Magyar Szó, 1902. augusztus (3. évfolyam, 180-198. szám)

1902-08-01 / 180. szám

2 löv. szám. 1 MAGYAR SZÓ: esés nekünk, hogy érezte sziklaszilárd hitünket, a nemzet és a protestantizmus iránti old­atlan lelkesedésünket megmá­sítsuk. A mi magunk személye sem fontos nekünk, ha az ügyet szolgálhat­­juk. Vajmi kevéssé bánnék mi azt, hogy Szentiványi úr pártpolitikai szempont­ból a mi lapunk szándékait is gyanú­val illette: csak komoly, rendületlen szándékot látnánk benne az egyszer el­követett s a közügynek ártalmas súlyos tévedés jóvátételére. Hogy pártpolitikai czélzat nem vezet bennünket, azt mindenki észrevehette, hogy midőn Szentiványi Árpád úr sze­replését igazságosan, de személyes él nélkül elítéltük, ugyanakkor, bár vala­mivel enyhébben, elítélő véleményt mon­dottunk Tisza Istvánnak ez ügyben ta­núsított eljárása fölött is. Tudva van, hogy Szentiványi és Tisza a mai párt­­politikai küzdelmekben két ellenkező sarkon állanak. Tisza a régi szabadel­vűek, Szentiványi az uj szabadelvűek tagja. A régi ellentét Tisza Kálmán és Apponyi Albert közt még ma is, bár új elemek s látszólag egy párt tagjai közt a régi élességben, sőt még élesebben, mint azelőtt, áll fenn. Mi ime nem tet­tünk e szempontból sem külömbséget, a hibát észrevettük mind a két fél két vezéremberében. Hogy Tisza Istvánt mégis enyhébben ítéltük meg, annak oka, hogy Tisza nem szólalt fel az országgyűlésen a protestánsok jogos kö­vetelménye ellen s midőn a konventen felszólalt, nem úgy tette, mint Szent­iványi. De mint már többször, újra meg kell mondanunk, hogy egyes protestáns ve­zéremberek politikai szereplése végze­tes úgy a nemzetre, mint az egyházra. Hosszú évtizedek alatt ugyanis ismétel­ten megtörtént, hogy protestáns vezér­emberek azt a súlyt, tekintélyt és be­folyást, amelyet nekik a protestáns egy­házak adtak, pártpolitikai czélokra hasz­nálták fel. S ennek tulajdonítandó, hogy sok minden ennyire visszafejlődött. Az osztrák hatalom, amely mindig kleriká­lis volt, midőn Magyarországot le akarta igázni, a protestantizmusban találta le­győzhetetlen ellenfelét. E protestantiz­mus fentartása és megerősítése tehát nemcsak felekezeti, hanem első­sorban nemzeti érdek. Észrevette ezt a katoli­kus II. Rákóczy Ferencz, észrevette ezt minden hazafias katolikus s a nemzet élet-halálharczaiban a protestantizmusra támaszkodott. Mert ez független minden külföldi hatalomtól, önálló nemzeti szer­vezet, tartalék-alapja, gerincze, magja a magyar álladalomnak. Ezt a nemzeti hatalmat akarják ellen­ségeink megrontani. S azt a módot vá­lasztották, hogy egyes vezéreket elcsá­bítsanak, a pártpolitika igájába hajtsa­nak. Így biztosítván maguknak a vezé­reket,­­ némává akarták tenni az egész nemzeti közvéleményt. Mert ki marad ellentálló erő gyanánt, ha azok, akik­nek a protestáns egyházak rangot, súlyt, befolyást biztosítanak, e hatalmat nem érvényesítik kellőképpen ? Tán a kleri­kális főurak védjék az ősi magyarság ügyét? A protestáns vezérek leigázása és némává tétele tehát egyértelmű a nemzet leigázásával és elnémításával. A rangban alsóbb rétegek, a szerény és nemes egyházi férfiak, lelkészek, tanítók stb., akik az egész ország színe előtt képviselőházban és főrendiházban nem szállhatnak sorompóba