Magyar Szó, 1902. március (3. évfolyam, 53-77. szám)
1902-03-02 / 53. szám
£ közetési ár. Egész évre _ 28 kor. — fill Kél évre_ _ H „ Negyedévre _ 7 ,, — „ £*y á6nar-í 2 „ 40 „ Egyes szám... _ _ 8 fiilex. -------- - 10 „ Budapest, 1902. HARMADIK ÉVFOLYAM. 53. szám. Szartoasztöne^; VI. Teréz-korus 63.MAGYAR SZÓ Politikai napilap. Felelős szerkesztő: Dr FALVI EDE A próbirdetések ára ! Egy szó ... 4 fillér Vastagabb betűvel.. 8 fillér Hirdetések díjszabás szerint. Megjelen minden nap, Kiadóhivatal VI., Tarós-kerdt 63. Vasárnap, márczius 2. Az uj országház. Budapest, márczius 1. E sorok írója évekkel előtt, midőn az uj országház gipszmintáját az íróknak először megmutatták, az akkori írókkal együtt szintén megjelent az országháznak akkor még puszta telkén, s megszemlélvén a mintát, azt a kérdést ■ intézte a jelenvolt Steindl Imre műépítészhez, a terv készítőjéhez: — Ugyan szabad kérdeznem, hogy honnan lesz majd ez épület látható ? — A Duna felől. — De hiszen az épület közvetlenül a Dunapart mellett fog emelkedni. S aki meg akarja nézni, aki az épület összbenyomását akarja majd élvezni, annak hajóra kell szállani. Arra már nem emlékszünk, mit felelt akkor a hírneves építész. De most, olvasva Bartha Miklósnak a képviselőház tegnapi ülésén mondott beszédét, amelyben többek közt kifogásolta, hogy az épület, bárhonnan nézzük is, művészi hatást nem gyakorolhat, s csak a Duna felől tekinthető át a maga teljességében, eszünkbe jut régi megjegyzésünk. Valóban, az új országházat is a Dunán Budapestre ránduló idegenek gyönyörködtetésére emeltük? Ez is, mint sok más intézmény, csak a külső látszat, a kifelé való mutatás, vakítás, elkápráztatás czéljából emeltetett. Ez a képviselőház márványkövekkel, oszlopokkal és csúcsokkal fejezi ki az ismert példabeszédet: «Fenn az ernyő, nincsen kas». Bár kövei némák, mégis hangosan szólnak a nemzethez, s az fitogtatás, urhatnámság vádját zúdítják e nemzetre. Ezt az uj országházat szemlélve, egy pillanatra elénk ötlik a bécsi országház palotájának képe. Csodás, szép épület ez, a művészet remeke, s mily impozáns ! A mi országházunk 35 millióba kerül, s csak úgy szégyenkezik a bécsi parlamenti palota mellett. Mint egy kellemetlen sötét árny a csodás világosság mellett. Művészi értéke a mi országházunknak nincs, s mégis mennyi millióba került. Külseje nem szép, belseje czélszerűtlen, jellege nem magyar, idomtalan tömeg, mely kolosszális méreteivel akar hatást kelteni. Az osztrák országházat látva, önkéntelenül is fölmerül lelkünkben a megjegyzés: — Hogy ebben a klasszikus szépségű épületben, a külsőleg oly páratlanul impozáns palotában, mily satnya alkotmányosság uralkodik! A magyar országházat látva, ez a gondolat merül fel: — Hogy ebben a szegény országban harminczöt milliót ölnek ily idomtalan rém-épületre. Harminczöt millió egy épületre sok, nagyon sok, oly sok, hogy nem ily szegény ország, de hatalmas világbirodalom sem költhetne ma többet. Hány kivándorlót lehetne e pénzen szerencséssé tenni! Hány község kaphatna e pénzen iskolát! Hány szegény gazdát lehetne a végrehajtástól megmenteni. S hány család holmiját kellett elárverezni, hogy e pénz egybegyüljön! Valahányszor ez idomtalan kőszörnyeteget látjuk, ezerszeres visszhanggal véljük hallani a dobszót, mely országszerte hangzott. De hát szükségünk volt új országházra, impozáns palotára. Mintha egyszerűbb hajlékban nem lehetne jó törvényeket hozni. Mintha a külső méret, a hivalgó nagyság, a kőtömeg adná meg az országház jelentőségét! Mintha jellemnagyság, bölcseség, hazafiság nem nyilatkozhatnék meg olcsóbb házban is. Vagy tán ma már a belső érték hiányát külsővel kell pótolni ? Az országház lelke kicsinyes, alantas, és pótolja hát a kövek sokasága a szellemet. Ha nem imponál a szellem, imponáljon az anyag. S szükségünk van sok, minél több ily kőszörnyetegre. Élő kő, márvány, élő oszlop és kupola, hadd lássa a világ a nemzet nagyságát, fényét. De szomorú képek tárulnak elénk. Ismerünk egy szegénységbe sülyedt, elhanyagolt kis várost, zsúptetőkkel, ínséges néppel. S a város közepén áll egy hatalmas háromemeletes palota, a legújabb kor igényei szerint berendezve, éttermekkel és fürdőszobákkal. E palotát az