Magyar Szó, 1902. november (3. évfolyam, 258-283. szám)
1902-11-01 / 258. szám
November 1. A XVI. századbeli reformáczió egy még fenségesebb s gyökeresebb reformáczió forrásaiból táplálkozott. Ez a Jézus reformácziója. A Jézus előtt három nagyhatalom fogott hozzá a világ bajainak orvoslásához... A görög tudós... A római jogász... És a héber próféta... A görög tudós az emberi szellem egész erejével igyekezett megfejteni a lét által adott kérdéseket. Megvizsgálta a természetet. Foglalkozott az emberrel s annak alkotásaival. Kereste az Istent, de eredményt nem ért fel. Egyetlenegy tudományt sem volt képes megalkotni s (míig a régi Istenekben való hitet megdöntötte az igaz Isten urait, meg nem találta. Kötetszámra irta az erkölcstanokat, de erkölcsi reformációt előidézni nem volt képes. A görög nép elsülyedt az érzékiségben, amelyből kiszabadulni máig sem volt képes. A római szellem nem igen indult eszmények után. Róma bölcsészei, sőt költői is utánzók voltak. Róma eredetisége a jogi alkotásokban mutatkozik, amelyekkel előre küldve a hatalmas katonai szervezetet, az egész ismert világot összekovácsolta egy állammá. Boldogságot ez az állam nem volt képes adni, sőt lassanként kitűnt, hogy külső biztosságot sem. Akik a hatalomért versenyeztek, azok vérfürdő után csak nem illette, de tudta, érezte már, hogy találkozni fog vele, mind, amit itt körülötte csillog, virul és illatoz, napfényben, harmatban, virágban; az asszony,az, ki még csak egy perez és elébe lép, harmatból, sugárból, élő alakra válva, érette, miatta, testet öltve maga, így, így találkozott ő, a királyfi, amaz első asszonnyal. Őt látni jött újra most ide szegény pásztorka mezében. Oh, vaj’ meglátja-e? Meglátta. Oh, csodák! Minden színében, minden vonásában ismétlődött a kép, megelevenült újra minden izében ifjúságának gyönyörű regéje. Elébe jött a lány, szépségtől, ifjú bűbájtól sugárzón s tudatlan, gyermeki elméjével hallgatá most is, gyanútlanul a királynak ámító szavát, ki is mondá magát szegény pásztorfiának, ki eltévelyedett nyáját keresi. Szegény rabszolga lánya vala a szűz is, kinek nem vola szabad csak távolról is megpillantani a király fényes orczáját, valamint nem látta a királyfi első szerelme, szép Napvirág sem soha királyi ragyogásban az ő kedvesét. Mert ártatlan vala annak szive, miként gyönge bárány és erős , hivséges szerelme, miként nagy és rettenetes ereje az oroszlánnak. Akarjátok hallani Napvirágnak történetét? Hallgassatok tehát. Be van az írva a templomok márvány-oszlopára, titkos, szent jegyekkel. Aranylapoknak fényes mezejére, drágakövek színére bevágva, az igazi hűségnek, a földi erőt, kényt, hatalmat lebirö véghetetlen szerelemnek diadalmas éneke. Történt ugyanis, hogy gonosz rágalmazó telítek megirigyeltek a királyi ifjúnak ő boldog MAGYAR SZÓ. 258. szám. 3 Egy lelki szabadság ünnepe. Az Ur pedig ama Lelek; ahol pedig az Úrnak Lelne vagyon, ott vagyon a szabadság. II. Kod 3, 17. Ősz van... A fa levele sárgultam zörögve buli alá... Fojtó köd lepi el a völgyeket....A tél közéig... A halál uralma kezdődik a természeti világban... És mégis, mintha tavasz fuvallatát éreznők... Itt van újra október 31... Mintha a lelki világ kárpótolni akarna bennünket a fájdalomért, amelyet a természeti világ hervadása felett érzünk... Az üdvösség napja reánk ragyog s amint elmélkedünk a múltak felett, új erőre kelünk, mert a múlt tanulmányozása meggyőz arról, hogy az igazság, bármily valószínűtlennek tűnt is fel végleges diadala a sötétség’ felett, mégis győzedelmeskedett___Az Isten, a mi ,erős várunk, az ő igaz ügyét nem hagyta cserben — Elmélkedjünk tehát a múltak felett! * vérfürdőt rendeztek s az összehalmozott kincsek őrült hajszára tüzelték az embereket. A kéjelgés és zsarolás, mint emésztő férgek