Magyar Szó, 1900. szeptember (1. évfolyam, 182-207. szám)
1900-09-01 / 182. szám
2182. számú foglalat, annál jobban örülünk neki, mert megerősíti azt a meggyőződésünket, hogy az országnak gazdálkodó elemei is távol állanak az osztályérdeken alapuló, az állam és társadalom egységét megbontó, a reakcionárius politikának takaróul szolgáló agrárizmustól, amely eszerint összezsugorodik egy elszigetelt érdekcsoport hatalmi és politikai törekvéseire. S annál inkább megvetendő, hogy a kormány, annyira ellenére a nemzet közvéleményeinek, mégis térdet-fejet hajt az agrárius magyarok előtt s föladván az ország igazi érdekeit, az ország kárára, liberális eszméinek elárulásával szolgálja annak a másfél tucat nagyúri politikusnak az ambícióját, akik se többet, se kevesebbet nem akarnak, mint hatalomra jutván, véget vetni Magyarországon a szabadelvű uralomnak s rátenni jobb lábukat a polgári társadalom, bal lábukat a szegény, de most még szabad parasztok nyakára. MAGYAR S20 Szeptember 1. Mire való a „közgazdasági kamara“? Budapest, aug. 31. Kipattant hát a titok. Széll Kálmán állítótólag legszemélyesebb kezdeményezéséből felvetette a „közgazdasági kamara“ eszméjét. E sajátságos szervezet célja a félhivatalos sajtó szerint az volna, hogy véleményező fórum gyanánt szolgáljon gazdasági kérdéseinkben a kép, hogy az ellentétes kereskedelmi ipari s másfelől mezőgazdasági érdekek egyaránt szóhoz jutnának s kiegyenlíttetnének. A „Magyar Szó“ rögtön, az eszme felvetésekor kifejtette, hogy ily se hús, se hal-féle „közgazdasági kamara“ felesleges és káros. Az ellentétes gazdasági érdekek kiegyenlítése a közös tanácskozástól el nem várható s ez érdekösszeegyeztetés különben sem a társadalom, hanem a kormány dolga. Valóban érthetetlen volt tehát Széll Kálmán e legújabb terve, s ámulattal kérdezhették a politikusok, hogy mit akar vele tulajdonkép a miniszterelnök. Ezt a kérdést oldja meg a bécsi „Information " -nak egy, a kormány intencióit alaposan ismerő helyről érkező budapesti levele, mely így S401: „A kormánynak a legnagyobb gondot jelenleg az agrárizmus és a merkantilizmus között fennálló ellentétek okozzák, melyek mindjobban kiéleződnek. Ez ellentétek már odáig fajultak, hogy a „Pesteri Lloyd“, a magyar kereskedővilág közlönye, mely a mindenkori kormányt árkon-bokron keresztül híven követni szokta, a legkíméletlenebb módon támadja Darányi Ignác földmivelési minisztert, akit — váljon joggal-e vagy jogtalanul, most nem vizsgáljuk — agrárius hajlandósággal vádolnak. Az a terv merült fel legújabban, hogy ez ellentétek kiküszöbölése vagy legalább enyhítése céljából oly „közgazdasági kamara“ alakíttassák, mmellyben a kereskedelem, az ipar és a mezőgazdaság megfelelően képviseltetnék. Ebben a kamarában szűrnék át a merkantilizmus meglehetősen zavaros vizét. E tervet és a felvetésének alapjául szolgáló szándékot azonban nem igen veszik komolyan, mivel egyik oldalon sincs komoly hajlandóság a kibékülésre. Ami különösen az agráriusokat illeti, ezeknek tulajdonkép nem is igen vannak agrárius eszméik, és csak az fáj az ez irányzatot követő politikusoknak, kik egyúttal nagybirtokosok is, hogy nem képesek az egész szabadelvű pártot, az állami gépezet egész szervezetét, de sőt az egész országot is céljaiknak alárendelni. A dolog vége mégis csak az lesz, hogy az úgynevezett agráriusok a kormánypártból ki fognak válni. Jó volna, ha e kérdés még a választások előtt tisztázódnék, minthogy különben abból nagy zavarok fognak támadni. A kormány jól tudja, hogy a közgazdasági kamarákkal a kitűzött célt el nem érheti, ámde