Magyar Szó, 1901. december (2. évfolyam, 284-306. szám)

1901-12-01 / 284. szám

Elöfisotási kt. Egész évra „ 28 kor. — fill Eel évre_„11 „ — ,, Negyedévre „ 7 „ — „ Egy hónapra 2 ,, 40 ,, Egyes szám„_ _ 8 Mér. Vidéken— _ „ „ 10 „ Szerkesztőség­: VI., Toréz-körút 82. Budapest, 1901. Második évfolyam. 284 szám. Politikai napilap. Felesi szerkesztő: Dr PASZI EDE. A nagy doktor. — A Magyar Szó eredeti tárczája. — írta : Zsoldos László. Rabló­világot élünk, amióta forog velünk ez a földteke. Az emberek, férfiak, asszo­nyok, leányok, gyermekek mennek-men­­degélnek a maguk kis batyuikkal az élet országútján, s aztán egy fordulónál egy­szerre csak a fa mögül, vagy a bo­korból előugrik egy marczona alak, s vállához emelve a puskáját — drr — beléd 16. Te pétiig, akit talált a golyó, feljajdulsz, meginogsz, s úgy lehet, összeroskadsz és elesel, hogy azt hinnék, meghaltál. Pedig dehogy, a sors puskája nem osztogat halált, csupán fájdalmat okoz és megnehezíti az utat, amelyet tenned kell, hogy elérjed a regebeli várost, ahová nem érnek el többé a sors csapásai, s ahol Isten zsámolya elé fog­nak vezetni, hogy többé semmi, semmi se fájjon. S — hiszed-e, Rogya, vagy sem ? — e lövöldöző, marczona alaknak a feje gyakran, óh, többnyire, oly ismerős ! Sokszor teljesen idegen előtted, sokszor azonban mindjárt rá­ismersz benne valamelyik régi ellenségedre, de nem egyszer olyané volt ez az arcz, akiben csak néhány nappal, talán néhány órával előbb még legjobb barátodat, testvé­redet, kedvesedet, hitvesedet, gyermekedet szeretted, gyöngéden beczézve. S ezen, hogy ám, minden földi vándornak keresztül kell esnie­­ mindenkinek — sze­gény vagy gazdag, ifju, vagy öreg, jó avagy gonoszlelkü — jut, jutott, avagy jutni fog egy-egy csapás, amely az utszéltől, a fa mögül éri : mindenki szenved, mindenki csalódik egyszer. De azért, lám, mégis mindenki tovább megyen az élet országútján. Sőt, amikor bizonyos távolságra jutott már attól a hely­től, ahol a sebet kapta, nem is érzi többé a sajgást, amelyet az orvul ejtett seb oko­zott ; járása pedig újra olyan könnyed lesz, mintha sohasem volt volna sebesült, beteg, béna, vagy más minő nyomorék. Egy fiatal, özvegy úrasszonyról olvas­tam a minap, hogy férjhez megy. Alig két esztendővel ezelőtt halt volt meg az ura, akivel jó barátságban voltam , s em­lékszem, a kétségbeesett asszonyt akkor csak alig bírták erővel visszatartani, hogy le ne ugorjék a második emeletről, ahol laktak. Félőrült volt szegény a fájdalomtól, amelyet — mint ő maga zokogta — ez a rettenetes csapás okozott neki. Farkasné, így hívták a szőke özvegyet, a temetés után teljesen visszavonult a világtól, s tal­pig fekete fátyolai közé temetkezett. Bá­gyadtan mondta: — Sohasem vetem le utána a gyászruhát. Egészen az ő emlékének akarok élni. S hazudnám, ha azt állítanám, hogy nem komolyan, őszintén gyászolt. Szerette a bol­­dogultat, s a magam részéről is meg voltam győződve felőle, hogy az a néhány láb szé­les árok áthidalhatatlan ttrt támasztott a ’boldogság és a boldogtalan özvegyasszony Apr^blrdötoa-äK a.-.-#, •; Egy szó .......... „„ 4 ül*ér Vastagabb betűvel^. 8 fillér Hirdetések díjszabás szerint* Megjelen minden nap. Kiadó hivatal.* VI., Tatár-korút ön. Vasárnap, deczember 1. Vesszőfutás után. Irta: XII. Tüdős István. Sárospatak, november 29. Volt a régi időben egy fenyítési mód, amelyet vesszőfuttatásnak neveztek, s amely abból állott, hogy két, egymással szem­ben felállított embersor között kellett a fenyítésre itéltnek több ízben fel s alá futnia, miközben a sort alkotó emberek, akiknek mindenikénél egy-egy ve­sző­­pálcza volt, a bűnöst folytonosan ütle­gelték. Azt mondják, hogy a katonaság körében néha még ma is alkalmazzák ezt a fenyítési módot, amiről eleget s hiteleset beszélhet egyebek között talán éppen a volt katona, Rakovszky lstván néppárti képviselő úr. Nem találós kérdés, hogy ebben a fenyítésben ez idő szerint kik részesül­tek a törvényhozás házában. Nem tu­dakolandó, hogy a vesszőfutással kiket tartottak jónak megfenyíteni a törvény­hozói joggal felruházottak. Nem, mert köztudomású dolog, hogy a néppárt volt az a boldogtalan, fenyítést érdemelt tettes, amelynek a felirati vita egész tartama alatt vesszőcsapásokat kellett szenvednie, hogy megbűnhődje a múltat s jövendőt, s elvegye a nagyon is kiérde­melt korbácsolást a jelen dolgaiért. Vesszőt futott a néppárt a maga egé­szében, vesszőt futottak tagjai