkelt és a köz­gyűlés útján megtette az indítványt. A miniszter aktív, a város kormánypárti s ami több, szabadelvű, hát az ilyen indít­ványt épenséggel nem lehet visszautasí­tani, mert nem illik. A szabadkai votum az illendőség votum­a volt, mint sok más, amikor a hatósági testületeket az ilyen indítván­nyal kényszerhelyzetbe hozzák. De nézzen csak köi­ü­l Darányi úr inkog­nitó Szabadkán, majd meghallaná, ha különben nem tudja, mint gondolkod­nak felőle Szabadkán — hivatalon kívül. De hiszen ez merőben mellékes. A Pester Lloyd meg lehet elégedve, lát­ván, hogy az ő ism­eretes huszárvágása nyomán mennyire kell még mindig bo­rogatni a szép Darányi f­ejét. Hiszen en­nek már két hónapja és még mindig szavaz­nak bizalmat. Még mindig az ablakba teszik a telegrammokat, hadd lássa or­szág-világ, mennyire bízik ország-világ Darányiban. . Darányiban? Ugyan várjunk csak egy kicsit. Melyik Darányiban? Abban-e, aki Párisban az agrár­eszmékre ivott, avagy abban-e, a­ki idehaza letagadta az utolsó korty pezsgőig azt a v'­rcsi diadalát ? Szeretnék tudni, mint gondolkoznak a bírók és megvetők erről a dologról. Az tetszik-e nekik, amit Párisban mondott, vagy az, hogy nem mondott Párisban semmit. Mert attól függ, vájjon szívesen látják-e Darányit az agrárizmus­­ utján, s avagy elhiszik neki, hogy nem agrárius és becsületszóra megadják neki a fel­mentvényt. « Igazában mondjuk, örvendünk annak a sok bizalmi nyilatkozatnak és óhajtjuk, vajha tiszta szívből, őszintén és spontán jöttek volna. Mert a dolog természeténél fogva is úgy akceptálva az ügyet, ahogy a miniszter állította, ezek a bizalmi nyi­latkozatok voltaképen mind tiltakozások a párisi teszt ellen. Darányira a Pester Lloyd rátámadt, hogy agrárius eszméket magasztal. Darányi azt mondta: ez nem igaz. És akkor jönnek a bizalmi nyilatkoza­tok, amely­ek azt mondják: a Pester Lloyd méltatlanul támadott téged, mert mi bí­zunk benned s ha azt mondod, hogy nem éltetted az agrárius eszméket, ak­kor ez így is van. Visszájáról nézve a dolgot: a miniszterre csúnya dolgot fo­gott rá a Pester Lloyd, amelyben Da­rányi ártatlan. Hiszen ez nagyszerű, egyebet mi sem akarunk. Mi is csak azt mondjuk, hogy csúnya dolog volt ez a teszt s az egész különbség köztünk és a bizakodók között csak az, hogy mi hiszünk a Pester Lloyd-nak, ők meg hisznek Darányinak. Politikailag értékesnek azt tartjuk, hogy a bizalmi nyilatkozatok nem jelentenek állásfoglalást az agrár­eszmék mellett, hanem épen az agrár­eszmék ellen. S mennél földmivesebb az illető bizakodó­ ­ magyar zene történetéta. A magyar művelődés történelmét még nem irta meg senki. Irodalomtörténeteinkben, politikai történelmünkről szóló kisebb-nagyobb becsű és terjedelmű könyveinkben mellékesen van egy-egy fejezet, mely kivonatosan tárgyalja nemzetünk szellemi életének egész körét. Ezekben a feje­zetekben sok minden hiányzik, művészetünk, fő­leg a zene fejlődésének ismertetése szinte telje­sen ; talán azért, mert mindenoldalú búvárkodást nem lehet elvárni az állami élet vagy az iroda­lom történetírójától, zenei monográfiákra pedig nem támaszkodhatott senki, mert ilyenek nin­csenek. Tíz éve lehet, hogy az első (s azóta mostanig egyetlen) ily monográfia megjelent: „A magyar zene egyetemes története“, Hofecker Imre könyve. Noha második kiadást is ért előfizetők útján, sem a nagy közönség nem ismeri, sem zenészeink legnagyobb része, — sőt még Ábrá­nyi sem, a­ki pedig előnyösen felhasználhatta volna a nem nagy terjedelmű, de alapos és kö­rültekintő, jó munkát. Merem állítani, hogy