Magyar Szó, 1900. szeptember (1. évfolyam, 182-207. szám)

1900-09-01 / 182. szám

2­182. számú foglalat, annál jobban örülünk neki, mert megerősíti azt a meggyőződésün­ket, hogy az országnak gazdálkodó ele­mei is távol állanak az osztályérdeken alapuló, az állam és társadalom egysé­gét megbontó, a reakcionárius politiká­nak takaróul szolgáló agrárizmustól, a­mely eszerint összezsugorodik egy elszi­getelt érdekcsoport hatalmi és politikai törekvéseire. S annál inkább megve­tendő, hogy a kormány, annyira elle­nére a nemzet közvéleményeinek, mégis térdet-fejet hajt az agrárius magyarok előtt s föladván az ország igazi érdekeit, az ország kárára, liberális eszméinek elárulásával szolgálja annak a másfél tucat nagyúri politikusnak az ambíció­ját, akik se többet, se kevesebbet nem akarnak, mint hatalomra jutván, véget vetni Magyarországon a szabadelvű ura­­­­lomnak s rátenni jobb lábukat a polgári­­ társadalom, bal lábukat a szegény, de most még szabad parasztok nyakára. MAGYAR S20 Szeptember 1. Mire való a „közgazdasági kamara“? Budapest, aug. 31. Kipattant hát a titok. Széll Kálmán állító­­tólag legszemélyesebb kezdeményezéséből felvetette a „közgazdasági kamara“ eszmé­jét. E sajátságos szervezet célja a félhivata­los sajtó szerint az volna, hogy véleményező fórum gyanánt szolgáljon gazdasági kérdé­seinkben a kép, hogy az ellentétes kereske­delmi ipari s másfelől mezőgazdasági érdekek egyaránt szóhoz jutnának s kiegyenlíttetné­­nek. A „Magyar Szó“ rögtön, az eszme felvetésekor kifejtette, hogy ily se hús, se hal-féle „közgazdasági kamara“ felesleges és káros. Az ellentétes gazdasági érdekek kiegyenlítése a közös tanácskozástól el nem várható s ez érdekösszeegyeztetés különben sem a társadalom, hanem a kormány dolga. Valóban érthetetlen volt tehát Széll Kál­mán e legújabb terve, s ámulattal kérdezhet­ték a politikusok, hogy mit akar vele tulaj­donkép a miniszterelnök. Ezt a kérdést oldja meg a bécsi „Informa­tion " -nak egy, a­ kormány intencióit alaposan ismerő helyről érkező budapesti levele, mely így S401: „A kormánynak a legnagyobb gondot jelen­leg az agrárizmus és a merkantilizmus között fennálló ellentétek okozzák, melyek mindjob­ban kiéleződnek. Ez ellentétek már odáig fa­jultak, hogy a „Pesteri Lloyd“, a magyar ke­­reskedővilág közlönye, mely a mindenkori kor­mányt árkon-bokron keresztül híven követni szokta, a legkíméletlenebb módon támadja Darányi Ignác földmivelési minisztert, akit — váljon joggal-e vagy jogtalanul, most nem vizsgáljuk — agrárius hajlandósággal vádol­nak. Az a terv merült fel legújabban, hogy ez ellentétek kiküszöbölése vagy legalább enyhítése céljából oly „közgazdasági kamara“ alakíttassák, mm­ellyben a kereskedelem, az ipar és a mezőgazdaság megfelelően képviseltetnék. Ebben a­ kamarában szűrnék át a merkan­tilizmus meglehetősen zavaros vizét. E ter­vet és a felvetésének alapjául szolgáló szándé­kot azonban nem igen veszik komolyan, mivel egyik oldalon sincs komoly hajlandóság a kibékülésre. Ami különösen az agráriusokat illeti, ezeknek tulajdonkép nem is igen van­nak agrárius eszméik, és csak az fáj az ez irányzatot követő politikusoknak, kik egyúttal nagybirtokosok is, hogy nem képesek az egész szabadelvű pártot, az állami gépezet egész szervezetét, de sőt az egész országot is cél­jaiknak alárendelni. A dolog vége mégis csak az lesz, hogy az úgynevezett agráriusok a kormánypártból ki fognak válni. Jó volna, ha e kérdés még a választások előtt tisztá­zódnék, minthogy különben abból nagy zava­rok fognak támadni. A kormány jól tudja, hogy a közgazda­sági kamarákkal a kitűzött célt el nem érheti, ámde