az őszi munkaprogramra keresztülviteléhez megbízható parlamentre van szüksége, miért is az agráriusok és merkantilisták közötti harcnak szünetelnie kell. Ezért a kérdést átterelik az elméleti térre, ahol megmarad mindaddig, míg az új választások megtörténtek. Ez a cselfogás valóban mesterére vall. Széll Kálmán ígér jobbra, ígér balra, de sem itt, sem ott nem tart meg semmit. Ám azért senkit sem akar megharagítani, nehogy híveinek számbeli ereje megfogyjon. Neki szép a szőke, szép a barna, csak őt ne bántsa egyik se. És nehogy határozott lépést kelljen tennie, nehogy oda kelljen állania az egyik vagy másik küzdő fél mellé, Széll Kálmán eltéríti a veszekedők figyelmét „elméleti“ fejtegetésekre alkalmas közgazdasági projektumokkal. Ezért tűri meg a szabadelvű párt szabadelvű vezére a reakcionárius agrárpártot a szabadelvű pártban. S hogy a szakadást feltartóztassa, ismert paktumos receptje szerint a „Közgazdasági kamara“ maszlagát dobja oda az agráriusoknak. A vég kezdete. Bécs, aug. 31. Mialatt Széll Kálmán félhivatalosai szinte rogyásig azon igyekeznek, hogy telekürtöljék az országot azzal, mily óriási államférfim bölcsességre vall és mily állami szükségszerűség Széll Kálmán folytonos paktálása a nemzetiségekkel, azalatt az itteni irányadó körökben kezdenek bizalmatlankodni s egyre nagyobb hitelt kezdenek adni azoknak az igaz liberális budapesti lapoknak, amelyek tiltakoznak Széll Kálmán paktáló mániája ellen. Mikor Széll Kálmán elődjét, báró Bánffy Dezsőt kiszorította, irányadó helyen megígérte, hogy az a nemzeti politika, amelyet ő tervez, békét fog teremteni az egész országban, s alkalmas arra, hogy a nemzetiségeket hűséges magyar állampolgárokká és az uralkodóház loyális híveivé tegye. Kitűnt azonban, hogy Széll Kálmán ígéreteinek ugyanannyi értéke volt, mint annak idején Potocki, Hohenwart és Taaffe ígéreteinek Ausztriában a csehekre és Ausztria egyéb népeire vonatkozólag. Ezek az államférfiak rávették a koronát arra, hogy az osztrák állami gépezet kerekei közül eltávolítsa a német centralista rugót, de azért azok az ígéretek, amelyeket az államférfiak a csehekre, a délszlávokra stb. vonatkozólag tettek, mégsem teljesültek. Az történt, hogy a szlávok lettek az urak Ausztriában, de azért továbbra is azok maradtak, amik voltak: a birodalom és az uralkodó ház ellenségei. S az egész nyomorúság, amelyben Ausztria több mint három esztendő óta sínylődik, nem egyéb, mint a következménye annak az elhibázott politikának, amelyet Potocki, Hohenwart és Taaffb ajánlottak, miirii—.íVm jí~~i"ÜiTíT" " ■iári^iWFiliiai«» i.i.mi, mri sen — külön könyvben Erkel Ferenc életének és műveinek ismertetését; erre az uj műben elég lett volna egyszerűen utalnia, ahelyett, hogy lapokon keresztül foglalkozzék a mester haldoklásával. Nagyobb könyvben írta meg a dalegyesületek ötvenéves történetét; nem látom be, miért kellett az új, sokoldalú könyvben 10 új fejezetet, 81 lapot szentelni magának a már így is eléggé ismert „dalárügynek“. — Ellenben nézzen körül bárki a hazai zenevilágban: mik az elemei, alkatrészei ? a legvonzóbb, legpompázóbb intézmény az opera; az „abszolútnak“ nevezett zene leghatásosabb, legmegkapóbb formája a filharmóniai társulatok hangversenye, legfinomabb, legszubitüsabb a kamarazene. É mindezeknek a történetéről teljességgel hallgat Ábrányi könyve. A hazai hangversenyzés (Concertwesen) történetéből általában a lehető legcsekélyebb adagot közli: néhány virtuóz felléptéről regél A legrégibb és legnépesebb s legtöbb oldalú zeneiskolának (a Nemzeti Zenedének) ír ugyan negyed- és