Magyar Szó, 1902. március (3. évfolyam, 53-77. szám)
1902-03-02 / 53. szám
Márczius 2. törekvéseket; jelenti azt a csűrést-csavarást, amellyel az ultramontánok a maguk álláspontjának nagyszerűségét mutogatták, holott a pénz őfelségének ló-lába íme, ott volt mindenha a takargatott czélok alatt. Ámde éppen e jajveszékelés közben nem kis jelentőségű azzal a kérdéssel foglalkozni: mi bírta rá a püspököket arra, hogy egyelőre nem követelik a vagyont úgy, mint gróf Zichy Nándorék ? Vájjon a politikai alkalmazkodás-e az, amely erre bírta őket, vagy talán a jajveszékelés a Zichyek részéről nem akar egyéb lenni, mint ámítása a közvéleménynek ? Azoknak, akik az ilyen kérdésekben beavatottak, igen hálás tárgyal kínálkozik ezeknek a földerítése, mert ok nélkül, éppen a római katolikus egyházban, ilyen nagy kérdést nem szoktak csak úgy sundámbundám elintézni. Nagy okának kell annak lenni, hogy a birtokélvezetben megúvultak most hajlandók olyan elvet mondani ki, amely a kezelésnek más területre való átcsapását is eredményezheti. S nagy okának kell annak lenni, hogy a gróf Zichy Nándorok a klérussal szemben is mernek véleményt koczkáztatni, holott a föltétlen meghódolás elvének kell érvényesülnie az «egyedül idvezitő egyház» körében. Ám a jajveszékelés hangjai betöltik az országot s a nagy közvélemény nem tud eligazodni az igazság dolgában ! Pedig a jajveszékelők tiszta vizet öntenek a pohárba! Nem lehetetlen azonban, hogy a viz meg van keresztelve. A nagy közvéleménynek csupán azt mondjuk azért úgy a jajveszékelés hallatára, mint a klérus eljárásának láttára: ne higyj neki, mert jezsuita! Jezsuita-szellemű az egész autonómiai kongresszusi munkálkodás és ez fog hozni átkot a nemzetre ! (Sárospatak.) Jfj. Tüdős István. MAGYAR SZÓ 53. szám. 3 A betegsegélyezési törvény reformja és a tüdővész elleni védekezés. Budapest, márczius 1. Mig a betegsegélyezési törvény reformja még mindig késik, a tüdővész elleni védekezés terén kialudt a magyar szalmaláng s nem történik már úgyszólván semmi. Pedig a tüdővész terjedése hazánkban már oly mérveket kezd ölteni, hogy hovatovább nagyobb pusztításokat visz véghez, mint egy állandó kolera-járvány. Megdöbbentő statisztikai adatok fel-felriasztják néha napján közönségünket könnyelműségéből s hatalmas szónoklatok hangzanak el ilyenkor a jövő nemzedék megmentése érdekében. A társadalom megmozdul néhány héten át, — míg figyelemmel kísérik az adakozók névsorát, — szép összegek folynak be a legnemesebb czélra, de néhány hét elteltével újabb honmentők akadnak, kik az alkoholizmust, a prostitucziót, a munkanélküliséget stb. stb. akarják egy csapásra megszüntetni. S ez uj emberek néhány hét múlva éppen úgy temetőbe jutnak, mint a tuberkulózis elleni védekezés, melynek oltárára pedig aránylag legszebben áldoztak, míg a lelkesedés szalmalángja világította meg az oltárnál az áldozókat s a hozott áldozatokat. Gyógyházakat építünk, s ha az Isten segít, néhány év múlva lesz már vagy ötszáz ágy, melyet a kezdetleges tüdővész áldozatai elfoglalhatnak, a biztos gyógyulás reményében. Mert a szanatóriumi gyógykezelés,, a tudósok beigazolt ítélete szerint, a legbiztosabb módja annak, hogy a szerencsétlen embert, kit a tüdővész baczillusa már torkonragadott, családja és a társadalom számára még idejekorán megmentsék. Németországban egy évtized leforgása alatt közel 20.000 ággyal rendeztek be külön a tüdővész gyógyítására szolgáló szanatóriumokat s ezen borzasztó betegség elleni védekezést ismertető népszerű nyomtatványokkal állandóan elárasztják az egész