Magyar Szó, 1902. március (3. évfolyam, 53-77. szám)

1902-03-02 / 53. szám

Márczius 2. törekvéseket; jelenti azt a csűrést-csavarást, amel­ly­el az ultramontánok a maguk állás­pontjának nagyszerűségét mutogatták, holott a pénz ő­felségének ló-lába íme, ott volt mindenha a takargatott czélok alatt. Ámde éppen e jajveszékelés közben nem kis jelentőségű azzal a kérdéssel foglalkozni: mi bírta rá a püspököket arra, hogy egyelőre nem követelik a vagyont úgy, mint gróf Zichy Nándorék ? Vájjon a politikai alkal­mazkodás-e az, amely erre bírta őket, vagy talán a jajveszékelés a Zichyek részéről nem akar egyéb lenni, mint ámítása a közvéle­ménynek ? Azoknak, akik az ilyen kérdésekben be­avatottak, igen hálás tárgyal kínálkozik ezeknek a földerítése, mert ok nélkül, éppen a római katolikus egyházban, ilyen nagy kérdést nem szoktak csak úgy sundám­­bundám elintézni. Nagy okának kell annak lenni, hogy a birtokélvezetben megúvultak most hajlandók olyan elvet mondani ki, amely a kezelésnek más területre való át­­csapását is eredményezheti. S nagy okának kell annak lenni, hogy a gróf Zichy Nán­dorok a klérussal szemben is mernek véle­ményt koczkáztatni, holott a föltétlen meg­hódolás elvének kell érvényesülnie az «egyedül idvezitő egyház» körében. Ám a jajveszékelés hangjai betöltik az országot s a nagy közvélemény nem tud eligazodni az igazság dolgában ! Pedig a jajveszékelők tiszta vizet öntenek a pohárba! Nem lehetetlen azonban, hogy a viz meg van keresztelve. A nagy közvéleménynek csupán azt mond­juk azért úgy a jajveszékelés hallatára, mint a klérus eljárásának láttára: ne higyj neki, mert jezsuita! Jezsuita-szellemű az egész autonómiai kon­gresszusi munkálkodás és ez fog hozni át­kot a nemzetre ! (Sárospatak.) Jfj. Tüdős István. MAGYAR SZÓ 53. szám. 3 A betegsegélyezési törvény reformja és a tü­dővész elleni védekezés. Budapest, márczius 1. Mig a betegsegélyezési törvény reformja még mindig késik, a tüdővész elleni véde­kezés terén kialudt a magyar szalmaláng s nem történik már úgyszólván semmi. Pedig a tüdővész terjedése hazánkban már oly mérveket kezd ölteni, hogy hova­tovább nagyobb pusztításokat visz véghez, mint egy állandó kolera-járvány. Megdöbbentő statisztikai adatok fel-fel­­riasztják néha napján közönségünket kön­­­nyelműségéből s hatalmas szónoklatok hang­zanak el ilyenkor a jövő nemzedék meg­mentése érdekében. A társadalom megmozdul néhány héten át, — míg figyelemmel kísérik az adakozók névsorát, — szép összegek folynak be a legnemesebb czélra, de néhány hét eltelté­vel újabb honmentők akadnak, kik az al­koholizmust, a prostitucziót, a munkanélkü­liséget stb. stb. akarják egy csapásra meg­szüntetni. S ez uj emberek néhány hét múlva éppen úgy temetőbe jutnak, mint a tuberkulózis elleni védekezés, melynek ol­tárára pedig aránylag legszebben áldoztak, míg a lelkesedés szalmalángja világította meg az oltárnál az áldozókat s a hozott áldozatokat. Gyógyházakat építünk, s ha az Isten se­gít, néhány év múlva lesz már vagy ötszáz ágy, melyet a kezdetleges tüdővész áldo­zatai elfoglalhatnak, a biztos gyógyulás reményében. Mert a szanatóriumi gyógykezelés,, a tu­dósok beigazolt ítélete szerint, a legbizto­sabb módja annak, hogy a szerencsétlen embert, kit a tüdővész baczillusa már torkonragadott, családja és a társadalom számára még idejekorán megmentsék. Németországban egy évtized leforgása alatt közel 20.000 ág­gyal rendeztek be kü­lön a tüdővész gyógyítására szolgáló szana­tóriumokat s ezen borzasztó betegség elleni védekezést ismertető népszerű nyomtatvá­nyokkal állandóan elárasztják az egész