Magyar Szó, 1902. június (3. évfolyam, 127-152. szám)
1902-06-01 / 127. (128.) szám
128. szám, MAGYAR SZÓ. Junius T. Az élet rendje oly pontosan volt órára szabályozva, mint ahogy csak régi franczia darabokban szokott előfordulni. Belközép-ulczai palotájában évtizedek óta nem változott semmi. Uj bútort, uj cselédet nem tűrt maga körül. Nagyon szerette a virágot s balkonja egész virágoskert volt. Ott lehetett látni langyos nyári estéken az öreg kegyelmes asszonyt, kis asztali lámpa mellett ülve,, amint harisnyát kötött miniszterelnök fiának. Ez persze csak akkor fordult előő, ha nem volt előadás a szinházban. Mert különben ott volt, első emeleti páholya, melyet czitnrre díszített, soha egy estére se maradt üresen. A színművészet iránt csodálatos érdeklődése volt. Nem csupán a nézőtérről nézte a festett világot, hanem a kulisszák eseményei iránt is mindig a legnagyobb érdeklődést mutatta. Voltak kegyeltjei, akiket látni szeretett a színpadon, s azokat bántani nem hagyta. Ila pártfogoltja közül valakit a színházi intrika kikezdett, csak a kegyelmes asszonyhoz kellett fordulnia, és képes volt társadalmi mozgalmat indítani a védelmére. Ily módon az öreg színészeket, akiket megszokott, nem egyszer mentette meg az elbocsáttatás veszedelmétől“. Színészei iat való rokonszenvének valutái nevezetes módon szokott kifejezést adni, mely egy másik érdekes hajlandóságával függ össze. Bánffy Daniné a temetkezés iránt különös érdeklődést mutatott mindig. Családja sírboltját állandóan ápolta, gondozta, díszítette. Porczellán-lemezekre megfestette minden elhunyt családtag arczképét s a fülkéket ezekkel ékesíttette fel. Adandó összeköttetésben volt Czetz Péter népszerű temetkezés-rendezővel, akivel gyakran érintkezett temetkezési dolgokban. S ez szállította a színházi sikerek jutalmát is egy temetkezési koszorú, csinált virágból vagy vasból is — ez volt rendesen a Bánffy Daniné nyújtotta babér. A megtisztelt színész pedig mindig boldogéin fogadta a szokatlan ajándékot, mely talizmánja volt a kegyelmes asszony jóindulatának. Ugyanez a szokatlan hajlandósága Bánffy Dánielnénak,az utóbbi időben is megnyilvánult. Hónapokkal azelőtt, hogy az aggkor gyöngesége környékezni kezdte, felkereste a temetkezési intézetet, kiválasztotta a koporsóját és hazahozatta, hogy kéznél legyen. És ugyanakkor egy csomó fekete posztót vásárolt, varrónőket rendelt a házába, a személyes felügyelete alatt elkészíttette egész cselédségénekgyászruháját. A komornak, külső cselédek sírtak, a szép öreg asszony pedig vigasztalta őket: — Minek busáitok, mindenki meghal,én mért élnék örökké . Sokat éltem, szépen éltem ,. .. . Igaz, szépen élt és sok üröme volt az életben. Nagyon téved azonban, aki azt hiszi, hogy Dezső fiának nagy emelkedését is ez örömök közé számította. A kegyelmes asszonynak nem volt öröme benne, hogy fia a legnagyobb ur lett az országban s majdnem korlátlan hatalom. Volt valami benne buoneparte Leticzia jelleméből; mindig szivszorongással látta, mily magas polczon áll a fia s aggodalommal töltötte el a sorsa. Mindent olvasott, amit Bánffy Dezsőről írtak s nagyon fájt anyai szivének a sok kegyetlen támadás, ami fiát érte. Pesti Napló. Tetőtől-talpig magyar asszony volt, egyike azoknak a hires erdélyi honleányokénak, akik a nagy napokban együtt küzdöttek a férfiakkal a haza érdekeiért. Mindenütt ott volt, ahol a nemzeti eszméért kellett küzdeni. Ott volt azon az országgyűlésen, amelyen az Erdélyijel való uniót kimondották. A márcziusi napokban nagy szerepet játszott Kolozsvárott a többi «honleánnyal» egyetemben, akikről a história is megemlékezik. Gróf Béldy Ferencznével, báró Wesselényi Miklósnével, gróf Mikes Kelemennével, gróf Teleki Jánosnéval és másokkal