Magyar Szó, 1902. július (3. évfolyam, 153-179. szám)

1902-07-01 / 153. szám

r Előfizetési ár: Kgtr* évre _ 28 kor. — fill Fél évre_ 34 „ — >• Negyedévre... 7 ., — M hónapra 2 » 40 Férés szám...__ Vidéken». ___10 Szerkesztőség: VI., Teréz-körút 52. Budapest, 1902. HARMADIK ÉVFOLYAM. 153. szám. Politikai napilap. Felelős szerkesztő: Dr. PÁLYI EDE. Apróhirdetések ára t Egy ?ző ... _ 4 fillér Vastagabb betűvel 8 fillér Hirdetések díjszabás szerinti Megjelen minden nap, Kiadóhivatal: VI., Teréz­ körút 52. Kedd július 1 1 Magyar tanítók sorsa, Budapest, június 30. A magyar tanítónak törvényesen megálla­pított évi fizetése: 300 forint. Kérjük azokat a vezérczikk-írókat, akik az utóbbi időkben lelkes és mélyreható fej­tegetéseket írtak a magyar népoktatásügy föllendüléséről, valamint a négy folyó s hármas bérez honának összes kultur­poli­­tikusait, hogy erről a tárgyról írjanak vezér­­czikkeket, tanulmányokat, táblázati kimuta­tásokat és könyveket. Kérjük azokat is, akik a magyar tanítók színvonalának emelésén buzgólkodnak, hogy erre az anyagi ügyre is méltóztassanak nagybecsű figyelmüket fordítani. Meg ne feledkezzenek arról, hogy a magyar tanító­nak kisebb fizetése van, mint a hivatal­­szolgának. Ezeket pedig azért mondjuk, mert a tömi­­tőke tanítói körében mozgalom indult meg, hogy a tanítóképzőkben ezentúl ne három, ne is négy, hanem öt évi tanulás után osz­togassák az okleveleket. Mert — úgy mond­ják — négy évi képezdei tanulmány nem elég a kívánt tudás megszerzéséhez s ezért szükség van egy ötödik évre is. A tanítók szellemi színvonalának emelése: — szép jelszó. De ugyancsak szép jelszó: — a tanítók anyagi szinvonalának emelése. Mert hisz mondja Petőfi: «egyformán részünk a test és a lélek, egyformán kedvezni kell mind a kettőnek­. S ha a tanító teste éhes, a tanuló lelke nem lakhat jól. Igen szép és dicséretes czél az, amit a tanítók tanítói, a képzők tanárai, maguk elé ■Miníí T--------- N­­ni. ... .1. . i ... in­i tűztek. Helyes, hogy a tanítóság szelleme fejlesztessék. De ez a czél nem éppen csak az ötéves tanfolyammal érhető el s e czél keresztülvitelét egy más mozgalomnak kell megelőznie. E vitában az a kérdés: mit kell előbb emelni? A tanító fizetését, vagy pedig a tanítóképző évfolyamainak számát? A mi szerény és köznapi józanságú fel­fogásunk szerint előbb a fizetés emelendő. Mert azt még nem hallottuk, hogy tanító a 300 forintból meg tudott volna élni, — de azt már igen, hogy négyévi tanulmány után jó, buzgó tanítóvá lett. S bármily magasra fejlesztjük valakinek a szellemét, ha ételt nem adunk neki­: elvesz. Hát elébb kenye­ret adjanak a tanítónak , aztán kívánjanak tőle több tudást. De ne bánjanak úgy a tanítóval, mint a czigány a lovával. Ne te­gyék próbára, meddig képes koplalni. S furcsa olyankor kívánni magasabb szin­­vonalt, vagyis több évi előtanulmányt, mi­kor a fizetésjavításról mélységesen hallgat­nak. S még furcsább olyankor kívánni, mikor a tanítói pályára jelentkezők száma apad, vagy legalább nem emelkedik. Magyar­­országon kevés a tanító, mert e nyomorú pályára nem kívánkozik az ifjúság. H­a már most megnehezítik az oklevél elérését, még kevesebb tanító fog akadni s még több iskola marad tanító nélkül, h­át nemzeti politika ez ? * Értjük a tanulmányi évek számának eme­lését oly pályákon, ahol nagy a túltermelés, ahová túlságos számban tódul az ifjúság. Az ily pályákon nem annyira tudományi, mint társadalmi okok bírják arra a kulturá I politikusokat, hogy az oklevél elnyerését megnehezítsék s a tömeges tódulást meg­­­­akas­szák. De hát a tanítói pálya nem ily­­ túlzsúfolt pálya. 300 forint nem elég csá­bító hatalmú. Már inasnak, bolti szolgának, éjjeli őrnek, portásnak, hivatalszolgának több jelentkező akad. S ne feledjük azt se, hogy több évi elő­tanulmány nem jelent egyúttal több tanul­mányt is. Sőt a fenforgó esetben tartunk attól, hogy a tanítók színvonala nem emel­kedni, hanem sülyedni fog. Az öt évi tanul­mányt ugyanis úgy értik, hogy a tanító­jelöltek az ötödik évet künn töltsék gyakor­laton s csak azután tehessék le a végleges vizsgálatot. Aki ismeri a szegény tanító dolgát, tudja, hogy az egyszer állást elfoglalva, a nyomo­rúság miatt nem igen fog vizsgákra készül­hetni. Még bent az intézetben csak elké­szül, de künn, az élet nyomorúságai köze­pette nincs ereje, ideje iskolai tanulmá­nyokra