ország emelte. Felsőbb iskola úri kisasszonyoknak. A legnagyobb nyomor s elmaradottság közepette — a legtulzottabb igényeket kielégítő palota. Minő visszás kép! Mily paródiája a mi haladásunknak. De ime egy másik kép. Ott van Széphalom, ahol a nagy Kazinczy hamvai nyugosznak, s ahol madszeresen elolvasta s abból azután megtudott mindent. Kleinék azután, amikor hazajöttek s a szegény fiú halálsápadtan faggatni kezdte őket, a többit is elmondták neki, amit tudtak, — sőt azt is elmondták, hogy kinél van férjnél az anyja s — a lakásjegyzék szerint — hol találhatja meg, ha akarja. Mert a fiú a fejébe vette, hogy mindenáron találkoznia kell az igazi anyjával. Perczekig csókolgatta nevelőanyja kezét, hogy ne haragudjék, ne vegye úgy, mintha ez hálátlanság, vagy elhidegülés volna tőle, de neki látnia kell, ha csak egyszer is, azt az asszonyt, aki, ha elhagyta, ha másnak adta is, de mégis csak: anyja. Valósággal rögeszméjévé vált, hogy anyjával találkozzék. Napokig készült hozzá, amig egyszer, egy vasárnap délelőtt, elindult. Levelet sem mert írni neki, mert félt, nehogy a férj, anyjának az ura találja felbontani s valami nagy kellemetlenség, vagy házi botrány származzék belőle. Fölvette tehát szalonkabátját, fekete nyakkendőt kötött, keztyűt húzott, s feszes, ünnepies tartással, emelt fővel, de bensejében rettentő izgalommal, ment — anyjához. Klein, aki szintén égett az izgalomtól, vele ment, hogy elkísérte a kapuig s aztán megvárja, amíg lejön Föltette a fiút, nehogy valami baja történjék. A tanácsosné. — A Magyar Szó eredeti tárczája. — írta: Zsoldos László. Klein, a . . .-féle gyár munkavezetője, nem éppen ügyes, de nagyon tisztességes, törekvő ember volt. Felesége, egy negyvennegyvenöt éves asszony, szintén igen jólelkű, derék nő volt, s ketten a legszebb, példás egyetértésben megéltek együtt. Volt egy fiuk, Józsi, akit mind a ketten igen szerettek. Azaz, hogy eredetileg nem is az ő fiuk volt, csak úgy nevelték fel örökbe szegényt. Egy születésére magyar, de névleg franczia nevelőnő bízta rá húsz évvel ezelőtt Kleinnéra, hogy nevelje, s a fiú azóta Isten hírével rajtuk maradt. Az anya — a nevelőnő — tudniillik, aki eleinte még csak fizetett egy-két forintot a csecsemőért, lassacskán egészen elhagyta a gyermeket, s utóbb úgy elpárolgott Kleinék szeme elől, mint a kámfor. Férjhez ment egy becsületes emberhez, akinek a hivatala mellett még pénzecskéje is volt. A pénzecske ugyan a franczia nevelőnőből lett asszony hathatós közreműködése mellett az idők folyamán lassacskán elfogyott, de a hivatal nagyobbodott. Úgy, hogy Ferenczy — ez volt a nevelőnő urának a neve — húsz év alatt egészen a miniszteri tanácsosságig fölvitte. A nevelőnő, akinek múltjáról az ura — a férjek rossz szokása szerint — semmit sem tudott, eléggé megbecsülte magát a jó helyzetben, s — ami nála szokatlan jelenség volt — két törvényes gyermekkel is megajándékozta Ferenczy urat. A kis Józsi pedig ezalatt nevelőszüleinél, Kleinéknak házánál nőtt fel, olyan gyöngéd szeretet között, ami nővel egy gyermektelen házaspár a fogadott, nevelt gyermekét csak körülveheti. Úgy szerették, úgy bántak vele, mintha édes gyermekük volna, s a fiúcska akinek külömben sejtelme sem volt homályos származásáról, abban a hitben is élt, hogy Kleinék a szülei Igaz, hogy az ő neve — anyja révén — Lakatos volt, mert Kleinék egyszerűbb emberek voltak annál, semhogy hivatalról hivatalra járva, a tényleges örökbefogadást is kieszközölték volna, de a derék házaspár erre is talált kifogást a serdülő fiú előtt. Azt hitették el vele, hogy neki, a fiúnak, ők magyarosították meg a nevét Ne hívják Kleinnek, ami zsidós, hanem legyen Lakatos. Történt azonban, hogy a gyerek megnőtt és húsz esztendős korában sor alá kellett kerülnie. És amint nevelőszülei, eddig, nem tudom, hogy, hogy nem, el tudták titkolni előtte származását, illetőleg keresztlevelét, az most egyszerre a maga rettentő valóságában tudomására jutott a fiúnak. Gondolom, a katonaságtól érkezett valami irat, amit — senki sem lévén odahaza — szerencsétlenségére épp maga a fiú vett át. Minthogy rávonatkozott, termő . * Különös adomány, fenséges dicsőség és lesújtó átok az az anyai szeretet. A fiatal