valamen­­­nyien, a grófok is, a kamarások is, a kanonokok is, az apátok is, a plébáno­sok is, s a­ vesszőfutás­ okozta erkölcsi sebek nyitvák az egész ország előtt, le­álczázvák a nemtelen harczmodornak minden fegyveres eszközei, a gúny, a boszu, a gyanúsítás, a harag, a gyűlö­let, a rosszakarat, a hazafiatlanságnak nyílt és titkos érzése, amint mindezek­ről immár ország-világ értesült. Egy cseppet sincs mit csodálkoznunk efölött a történet fölött. A leleplezésnek be kellett következnie, mert annak az alattomos politikai játéknak, amelyet a jezsuiták tanítványaiból egybesereglett politikai párt jónak látott játszani a törvényhozás házában, jól előkészítve kint a nép körében a talajt, a játék­tért, csak ideig-óráig lehetett tartania, addig, míg általánosan tudottá nem vá­lik hamis volta; de mihelyt ez bekövet­kezik, megtörténik a leszámolás a párt­tal, amely épp úgy a legszebb nevet, a nép nevét bitorolja, mint szül­őanyja, a jezsuita­ rend, a legszentebbet, a Jézus Krisztus nevét. Ne higgje azt senki, hogy szerecsen­­mosdatáshoz hasonló dolgot művelnek azok, akik a néppárttal így bánnak, — ellenkezőleg: a legeredményesebbnek ígér­kező,­a legjobb sikerrel biztató munkát végeznek mindazok, akik a néppárttal, tulajdonképpen pedig a jezsuitákkal így foglalkoznak, mert ezáltal megtisztítják a római katolikus egyház levegőjét, megtisztítják az igaz hí­vők seregét ab­ban a körben a hamisaktól, ahol éppen ez utóbbiak, a jezsuiták miatt nem le­het őszinte, igaz és nyílt vallásos élet, hanem a gyóntatószékek körül való szorgalmatos megjelenés a mértéke a vallásos buzgóságnak, megszégyenítéséül a benső áhitatnak. A vesszőfutásnak föltétlenül jó ered­ményűnek kell lennie, mert az a tükör, amelyben megláthatják magukat a je­zsuiták által vezetettek, lehetetlen, hogy a mutatott ábrázattal ne rémítse a nép­pártot, amelynek aztán kell annyi erköl­csi erővel rendelkeznie, amel­lyel a ja­vulás útjára lépne, a nemességet, a po­litikai szeplőtelenséget, a politikai integri­tást szolgálják tagjai, s nem egy olyan elvet, amely az ország felekezeteinek békéje felforgatásához rejti magában az anyagot. Immár tisztán áll előttünk a vessző­futtatás után az, amit eleddig csak ver­­tünk, bátorkodtunk érinteni, t. i., hogy a néppártnak, amennyiben az ultramonta­­nizmust képviseli, s így a jezsuiták be­folyása alatt áll, nem lehet az az erkölcsi alapja, amelyre állva, honmentési mun­kát végezhetne. Szövetkezni nemzetiségi elemekkel, pártjukra kelni a magyar nyelv ellen törőknek, — egymással szembe­állítani a vallásfelekezeteket, — olajat hinteni az­­ ultramontánok ál­tal már felszított vallás-egyenetlenkedés tüzére, — a római katoliczizmus állam­vallási jel­legét vissza akarni állítani — az anti­szemitizmus barbár jellegű szenvedélyé­nek utat nyitni s tenni aztán mindezt mindannak a gyalázásával, ócsárlásával, sőt a fertőberántás minden eszközével, ami csak liberális nevet visel, és e mel­lett a személyeket, az egyéneket is a gyanúsításnak, a titkos és nyílt vádolás­között. És emlékszem, még sokat elmélked­tem is akkoriban belőle, hogy mily furcsa is az asszonyi sors. A nő, ha valakinek a felesége lett, mint a hajóhoz erősített sajka, mint a vontató gőzös után kötött slep, vég­képpen házastársa sorsára bizatik. Ha az hánykódik a vizen, ő is vele hányattatik ; ha az révbe jut, ő is révbe jut ; ha az lé­ket kap és elsülyed, őt is menthetetlenül magával rántja, s ha a slep nem sülyed is el, ott marad megállva a tovasurranó hul­lámok között, mint egy élő síremlék. Való­ban gondoltam — legbölcsebbek azok az özvegyek, akik férjük halála után mág­lyán égetik el magukat. Mert mit is keres­het ebben a zajos világban egy csöndes özvegy asszony ? És azután — hallgatod Rogya? — hos­­­szabb utazásra mentem, s távol a főváros­tól lassacskán bizony el is felejtettem özvegy Farkasnét. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor mostanában visszatérvén, egy hírt olvastam a lapokban. Gyásznak, bánat­nak, szomorúságnak nyoma sem volt a hí­ren, hanem ellenkezőleg : szinte bizonyos, hogy a tavaly még hitvestársát gyászoló özvegy igen kedélyesen töltheti idejét új vőlegényével ; sőt, ami több, az asszony bi­zonyosan még kaczag is, mert szép foga van. Érted, az asszony, aki egy éve tette le az özvegyi fátyolt : ma kaczag ! Én, aféle álmodozó létemre, szinte meg­borzadva gondoltam el mindezt, s mint ami­kor az embernek az állkapcsa leesik, azonképp

Next