Magyar Szó, 1901. január (2. évfolyam, 1-27. szám)

1901-01-01 / 1. szám

2­1. szám. * i. MAGYAR SZÓ A nemzetiségi­ paktum is kezdte ki­bontogatni zöld hajtásait. Azok a szász képviselők, akik szabadelvű-párti pro­grammal osontak a parlamentbe, meg­alakították a szász klubbot, amely most már nemzetiségi­ törekvé­seiknek lett fészke. Erről a Bánffy Dezső idején szó sem lehetett, de a Széll-érá­ban idején valónak találták, hogy nyílt akcióba lépjenek. Április. A vagyontalan protestáns lelkészek érdekében fölemeljük szavunkat a kongrua ügyében azon tudatos hanyagság ellen, amel­lyel a kormány egy életbeléptetett törvény foganatosítását végzi. A törvény meghozatott, de a lelkészek még mindig nem kapják meg törvényes fizetési pót­lékukat. A malom­ipar senyved az őrlési forgalom tilalma miatt. Belátja ennek káros hatá­sát Darányi Ignác is, de hiábavaló min­den sürgetésünk, a tilalmat nem oldja föl az agrárius elvbarátokra való tekin­tettel. Felhívjuk a magyarságnak figyel­mét a helységnevek magyarságának ügyére. Bánffy Dezső sovinizmusa alkotta meg ezt a magyar szellemű törvényt és Széll Kálmán nemzetiségi paktuma aka­­lyozta meg annak erélyes végrehajtását, így tehát a törvény csak festett mumus maradt, míg a valóságban, amint ké­sőbb látni fogjuk, még inkább visszafej­lődés történt e téren. Egyszerre, mint valami titkos jelre,­­ megindul országszerte a katholikus akció Ez időben keletkezik vagy kel új életre a Paulai szt. Vince-egyesület, a budai­­ kath. iparostanoncok védőegyesülete, a Mária Erzsébet-egyesület, a Szt. Imre­­egylet a budapesti katholikus kör, a ka­tholikus fogyasztási és hitelegyletek. Azonkívül az anyakönyvi hivatalokban is állami védnökség alatt folyik a katho­­lizálás. A Széll-kormány nem elégszik meg azzal, hogy Bánffy Dezső emlékét el­temeti, s még meg is akarja gya­­lázni az ischli klauzulával. Bebizonyítjuk, hogy az ischli klauzula és a Széll-formula között ha vannak kü­lönbségek, úgy azok, az előbbinek di­csőségére válnak és hogy Széll Kálmán formulájában a magyar önállóság teljes feladását csempészte a törvénybe. (Folytatjuk.) Január 1. Budapest, december 31. A pénzügyminisztérium szenzá­ciója. Képviselői körökben egy pénzügymi­niszteri osztálytanácsos viselt dolgairól sok szóbeszéd van mostanában. Az osztálytaná­csost különböző súlyosabb beszámítás alá eső visszaélések elkövetésével vádolják. Állí­tólag a fegyelmi vizsgálatot már meg is indí­tották a hirtelen tisztviselő ellen, a­ki magas állását arra használta ki, hogy magának az állam rovására jogosulatlan hasznot szerez­zen. Beszélik, hogy egy állami birtok jöve­delmét, a­melyet ő kezelt, elkezelte. Neveze­tesen a diótermést használta fel saját cél­jaira.