az őszi munkaprogramra keresz­tülviteléhez megbízható parlamentre van szük­sége, miért is az agráriusok és merkantilisták közötti harcnak szünetelnie kell. Ezért a kérdést átterelik az elméleti térre, a­hol megmarad mindaddig, míg az új válasz­tások megtörténtek. Ez a cselfogás valóban mesterére vall. Széll Kálmán ígér jobbra, ígér balra, de sem itt, sem ott nem tart meg semmit. Ám azért senkit sem akar megharagítani, nehogy hívei­nek számbeli ereje megfogyjon. Neki szép a szőke, szép a barna, csak őt ne bántsa egyik se. És nehogy határozott lépést kelljen­­ tennie, nehogy oda kelljen állania az egyik­­ vagy másik küzdő fél mellé, Széll Kálmán eltéríti a veszekedők figyelmét „elméleti“ fej­tegetésekre alkalmas közgazdasági projektu­mokkal. Ezért tűri meg a szabadelvű­ párt szabad­elvű vezére a reakcionárius agrárpártot a szabadelvű pártban. S hogy a szakadást fel­tartóztassa, ismert paktumos receptje szerint a „Közgazdasági kamara“ maszlagát dobja oda az agráriusoknak. A vég kezdete. Bécs, aug. 31. Mialatt Széll Kálmán félhivatalosai szinte ro­­gyásig azon igyekeznek, hogy telekürtöljék az országot azzal, mily óriási államférfim bölcses­ségre vall és mily állami szükségszerűség Széll Kálmán folytonos paktálása a nemzetiségekkel, azalatt az itteni irányadó körökben kezdenek bizalmatlankodni s egyre nagyobb hitelt kezde­nek adni azoknak az igaz liberális budapesti lapoknak, a­melyek tiltakoznak Széll Kálmán paktáló mániája ellen. Mikor Széll Kálmán elődjét, báró Bánffy Dezsőt kiszorította, irányadó helyen megígérte, hogy az a nemzeti politika, a­melyet ő tervez, békét fog teremteni az egész országban, s alkal­mas arra, hogy a nemzetiségeket hűséges ma­gyar állampolgárokká és az uralkodóház loyális híveivé tegye. Kitűnt azonban, hogy Széll Kálmán ígéretei­nek ugyanannyi értéke volt, mint annak idején Potocki, Hohenwart és Taaffe ígéreteinek Ausz­triában a csehekre és Ausztria egyéb népeire vonatkozólag. Ezek az államférfiak rávették a koronát arra, hogy az osztrák állami gépezet kerekei közül eltávolítsa a német­ centralista rugót, de azért azok az ígéretek, a­melyeket az államférfiak a csehekre, a délszlávokra stb. vonatkozólag tettek, mégsem teljesültek. Az történt, hogy a szlávok lettek az urak Ausztriában, de azért továbbra is azok marad­tak, a­mik voltak: a birodalom és az uralkodó ház ellenségei. S az egész nyomorúság, a­mely­ben Ausztria több mint három esztendő óta­ sínylődik, nem egyéb, mint a következménye annak az elhibázott politikának, a­melyet Po­tocki, Hohenwart és Taaffb ajánlottak, miirii—.íVm jí~~i"ÜiTíT" " ■iári^iWFiliiai«» i.i.mi, mri­ sen — külön könyvben Erkel Ferenc életének és műveinek ismertetését; erre az uj mű­ben elég lett volna egyszerűen utalnia, a­helyett, hogy lapokon keresztül foglalkozzék a mester haldoklásával. Nagyobb könyvben írta meg a dalegyesületek ötvenéves történetét; nem látom be, miért kellett az új, sokoldalú könyvben 10 új fejezetet, 81 lapot szentelni magának a már így is eléggé ismert „dalárügynek“. — Ellenben nézzen körül bárki a hazai zenevilágban: mik az elemei, alkatrészei ? a legvonzóbb, legpom­­pázóbb intézmény az opera; az „abszolútnak“ nevezett zene leghatásosabb, legmegkapóbb for­mája a filharmóniai társulatok hangversenye, legfinomabb, legszubitüsabb a kamarazene. É mindezeknek a történetéről teljességgel hallgat Ábrányi könyve. A hazai hangversenyzés (Con­­certwesen) történetéből általában a lehető legcse­kélyebb adagot közli: néhány virtuóz felléptéről regél A legrégibb és legnépesebb s legtöbb ol­­dalú zeneiskolának (a Nemzeti Zenedének) ír ugyan negyed- és félszázados