s akik fölülről, mint vezéreik részéről gyakran vajmi súlyos nyomás alatt állanak: mit tehet­nek ott, ahol a vezérek közt is nem­­ ritkán az országos szempontot a párt­­i politikai szempont gyűli le. Hogy pedig­­ nálunk mit jelent ez a szó «pártpolitikai szempont», jól tudjuk. Ez jelenti az ud­vari körök s az őket szolgáló klerika­­lizmus uralmát. Lapunk hanghoz, szóhoz juttatta azt a nemzeti közvéleményt, amely ezer meg ezer szívben lüktet s melyet nem egy vezér elfojtani igyekezett. Nem csoda, ha lapunk némely vezérnek kényelmet­len s ha gyanúval akar bennünket illetni, még azt is állítván, hogy nekünk a nemzeti mozgalom «reklám». Hivatkoz­hatnánk az egymásután érkező nyilat­kozatokra, melyeket a magyarság s a protestántizmus kiváló testületei külde­nek be nekünk. De a külső elismerés­nél — bármily» becsesek — becsesebb a belső öntudat. Mi tudjuk, hogy a ma­gyar hazát szolgáljuk s hiszszük, hogy történelmi hivatást töltünk be. Fölöttünk a jövő fog ítélni, midőn egy s más nagyságnak hire sem lesz. S az a tudat éltet, hogy a nemzeti közvélemény el­ismeri, hogy mi a magyar nemzet meg­mentésének egyetlen lehetőségét, az idegen áramlat elleni harcz egyetlen tényezőjét, a protestantizmust szolgál­tuk, még­pedig nemzeti szempontból, hogy a nemzet e dicső hatalmát a régi fényben és nagyságban látva, a jövő végzetes esélyei számára egy nemzeti tartalékerőt biztosítsunk. Anyagi hasznunkat pedig az képezi, hogy lapunk szerkesztője családja va­gyonából hoz egyre újabb áldozatokat. Ezt meg kellett mondanunk Szentiványi úrnak, aki bennünket gyanúsított. Ám ha ő ezt a nehéz harczot, melyet mi folytatunk, oly jövedelmezőnek tartja, csak ismételjük, amit már mondottunk neki, hogy szívesen és örömest átenge­dünk neki minden hasznot, nyereséget. Gazdagodjék ő meg a reklám eredmé­nyeiből. Nyújtsanak nekünk biztosítékot arra, hivatott egyének vagy testületek, hogy e lap nemzeti és protestáns irá­nyát változatlanul fentartják, s mi szí­vesen odaadunk neki mindent s meg­elégszünk a munka sikerével. De ennyit sem kértünk s nem kérünk, — amint­hogy tanunk az egész protestáns világ, hogy senkitől semmit sem kértünk, ki­véve azt, hogy lapunkat olvassa. Az azonban már kissé, sok, ha protestáns vezérember akad, aki ezért még gyanú­val illet. De legyen békesség. Tegye jóvá Szent­iványi súlyos hibáját, szolgálja az ügyet a nemzet érdekében. Mi ő reá nem látot. Bankárok, háztulajdonosok, el akarták halmozni földi jókkal, drága ékszerekkel, fényes ruhákkal, pénzzel, de Irén a nagy megkisértetésnek ellentállott és hajthatatlan maradt. — Keserves kereset, — igy monda egy­szer ügyvédjének, akinek egy tolakodó, tul­­követelő bankár-udvarlója ellen egy izben a bíróság előtt is meg kellett védelmeznie őt, — egy éjjeli kávéházban éjfélutáni egy óráig játszani, azután reggeli 3—á óráig férfitársaságban maradni, hogy a kávés, a fizető gazda bora fogyjon. Vig kedélyt­ mu­togatni, mikor zokogni szeretnék, mert a férfiak azt hiszik, ha egy-két palaczk bort fizetnek, melynek ára a kávést gazdagítja, a szegény zenészleányokkal szemben min­dent megengedhetnek maguknak. Borzasztó érzés és tudat, hogy mi nem vagyunk tu­lajdonképpen azért itt, hogy gordonfeázzunk vagy hegedüljünk, hanem hogy