birodalmat. Ugyanott 1900-ban 375 millió, 1901-ben már 5 millió márkát áldoztak s fokozatosan mindig többet áldoznak a tuberkulózis elleni védekezésre s minő fényes eredménynyel, bizonyítja az, hogy az utóbbi években már évenkint átlag 20.000—25.000 embert ragadnak ki a tüdővész karmaiból, kik a szanatóriumi kezelés nélkül menthetetlenül a tüdővész előrehaladottabb fokába s onnan a halál torkába kerültek volna. Nálunk csak a betegsegélyző-pénztárak évi jelentéseiből is borzalommal látjuk, hogy a tüdővészes munkaképtelen idegek emésztik fel a táppénzsegélyeknek csaknem 75 százalékát. Az elhunytak közül több, mint 50 százaléka tüdővészben pusztult el s az összes többi fertőző betegségek együttvéve nem követelnek feleannyi áldozatot, mint a tüdővész egymagában. Nem is túloz egyik kiváló szaktekintélyünk, amikor a közelmúlt napokban megjelent czikkében azt állítja, hogy nálunk évenkint átlag 70.000 ember esik a tüdővész kezdetleges stádiumába. Elképzelhető, mily rettentő azoknak száma, kik hazánkban a tüdővész előrehaladott, tehát gyógyíthatatlan fokában szenvednek s kiknek szerettei vagy egyéb hozzátartozói hasztalanul nyújtják kezeiket az ég felé, hogy csodát miveljen s a szerető hitvest, a gondos szülőt, a tegnap még legszebb reményekkel teli gyermeket az életnek megmentse. S ezzel a borzasztó résszel szemben, mely szegények és gazdagok sorából egyaránt szedi áldozatait, mert baezillusai révén mindenkihez közel férkőzhetik, az állam és társadalom védekezése mindössze néhány köztisztasági rendeletre s arra szorítkozik, hogy közadakozásból néhány szanatóriumot építenek, hol még azok sem találhatnak elhelyezést, kik a kezelés árát busásan megfizetnék. Valóban szerencsétlen ország vagyunk. Nemcsak ipari szükségleteinket, hanem még legdrágább egészségi szükségleteinket is kénytelenek vagyunk külföldön fedezni. De mit szóljunk azokról, akikre a szózat lelkesítő szavai: «Itt élned — halnod kell!» — a legkegyetlenebb gúnnyal alkalmazhatók ? Értjük a szegényebb osztályt, a munkásvilágot, melynek csak addig van kenyere, amig dolgozik, s épp ezért betegsége esetére kötelező biztosításáról és ellátásáról kellett törvény utján gondoskodni. Az 1891. évi XIV. törvényczikk lett volna hivatva, az állam külön megterheltetése nélkül, pusztán a munkaadók és munkások hozzájárulásából ezeken a bajokon segíteni, de a tüdővész kaczillusa e törvény szervezetébe is befészkelte magát s tíz év elteltével ma már felállítható a tétel, hogy a betegsegélyző pénztárak a szó szoros értelmében tüdővészben szenvednek, mert jövedelmük legnagyobb részét csaknem kizárólag a tüdővészes tagok emésztik fel, akik mindig segítségre szorulnak, noha viszonyaink között őket gyógyítani és számukat apasztani egyáltalán nem lehet. De eljutottunk már addig, hogy szinte az órát és perczet is előre megjósolhatjuk, amikor a tüdővészes pénztárak kimúlnak, hacsak a törvényreform idejében életbe nem lép s a pénztáraknak módjában nem áll a járulékkulcs elemelésével tüdőbajos tagjait saját költségén létesített és fentartott szanatóriumokban elhelyezni. Nálunk, hol a különben is minden oldalról igénybe vett társadalmi segélynyújtás még a legjobb esetben sem biztosíthatja a kitűzött czélt, hol az államkincstár még az 1898. évi XXI. törvényczikk 9. §-ában megjelölt fertőző betegségekben kezelt vagyontalan emberek után magára vállalt költségeket is igyekszik a betegsegélyző pénztárak vállaira áthárítani: egyetlen módja a pusztító tüdővész elleni védekezésnek csak az lehet, ha a betegsegélyző pénztárakat sürgősen, mindazokkal a