Magyar Szó, 1902. február (3. évfolyam, 28-51. szám)
1902-02-01 / 28. szám
228. számi elégtételt is kell, hogy kapjon a sértésért. Kicsinyes bánásmódra önérzetes ember mással nem válaszolhat, mint lenézéssel. Aki azonban kicsinyességek után kapva-kapaszkodik, az maga a lenézendő. Hallgatás lett volna, az egyedüli méltó válasz a zsidók részéről arra az állítólagos méltatlanságra, amely a turistabál rendezőségének összeállításánál rajtuk megesett. Minden, ami ezen túlment, hiba volt a részükről, amely csak elmérgesítheti az ügyet, amellyel egyébként senki sem törődött volna. © MAGYAR SZÓ Február 1. "j Székelyek megmentése. A Magyar Jelzáloghitelbank mentési akciója. Budapest, január 31. Valahányszor alkalmunk volt, szóvá tettük a székely nép kétségbeejtő gazdasági helyzetét és sürgettünk olyan intézkedéseket, melyek alkalmasak a székely népet, ezt a tiszta magyar fajt, a végromlástól megmenteni. Rámutattunk két nagy veszedelemre: az egyik a székely nép teljes anyagi tönkje, a másik az, hogy ezt a szorult helyzetet az oláhok és szászok nemzetiségi czélokra kizsákmányolják. Bankjaik, különösen az Albina utján magukhoz lánczolják a székely családok ezreit s a gyakori árverések oláh és szász kézre juttatják a székely birtokokat, mert a rossz gazdasági viszonyok között a föld nem bírja el a rettenetes kamatokat. Különösen legutóbb, az Ugron Gábor bukása folytán előállott helyzet tette rikítóvá a székelyek borzasztó állapotát ország-világ színe előtt. Ezer és ezer család jutott koldusbotra. Hosszú ideig pusztába kiáltott szó maradt a mi felszólalásunk. Azonban legújabban volt módunk meggyőződni arról, hogy a mi küzdelmünk mégsem volt hiábavaló. Madarasi Beck Nándor, a Jelzáloghitelbank elnök-igazgatója, igazgatói működésének harminczéves jubileumára elhatározta, hogy a székelyeket megmenti. Örömmel írhatjuk, hogy a nagy elhatározás legközelebb tetté válik. A Jelzáloghitelbank elnöke a székelység központjában a Jelzáloghitelbanknak fiókot állít, melynek egyedüli czélja a székely nép gazdasági helyzetét megjavítani, s ezzel a székelyeket a magyarságnak megmenteni. A fiók február hó folyamán kezdi meg működését és annyi millió áll rendelkezésére, amennyire csak szükség van. Az eljárás ez lesz : a Jelzáloghitelbank kiszabadítja a székely birtokokat a drága és nemzetiségi szempontból veszedelmes nemzetiségi bankok karmai közül, s olcsó kölcsönnel fölsegélyezi, persze jelzálogos biztosíték mellett, óriási lesz így a kamatmegtakarítás, mert a nemzetiségi bankok 8 — 10 százalékos kölcsönöket adnak csak. A legkisebb jelzálogos kölcsön a központi intézetben Budapesten 2000 korona. Ezt madarasi Beck Nándor a székely fióknál, a bank alapszabályai megváltoztásával, leszállítja 1000 koronára, de gondja lesz az egészen kisemberekre is, mint akik a legnagyobb számban vannak , akiknek elvesztése — a nagy kontingensnél fogva — a legnagyobb vesztesége a magyarságnak. Ketten,hárman állhatnak majd össze, hogy együttesen vegyenek föl ezer koronát, — azt hisszük, ez lesz a legáldásosabb kölcsön, mert a székely birtokok legnagyobbrészt garasok miatt kerülnek idegen kézre. Az egész ország bizonyára a legnagyobb örömmel és hálával veszi tudomásul a nagyjelentőségű hirt és madarasi Beck Nándor nevét azok közé írja, akik a magyarság fentartása és fejlesztése körül hervadhatatlan érdemeket szereztek. A madarasi Beck cselekedete egyike a legnagyobb hazafias tetteknek, melynek nyomán az egész Székelyföld néhány esztendő alatt fel fog frissülni és marad, ami volt századokon át: a magyarság védőbástyája a Királyhágón túl. Kétszeresen esik latba, hogy Beck Nándor a nagy mentő munkára éppen most, a legrosszabb gazdasági viszonyok mellett vállalkozik. Jeleseink közül, akik mindenféle hangzatos ezimű egyesületekben szavakkal dolgoznak a székelyek megmentésén, példát vehetnek róla. Beck Nándor nem beszél, ő cselekszik. Hisszük, hogy az illetékes körök segítségére lesznek az óriási feladat kivitelében. Biztosíték erre az, hogy Széll Kálmán miniszterelnök, mihelyt tudomására jutott Beck Nándor korszakalkotó elhatározása, a legnagyobb melegséggel, a nagy és hazafias czél tudatában, felkarolta a Jelzáloghitelbank mozgalmát s minden tőle telhetőt megtett annak sikere érdekében. Budapest, január 31. Regnum Marianum Nagy feltűnést, majdnem azt mondhatnók: megdöbbenést keltett egy vezérczikk, mely a Ma g tegnap esti számában Bariba Miklós tollából jelent meg. Ami az e czikkben tárgyalt kérdés társadalmi részét illeti, azzal lapunk más helyén foglalkozunk, itt úgy foglalkozunk a czikkel, mint egy politikai riadóval, mely egy nemzeti színű szalagokkal felpántlikódzott klerikális párt zászlója alá toborozza a híveket. Bartha Miklós ar egész czikke során úgy beszél a magyar keresztyénségről, mintha az