­­ A számos visszaélés közül leg­nevezetesebb az, hogyan taníttatta ki fiait az állam pénzén. A fia ugyanis az érett­ségi vizsgálaton megbukott. Erre az osztály­­tanácsos a fiát,dijnoknak a maga osztályába beprotegálta. Külön szobába helyezte el, a­hol egy doktor juris, a­kit ugyancsak a pénzügyminisztériumban mint tisztviselőt alkalmaztatott, a hivatalos órák alatt tanította a fiút. A többi tisztviselő eleinte nem tudta mire vélni, hogy az osztálytanácsos ur „dij­­nok" fia és az uj hivatalnok miért zárkóznak el­­ abban a külön szobában. Az osztálytanácsos­­ ur ugyan váltig magyarázta, hogy a két úr a kegyelmes ur különös megbízásából fontos statisztikai ügyiratokat intéznek el, de csakhamar kitűnt, hogy nem sta­tus dolgokról, hanem az osztály­tanácsos úr bulsi fiának, állami pénzen való kiképezteté­­séről van szó abban az irodában. Ezek és még egyéb visszeélések az osztálytanácsos állását erősen megingatták. Különben lesz még­ alkalmunk erre a dologra visszatérni. A miniszterelnök Bécsben. Bécsi tudósí­tónk telefonon jelenti : Széll Kálmán miniszter­elnök és a többi magyar miniszterek a hét fo­lyamán ideérkeznek, hogy az újév alkalmával üdvözöljék a királyt. Ezt az alkalmat a magyar miniszterek arra is fel fogják használni, hogy osztrák kollégáikkal értekezzenek, Horánszky miniszter lesz. A József­város, mint emlékszünk, pár héttel ezelőtt bankettet rendezett annak a megünneplésére, hogy Hegedűs Sándor kereskedelmi minisz­ter 25 év óta ezt a kerületet képviseli a fő­városi bizottságban. Politikát nem igen űztek ezen a banketten, mégis történt egy igen ér­dekes kijelentés. Persze nem hivatalosan, de azért elég nyomatékkal. Az ünnepelt minisz­ter mondotta ugyanis többeknek, hogy Ho­ránszky most már rövidesen miniszter lesz. Arra a kérdésre azonban, hogy belügy­miniszter lesz-e, hallgatott, beszédes hallga­tásával mégis sejtetni engedte, hogy pénz­ügyminiszterségre van a hajdani nemzeti pártvezére kijelölve. E közléssel indiskréciót nem követünk el,hiszen poharazás közben nyi­latkozott a miniszter, többek jelenlétében, fen­­tartás nélkül. A verespataki mandátum. Verespatak erdélyi kerületben e hó 10-én képviselőválasztás lesz. A szabadelvű pártnak dr. Ebergényi Sán­dor főispáni titkár, a­ki előbb járási szolgabiró volt, a hivatalos jelöltje. Valószinüleg egyhangú­lag fogják megválasztani. Szentesitett törvények. A hivatalos lap vasárnapi számla közli, a közérdekű öntöző csa­tornák létesítéséről szóló 1900. évi XXX-ik, — az 1901. év első három hónapjában viselendő közterhekről és fedezendő állami kiadásokról szóló 1900. évi XXXI-ik, — a Magyarország és Horvát-Szlavon-Dalmát országok között létrejött A víz. — Vagyis a víz a gyorsforralón. — Az este, vacsora után, hazajövök. Gondo­lom, jó lesz egy csésze tea a családi asztalnál, — nincs itthon senki. Benézek az ebédlőbe, szalonba, Pista bácsi dohányzójába: senki. Megnyomom a villamos csengetyű gombját: nem jön be rá senki. Kiáltok: Juli! — kiál­tom : Franci! — nem felel senki. És, a­hogy — kezemben a lobogó gyertyaszállal — így végigjárom az üres szobákat, egyszerre elemi erővel kap meg, — érzésnek vagy gondolat­nak mondjam-e, nem tudom, — de valami, hogy: egyedül vagyok. És egyszerre végigfut rajtam a hideg borzongás: fázom. Ránézek a gyertyalángra, didereg, legalább úgy resz­ket, mintha dideregne. Miért ? Mi ez ? Oh, és — gyermekesség — de úgy szerettem volna fölsümi, ha még tudnék, mint a­hogy tudtam hajdan, rózsás kiskoromban, ha a nevelő úr rám akart ijeszteni és hirtelen egyedül ha­gyott a setét szobában. Olvasóm, érezted-e már az egyedüllét gyötrelmeit ? A lelkem mélyén valami