Magyar Szó, 1903. május (4. évfolyam, 103-128. szám)

1903-05-01 / 103. szám

Előfizetési ár: ítész éne — 28 kor. — El Fel­étleTM —* 14 „ ** m MecredéneTM 7 , — „ K*T hénapra 2 „ 40 „ 3B es _ S SRéta ------10 « Szerkesztőség: VI. Andrássy-út 4S, Budapest, 1903. NEGYEDIK ÉVFOLYAM 103. vom. Politikai napilap. HIWHIilMMWW tBMiHiwmtm Felelős szerkesztő: Dr. PÁLIT EDE. Apr­' *:‘rVetések ára: Egy 5*6 Mér Vastagabb Istüret.. ft fillér Hirdetések díjszabás szerint. Megjelen minden nap. Kiadóhivatal, V­., Andrássy­ út 48. Péntek, május 1. Az utolsó nap. Irta: Mezei Ernő. Budapest, április 30.' Caeterum censeo: amen­­­nyire igazoltnak találom az ellenzék ob­­strukciós harczát, nem találom igazoltnak az ex-lex előidézését. Tudom, hogy az ilyen megkülönböztetést nem veszi be könnyen a tömegek naiv érzülete. De nem tehetik túl magukat rajta az olyan szereplő politikusok, kik a parlamenti hatalom eszközeivel akarnak az ország sorsán változtatni. Nagy népforradalmak a kiszámíthatlan erők viharzásával sodor­hatják tova a pártokat és vezéreket, de az olyan ellenzéki obstrukczió, a­melyet egy parlamenti kisebbség öntudatos szer­vezéssel, jól kiszámított munkabeosztás­sal hajt végre, nem szüntetheti meg sem az egyéni megfontolás erejét, sem az egyéni felelősség mértékét. A független­ségi párt tagjai, akik oly nemes kitartás­sal és bátor odaadással, de egyben okos fegyelmezéssel folytatták eddig az obstruk­­czió hadműveleteit, nem titkolhatják ma­guk előtt, hogy az ex-lexet az egyszerű obstrukcziótól olyan széles határárok vá­lasztja el, melyen túl a mindegyik har­­czoló félre nézve semleges és érinthetlen terület kezdődik. Akik úgy okoskodnak, hogy az ob­­strukczió és ex-lex összetartoznak és egymásból folynak, voltakép igazolják azt az ősmameluk felfogást, mely min­den obstrukcziót egyképen elitél, az al­kotmány ellen való anarchikus lázadásnak bélyegez. Az obstrukczió és az ex-lex egysége: Tisza István gróf kedvére való tétel ez. Pedig ha elvileg is igen nagy a különbség a kettő között, gyakorlati jelentőség dolgában még nagyobb. Egy rendes obstrukcziónak ereje és sikere kétségtelenül abban áll, hogy mentél hosszabb­ ideig legyen képes a parlamenti többségnek törvényalkotásra irányzott szándékát megakasztani. De az ex-lexnél az időbeli haladék épen nem előny, mert mentől tovább tart, annál inkább veszti hatékonyságát és igazi veszedelme az ellenzékre nézve, hogy napról-napra jobban hozzászoktat­ja az elméket a tör­vényellenes kormányzat lehetőségeihez. Az ex-lexnek nyomban a puskap­ros akna robbantó erejével kell szétvernie a hatalom épületét, máskülönben vizessé málik és lassú sistergéssel csak a talajt hasgatja szét minden irányban. Az ob­strukcziónak formái meghonosodtak többé­­kevésbé minden európai parlamentariz­­musban, de csak úgy, hogy szigorúan korlátolt területre, szigorúan körülírt czélra irányulnak. Az ex-lex gyakorlatát csak Ausztriából ismerjük, és ott épen abból a czélból erőszakolták az obstruá­­lásban váltakozó p­ártok, hogy magát az alkotmányos rendet levegőbe röpítsék vele. Van-e valami bántóbb gondolat, mint hogy ezen a réven a mi kiskorú szomszédainkkal kerüljünk hasonlóságba ? Dicsőség annak az ellenzéki­ obstruk­cziónak, amely a katonai javaslatok ellen irányul. Beszélhetnek ellene bármit, ez az obstrukczió nagy nemzeti és egyben nagy alkotmányos missziót teljesít. De ez a di­csőség teljesebb volna, ha az ellenzék úgy intézi obstrukcziós ostromát, hogy az ex-lex árkát ne lépje át. Nem lehet semmiképpen bizonyítani, hogy az ob­strukcziónak taktikai szüksége az ex-lex. Azt hiszem, egyfelől a hajthatlan ellen­állás a bécsi hatalom követelései irányá­ban, ugyanakkor másfelől a rendütletlen tisztelet az alkotmányosság életföltételei iránt: épen ez a kettő együtt imponáló fölényt kölcsönöznének az ellenzéknek a többség fölött, sőt ellenállhatlan erővel befolyásolnák a bécsi hatalmakat is. De micsoda okulást meríthetnek az ex-lex kikényszerítéséből ott azokban a magas és idegen régiókban, hol a magyar al­kotmány