gamnéziákkal felruházzák, melyeknek révén a kitűzött nagy czélnak állandóan megfelelhetnek. Ott, hol a tüdővész elleni védekezés nagy költségeinek kétharmadrészét a szegény munkás hajlandó sajátjából — munkabéréből — fedezni, ott a munkaadók sem vonakodhatnak az egyharmad költségtől, annál kevésbbé, mert hisz a tüdővész nem ismer külömbséget munkás és munkaadó között, s az ellene való védekezés éppoly, ha nem nagyobb, érdeke a jobbmóduaknak, kik nehezebben válnak meg az élet gyönyöreitől, mint a szegény munkás annak szenvedéseitől. A betegsegélyző-pénztáraknak éltető alapelvét, a «kölcsönösséget», épp a tüdővész nagy állami és nemzeti veszedelmére való tekintettel, nem szabad csúffá tenni holmi apró egyletek érzékenykedése miatt, mely egyletek azt hiszik, hogy az ő kis autonómiájuktól függ a haza sorsa. Ugyanazon területen csak egyetlen pénztár felelhet meg a czélnak s a tüdővész elleni hatályos védekezésnek. Hogy az 1891. évi XIV. törvényczikk reformja hazánk történetében igazán korszakalkotóvá váljék, hogy a tüdővész elleni védekezésre az ország különböző vidékein rövid idő alatt kellő számú és berendezésű szanatóriumokat felállíthassunk és fentarthassunk, minden aprólékos tekintet mellőzésével azonnal és csakis a területi rendszer alapján kell megcsinálni a régóta vajúdó reformot. Ha a kormány erélyes kézzel hozzálát e megoldáshoz, anyagi áldozatok nélkül, oly honmentő munkát végez, melyhez hasonlót magyar kormány még nem végzett. Nagyobb kivándorlás, mint a tüdővészesek kivándorlása, nem fenyegetheti hazánkat! Mert legyen bár idővel hazánk a munkakeresők tejjel-mézzel folyó Kánaánja, abból a hazából, hova a tüdővészesek rettentő tömege évről-évre kivándorol, nincs többé visszatérés, nincs oly hatalmas szózat, nincs az a tenger köny, mellyel azokat visszasírni lehet. Kovács Károly, Budapest, márczius 1. A gyulafehérvári mandátum. Mint gyulafehérvári tudósítónk táviratozza, a mai képviselőválasztáson Mohay Sándor igazságügyi államtitkárt egyhangúlag képviselővé választották meg. A magyar konverzió. A magyar konverzió ügye már a napokban befejezést nyer. A sarkalatosabb pontokra nézve már a megállapodások megtörténtek az illetékes tényezők között s az esetleges egy-két kisebb tanácskozás után a konverzió sorsa a következő hét első napjaiban véglegesen eldől. A helységnevekről szóló törvény. A Föld Ért. Írja: Illetékes helyen a helységnevek magyarosításáról szóló törvény mielőbbi életbeléptetése ügyében mindent elkövetnek, ami a nemzetiségekkel szemben elfoglalt álláspontunkat tekintve, nem kis jelentőséggel bír. A törvényhozás mindkét háza elfogadta a törvényt, ő felsége szentesítette is, s hogy a kormány minden igyekezete dacára mindig még nem léptethette életbe, annak oka az, hogy a kiküldött bizottság még mindig dolgozik az életbeléptetési rendelethez szükségeltető anyagon. A munkálatok azonban már közelednek a befejezéshez, s így a törvény életbeléptetésének ideje sincs messze már. A katolikus autonómia. Rövid másfélórai tanácskozás után tegnap zárta be mostani ülésszakát a katolikus autonómiai kongresszus. A kongresszus ezelőtt öt esztendővel, 1897-ben ült össze először. Ekkor küldötték ki a kilenczes bizottságot, mely a reá bízott munkálatokat 1898-ban készítette el. 1899-ben a huszonhetes bizottság kapott megbízást új javaslat készítésére. E tervezet alapján dolgozott a kongresszus aztán tavalyelőtt, tavaly és most. A szervezeti munkálatot a harmadik olvasás után márczius 10-én terjesztik megerősítés végett a király elé. A mai ülés után, mely szintem meglehe.