félszázados jubileumáról egy-egy fejezetet, de az intézet történetét nem kapjuk. A zeneoktatás történetéről — kivévén az országos zeneakadémiáét —■ nem tudnak meg semmit. A még nemrég hatalmas Budapesti Zenekedvelők Egyesületét, a régi híres Nemzeti Dalkört stb. csak futólag említi Ábrányi; a vidék zeneapostolairól mélyen hallgat. A zenei irodalomról zene-eszthétikáról, a komoly kritikáról semmit sem tudunk meg, kivévén, hogy a maga szerkesztette „Zenészeti Lapokéról érdeme szerint megemlékezik. Mert az nem számit, hogy találomra felsorol néhány politikai napilapot s névszerint említi zenei rovatvezetőjüket, akár notórius szakértők azok, akár nem. Művészetünknek számtalan jelesét meg sem említi, akár a zeneszerzők, akár az előadó művészek, akár a zenebúvárok, írók vagy paedagogusok közül valók : fájdalom, viszont érdemetleneket is halhatatlant — exompla sunt odiosa. Hogy Benza Idát és más nagy művészeinket csak egyetlen ízben s jellemzés nélkül említi , az is gyakran megesik Ábrányival. Sőt olyan tévedések is, hogy Ruzsitska József helyett az egyik első magyar dalmű („Béla látása“) zeneszerzőjéül Ruzsitska Ignácot, a népdalgyűjtőt nevezi meg, — holott a népdalgyűjtésről alig szól — ; vagy Benkő Henrik helyett operai karnagynak Benkő Kálmánt teszi meg, aki a „Magyar Színvilág“ (bizonyára Ábrányi előtt is ismeretes) becses forrásmű szerzője volt. Ilyesminek nem lett volna szabad megtörténnie. Mindez arra mutat, hogy az ősz szerző elsiette munkáját; valószínű is, mert a kiadónak szüksége volt rá, hogy a párisi világkiállítás en gy példánya már ott szerepeljen. De föntebb azt állítottam, hogy ezek a hibák, főleg hiányok csak egyelőre terhelik Ábrányit. Megszüntetésüket igen könnyűnek és természetesnek látom : írja meg Ábrányi a hiányzó dolgokat; most már ráér végigforgatni a „Pesti Hangászegyesület Évkönyveit“ és minden egyebet, ami felfrissítse emlékezetében az esetleg elhalaványult élményeket; most már ráér újra elolvasni saját művét, s páratlan tárgyismeretével bizonnyal maga fog rájönni olyan hibákra és hiányokra, amelyeket a kevésbbé hozzáértő fiatal nemzedék észre sem vesz. És végre, azt hiszem, a szemtanúnál és bajtársnál, — Ábrányi Kornél nesztorunknál — hivatottabbat a lélek kitöltésére nem találhatni, írja meg bár memoirealakban, az előadás közvetlensége csak annál elevenebbé teszi majd az olvasóra hatását. Valóságos vétek az is, hogy Liszt Ferencről nem írt Ábrányi többet, mint néhány hírlapi cikkét s a könyvében helyet foglaló néhány fejezetet; ő, aki összes honfitársaink közül a legtöbb időt — s valóban sok időt — töltött Liszt mellett s aki éppen ez alapon, tapasztalatai révén, magyarnak tartja Lisztette: ülsse át a magyar Liszt Ferenc alakját minden műveit: magyar ember szivébe egy érdekes, igazmondó és lehetőleg terjedelmes könyvvel, ha nem is kimerítő életrajzzal! ... Évtizedek óta hányszor megbotránkozunk azon, hogy Petőfiről egy-egy adatot csak most hoznak nyilvánosságra: miért nem tették régen ? miért engedték volna az adatokat elveszni, ha az illető közlőt, emlékezet valami gonosz influenza évekkel előbb elnémította volna? Hány fontos tudnivaló veszett is elí ily módon örökre ! . .. Éppen így nem értem, hogy a még — hála Istennek — teljes erejében levő, de 77 éves Ábrányi, miért nem siet összeírni mindazt, amit Liszt Ferencünkről tud, főleg amit Rámáim Lina, Nohl, Göllerich, Wohl Janka, Reuss és Louis Liszt-életirataiban nem találunk... Egy ilyen Liszt-könyvvel ő valóban tartozik nemzetének, épúgy, mint nagy zenetörténete nagy hiányainak pótlásával. Kereszty István.