Magyar Szó, 1901. december (2. évfolyam, 284-306. szám)
1901-12-01 / 284. szám
Elöfisotási kt. Egész évra „ 28 kor. — fill Eel évre_„11 „ — ,, Negyedévre „ 7 „ — „ Egy hónapra 2 ,, 40 ,, Egyes szám„_ _ 8 Mér. Vidéken— _ „ „ 10 „ Szerkesztőség: VI., Toréz-körút 82. Budapest, 1901. Második évfolyam. 284 szám. Politikai napilap. Felesi szerkesztő: Dr PASZI EDE. A nagy doktor. — A Magyar Szó eredeti tárczája. — írta : Zsoldos László. Rablóvilágot élünk, amióta forog velünk ez a földteke. Az emberek, férfiak, asszonyok, leányok, gyermekek mennek-mendegélnek a maguk kis batyuikkal az élet országútján, s aztán egy fordulónál egyszerre csak a fa mögül, vagy a bokorból előugrik egy marczona alak, s vállához emelve a puskáját — drr — beléd 16. Te pétiig, akit talált a golyó, feljajdulsz, meginogsz, s úgy lehet, összeroskadsz és elesel, hogy azt hinnék, meghaltál. Pedig dehogy, a sors puskája nem osztogat halált, csupán fájdalmat okoz és megnehezíti az utat, amelyet tenned kell, hogy elérjed a regebeli várost, ahová nem érnek el többé a sors csapásai, s ahol Isten zsámolya elé fognak vezetni, hogy többé semmi, semmi se fájjon. S — hiszed-e, Rogya, vagy sem ? — e lövöldöző, marczona alaknak a feje gyakran, óh, többnyire, oly ismerős ! Sokszor teljesen idegen előtted, sokszor azonban mindjárt ráismersz benne valamelyik régi ellenségedre, de nem egyszer olyané volt ez az arcz, akiben csak néhány nappal, talán néhány órával előbb még legjobb barátodat, testvéredet, kedvesedet, hitvesedet, gyermekedet szeretted, gyöngéden beczézve. S ezen, hogy ám, minden földi vándornak keresztül kell esnie mindenkinek — szegény vagy gazdag, ifju, vagy öreg, jó avagy gonoszlelkü — jut, jutott, avagy jutni fog egy-egy csapás, amely az utszéltől, a fa mögül éri : mindenki szenved, mindenki csalódik egyszer. De azért, lám, mégis mindenki tovább megyen az élet országútján. Sőt, amikor bizonyos távolságra jutott már attól a helytől, ahol a sebet kapta, nem is érzi többé a sajgást, amelyet az orvul ejtett seb okozott ; járása pedig újra olyan könnyed lesz, mintha sohasem volt volna sebesült, beteg, béna, vagy más minő nyomorék. Egy fiatal, özvegy úrasszonyról olvastam a minap, hogy férjhez megy. Alig két esztendővel ezelőtt halt volt meg az ura, akivel jó barátságban voltam , s emlékszem, a kétségbeesett asszonyt akkor csak alig bírták erővel visszatartani, hogy le ne ugorjék a második emeletről, ahol laktak. Félőrült volt szegény a fájdalomtól, amelyet — mint ő maga zokogta — ez a rettenetes csapás okozott neki. Farkasné, így hívták a szőke özvegyet, a temetés után teljesen visszavonult a világtól, s talpig fekete fátyolai közé temetkezett. Bágyadtan mondta: — Sohasem vetem le utána a gyászruhát. Egészen az ő emlékének akarok élni. S hazudnám, ha azt állítanám, hogy nem komolyan, őszintén gyászolt. Szerette a boldogultat, s a magam részéről is meg voltam győződve felőle, hogy az a néhány láb széles árok áthidalhatatlan ttrt támasztott a ’boldogság és a boldogtalan özvegyasszony Apr^blrdötoa-äK a.-.-#, •; Egy szó .......... „„ 4 ül*ér Vastagabb betűvel^. 8 fillér Hirdetések díjszabás szerint* Megjelen minden nap. Kiadó hivatal.* VI., Tatár-korút ön. Vasárnap, deczember 1. Vesszőfutás után. Irta: XII. Tüdős István. Sárospatak, november 29. Volt a régi időben egy fenyítési mód, amelyet vesszőfuttatásnak neveztek, s amely abból állott, hogy két, egymással szemben felállított embersor között kellett a fenyítésre itéltnek több ízben fel s alá futnia, miközben a sort alkotó emberek, akiknek mindenikénél egy-egy veszőpálcza volt, a bűnöst folytonosan ütlegelték. Azt mondják, hogy a katonaság körében néha még ma is alkalmazzák ezt a fenyítési módot, amiről eleget s hiteleset beszélhet egyebek között talán éppen a volt katona, Rakovszky lstván néppárti képviselő úr. Nem találós kérdés, hogy ebben a fenyítésben ez idő szerint kik részesültek a törvényhozás házában. Nem tudakolandó, hogy a vesszőfutással kiket tartottak jónak megfenyíteni a törvényhozói joggal felruházottak. Nem, mert köztudomású dolog, hogy a néppárt volt az a boldogtalan, fenyítést érdemelt tettes, amelynek a felirati vita egész tartama alatt vesszőcsapásokat kellett szenvednie, hogy megbűnhődje a múltat s jövendőt, s elvegye a nagyon is kiérdemelt korbácsolást a jelen dolgaiért. Vesszőt futott a néppárt a maga egészében, vesszőt