rágták, pusztították a külsőleg hatalmas épületet. Elrejtve a világtól, a héber próféta végezte a régi korban a legkiválóbb munkát. A héber próféta nem jós volt, aki külső jelekből aprócseprő eseményekre következtetett, hanem merész kutató, aki az Isten magaslataira szállt fel s az Isten lelkével tele korholta a bűnt, hívogatta a megtérő bűnöst, kijelentette a szent Isten parancsolatait s hirdette, hogy e kijelentés még felségesebben fog ragyogni az embernek. A héber próféta nem elméletet csinált az Istenről, hanem megtapasztalta az Istent. A létező világból a láthatatlan részt ragadta mJejgi s e láthatatlan világ erejét éreztette akkor is, amikor vigasztalást és kegyelmet ígért azoknak, akik a tökéletes törvényt ugyan teljesíteni nem voltak képesek, de azért vágyódtak az Isten után epedő sóvárgással, mint a madár a füzkte, s mint a szarvas a forrás után. Tudós, de hideg német fők, akik a héber próféta emésztő sóvárgását az Isten után megérteni nem bírják, mostanában nagy erővel igyekeznek annak bebizonyítására, hogy a héberek vallása és szent irata sok mindent Bábel miveltségéből vett. E tudósok egyik legkiválóbbika, miután rámutat arra, hogy mily sok közös vonás van Bábel miveltségle s a zsidó felfogások közt, egy rövid mondatban aztán ezt veti oda: Igaz, hogy Bábelben a legdurvább bálványimádás s a legiszonyúbb erkölcstelenség uralkodott. Az igazság tehát az, hogy a héber szentirások a régi kor műveltségével kölcsönhatásban, de a népek iszonyú bűnei ellen való hatalmas ellenzéket képezve, állottak elő. A héber prófétában volt valami csodás tűz, valami bámulatos égbeszárnyalás, a szent Isten jogainak sértetlen fentartására törekvés s az a bizonyosság, hogy a lelket"mp ma látható, hanem a láthatatlan" teheti boldoggá. E tűzzel keblében harczolt a héber próféta a régi kor bálványimádása, bűne, paráznasága s földhöz tapadottsága ellen. Azok közt, akik ellen küzdött, ott volt saját népének, a zsidóságnak is nagy tömege, amely ép oly bálványimádó, gonosz, kegyetlen és érzékies volt, mint más népek. Az Isten lelke, amely a héber szellemóriások által hatott, nagyszerű eredményt ért el. Jeruzsálem ioly szellemi életnek lett a közságát és álnokságuk mérges fullánkját ereszték annak szivébe, hogy fordulna elő szerelmesétől a szegény rabszolga-lánytól. És susogtak az ő fülébe gyanakodás és árulás szavával, hogy a leányzó nem méltó ily kegyelmére királyi szivének, bizonynyal megtagadná és megcsufolná szerelmesét, az ifjú pásztort, mint mindeni gyönge lány, a fény, a pompa, fejedelmi kegy mosolygásáért. Ám tegye próbára a király, vitetvén Napvirágot palotája aranyos csarnokaiba, öltöztesse selyembe, borítsa gyöngyökkel fehérlő, szép nyakát, tegye úrnővé rabszolgáknak seregén s meg fogja látni, mint feledi el, valamint veszendő álmot, a szép ifjú pásztornak képét. Oh, igy lészen az, nem másként, mert álhatatlan az asszonynak ő pzive, és ki az ő szavára épít, épít illanó habra és szálló fövényre. Hallván e beszédeket a király, megteljesité a bölcseknek tanácsát s hurczoltatá egy éjen Napvirágot márvány-palotája csarnokába, ott öltözteté puha selyembe termetét, felékesité drága gyöngyökkel szép nyakát s úrnőjévé tette rabszolgák seregének, kik is nevezték őt királyné asszonyuknak. És ime, Nap virág sirt és jajgatott ő szerelmes ifja után s megtépvén fejének aranyos fátyolát, vette magát a király trónusának elébe, nagy hangos szóval kiáltván: Uram, Uram, tiporj el engem, ime, nincs az én szivemnek boldogsága te királyi kegyelmednek árnyékában! Eressz vissza Hozzá, az ifjú pásztorhoz, csak őt szeretem én, és senki mást a világon! .... Diadallal zendültek a lantok, dalolt ezer madár, ragyogott a nap, úgy, mint soha még, diadalt, gyönyört, győzedelmet árasztván mindenik anára. És