bi­rodalmat. Ugyanott 1900-ban 3­75 millió, 1901-ben már 5 millió márkát áldoztak s fokozatosan mindig többet áldoznak a tuberkulózis el­leni védekezésre s minő fényes eredmény­nyel, bizonyítja az, hogy az utóbbi években már évenkint átlag 20.000—25.000 embert ragadnak ki a tüdővész karmaiból, kik a szanatóriumi kezelés nélkül menthetetlenül a tüdővész előrehaladottabb fokába s onnan a halál torkába kerültek volna. Nálunk csak a betegsegélyző-pénztárak évi jelentéseiből is borzalommal látjuk, hogy a tüdővészes munkaképtelen idegek emésztik fel a táppénzsegélyeknek csaknem 75 százalékát. Az elhunytak közül több, mint 50 százaléka tüdő­­vészben pusztult el s az összes többi fertőző be­tegségek együttvéve nem követelnek feleannyi áldozatot, mint a tüdővész egymagában. Nem is túloz egyik kiváló szaktekintélyünk, amikor a közelmúlt napokban megjelent czikkében azt állítja, hogy nálunk évenkint átlag 70.000 ember esik a tüdővész kezdet­leges stádiumába. Elképzelhető, mily ret­tentő azoknak száma, kik hazánkban a tüdővész előrehaladott, tehát gyógyíthatat­lan fokában szenvednek s kiknek szerettei vagy egyéb hozzátartozói hasztalanul nyújt­ják kezeiket az ég felé, hogy csodát mivel­­jen s a szerető hitvest, a gondos szülőt, a tegnap még legszebb reményekkel teli gyermeket az életnek megmentse. S ezzel a borzasztó rés­szel szemben, mely szegények és gazdagok sorából egy­aránt szedi áldozatait, mert baezillusai ré­vén mindenkihez közel férkőzhetik, az állam és társadalom védekezése mindössze néhány köztisztasági rendeletre s arra szorít­kozik, hogy közadakozásból néhány szanató­riumot építenek, hol még azok sem talál­hatnak elhelyezést, kik a kezelés árát busásan megfizetnék. Valóban szerencsétlen ország vagyunk. Nemcsak­ ipari szükségleteinket, hanem még legdrágább egészségi szükségleteinket is kénytelenek vagyunk külföldön fedezni. De mit szóljunk azokról, akikre a szózat lelkesítő szavai: «Itt élned — halnod kell!» — a legkegyetlenebb gún­nyal alkalmaz­hatók ? Értjük a szegényebb osztályt, a munkás­világot, melynek csak addig van kenyere, amig dolgozik, s épp ezért betegsége esetére kötelező biztosításáról és ellátásáról kellett törvény utján gondoskodni. Az 1891. évi XIV. törvényczikk lett volna hivatva, az állam külön megterheltetése nélkül, pusztán a munkaadók és munkások hozzájárulásából ezeken a bajokon segíteni, de a tüdővész kaczillusa e törvény szerve­zetébe is befészkelte magát s tíz év eltelté­vel ma már felállítható a tétel, hogy a betegsegélyző pénztárak a szó szoros értel­mében tüdővészben szenvednek, mert jöve­delmük legnagyobb részét csaknem kizáró­lag a tüdővészes tagok emésztik fel, akik mindig segítségre szorulnak, noha viszo­nyaink között őket gyógyítani és számukat apasztani egyáltalán nem lehet. De eljutottunk már addig, hogy szinte az órát és perczet is előre megjósolhatjuk, amikor a tüdővészes pénztárak kimúlnak, ha­csak a törvényreform idejében életbe nem lép s a pénztáraknak módjában nem áll a járu­lékkulcs­­ elemelésével tüdőbajos tagjait saját költségén létesített és fentartott szanatóriumokban elhelyezni. Nálunk, hol a különben is minden oldal­ról igénybe vett társadalmi segélynyújtás még a legjobb esetben sem biztosíthatja a kitűzött czélt, hol az államkincstár még az 1898. évi XXI. törvényczikk 9. §-ában megjelölt fertőző betegségekben kezelt va­gyontalan emberek után magára vállalt költségeket is igyekszik a betegsegélyző pénztárak vállaira áthárítani: egyetlen módja a pusztító tüdővész elleni­­ védekezésnek csak­­ az lehet, ha a betegsegélyző pénztárakat sürgősen, mindazokkal a gamnéziákkal