végtelen lehan­­goltsággal (mint a­kinek senkije sincs a vi­lágon), ingatagon lépve benyitottam különös szobámba. Mert különös, mint a lakója, kinek csak földi porhüvelye botzog itt a puha sző­nyegen. Lelke ? Mint a madár, kinek szűk volt a kálit, Isten fönséges ege alatt száll valahol görbén, nem tudva, miért, nem , sejtve , hova? Bocsánat, hisz teázni akartam s ha nem forr a szamovár, van még hála Istennek gyors­forraló s majd főzök azon magam. Gondo­lom, Robinson is megélt egyedül, tehát lépj ki a sorból, öreg lim-lomjaim közül, kis for­raló masina! Gyöngéden, mert igen kíméletes ember vagyok, megfogtam és rátettem az asztalra, aztán vizet öntöttem bele s meggyújtottam alatta a spirituszt, mely kéken öltögette rám a lángnyelvét, mintha csúfolna, bár erre csakugyan semmi oka sem lehetett.. . Most már nem is voltam oly egyedül. — Látod,­­— szólalt meg hangtalanul a gyertyám, a­hogy lángjába pillantottam, — nem bolond ez a kék spirituszláng, hogy úgy táncol ? Mit ugrál ? Nem fér a bőrébe, fel­forralja a jámbor vizet, aztán — hallod-e gazdám? — az is elkezd pöfögni, mintha, tudja ég, micsoda nagy ur nem volna. Pedig a pocsolyákban is csak víz van, ugyebár ? — Bohó — legyintettem feléje szórako­zottan, mert az a kék láng már megbaboná­zott. Nem is a láng, a víz, a­mely már forrott, zizegett, fészkelődött, mintha csakugyan nem férne a bőrébe (ha t. i. volna neki). Én is így forrtam ifjabb koromban, mikor még „zöld“ voltam, mint a hófödte földből, ebből az óriási tojásból kibújó, csipegő tavasz. Volt átellenben, éppen szemközt a szo­bámmal, egy szép tükörablak ,­a körül, mint valami széles, hatalmas ráma, volt egy bar­nácska, ház, mögötte pedig, a szép tükörablak mögött, volt egy szép szőke kisasszony. De azt látnia kellett volna önnek, türelmes olva­sóm, hogy képzete legyen róla, milyen szép! Egyébként az is lehet, hogy csak én láttam olyan gyönyörűnek, mivel szememen éppen olyan szemüveg volt, a­melyiken mindent szépnek látunk a drága leányon, a­kibe — hisz’ tetszik érteni — szerelmesek vagyunk. De nem azt a szerelmet értem, a­mit a fe­­jes ágy a benőtt urak és asszonyságok kompro­mittálnak, hanem azt a tavaszit, méltóztatik tudni, mikor a fönt emlitett csirke kibúvik a tojásból. Mikor a viz, kérem, itt a gyorsfor­­ralóban először mozdul meg és először hallat zizegő hangokat, melyeknek jaj de sok je­­lentőségök van ! Ekkor kell belehinteni a tea­szemeket, ha jó teát akarunk kóstolni. A szőke kisasszony tehát ott ült a szép tü­körablak mögött és alkalmasint horgolt. Én pedig, a tizenhatéves lovag, emitt voltam, szobám hátterébe húzódva, ezáltal igen ra­vaszul azt érvén el, hogy én láttam, de en­gem senki sem látott. Előttem volt, termé­szetesen, a könyv — érdemes, komoly munka — melyből azonban, fájdalom, már mindent elfeledtem, míg a tükörablak, lám, most is az eszemben van. Pedig azt, ki tudja, mifajta tanulatlan fráter metszetre ! És ezért hálásabb szép tükörablaknak lenni, mint igen okos könyvnek. Tehát, ismétlem, ő ott ült, én pedig emitt álltam. Egyéb semmi sem történt. Csak, mikor édesapám benyitott, hogy megnézze, tanulok-e, akkor gyorsan, mint a daráló, morogni kezdtem :

Next