a férfiakat a záróra után költekezésre bírjuk. De ezen n­em lehet változtatni. Mindenhol úgy van és aki ebbe bele nem törődik, nem kap al­kalmazást, ha mindjárt a legnagyobb mű­vésznő tenme is, nekem pedig családomat kell eltartanom. E tekintetben is, amennyire lehet, tartózkodó vagyok, — amért, eléggé megtámad a kávés — mert soha senkit arra rá nem beszélek, hogy költekezzék. Többnyire sikerül a társalgást közönséges medrébe szorítani, de nem egyszer, mikor a bor erőt vesz rajtuk, át akarják lépni a határt. Akkor fölkelek és ott hagyom, bármit is tenne a kávés. Beszélgetésbe ereszkedni Az «édes lányok.» —­ A Magyar Szó eredeti tárczája. —­­írta: Dr. Báttaszéki Lajos. Kik azok az «édes lányok»? Egy éjjeli kávéház tulajdonosa a nála esténkint játszó női zenekar tagjait hirdeti ily módon, így csábítgatja a látogatókat, persze a férfiakat, akik éjféli egy óra után mutatnak az édes lányokkal és fizet­nek kotyvalék borokért, szikvizzel föleresz­­tett úgynevezett pezsgőért háromszoros árakat. Járnak oda minden rendes és rangú fér­fiak, magas miniszteri tisztviselők, bírák, «sportsmenek», ügyvédek, bankárok, kép­viselők és gazdag nyárspolgárok, mert valóban édes lányok játszanak itten. Egyik szebb a másiknál és nem olyanok, akik csak jelzik a zenét a hangszeren, hanem mindegyike jól játs­sza a magáét: hegedűt, zongorát, brugót, fuvolát, gordonkát. Különösen az, aki a gordonkát játs­sza, a törzsvendégek egyhangú véleménye sze­rint, mesteriseg kezeli hangszerét, de azon­kívül a hegedűt is, mert fölváltva a primás­­nőt a magyar nótákat ő játs­sza primhe­­gedűn. A leglassabbakat és legvigabbakat, tűzzel, czigányosan, czikornya nélkül, szív­ből, jőve és szívhez szólva, őt tartják az édes lányok legédesbikének. Nem is csoda, mert igézően szép és bájos. Csak még tizenkilencz éves. Tökéletes rajta minden és harmonikus, a tekintetében pe­­­­dig valami elragadó báj van, amely föltétle­nül hódít, habár a búskomorság bizonyos vonását is észreveheti rajta a figyelmes szemlélő. Már tizenharmadik életéve óta játszik női zenekarokban. Apja vagyonos iparos volt, jó nevelésben részesítette, még alapos zeneoktatásban is. Különféle sorscsapások vagyonilag tönkre­tették az apát és most a leánya értékesíti jó nevelésének gyümölcsét és játékával fön­­tartja egész családját. Mindez talán mindennapi dolog. Van elég jól nevelt, szép leány, aki így vagy amúgy szegénységre jutván, eltartja családját. A nem mindennapi az, hogy minden férfi belebolondulf­ az édes lányok legédesbikébe, Irénbe, a gordonkás kis Vénusba, hogy ő mindenkit meghódított, de őt még nem hó­dította meg senki. A többieknek mindnyájának van mellék­jövedelmük, amely sokkal kiadóbb, mint a­mennyit játékukkal keresnek. Szóval, van «mec­énásuk», aki mindennel ellátja, csak Irén, a gordonkás, a legszebb, aki után minden férfi szív­epedez, csakis abból él és abból tartja fenn családját, amit játéká­val keres. Egy híres «sportsmen», aki milliók fölött rendelkezik, tizenhat, éves korában akart már Irénnek nyaralót berendezni, jövőjét «biztosítani». Ennek a nagy szerencsének édesanyja sem tudott ellentállani és haj­landó volt szemet hunyni. De Irén a legha­­tározottabban visszautasította a fényes aján­ Augusztus 1.

Next