Magyar Szó, 1902. augusztus (3. évfolyam, 180-198. szám)
1902-08-01 / 180. szám
2 löv. szám. 1 MAGYAR SZÓ: esés nekünk, hogy érezte sziklaszilárd hitünket, a nemzet és a protestantizmus iránti oldatlan lelkesedésünket megmásítsuk. A mi magunk személye sem fontos nekünk, ha az ügyet szolgálhatjuk. Vajmi kevéssé bánnék mi azt, hogy Szentiványi úr pártpolitikai szempontból a mi lapunk szándékait is gyanúval illette: csak komoly, rendületlen szándékot látnánk benne az egyszer elkövetett s a közügynek ártalmas súlyos tévedés jóvátételére. Hogy pártpolitikai czélzat nem vezet bennünket, azt mindenki észrevehette, hogy midőn Szentiványi Árpád úr szereplését igazságosan, de személyes él nélkül elítéltük, ugyanakkor, bár valamivel enyhébben, elítélő véleményt mondottunk Tisza Istvánnak ez ügyben tanúsított eljárása fölött is. Tudva van, hogy Szentiványi és Tisza a mai pártpolitikai küzdelmekben két ellenkező sarkon állanak. Tisza a régi szabadelvűek, Szentiványi az uj szabadelvűek tagja. A régi ellentét Tisza Kálmán és Apponyi Albert közt még ma is, bár új elemek s látszólag egy párt tagjai közt a régi élességben, sőt még élesebben, mint azelőtt, áll fenn. Mi ime nem tettünk e szempontból sem külömbséget, a hibát észrevettük mind a két fél két vezéremberében. Hogy Tisza Istvánt mégis enyhébben ítéltük meg, annak oka, hogy Tisza nem szólalt fel az országgyűlésen a protestánsok jogos követelménye ellen s midőn a konventen felszólalt, nem úgy tette, mint Szentiványi. De mint már többször, újra meg kell mondanunk, hogy egyes protestáns vezéremberek politikai szereplése végzetes úgy a nemzetre, mint az egyházra. Hosszú évtizedek alatt ugyanis ismételten megtörtént, hogy protestáns vezéremberek azt a súlyt, tekintélyt és befolyást, amelyet nekik a protestáns egyházak adtak, pártpolitikai czélokra használták fel. S ennek tulajdonítandó, hogy sok minden ennyire visszafejlődött. Az osztrák hatalom, amely mindig klerikális volt, midőn Magyarországot le akarta igázni, a protestantizmusban találta legyőzhetetlen ellenfelét. E protestantizmus fentartása és megerősítése tehát nemcsak felekezeti, hanem elsősorban nemzeti érdek. Észrevette ezt a katolikus II. Rákóczy Ferencz, észrevette ezt minden hazafias katolikus s a nemzet élet-halálharczaiban a protestantizmusra támaszkodott. Mert ez független minden külföldi hatalomtól, önálló nemzeti szervezet, tartalék-alapja, gerincze, magja a magyar álladalomnak. Ezt a nemzeti hatalmat akarják ellenségeink megrontani. S azt a módot választották, hogy egyes vezéreket elcsábítsanak, a pártpolitika igájába hajtsanak. Így biztosítván maguknak a vezéreket, némává akarták tenni az egész nemzeti közvéleményt. Mert ki marad ellentálló erő gyanánt, ha azok, akiknek a protestáns egyházak rangot, súlyt, befolyást biztosítanak, e hatalmat nem érvényesítik kellőképpen ? Tán a klerikális főurak védjék az ősi magyarság ügyét? A protestáns vezérek leigázása és némává tétele tehát egyértelmű a nemzet leigázásával és elnémításával. A rangban alsóbb rétegek, a szerény és nemes egyházi férfiak, lelkészek, tanítók stb., akik az egész ország színe előtt képviselőházban és főrendiházban nem szállhatnak sorompóba