egyetemben éltetője volt minden hazafias mozgalomnak és tüntetésnek. Míg a fiatalság az utczákon a háromszinü zászlót lobogtatta e kiáltással: TJnió vagy halált — e honleányok mindent elkövettek a lelkesedés növelésére; az ablakokból nemzeti kokárdákat szórtak a nép közé, amelyet szóval is buzdítottak, lelkesítettek. Nemcsak a nagy napokban, hanem az elnyomatás idején is bátran sorakozott báró Bánffy Dánielné azok közé, akik inkább szenvedni voltak készek, mintsem megtagadják a hazafiságukat, magyar voltukat. Gyermekeit is hazafiasságra nevelte elsősorban. Mindvégig megmaradt egyszerű magyar asszonynak, s puritán egyszerűségben élt mindig. Királyi önérzetét csak a szegénység és a gyöngeség lágyította meg. A szegényt támogatni és segíteni, a szegény gyermeknek örömet szerezni nem tudott úgy senki, mint ez az aczélasszony, aki előtt a legkeményebb férfi is engedelmesen és alázattal hajlott meg. Áldása volt hosszú esztendőkre terjedő életében a kolozsvári szegényeknek. A gyermekeket nagyon szerette, szigorral bánt velük is, de a jó, a gyöngéd szív okos és nemes szigorúságával. A színészek nagyon szerették őt. Máig is emlegetik róla a következő apróságot. Egy alkalommal E. Kovács Gyula, a híres színész ebédelt nála. A nagyasszony éppen a művészet nehéz állapotairól beszélgetett, s valahogyan E. Kovács Gyula elszólta magát. . . — A művészet és koldusbot egy a mi hazánkban. — Hogyan, hát még ön is panaszkodik? —kérdezte Bánffyné érdeklődve. — Ed éppen úgy, mint a többi, — egyforma rossz a fizetés és egyforma nagy az adósság. Másnap E. Kovács Gyula egy pénzeslevelet kapott, amelyben nagy összeg volt. A pénz mellett ott volt Bánffyné névjegye e sorokkal: «Ezentúl kevesebbet járjon a Társadalomba.» A Társadalom tudniillik az a hely volt, ahol É. Kovács Gyula kártyázó társasága szokott összegyűlni. Bánffy Dezsőt rendkívül szerette és nagyon büszke volt rá, mikor miniszterelnök lett. Az obstrukcziós idők alatt, amikor Bánffyt nemcsak politikája miatt, de személyében is támadták, a tisztes matróna nagyon érdeklődött az események iránt, de minden izgatottság nélkül. Egy ismerőse egyszer megkérdezte tőle: — Hogyan, méltóságos asszonyom, nem retteg fia miatt? Az ősz matróna büszkén jegyezte meg erre : — Nem kell őt félteni. Az én fiam Bánffy-vér ! Mikor Bánffy Dezső miniszterelnök lett, a tisztes matróna ajtaját valósággal ellepték a kérvényezők, akiket aztán előszeretettel pártfogolt. Természetesen ez a pártfogás mindig a leghatalmasabb volt. Pesti Hírlap. Báró Bánffy Dánielné, a főudvarmesternek az édesanyja, Kolozsvárott nagyjának a karjai között meghalt. A hír a reális eseményekkel teli világban itt Budapesten zajt nem kelt. De akik valaha Erdélyben jártak, Kolozsvárott bár csak pár napig időztek és a társadalmi dolgok iránt érdeklődtek, igen tudják, hogy báró Bánffy Dánielné halála mily rendkívül veszteséget jelent. Nem szabad a sablonos módon emlékezni róla. Többet érdemel, az erdélyi élet egy korszakának történetébe való foglalásra méltó a «nagyasszony» és életének jellemzése tanulságokat kell, hogy szolgáltasson. Korrajzírók, novellaírók és a magyar társadalom ismertetésével foglalkozók valamennyien találhatnak anyagot az elhunyt életének történetében; az olvasó jó példákat lel a nemes erények gyakorlására.Aha_ Gabriella álma — A Magyar Szó eredeti tárczája. — írta: Zsoldos László. Gabriellának, akiről most szólani akarok, trafikja volt a körúton. Gabriellának az apja még alispán volt, de hát meghalt s nem maradt utána más, mint egy csomó adósság. Anyja, az özvegy alispánná, még vergődött egy darabig a megyei székhelyen, ahonnan oly nehéz lett volna megválni, de végre aztán egyszer ő is elcsendesült: lehunyta a szemét. Istenem, oly jó