Magyar Szó, 1902. február (3. évfolyam, 28-51. szám)

1902-02-01 / 28. szám

2­28. számi elégtételt is kell, hogy kapjon a sér­tésért. Kicsinyes bánásmódra önérzetes ember mással nem válaszolhat, mint le­nézéssel. Aki azonban kicsinyességek után kapva-kapaszkodik, az maga a le­nézendő. Hallgatás lett volna, az egyedüli méltó válasz a zsidók részéről arra az állító­lagos méltatlanságra, amely a turista­­bál rendezőségének összeállításánál rajtuk megesett. Minden, ami ezen túlment, hiba volt a részükről, amely csak el­­mérgesítheti az ügyet, amel­lyel egyéb­ként senki sem törődött volna. © MAGYAR SZÓ Február 1. "j Székelyek megmentése. A Magyar Jelzáloghitelbank mentési akc­iója. Budapest, január 31. Valahányszor alkalmunk volt, szóvá tettük a székely nép kétségbeejtő gazdasági hely­zetét és sürgettünk olyan intézkedéseket, melyek alkalmasak a székely népet, ezt a tiszta magyar fajt, a végromlástól meg­menteni. Rámutattunk két nagy veszedelemre: az egyik a székely nép teljes anyagi tönkje, a másik az, hogy ezt a szorult helyzetet az oláhok és szászok nemzetiségi czélokra ki­zsákmányolják. Bankjaik, különösen az Al­bina utján magukhoz lánczolják a székely családok ezreit s a gyakori árverések oláh és szász kézre juttatják a székely birtoko­kat, mert a rossz gazdasági viszonyok kö­zött a föld nem bírja el a rettenetes kama­tokat. Különösen legutóbb, az Ugron Gábor bu­kása folytán előállott helyzet tette rikítóvá a székelyek borzasztó állapotát ország-világ színe előtt. Ezer és ezer család jutott kol­dusbotra. Hosszú ideig pusztába kiáltott szó maradt a mi felszólalásunk. Azonban legújabban volt módunk meggyőződni arról, hogy a mi küzdelmünk mégsem volt hiábavaló. Ma­darasi Beck­ Nándor, a Jelzáloghitelbank elnök-igazgatója, igazgatói működésének harminczéves jubileumára elhatározta, hogy a székelyeket megmenti. Örömmel írhatjuk, hogy a nagy elhatáro­zás legközelebb tetté válik. A Jelzáloghitel­bank elnöke a székelység központjában a Jelzáloghitelbanknak fiókot állít, melynek egyedüli czélja a székely nép gazdasági helyzetét megjavítani, s ezzel a székelyeket a magyarságnak megmenteni. A fiók feb­ruár hó folyamán kezdi meg működését és annyi millió áll rendelkezésére, amennyire csak szükség van. Az eljárás ez lesz : a Jelzáloghitelbank kiszabadítja a székely birtokokat a drága és nemzetiségi szempontból veszedelmes nemzetiségi bankok karmai közül, s olcsó kölcsönnel fölsegélyezi, persze jelzálogos biztosíték mellett, óriási lesz így a kamat­megtakarítás, mert a nemzetiségi bankok 8 — 10 százalékos kölcsönöket adnak csak. A legkisebb jelzálogos kölcsön a központi intézetben Budapesten 2000 korona. Ezt madarasi Beck Nándor a­­ székely fiók­nál, a bank alapszabályai megváltoztá­­sával, leszállítja 1000 koronára, de gondja lesz az egészen kisemberekre is, mint akik a legnagyobb számban vannak , akiknek elvesztése — a nagy kontingens­nél fogva — a legnagyobb vesztesége a magyarságnak. Ketten,hárman állhatnak majd össze, hogy együttesen vegyenek föl ezer koronát, — azt his­szük, ez lesz a legáldásosabb kölcsön, mert a székely bir­tokok legnag­yobbrészt garasok miatt kerül­nek idegen kézre. Az egész ország bizonyára a legnagyobb örömmel és hálával