s akik fölülről, mint vezéreik részéről gyakran vajmi súlyos nyomás alatt állanak: mit tehetnek ott, ahol a vezérek közt is nem ritkán az országos szempontot a párti politikai szempont gyűli le. Hogy pedig nálunk mit jelent ez a szó «pártpolitikai szempont», jól tudjuk. Ez jelenti az udvari körök s az őket szolgáló klerikalizmus uralmát. Lapunk hanghoz, szóhoz juttatta azt a nemzeti közvéleményt, amely ezer meg ezer szívben lüktet s melyet nem egy vezér elfojtani igyekezett. Nem csoda, ha lapunk némely vezérnek kényelmetlen s ha gyanúval akar bennünket illetni, még azt is állítván, hogy nekünk a nemzeti mozgalom «reklám». Hivatkozhatnánk az egymásután érkező nyilatkozatokra, melyeket a magyarság s a protestántizmus kiváló testületei küldenek be nekünk. De a külső elismerésnél — bármily» becsesek — becsesebb a belső öntudat. Mi tudjuk, hogy a magyar hazát szolgáljuk s hiszszük, hogy történelmi hivatást töltünk be. Fölöttünk a jövő fog ítélni, midőn egy s más nagyságnak hire sem lesz. S az a tudat éltet, hogy a nemzeti közvélemény elismeri, hogy mi a magyar nemzet megmentésének egyetlen lehetőségét, az idegen áramlat elleni harcz egyetlen tényezőjét, a protestantizmust szolgáltuk, mégpedig nemzeti szempontból, hogy a nemzet e dicső hatalmát a régi fényben és nagyságban látva, a jövő végzetes esélyei számára egy nemzeti tartalékerőt biztosítsunk. Anyagi hasznunkat pedig az képezi, hogy lapunk szerkesztője családja vagyonából hoz egyre újabb áldozatokat. Ezt meg kellett mondanunk Szentiványi úrnak, aki bennünket gyanúsított. Ám ha ő ezt a nehéz harczot, melyet mi folytatunk, oly jövedelmezőnek tartja, csak ismételjük, amit már mondottunk neki, hogy szívesen és örömest átengedünk neki minden hasznot, nyereséget. Gazdagodjék ő meg a reklám eredményeiből. Nyújtsanak nekünk biztosítékot arra, hivatott egyének vagy testületek, hogy e lap nemzeti és protestáns irányát változatlanul fentartják, s mi szívesen odaadunk neki mindent s megelégszünk a munka sikerével. De ennyit sem kértünk s nem kérünk, — aminthogy tanunk az egész protestáns világ, hogy senkitől semmit sem kértünk, kivéve azt, hogy lapunkat olvassa. Az azonban már kissé, sok, ha protestáns vezérember akad, aki ezért még gyanúval illet. De legyen békesség. Tegye jóvá Szentiványi súlyos hibáját, szolgálja az ügyet a nemzet érdekében. Mi ő reá nem látot. Bankárok, háztulajdonosok, el akarták halmozni földi jókkal, drága ékszerekkel, fényes ruhákkal, pénzzel, de Irén a nagy megkisértetésnek ellentállott és hajthatatlan maradt. — Keserves kereset, — igy monda egyszer ügyvédjének, akinek egy tolakodó, tulkövetelő bankár-udvarlója ellen egy izben a bíróság előtt is meg kellett védelmeznie őt, — egy éjjeli kávéházban éjfélutáni egy óráig játszani, azután reggeli 3—á óráig férfitársaságban maradni, hogy a kávés, a fizető gazda bora fogyjon. Vig kedélyt mutogatni, mikor zokogni szeretnék, mert a férfiak azt hiszik, ha egy-két palaczk bort fizetnek, melynek ára a kávést gazdagítja, a szegény zenészleányokkal szemben mindent megengedhetnek maguknak. Borzasztó érzés és tudat, hogy mi nem vagyunk tulajdonképpen azért itt, hogy gordonfeázzunk vagy hegedüljünk, hanem