Magyar Szó, 1901. június (2. évfolyam, 128-153. szám)
1901-06-01 / 128. szám
Előfizetési ár: 28 kor. — fii. lé „ ? »» ” »» 2 „ 40 „ Egyes szám... _ _ Sellér. Vidéken___ _. _. 10 „ MÁSODIK ÉVFOLYAM. 12S. szám. Szerkesztőség:: IV-, Sark&Btyúe-nteza 3. Politikai napilap. ■IIJUllllUWJMBeaáiMHBmWBIBIBBMM« Epéís évie „ 1" él éne ... Negyed evre... Egy hónapra Budapest, 1901. Felelős szerkesztő: Dr. PA2.YSEBE. Apróhirdetések ára: Egy szó .......... __ 4 mt Vastagabb betűvel... 8 fillér Hirdetések díjszabás szerint. Megjelen minden nap. Kiadóhivatal: IV., SarkantyúS Utcza 3 Szombat, junius 1. A maitresse. Budapest, május 31. Ha egy kormányelnök a végletekig azonosítja magát a pártjával, vagy, ami nálunk sokkal inkább divatos: a pártját magával, az, bármily mameluksereg is az a tábor, politikailag megengedett, törvényes, sőt némely tekintetben szükséges viszony a két fél: kormányelnök és pártja között, mert ezeknek egymáshoz való helyzete tulajdonképpen nem más, mint egy törvényes, politikai házasság. De ha egy kormányelnök saját pártján kívül, sőt ennek egyenes mellőzésével a saját ellenzékével kaczérkodik, az politikai szempontból törvényellenes, tehát a politikai büntetőjogba ütköző tiltott cselekedet, mert akkor az a kormányelnök törvényes társa mellett hűtlenül maitresse-t tart. S ez a viszony már olyan, mely, amíg a maitresse-t tartóra nézve saját pártjával szemben lehet tapintatlanság, hálátlanság vagy kijátszás, hanem tárgyilagosan véve, voltaképpen mégsem egyéb egy elítélhető, de ki is menthető úri passziónál, addig a másik félre, a maitresse-re nézve föltétlenül megbélyegző. Aki erre a szóra: maitresse, rászolgált, ugyanabban a pillanatban le kellett, hogy mondjon róla, hogy — ismételjük, politikáról van szó — valaha az életben a «tisztességes» jelzőt követelhesse a maga részére. Bartha Miklós, az Ugron-féle sötét csapatnak szóvirágos «delnője», abban a szerencsében részesült, hogy hosszú erőlködései és kapaszkodásai, sőt rugkapálásai után elérte, hogy Széll Kálmán miniszterelnök végre rávetette a szemét. — Itt vagyok, kegyelmes uram, ruhácskám negyvennyolczas zászlókból van összevarrva ugyan, de a szabása, lám, «jó» református létemre, ultramontán, szeretem a hazát, de még jobban szeretem a Nemzeti Kaszinót, amelyiknek már régóta vagyok a maitresse-e s ki törődik a többivel, mikor az istenadta nép, amelyet bolonditok, csupán a nemzeti szinü ruhát s nem az ultramontán szabást látja, valamint szóvirágaim közül is csak a hazáról szóló frázisokat hallja s nem veszi észre, hogy mint a kellemetlen porok izét elverő ostyába, mint göngyölgetem beléjök. Itt vagyok, kegyelmes uram, szolgálatodra készen mindenben, ha akarod (s nem Barthán múlik, ha ennek a «minden»-nek nem lesz gonosz értelme), mert nekem ez már így a szokásom, csak: válasszon meg a kormánypárt a kerületemben! És Bartha Miklós kacsintott, Széll Kálmán pedig — Istenem, milyenek a férfiak! — úgy látszik, ellágyult, s mint a jelek mutatják, hajlandónak mutatkozik rá, hogy Gyulán, ahol úgyszólván az egész kerület egy szívvel, egy lélekkel utálja Barthát, ismét megválasztassa ezt a változatos múltú politikai «delnőt». A dolognak ugyan megvan az a bibije, hogy éppen Gyulán, tehát éppen Bartha Miklós, az Ugron-csapat kapitánya, vagy elnöke ellen lépteti föl jelöltjét, a másik, a szabadelvű függetlenségi párt, a Kossuth-párt, Herntaller Lajosnak, ennek a noha a mai viszonyokhoz képest túlzó, de legalább minden izében magyar képviselőnek a személyében, akinek megválasztására igen valószínű és nyomós kilátások vannak. Jó is, helyes is, örülünk is neki, hogy a gyulai választókerületben így kiélesedik az elsimíthatatlan ellentét a valódi és az ál-függetlenségi párt, Magyarország függetlenségi eszméjének zászlóhordozói és Ugronék sötét lovagjai között, hadd lássa meg minden magyar ember, hogy mi a különbség a tiszta lobogó és a kaszinói