veszi tudomásul a nagy­jelentőségű hirt és madarasi Beck Nándor nevét azok közé írja, akik a magyarság fen­­tartása és fejlesztése körül hervadhatatlan érdemeket szereztek. A madarasi Beck cselekedete egyike a legnagyobb hazafias tetteknek, melynek nyo­mán az egész Székelyföld néhány esztendő alatt fel fog frissülni és marad, ami volt századokon át: a magyarság védőbástyája a Királyhágón túl. Kétszeresen esik latba, hogy Beck Nándor a nagy mentő munkára éppen most, a legrosszabb gazdasági viszo­nyok mellett vállalkozik. Jeleseink közül, akik mindenféle hangza­tos ezimű egyesületekben szavakkal dolgoz­nak a székelyek megmentésén, példát ve­hetnek róla. Beck Nándor nem beszél, ő cselekszik. His­szük, hogy az illetékes kö­rök segítségére lesznek az óriási feladat kivitelében. Biztosíték erre az, hogy Széll Kálmán miniszterelnök, mihelyt tudomására jutott Beck Nándor korszakalkotó elhatáro­zása, a legnagyobb melegséggel, a nagy és hazafias czél tudatában, felkarolta a Jelzálog­hitelbank mozgalmát s minden tőle telhetőt megtett annak sikere érdekében. Budapest, január 31. Regnum Marianum Nagy feltűnést, majdnem azt mondhatnók: megdöbbenést keltett egy vezérczikk, mely a Ma g tegnap esti számában Bariba Miklós tollából jelent meg. Ami az e czikkben tárgyalt kérdés társadalmi részét illeti, azzal lapunk más helyén foglalkozunk, itt úgy foglalkozunk a czikkel, mint egy politikai riadóval, mely egy nemzeti színű szalagokkal fel­pántlik­ód­zott klerikális párt zászlója alá toborozza a híveket. Bartha Miklós ar egész czikke során úgy beszél a magyar keresztyénség­­ről, mintha az egyértelmű volna a katoli­­kussággal, vulgo pápistasággal. Végül így szól : «Ez az ország keresztyén ország a fundamentumától a csúcsáig. Mária-kép van a lobogóján, kereszt van a czimerében. Nem mondunk le senki kedvéért arról a szellemről, amelyet ezek a jelképek jelente­nek.» Bartha Miklós, úgy látszik, ezúttal is nagyon elvetette a sulykot. Teljesen igaz az, hogy Magyarország nem lehet más, mint keresztyén állam, s az is igaz, hogy, ha valamely nemzetnek, éppen a magyarnak van szüksége a szigorú ra­gaszkodásra a maga történelmi emlékeihez, amilyen a Szűz Máriás-zászló és a keresztes czimer. Csakhogy ezek ma legfölebb a nem­zet ezeréves történetének szimbólumai, nem pedig katolikus jelképek. Mint ilyenek re­——~i iirniM. ■ —— i­ra Fordulat, — A Magyar Szó eredeti tárcsája. — írta : Totos Ede. Olvastam valamikor, régen, egy történe­tet, melynek színhelye a Szajna hidja volt. Szólott pedig az a történet egy pirosajku, észbolondítóan szép asszonyról, meg egy férjről. Nem mondom el, hogy és mint tör­tént, mert akik az én mesémet olvassák, visszaemlékeznek arra a másikra. Majdnem — de nem egészen — olyan mint az enyém. Annak az írója kék selyemruhában szólal­tatta meg az asszonyt : én piros kartonban — hallgattatom el. Nem is mondanám el ezt a históriát, ha nagynéném, aki külön­­ben felette romantikus lelkületű nő, nem erősítené, hogy valóban megtörtént, úgy, ahogy ő nekem elbeszélte, s ahogyan én azt tőlem kitelhetőleg papírra teszem . . . A város fölött emelkedő szőlőhegy mere­dek utján uras külsejű kocsi döczögött föl­felé. Lassan, ünnepélyesen haladt, mintha gyászkocsi