hogy a férfiakat a záróra után költekezésre bírjuk. De ezen nem lehet változtatni. Mindenhol úgy van és aki ebbe bele nem törődik, nem kap alkalmazást, ha mindjárt a legnagyobb művésznő tenme is, nekem pedig családomat kell eltartanom. E tekintetben is, amennyire lehet, tartózkodó vagyok, — amért, eléggé megtámad a kávés — mert soha senkit arra rá nem beszélek, hogy költekezzék. Többnyire sikerül a társalgást közönséges medrébe szorítani, de nem egyszer, mikor a bor erőt vesz rajtuk, át akarják lépni a határt. Akkor fölkelek és ott hagyom, bármit is tenne a kávés. Beszélgetésbe ereszkedni Az «édes lányok.» — A Magyar Szó eredeti tárczája. —írta: Dr. Báttaszéki Lajos. Kik azok az «édes lányok»? Egy éjjeli kávéház tulajdonosa a nála esténkint játszó női zenekar tagjait hirdeti ily módon, így csábítgatja a látogatókat, persze a férfiakat, akik éjféli egy óra után mutatnak az édes lányokkal és fizetnek kotyvalék borokért, szikvizzel föleresztett úgynevezett pezsgőért háromszoros árakat. Járnak oda minden rendes és rangú férfiak, magas miniszteri tisztviselők, bírák, «sportsmenek», ügyvédek, bankárok, képviselők és gazdag nyárspolgárok, mert valóban édes lányok játszanak itten. Egyik szebb a másiknál és nem olyanok, akik csak jelzik a zenét a hangszeren, hanem mindegyike jól játssza a magáét: hegedűt, zongorát, brugót, fuvolát, gordonkát. Különösen az, aki a gordonkát játssza, a törzsvendégek egyhangú véleménye szerint, mesteriseg kezeli hangszerét, de azonkívül a hegedűt is, mert fölváltva a primásnőt a magyar nótákat ő játssza primhegedűn. A leglassabbakat és legvigabbakat, tűzzel, czigányosan, czikornya nélkül, szívből, jőve és szívhez szólva, őt tartják az édes lányok legédesbikének. Nem is csoda, mert igézően szép és bájos. Csak még tizenkilencz éves. Tökéletes rajta minden és harmonikus, a tekintetében pedig valami elragadó báj van, amely föltétlenül hódít, habár a búskomorság bizonyos vonását is észreveheti rajta a figyelmes szemlélő. Már tizenharmadik életéve óta játszik női zenekarokban. Apja vagyonos iparos volt, jó nevelésben részesítette, még alapos zeneoktatásban is. Különféle sorscsapások vagyonilag tönkretették az apát és most a leánya értékesíti jó nevelésének gyümölcsét és játékával föntartja egész családját. Mindez talán mindennapi dolog. Van elég jól nevelt, szép leány, aki így vagy amúgy szegénységre jutván, eltartja családját. A nem mindennapi az, hogy minden férfi belebolondulf az édes lányok legédesbikébe, Irénbe, a gordonkás kis Vénusba, hogy ő mindenkit meghódított, de őt még nem hódította meg senki. A többieknek mindnyájának van mellékjövedelmük, amely sokkal kiadóbb, mint amennyit játékukkal keresnek. Szóval, van «mecénásuk», aki mindennel ellátja, csak Irén, a gordonkás, a legszebb, aki után minden férfi szívepedez, csakis abból él és abból tartja fenn családját, amit játékával keres. Egy híres «sportsmen», aki milliók fölött rendelkezik, tizenhat, éves korában akart már Irénnek nyaralót berendezni, jövőjét «biztosítani». Ennek a nagy szerencsének édesanyja sem tudott ellentállani és hajlandó volt szemet hunyni. De Irén a leghatározottabban visszautasította a fényes aján Augusztus 1.