m megszégyenült a sötétpontja, amely egyetlen a maga nemében az ókorban. Más népeknél is volt egyistenhivés,de az csak egyesek bágyadt sejtelme maradt. Jeruzsálemben azonban intézménnyé erősödött, amely nemcsak a zsidók, hanem sok más nemzetbeliek életét is bizonyos fénnyel vonta be, amely a nagy sötétségben igazán megbecsülhetetlen fény volt. És Jeruzsálem erős volt. Túlélte az asszír és babiloni zsarnokságot, dacolt a macedon-szír hatalommal, sőt az edomit a bitorlót, Herodest arra kényszerítette, hogy ez az ó-testamentomi kultusz központjául egy a fogság után épített szerény templomnál sokkal fényesebbet volt kénytelen építeni. Csakhogy épület, még ha templomnak nevezik is, és külső intézkedés, a belső erő hiányát nem pótolhatja. Izrael dicsősége elborult. Idegen nép nem bírt vele, de a saját élettelensége, az tönkre tette. A zsidóság egy része a pogány bölcsészet uralma alá került s azzal együtt veszett el a tépelődésben, s meddő szőrszálhasogatásban. Az essenusok a chiccónim, a testi élet elnyomására alkotott szabályaikkal életet kelteni nem voltak képesek. A sadducäusok lelke gőggel s gúnnyal fvolt tele. A zsidó nép igazi vezetője lassanként a farizeus lett, aki néha gonosz volt ugyan a szó közönséges* értelmében, de átlag véve bűne abban állt, hogy a vallásosságot és hazafiságot képtelen módon fogta fel s .arra igyekezett, hogy a vallásosság száz és ezer holt törvény teljesítéséből álljon s nemzetét e 'törvények és szabályok 'által akarta az idők emésztő zajától, s a pogány népek hóditó, beolvasztó hatásaitól megóvni. így aztán az istenhez szárnyalás tüze kialudt Izraelből s s az ótestamentomi kijelentés megszentelő, megváltó s újjáalkotó ereje, ahelyett, hogy az egész emberiség kincsévé vált volna, még Izraelben is feledésbe jutott. Az ókor e szörnyű hajótörése igazán megdöbbentő. A görög szellemi mozgalom tudásra törekedett s az eredmény az lett: tudni nem lehet. A római szervezett, de a zsarnokság, az érzékiség é s a pénzvágy számára. A zsidó egy igazi szent kegyelmes, a bűnt gyűlölő, de a bűnösön könyörülni tudó Istenben vetett magaslatairól, a holt szabályok posványába jutott s azon elmélkedett, hány lépésre szabad menni szombaton, azon töprenkedett, hogy a tisztulásra, böjtre, imádságra vonatkozó szabályok közt miképen igazodjék el? Ilyen volt ségnek tanácsa s ő hamis bölcsesége megcsufoltaték. Napvirág pedig üle ő urának, királyának jobbjára, kiben is megnyílt szemei felismerek egyetlen szerelmesét. Elköltöztek, elszállott Napvirág királyné már régen sugaras mezőkre, élő vizek mellé, a király csókolt már sok asszonyalkat azóta, de egy sem volt az olyan édes, mint szép Napvirágé. Ám most újra támadó reménnyel hiszi, vallja, hogy feltalálta őt. Minden hajnalon ő hozzá siet, szívja ajakát s odadja a csókját s kérdi mindég: Szeretsz-e? Csak engem, az ifjú pásztort, szeretsz-e? A lány pedig felel neki, mint Napvirág felelt. — Csak téged szeretlek! Ám a királynak oly kevés a szó. Ajkát teszi a lány ajkára, úgy szeretné megérezni, mi vala az, mely kijőve a ‘bíbor, kicsi szájon? Ha álnokságnak mérge tán megszurja fullánkja. Oh, ha megérezné! S vallatja, sürgeti, nap-nap után mindig. Ha elszakítanának tőlem, öltöztetve lágy selyembe, királyi bíborba, trónusnak zsámolyán, el tudnál-e felejteni engem? A lány fezt feleli szüntelen: Nem, nem. Ott is csak téged szeretnélek, míg meg nem ölne a búbánat utánad. A könyv is ragyog ilyenkor, a hangja is reszket, és hozzásimul szerelmeséhez, miként a vergődő madár. Senki sem tudja, senki sem látja titkos szerelmüket. Senki is meg nem szólal settenkedő gyanakodás, árulkodó figyeléssel a leányzó ellen. Senki sem mondja a királynak rejtett kárörömmel: Ne higyj a szerelmes szónak, az esdő fogadásnak, mert bizony gyönge az asz-