lett volna. Vagy ha nem is az volt, akik benne ültek, olyanforma gondola­taik lehettek. Hárman ültek a­ kocsiban. Hátul a ké­nyelmes bőrülésen két élemedett úriember, velük szemben, a *nób­sitz»-én fiatal, kun­­korgós bajuszú gavallér. Életpiros arcra minden egyébre engedett következtetni, csak arra nem, hogy — legalább ebben az órában — a halálra is gondol. Alig váltottak néhány szót, mig a kocsi oolnos lassúsággal fölvergődött a­ tetőre. Az­ifju álmatagon szívta szivarját, mit sem tö­rődve a tájjal, tavaszi napsugárral, de a hátul ülők egyike izgatottan tekintgetett hátrafelé, mintha várt volna valakit. — Jönnek, — szólt tompán. — Társa szótlanul bólintott, mig az ifjú ingerülten dobta el alig meggyujtott szivarját, nagy örömére a Balogsüti vinczellér ott ólálkodó két csemetéjének, kik is nem készek a szi­var felett élet-halálharczot rögtönözni. Közben fölvergődött a másik két kocsi is, telve komoly urakkal. — Ahun a «Szemitöldki» nagyságos ur, — vigyorgott a nagyobbik vinczellércse­­mete, büszkén agyarára fogva az ököljog elvén kézrekeritett havannát. — Szólok is édes apámnak, hogy menjen a pinczéhez, mert dáridó lesz ott ma. — Másképp nem is gyünne annyi vendég, — toldotta meg a kisebbik, kivel ez uj gondolat feledtette a szivarcsutka felett ér­zett veszteséget. Csakugyan Szewitowszky Kázmér volt a második kocsiban ülők egyike. Eszményi szép ember. Olyan, aminő da­liás gyermekekkel a lengyel emigránsokat kárpótolta az ég. Atyja dúsgazdag ember volt s halála után egyetlen fiára maradt az örökség. A földi javak mellett kijutott neki bőven minden­ből. Három oklevelet szerzett, bár nem volt rá szüksége; erős volt, mint Sámson; az «artisták» minden ügyessége összpontosult benne: a vívásban felülmúlta olasz mesterét, pisztolya előtt átlyukasztva hullott le a fel­dobott talléra­ .• Barátai tisztelve szerették, a nők rajong­tak érte. És Szewitovszky Kázmérnak bizonytala­nok voltak jövendő órái. A fiatalkori, gyermekes könnyelműség bár nem sodorta gondokba, mégis úgy ta­lálta, hogy olyan élettárs oldalán, kinél a szív és­szel van párosulva, nyugalmas éle­tet biztosít magának. Fel is lelte ábrándjai eszményképét egy nyugalmazott hadfi tündérszép leányában. Vagy legalább fel vélte találni. Mert legyen bár az ember mindentudó itt e földön, a lélek hazug tükrében, a szív rejtett kam­ráiban nem fedezi fel a vésztjósló, a sötét foltokat, így Szewhtowszky Kázmér. Mert az ősz hadastyán tündérszép leánya, ahogy kikerült a szigorú atyai nevelés alól, nagyon szépnek és szélesnek látta a világot s mint asszony nem elégedett meg a ké­nyelmes, de szerinte lenyűgöző otthon szűk körével. Aztán meg tropikus vidéki vér for­rott ereiben és ... . és azért kell ma. Sze­witowszky Kázmérnak belenézni az utála­tos, rémesen sötét pisztolycsőbe. Pedig ujjainak egy szorításával, izomtól duzzadó karjának egyetlen ütésével sem­­mivé tehette volna azt a­­ másikat. Hanem fiát a lovaglás középkor, az isten­ítéletek hóbortos korszakának torzszülöttét, a párviadalt hogy is lehetett volna kikü­szöbölni olyan kisvárosi társadalomban, amelynek hangadója Keresztesy Géza, az újdonsült szolgabiró.­­ Az üresfejü, a parfilmös, szolgabiró. Az urak lassan kiszár­nak a kocsikból.

Next