jubileumáról egy-egy feje­­zetet, de az intézet történetét nem kapjuk. A ze­neoktatás történetéről — kivévén az országos zeneakadémiáét —■ nem tudnak meg semmit. A még nemrég hatalmas Budapesti Zenekedvelők Egyesületét, a régi híres Nemzeti Dalkört stb. csak futólag említi Ábrányi; a vidék zeneapos­tolairól mélyen hallgat. A zenei irodalomról zene-eszthétikáról, a komoly kritikáról semmit sem tudunk meg, kivévén, hogy a maga szer­kesztette „Zenészeti Lapokéról érdeme szerint megemlékezik. Mert az nem számit, hogy talá­lomra felsorol néhány politikai napilapot s név­szerint említi zenei rovatvezetőjüket, akár no­tórius szakértők azok, akár nem. Művészetünk­nek számtalan jelesét meg sem említi, akár a zeneszerzők, akár az előadó művészek, akár a zene­búvárok, írók vagy paedagogusok közül va­lók : fájdalom, viszont érdemetleneket is halha­tatlant — exom­pla sunt odiosa. Hogy Benza Idát és más nagy művészeinket csak egyetlen ízben s jellemzés nélkül említi , az is gyakran megesik Ábrányival. Sőt olyan tévedések is, hogy Ruzsitska József helyett az egyik első magyar dalmű („Béla látása“) zene­szerzőjéül Ruzsitska Ignácot, a népdalgyűjtőt nevezi meg, — holott a népdalgyűjtésről alig szól — ; vagy Benkő Henrik helyett operai kar­nagynak Benkő Kálmánt teszi meg, aki a „Ma­gyar Színvilág“ (bizonyára Ábrányi előtt is is­meretes) becses forrásmű szerzője volt. Ilyes­minek nem lett volna szabad megtörténnie. Mindez arra mutat, hogy az ősz szerző el­­­­siette munkáját; valószínű is, mert a kiadónak szüksége volt rá, hogy a párisi világkiállítás en gy példánya már ott szerepeljen. De föntebb­ azt állítottam, hogy ezek a hibák, főleg hiá­nyok csak egyelőre terhelik Ábrányit. Meg­szüntetésüket igen könnyűnek és természetesnek látom : írja meg Ábrányi a hiányzó dolgokat; most már ráér végigforgatni a „Pesti Hangász­egyesület Évkönyveit“ és minden egyebet, a­mi felfrissítse emlékezetében az esetleg elhalavá­­nyult élményeket; most már ráér újra elolvasni saját művét, s páratlan tárgyismeretével bizon­­nyal maga fog rájönni olyan hibákra és hiá­nyokra, a­melyeket a kevésbbé hozzáértő fiatal nemzedék észre sem vesz. És végre, azt hi­szem, a szemtanúnál és bajtársnál, — Ábrányi Kornél nesztorunknál — hivatottabbat a lélek ki­töltésére nem találhatni, írja meg bár memoire­­alakban, az előadás közvetlensége csak annál elevenebbé teszi majd az olvasóra hatását. Valóságos vétek az is, hogy Liszt Ferencről nem írt Ábrányi többet, mint néhány hírlapi cikkét s a könyvében helyet foglaló néhány fe­jezetet; ő, aki összes honfitársaink közül a leg­több időt — s valóban sok időt — töltött Liszt mellett s aki éppen ez alapon, tapasztalatai ré­vén, magyarnak tartja Lisztette: ülsse át a magyar Liszt Ferenc alakját minden műveit: magyar ember szivébe egy érdekes, igazmondó és lehetőleg terjedelmes könyvvel, ha nem is kimerítő életrajzzal! ... Évtizedek óta hányszor megbotránkozunk azon, hogy Petőfiről egy-egy adatot csak most hoznak nyilvánosságra: miért nem tették régen ? miért engedték volna az adatokat elveszni, ha az illető közlőt, emlékezet valami gonosz influenza évekkel előbb elnémí­totta volna? Hány fontos tudnivaló veszett is elí ily módon örökre ! . .. Éppen így nem értem, hogy a még — hála Istennek — teljes erejében levő, de 77 éves Ábrányi, miért nem siet össze­­írni mindazt, amit Liszt Ferencü­nkről tud, főleg amit Rámáim Lina, Nohl, Göllerich, Wohl Janka, Reuss és Louis Liszt-életirataiban nem találunk... Egy ilyen Liszt-könyvvel ő valóban tartozik nemzetének, épúgy, mint nagy zene­­története nagy hiányainak pótlásával. Kereszty István.

Next