uraságoktól levetett rongy között, hadd lássa meg az ország, hogy aki Gyulán Kossutnak a pártja ellen, ajjcán függetlenségi frázisokkal füll minő őszinte, igazi függetlenségi lehetős milyen «nagy» czéljai lehetnek annak a «függetlenségi» góval, melyet Kossuth Lajos zászlaja ellen visz a mezőre. Mert méltóztassók jól megérteni. A magyar nemzetnek, mint életképes nemzetnek, szüksége van rá, hogy a függetlenség eszméjét ápolja, megbecsülje és szent talizmán gyanánt őrizze, mert amely népből ehhez a magasztos eszméhez való szívós ragaszkodás és ennek az eszmének a megvalósítására való kiolthatatlan szomjhoz hasonló, soha nem apadó vágy kiveszett, az a nemzet nem érdemli meg, hogy a szabadgondolkozású népek között nemzetnek neveztessék. Annak szükségkép ki kell törlődnie a létjogosultságú országok térképéről. Nekünk magyaroknak is tehát féltett kincs gyanánt kell őriznünk a független Magyarország nagy hagyományait s bár mai viszonyaink között az ország teljes független állását sürgetni és kierőszakolni akarni politikailag és a higgadt megfontolás esélyei szerint is egyaránt elhamarkodott dolog, mégis szükséges, hogy ennek az eszmének, mint a Vesta-tüzének, meg legyenek a maguk őrei, akik, mint Vesta-templomában is, soha ki ne hagyják aludni a szent lángot. Igen ám, hanem ezek a Vesta-szüzek ne politikai maitresse-ek legyenek, mint Bartha Miklós, aki — bizonyára nemes ambiczióból — lefőzi az «Ich kenne kennen König, ich kenne nur einen Kaiser» Rakovszkyt, és, mikor a katonabanda rákezdi a Gotterhalte-t eléggé vakmerő arra, hogy, mint egy u. n. függetlenségi párt elnöke, mint magyar állampolgár és a magyar országgyűlés «véres szájú» tagja, tüntetőleg egyedül — mert ugyan melyik magyar ember mert volna ilyesmire vetemedni? — levett kalappal hallgassa végig az osztrák császári hymnust. Hanem ez csak most, a legutóbbi napokban történt, de vannak Bartha úrnak régebbi «stiklijei» is a rováson. Emlékeznek még önök «Ocskay brigadéros»-ra? Akik ott voltak a Vigszinház bemutatóján, saját szemekkel látták, hogy Bartha Miklós, a nagy függetlenségi vezér, előadás alatt kivette a zsebkendőjét és úgy törülgette a szeméből a potyogó kényeket, melyeket a meghatottság csalt ki belőlük. A ki ekkor látta a nemes urat, merte volna-e csak álmában gondolni, hogy ugyanez a Bartha Miklós harmadnapra rá már gyilkos vezérczikkben nyilvánosan hazaárulónak bélyegzi Herczeg Ferenczet, — miért? Mert Bartha az «Ocskay brigadéros» bemutatóján még nem tudta, hogy a Nemzeti kaszinóban másnap a gróf Károlyiak majd odafüttyentik magukhoz, hogy : — Ksz, te Bartha, ez a Herczeg kompromittálja a Károlyi családot. Gyorsan, üsd agyon ezt a skriblert! Ugyanez a Bartha Miklós volt az, aki, mikor Pikter Gyula egyetemi tanárról napnál világosabban bebizonyosodott, hogy tanaiban, — melyek miatt a néppárt (a «néppárt!») hazaárulással vádolta — semmi egyebet nem állít, mint, ami szinigazság, hogy az arisztokráczia mágnások nagy vagyona révén jutott főúri méltóságaihoz: nem röstelte, nem átallotta, hogy lapjában még akkor is dühös gyalázkodásokkal rontson a budapesti tudományegyetemnek ez ellen a puritán lelkű s fenkölt gondolkozású tudósa ellen, akinek igenis nem csupán annyit kellett volna tanítania, amit tényleg tanított, hogy főuraink a pénzük révén lettek főnemesekké, hanem azt is, hogy igenis a mai magyar mágnások elei, sajnos, számosan egyenest hazaárulással tették magukat érdemessé a bécsi udvar kegyeire és a hót, kilencz, meg tizenegy ágú koronára. Pedig teljesen igy van. Az igazi nemesek, igazi magyarok, akik valóban tettek és áldoztak a hazáért, hová tűntek ? Elszegényedtek, ivadékaik kipusztultak, míg elharácsolt birtokaikba hazaáruló főurak ültek. De, teremtő Atyám, mi történt volna Piklerrel, ha ezt is tanította volna? ! Hiszen a mágnások kiszúrták volna a szemét, forró olajat öntöttek volna a fülébe és, tudja Isten, talán má °r tüzes