dolog az, lehunyt szemmel lenni, és mindent úgy látni a bezárt szemhéj alatt, ahogyan akarunk. Elképzelünk valami jót, valami szépet, valami kellemest, s behunyjuk a szemünket, és megvan ; úgy van ; látjuk a sötétben az ugráló, halvány-vörös karikák között. Elhagyott a kedvesed , hanyatt fekszel a díványon, behunyod a szemed s a drága nő újra ott van előtted, melletted ; czirógatja a kezed és rád mosolyog. Éppen úgy, mint régen. Elhagyott a szerencséd, a legcsapodárabb kedves ; elvesztetted a vagyonodat , tönkrementél? Behunyod a szemed s minden ismét a régi kerékvágásba zökken. Az özvegy alispánná is így tett : behunyta a szemét s e sötétség, meg is hozta neki, amit napfényen már hiába keresett: a zavartalan, örök nyugodalmat. Gabriella pedig árván maradt. Oly árván, aminő árva csak egy csúf leány lehet. A szép leány árvasága — ha szegény — talán rettenetesebb, de a csúfé bizonyosabb. Pontosan ki lehet számítani előre, hogy’ lesz, mint lesz minden. Föltéve természetesen itt is, hogy az árvának’ nincs vagyonia, vagy jövedelmező keresete. A csufi leány egyedül áll a világon. Senkije sincsen. Amikor itt az ideje, alkalmasint ő is szerelmes lesz, de okvetetlenül csalódni fog. Ekkor azután rájön, hogy miért csalódott? Mert a csúf. Ez rettenetes csalódás. A csúf arcz, a Csúf test gyötrelem. Teher, amelytől nem lehet megszabadulni. Csalárd, hirtelenügynök, aki a lélek legszebb portékáira sem tud találni vevőt , aki minden valamire való «üzletet» elront. Ez a csúf nő hangulata, amikor a csalódások létráján mászik fölfelé, föl, egészen addig,amig a létra csúcsáig föl nem ér, ahonnan már nem lehet följebb menni a csalódásban. Itt azután a boldogtalan leány hirtelen megáll s mosolyogva tekint le az emberekre, akik megcsalták s fájdalmakat okoztak neki: a csúf leányból a negyvenedik év felé bölcs lesz, aki jókedvűen viszi tovább a vállán az éveit. Ez utóbbi lelki átalakulásnak a küszöbén volt a mi vézna, behúzott nyakú, felemás lapoczkájú trafikos leányunk, amikor Kovács ur, e szerény miniszteri hivatalnok, veszedelmesen betteg lett. Kovács ur abban a házban lakott, amelyikben a trafik is volt. Minthogy pedig Kovács ur naponta elszitt négy portorikót: mindennap kétszer, reggel hivatalba menet, s délután hazajövet beköszöntött a dohányos boltba, s ott vett kétkét portorikót. Többet nem szitt. Takarékoskodott. E napról-napra való vásárlás során vevő és boltos lassankint szóba elegyedtek egymással s néhány hónap alatt, azt lehetne mondani, már valami titkos barátság fejlődött köztük. A leány tudta, hogy Kovács úrnak nincs senkije, csak özvegy édesanyjával él és azt tartja. A hivatalnok pedig megismerte az alispán leányának— legalább főbb vonásaiban — a történetét. Nem állíthatom, a baráti érzelmen kívül volEe valami más is bennük, de bizonyos, hogy egyszer , a következő eset történt. Kovács úr, aki mindig beteges embernek látszott, egy alkalommal meghűlt s ágyba feküdt. Föl sem kelt többé. Tüdővészt kapott. Gabriella már két hete hiába várt rá lent a trafikban, nem adott hírt magáról. Csak a házbeliektől hallotta, hogy valószínüleg beteg. Egy áprilisi napon estefelé aztán benyitott a trafikba Kovács úrnak az anyja. Sovány, magas, tisztes öregasszony volt. Fájdalmasan nézett a leányra, ahogy az áruasztal elé lépett. — Kisasszony, engem a fiam küldött le ide. A tiszt úr ? — kérdezte a leány, a hasonlatosságról nyomban fölismerve az özvegyet. — Oh, jó estét kívánok, nagysád, hogy van a tiszt úr ? Csak nem nagyon beteg ? Az öreg nő bágyadtan intett a fejével .— Bizony, kisasszony, nagyon nagy beteg szegény. Azt mondják, hogy nem éri meg a jövő elsejét, Köny szivárgott öreges, bágyadt szemébe. Majd kérő pillantást vetve a leányra, ezt mondotta*