egyértelmű volna a katolikussággal, vulgo pápistasággal. Végül így szól : «Ez az ország keresztyén ország a fundamentumától a csúcsáig. Mária-kép van a lobogóján, kereszt van a czimerében. Nem mondunk le senki kedvéért arról a szellemről, amelyet ezek a jelképek jelentenek.» Bartha Miklós, úgy látszik, ezúttal is nagyon elvetette a sulykot. Teljesen igaz az, hogy Magyarország nem lehet más, mint keresztyén állam, s az is igaz, hogy, ha valamely nemzetnek, éppen a magyarnak van szüksége a szigorú ragaszkodásra a maga történelmi emlékeihez, amilyen a Szűz Máriás-zászló és a keresztes czimer. Csakhogy ezek ma legfölebb a nemzet ezeréves történetének szimbólumai, nem pedig katolikus jelképek. Mint ilyenek re——~i iirniM. ■ —— ira Fordulat, — A Magyar Szó eredeti tárcsája. — írta : Totos Ede. Olvastam valamikor, régen, egy történetet, melynek színhelye a Szajna hidja volt. Szólott pedig az a történet egy pirosajku, észbolondítóan szép asszonyról, meg egy férjről. Nem mondom el, hogy és mint történt, mert akik az én mesémet olvassák, visszaemlékeznek arra a másikra. Majdnem — de nem egészen — olyan mint az enyém. Annak az írója kék selyemruhában szólaltatta meg az asszonyt : én piros kartonban — hallgattatom el. Nem is mondanám el ezt a históriát, ha nagynéném, aki különben felette romantikus lelkületű nő, nem erősítené, hogy valóban megtörtént, úgy, ahogy ő nekem elbeszélte, s ahogyan én azt tőlem kitelhetőleg papírra teszem . . . A város fölött emelkedő szőlőhegy meredek utján uras külsejű kocsi döczögött fölfelé. Lassan, ünnepélyesen haladt, mintha gyászkocsi lett volna. Vagy ha nem is az volt, akik benne ültek, olyanforma gondolataik lehettek. Hárman ültek a kocsiban. Hátul a kényelmes bőrülésen két élemedett úriember, velük szemben, a *nóbsitz»-én fiatal, kunkorgós bajuszú gavallér. Életpiros arcra minden egyébre engedett következtetni, csak arra nem, hogy — legalább ebben az órában — a halálra is gondol. Alig váltottak néhány szót, mig a kocsi oolnos lassúsággal fölvergődött a tetőre. Azifju álmatagon szívta szivarját, mit sem törődve a tájjal, tavaszi napsugárral, de a hátul ülők egyike izgatottan tekintgetett hátrafelé, mintha várt volna valakit. — Jönnek, — szólt tompán. — Társa szótlanul bólintott, mig az ifjú ingerülten dobta el alig meggyujtott szivarját, nagy örömére a Balogsüti vinczellér ott ólálkodó két csemetéjének, kik is nem készek a szivar felett élet-halálharczot rögtönözni. Közben fölvergődött a másik két kocsi is, telve komoly urakkal. — Ahun a «Szemitöldki» nagyságos ur, — vigyorgott a nagyobbik vinczellércsemete, büszkén agyarára fogva az ököljog elvén kézrekeritett havannát. — Szólok is édes apámnak, hogy menjen a pinczéhez, mert dáridó lesz ott ma. — Másképp nem is gyünne annyi vendég, — toldotta meg a kisebbik, kivel ez uj gondolat feledtette a szivarcsutka felett érzett veszteséget. Csakugyan Szewitowszky Kázmér volt a második kocsiban ülők egyike. Eszményi szép ember. Olyan, aminő daliás gyermekekkel a lengyel emigránsokat kárpótolta az ég. Atyja dúsgazdag ember volt s halála után egyetlen fiára maradt az örökség. A földi javak mellett kijutott neki bőven mindenből. Három oklevelet szerzett, bár nem volt rá szüksége; erős volt, mint Sámson; az «artisták» minden ügyessége összpontosult benne: a vívásban felülmúlta olasz mesterét, pisztolya előtt átlyukasztva hullott le a feldobott talléra .• Barátai tisztelve szerették, a nők rajongtak érte. És Szewitovszky Kázmérnak bizonytalanok voltak jövendő órái. A fiatalkori, gyermekes könnyelműség bár nem sodorta gondokba, mégis úgy találta, hogy olyan élettárs oldalán, kinél a szív ésszel van párosulva, nyugalmas életet biztosít magának. Fel is lelte ábrándjai eszményképét egy nyugalmazott hadfi tündérszép leányában. Vagy legalább fel vélte találni. Mert legyen bár az ember mindentudó itt e földön, a lélek hazug tükrében, a szív rejtett kamráiban nem fedezi fel a vésztjósló, a sötét foltokat, így Szewhtowszky Kázmér. Mert az ősz hadastyán tündérszép leánya, ahogy kikerült a szigorú atyai nevelés alól, nagyon szépnek és szélesnek látta a világot s mint asszony nem elégedett meg a kényelmes, de szerinte lenyűgöző otthon szűk körével. Aztán meg tropikus vidéki vér forrott ereiben és ... . és azért kell ma. Szewitowszky Kázmérnak belenézni az utálatos, rémesen sötét pisztolycsőbe. Pedig ujjainak egy szorításával, izomtól duzzadó karjának egyetlen ütésével semmivé tehette volna azt a másikat. Hanem fiát a lovaglás középkor, az istenítéletek hóbortos korszakának torzszülöttét, a párviadalt hogy is lehetett volna kiküszöbölni olyan kisvárosi társadalomban, amelynek hangadója Keresztesy Géza, az újdonsült szolgabiró. Az üresfejü, a parfilmös, szolgabiró. Az urak lassan kiszárnak a kocsikból.