ezt a 124 lapnyi kézikönyvet nem tette fölöslegessé Ábrányi Kornélnak most megjelent 700 lapos műve, „A magyar zene a XIX. században“, bár emez is kiterjeszkedik a most lehunyó szá­zad előtti időkre. Ábrányit kétségkívül a leghivatottabbnak lehe­tett gondolni az ily nagy munka megírására , hiszen több mint félszázada, benne él az összes zenei mozgalmakban s akár mint szaklap szer­kesztője, akár mint tanár az országos zeneaka­démián, akár mint zenei ügyek intézője a dal­egyesületek országos’ szövetségében, — vezér­szerepet játszott, ismert minden tényezőt s ép­pen oly jól emlékezik még ma is a régibb időkbeli, háttérben intéző érdekekre, mint a­mi­lyen jól ismeri az újabbakat is; a történetíró­nak pedig nem szabad a kifejezésre jutott tö­rekvésekre, a nyilvános eredményekre szorít­koznia, hanem a dolgok okait is értékük szerint kell fölbecsülnie, hogy utóhatásuk felett tanul­ságos ítéletet mondhasson. Ez az érdeme meg is van Ábrányi könyvének s ezért óhajtandó, hogy mindenki forgassa, a ki a magyar kultúra iránt érdeklődik. Ennek a műnek megjelenése indít az aláb­biak megírására. A nagy könyv kivonatolása helyett, — a­mi annyira kényelmes, mint elterjedt módja a hírlapi könyvismertetésnek — hasznosabb lesz az olvasót arra figyelmeztetnem, hogy száz fejezetre osztott könyvét ne egyfolytában elejé­től végig olvassa, hanem válogassa ki az egymás folytatását képező fejezeteket. M­ert Ábrányi egy­szerű időrendet tartott szeme előtt, úgy, hogy a­ki, például, a férfinégyes (azaz dalegyesületi élet) történetét keresi, az minden évtized keretén be­lül külön tárgyalásban találja meg, tehát több, egymástól messze fekvő fejezetekben. A terje­delmes mű évtizedekre, sőt a decenniu­mok első és második felére, osztja fel roppant anyag hal­mazát, hogy áttekinthetővé tegye. Ez minden­esetre elmésebb eljárás, mint pl. Neuss Eduárdé, a­kinek tavaly megjelent huszonegy éves Liszt­életrajza elejétől végig egyfolytában hömpölyög szakaszokra oszlás és tartalomjegyzék nélkül. Reuss, az alapos német, azzal tetézte mulasztá­sát, hogy még névmutatót sem függesztett köny­véhez ; sajnos, ezt a hiányt Ábrányinak is sze­mére vethetni. Megszámláltam, hogy Reményi Ede neve 23 ízben fordul elő azonkívül, hogy Ábrányi arról külön fejezetet irt, hogyan kutassa végig az egész óriás könyvet az olyan hirlapíró, a­ki például egy évforduló alkalmával hamaro­san mindent össze akar állítani, a­mit egy ilyen alapvető munkában Reményiről találni lehet ? Vagy ha valaki a tudományos akadémiában — azt is mondhatnám: az oszágos zeneakadémia — Bartalusról akar nekrológot felolvasni, vagy a­ki a nagyérdemű Mátray Gábor vagy Brassai Sá­muel életrajzán dolgozik, hogyan akadjon rá 45 év rengetegében Bartalus, Mátray vagy Brassai nevére, a­kikről külön fejezet nem szól ? Még nem volna késő, ha a gazdag tartalmú könyv kiadója, a Rózsavölgyi és társa cég, névmutatót készíttetne a nagy elterjedésre számító műhöz. A nagy közönségtől sem szabad azt várni, hogy a krónikaszerű egymásutánban tartott nagy könyv­ből maga halás­sza ki az összetartozó, de az egyöntetű tárgyalást nélkülöző mozzanatokat ; ez felérne egy új könyv megszerkesztésével. Egyelőre nagyobb baja is van Ábrányi köny­vén­ek; hogy miért csak „egyelőre“, azt alább megfejteni. Ez a nagyobb baj az, hogy minden gazdagsága mellett is fölötte hiányos. Inkább a meglevő szövegből kellett volna egy-két ívet elhagyni, de a hiányzó szakaszok közül egyet sem lett volna szabad Ábrányinak kifelejtenie. Ő maga megírta volt — ha nem is terjedelme-

Next