futottak tagjai valamennyien, a grófok is, a kamarások is, a kanonokok is, az apátok is, a plébánosok is, s a vesszőfutás okozta erkölcsi sebek nyitvák az egész ország előtt, leálczázvák a nemtelen harczmodornak minden fegyveres eszközei, a gúny, a boszu, a gyanúsítás, a harag, a gyűlölet, a rosszakarat, a hazafiatlanságnak nyílt és titkos érzése, amint mindezekről immár ország-világ értesült. Egy cseppet sincs mit csodálkoznunk efölött a történet fölött. A leleplezésnek be kellett következnie, mert annak az alattomos politikai játéknak, amelyet a jezsuiták tanítványaiból egybesereglett politikai párt jónak látott játszani a törvényhozás házában, jól előkészítve kint a nép körében a talajt, a játéktért, csak ideig-óráig lehetett tartania, addig, míg általánosan tudottá nem válik hamis volta; de mihelyt ez bekövetkezik, megtörténik a leszámolás a párttal, amely épp úgy a legszebb nevet, a nép nevét bitorolja, mint szülőanyja, a jezsuita rend, a legszentebbet, a Jézus Krisztus nevét. Ne higgje azt senki, hogy szerecsenmosdatáshoz hasonló dolgot művelnek azok, akik a néppárttal így bánnak, — ellenkezőleg: a legeredményesebbnek ígérkező,a legjobb sikerrel biztató munkát végeznek mindazok, akik a néppárttal, tulajdonképpen pedig a jezsuitákkal így foglalkoznak, mert ezáltal megtisztítják a római katolikus egyház levegőjét, megtisztítják az igaz hívők seregét abban a körben a hamisaktól, ahol éppen ez utóbbiak, a jezsuiták miatt nem lehet őszinte, igaz és nyílt vallásos élet, hanem a gyóntatószékek körül való szorgalmatos megjelenés a mértéke a vallásos buzgóságnak, megszégyenítéséül a benső áhitatnak. A vesszőfutásnak föltétlenül jó eredményűnek kell lennie, mert az a tükör, amelyben megláthatják magukat a jezsuiták által vezetettek, lehetetlen, hogy a mutatott ábrázattal ne rémítse a néppártot, amelynek aztán kell annyi erkölcsi erővel rendelkeznie, amellyel a javulás útjára lépne, a nemességet, a politikai szeplőtelenséget, a politikai integritást szolgálják tagjai, s nem egy olyan elvet, amely az ország felekezeteinek békéje felforgatásához rejti magában az anyagot. Immár tisztán áll előttünk a vesszőfuttatás után az, amit eleddig csak vertünk, bátorkodtunk érinteni, t. i., hogy a néppártnak, amennyiben az ultramontanizmust képviseli, s így a jezsuiták befolyása alatt áll, nem lehet az az erkölcsi alapja, amelyre állva, honmentési munkát végezhetne. Szövetkezni nemzetiségi elemekkel, pártjukra kelni a magyar nyelv ellen törőknek, — egymással szembeállítani a vallásfelekezeteket, — olajat hinteni az ultramontánok által már felszított vallás-egyenetlenkedés tüzére, — a római katoliczizmus államvallási jellegét vissza akarni állítani — az antiszemitizmus barbár jellegű szenvedélyének utat nyitni s tenni aztán mindezt mindannak a gyalázásával, ócsárlásával, sőt a fertőberántás minden eszközével, ami csak liberális nevet visel, és e mellett a személyeket, az egyéneket is a gyanúsításnak, a titkos és nyílt vádolásközött. És emlékszem, még sokat elmélkedtem is akkoriban belőle, hogy mily furcsa is az asszonyi sors. A nő, ha valakinek a felesége lett, mint a hajóhoz erősített sajka, mint a vontató gőzös után kötött slep, végképpen házastársa sorsára bizatik. Ha az hánykódik a vizen, ő is vele hányattatik ; ha az révbe jut, ő is révbe jut ; ha az léket kap és elsülyed, őt is menthetetlenül magával rántja, s ha a slep nem sülyed is el, ott marad megállva a tovasurranó hullámok között, mint egy élő síremlék. Valóban gondoltam — legbölcsebbek azok az özvegyek, akik férjük halála után máglyán égetik el magukat. Mert mit is kereshet ebben a zajos világban egy csöndes özvegy asszony ? És azután — hallgatod Rogya? — hosszabb utazásra mentem, s távol a fővárostól lassacskán bizony el is felejtettem özvegy Farkasnét. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor mostanában visszatérvén, egy hírt olvastam a lapokban. Gyásznak, bánatnak, szomorúságnak nyoma sem volt a híren, hanem ellenkezőleg : szinte bizonyos, hogy a tavaly még hitvestársát gyászoló özvegy igen kedélyesen töltheti idejét új vőlegényével ; sőt, ami több, az asszony bizonyosan még kaczag is, mert szép foga van. Érted, az asszony, aki egy éve tette le az özvegyi fátyolt : ma kaczag ! Én, aféle álmodozó létemre, szinte megborzadva gondoltam el mindezt, s mint amikor az embernek az állkapcsa leesik, azonképp