felru­házzák, melyeknek révén a kitűzött nagy czélnak állandóan megfelelhetnek. Ott, hol a tüdővész elleni védekezés nagy költségeinek kétharmadrészét a szegény munkás hajlandó sajátjából — munkabéré­ből — fedezni, ott a munkaadók sem vo­nakodhatnak az egyharmad költségtől, annál kevésbbé, mert hisz a tüdővész nem ismer külömbséget munkás és munkaadó között, s az ellene való védekezés éppoly, ha nem nagyobb, érdeke a jobbmóduaknak, kik ne­hezebben válnak meg az élet gyönyöreitől, mint a szegény munkás annak szenvedé­seitől. A betegsegélyző-pénztáraknak éltető alap­elvét, a «kölcsönösséget», épp a tüdővész nagy állami és nemzeti veszedelmére való tekin­tettel, nem szabad csúffá tenni holmi apró egyletek érzékenykedése miatt, mely egyle­tek azt hiszik, hogy az ő kis autonómiájuk­tól függ a haza sorsa. Ugyanazon területen csak egyetlen pénztár felelhet meg a czélnak s a tüdővész elleni hatá­lyos védekezésnek. Hogy az 1891. évi XIV. törvényczikk re­formja hazánk történetében igazán korszak­­alkotóvá váljék, hogy a tüdővész elleni vé­dekezésre az ország különböző vidékein rövid idő alatt kellő számú és berendezésű szanatóriumokat felállíthassunk és fentart­­hassunk, minden aprólékos tekintet mellő­zésével azonnal és csakis a területi rendszer alapján kell megcsinálni a régóta vajúdó reformot. Ha a kormány erélyes kézzel hozzálát e megoldáshoz, anyagi áldozatok nélkül, oly honmentő munkát végez, melyhez hasonlót magyar kormány még nem végzett. Nagyobb kivándorlás, mint a tüdővészesek kivándorlása, nem fenyegetheti hazánkat! Mert legyen bár idővel hazánk a munkakeresők tejjel-mézzel folyó Kánaánja, abból a hazából, hova a tüdővészesek rettentő tömege évről-évre ki­vándorol, nincs többé visszatérés, nincs oly hatalmas szózat, nincs az a tenger köny, mel­lyel azokat visszasírni lehet. Kovács Károly, Budapest, márczius 1. A gyulafehérvári mandátum. Mint gyulafehérvári tudósítónk táviratozza, a mai képviselőválasztáson Mohay Sándor igazság­ügyi államtitkárt egyhangúlag képviselővé választották meg. A magyar konverzió. A magyar kon­verzió ügye már a napokban befejezést nyer. A sarkalatosabb pontokra nézve már a megállapodások megtörténtek az illetékes tényezők között s az esetleges egy-két ki­sebb tanácskozás után a konverzió sorsa a következő hét első napjaiban véglegesen eldől. A helységnevekről szóló törvény. A Föld Ért. Írja: Illetékes helyen a helység­nevek magyarosításáról szóló törvény mi­előbbi életbeléptetése ügyében mindent el­követnek, ami a nemzetiségekkel szemben elfoglalt álláspontunkat tekintve, nem kis jelentőséggel bír. A törvényhozás­ mindkét háza elfogadta a törvényt, ő felsége szente­sítette is, s hogy a kormány minden igye­kezete dac­ára mindig még nem léptethette életbe, annak oka az, hogy a kiküldött bizott­ság még mindig dolgozik az életbeléptetési rendelethez szükségeltető anyagon. A mun­kálatok azonban már közelednek a befeje­zéshez, s így a törvény életbeléptetésének ideje sincs messze már. A katolikus autonómia. Rövid másfélórai ta­nácskozás után tegnap zárta be mostani üléssza­kát a katolikus autonómiai kongresszus. A kon­gresszus ezelőtt öt esztendővel, 1897-ben ült össze először. Ekkor küldötték ki a kilenczes bizottságot, mely a reá bízott munkálatokat 1898-ban készítette el. 1899-ben a huszonhetes bizottság kapott meg­bízást új javaslat készítésére. E tervezet alapján dolgozott a kongresszus aztán tavalyelőtt, tavaly és most. A szervezeti munkálatot a harmadik olvasás után márczius 10-én terjesztik megerősítés végett a király elé. A mai ülés után, mely szintem meglehe.

Next