s gyakran módja sincs reá. Tehát igen sok tanítójelölt fog akadni, aki éveken át nem tud a végső vizsgára elkészülni, oklevél nélkül hányódik-vetődik, elzüllik. S az eredmény az lesz a gyakorlatban, hogy sok tanító oklevél nélkül működik majd. Ne nehezítsék meg tehát a szegény tanító pályáját. Ne állítsanak e pálya elé újabb nehézségeket és újabb akadályokat. Az is egyik baj minálunk, hogy minden iskolai szak­emberei csak a maguk szakjára gondolnak. A képzők tanárai a képzők szín­vonalát akarják emelni. Kiki csak a saját, intézete rangjával törődik. Hadd emelkedjék a saját intézete, mely pedig nem­ önczél, A tücsök. —­ A Magyar Szó eredeti tárczája. — írta: Tőtös Ede. Szombaton este beszélte Batóné: Amióta Buga Tőgyei* megsejtette, hogy az asszony gyakran rápislant a tanyai «min­­denes»-re, nagyon elkedvetlenedett. Soha életében nem volt beteg, de most úgy érezte, hogy megbomlott valami a belsejében. Szegény Tógyer, de sokat is boszantják azzal az asszon­nyal. Most a magtáros néz végig rajta gúnyos mosol­lyal, máskor a bi­valyos koczkáztatja meg a tréfát: — Úgy hallom, hogy tánczba van a fele­séged. Még a kártyát is Úgy rakja, mint a kerékgyártóné. No, dajna egy menyecske... És Tógyernek tűrni kell mindezt, mert ha «rezonhroz», hát kiteszik a szűrét. Nem is nagyon rugkapálhat az olyan utolsó sorban való kéres, mint ő. Váltig ígéri az ispán úr, hogy előlépteti, de be kell érnie az ígé­rettel. . — Bezzeg, ha a mindenesen állana, azóta béresgazda lenne kend, — sipítja a kocsisné a szín alól. Ez újabb tőrdöfés szegény Tógyernek. Érti ő, hogy az asszonyra czéloznak. Hátra­­tolja fején a kalapot és megsimogatja nap­égette homlokát. Azután beleszórja a villát a terekbe és elindítja az ökreit. Szélesre húzott, vigyorgó arczok kísérik a tanyaudvaron, de Tógyer nem­­ látja, nem akarja látni. Tógyer olyan, mint az igavonó: sohasem ébred tudatára annak, hogy erő­sebb, mint hitvány zsarnokai és remegve nyújtja nyakát a járom alá. Tógyer olyanformán elmélkedett, hogy őt az Isten csak arra teremtette, hogy legyen, aki megegye a sok zsírtalan kölest, meg legyen valaki, akit szidhasson a béres­­gazda. Tógyernek nincsenek vágyai. Tó­gyernek egyedüli életczélja az, hogy béres­gazda legyen valaha. — Hej, — gondolta most Tógyer — mi­lyen jó is az uraknak. Azoknak a feleségé­ről a kutya se beszél. Legalább ő semmi rosszat nem hallott, sem a bárónéról, sem a Kárászné tekintetes asszonyról. Szegény Tógyer, ha bekerülhetnél egyszer a cserépkályhás szalonba, hallhatnád, hogy az urak sem tudnak megélni a távollevők szapulása nélkül. Még azt is megrágalmaz­zák, akinek hálával tartoznak. Talán éppen azért. Kedden este a szokottnál is rosszabb ked­vében volt Tógyer. Tán az asszony miatt, ámbár a kocsisné azt beszélte akkor este, hogy az ispán úrtól kapott ki, mert m­eg­­sántult egy ökör. A menyecske a magtárból jött, fején tele vászontarisznyával. Ma kapták ki a heti kö­lest. Ehetik Tógyer megint. A bejárónál megállott az asszony, mert a karám felöl közeledett valaki és beszédbe ereszkedtek. Tógyer éppen egy kapanyelet­­ faragott a pitvarban és rajok se ügyeit egy darabig. Egyszer aztán megunta Tógyer a dolgot és kiült a küszöbre. Elébb azonban szerencsés jó estét köszönt a mindenesnek. — Mit bámul kend ? — förmedt rá a fe­lesége — nemhogy valami dolgot keresne a vén lusta! A mindenes szánakozóan mosolyog s ez Tegyernek úgy a szivébe nyilait, hogy nem állhatja szó nélkül. Felkapta a kapanyelet és hátbalegyintette a menyecskét. A kásás tarisznya menten hátra, az asszony meg előre bukott, de semmi baj nem történt egyéb. Hogy igy végeszakadt a társalgásnak, a mindenes is elballagott. Tógger odabent leült a padkára, nagy fejét tenyerébe hajtotta és olyanokat sóhaj­tott, hogy az asszony nem mert szólani. Gyűlölettel mérte végig az urát és csap­kodta idébb-odább, am­i a keze ügyébe esett. Azután megunta azt is és duzzogva ült le a szoba másik sarkába. Halálos csend ütött tanyát az alacsony béreslakban, mígnem a meleg boglyake­­mencze mögül előm­ászott egy fürge kis fé­reg és beleszólt az alkonyati csendbe: — Czrrr . . . Az asszony öntudatlanul kapta fel a fejét és hogy, hogy nem, azt mondta Tógyernek: — Hallja kend azt a tücsköt? Nohát sohase szabaduljon meg tőle kend. Bújjék a kend fejébe és addig muzsikáljon a fülébe, mig meg nem bolondul kend . . ,

Next