tiszteletének se a hagyomány, se az érzés klímája nem kedvez? Leg­­fölebb szívesen jegyzik meg maguknak, hogy lehet Magyarországon az alkotmány feltételei ellenére is kormányozni, még­pedig nagynevű államférfiak és fegyel­mezett parlamenti többség hozzájárulá­sával. Mit jelent ez? Itt a magyar alkot­mánynak legnagyobb és legerősebb elve van kérdésben: a jogfolytonosság elve. A parlamenti többség föltétlen jogát, mit a kormánypárton az alkotmányosság legfőbb elvének akarnak elismertetni, bizony nem becsüljük sokra. Mit is ér ez az elv a mi közjogi viszonyaink között, amikor parlamentarizsmusunk egész szervezete idegen tényezők behatásainak Fehér virágok. — Zsigmondnapi ■ írás. — — A «Magyar Szó» eredeti tárczája. — Irta: Gyarmathy Zsigáné. Bizony nem tudnám megmondani, miért ájul fel emlékemben egy tavaszi nap, vala­hányszor a fák fehér szirmaikat kezdik bon­togatni. Hiszen nem történt azon a napon semmi különös, csak nagyon szép volt. Épen most tizenöt éve, hogy a szomszéd faluban lakó egyik nénénk ezt írta: «Ha egy irággal borított falut akartok látni, most lehetek, mert ha eső talál lenni, tüstént oda lesz a fehér gyönyörűség; pedig kár lenne érte, mert Bikái még sohasem volt ily szép; most kell ezt látni...» És ez nagy szó, mert Bikái­ — a «Kalota­szeg gyümölcsös­ kertje» — mindig bájos, vi­rágos kis zöld fészek. No, ha most még szebb, hát nézzük meg, és a nagy lányommal és a két kicsi fiammal elindultam virágos falut látni. És amit láttam, az úgy benn maradt a lelkemben, hogy minden tavas­szal új virá­got hajt. Nem is lesz soha több oly hűvös fehérségű, csodaszép, ragyogó május első napja, mint az volt... Az ut mentén mindenütt apró fehér bok­rok borították a sánczokat. A zöldülő rétek és szőlőhegyek közén magasabb bokrok, kar­­,csu körtefák fehérlettek; de mi­ volt mindez ahoz a gyönyörűséghez képest, melyet az első lejtő alján élénkbe tárt a Mátyás Jankóék óriás százados vadkörtefája. Százados? A vé­nek szerint több százados­ Azt kérdeztem egyszer a legkorosabb bo­­nyától: mit gondol, mióta virít ez a gyö­nyörű fa? — Hát instálom, mindég, mióta a világ. Még a jóbonyáink jóbonyja is alájártak mu­latozni. Tehát a legvénebbek dédanyáinak a déd­­anyjai is látták virágzását ennek a remek vad­körtefának. Hej!­be sok vihar, fagy, jégverés érhette ennyi idő alatt! Talán a zivatar edzette ily erőssé, de olyanná, amilyen most, — hogy meglátva nagyot, meleget dobban az ember szive a nagy gyönyörűségtől — csak a ta­vaszi szellő lágy simogatása és a nap forró csókja varázsolhatta. A gúla­ alakú óriásfa tömötten el volt bom­iva hófehér virággal és e nagy tömeg fehérségtől úgy tetszett, mintha a fényes levegő tele lenne szórva zuzmara­­poral és az apróbb virágos fák felett fehér hullámok ringnának. A fák zöld pázsitos alja kék lett az ibolyától, csak a körtefa alatt zsen­­dült a fa, azt a kört keményre tapossák a vasárnapi kirándulók. De a nagy fa tulajdo­nosa, Mátyás Jankó ő figyelme, nem a fia­talsággal jár ide; akkor nem lehetne szalonnát sütni, már pedig azt minden ember tudhassa, hogy sehol a világon nem sül olyan szép pi­rosra a szalonna, mint itt és a bor sem olyan jó más helyen, pedig azt senki sem állíthatja, mintha más helyen rossznak találná a bort Mátyás uram, aki nyolczvan évét még jó erő­ben hordja: no, hát az isten éltesse! E bájos kis völgy­hajtásból felfelé vezet a bikali­ut és a virágos meggy- és cseresnye­­fák mind sűrűbben fehérlenek és a fiatal pá­zsit selymes zöldje ragyogóbb. A tetőre érve, egyszerre csak elénk tárul Magyar-Bikal és itt ismét nagyot, meleget dobban az ember szive. Zöldülő fás halmok, bérezek aljában áll a kis falu, de nem is falu az, hanem egy fehér vi­rágtenger, melyre a tavaszi ég ragyogása ró­zsás fényt szór s a habtenger hullámában für­dik a fehér virágok egymást verő raja. Megállítottam a kocsit, ezt a gyönyörű­séget élvezni kell. Az illatos levegőt üdeség­­gel töltötte be az alant ringó virágözön, s valami kimondhatatlan édes érzést lopott a szívbe: oh, az nagyon jó, nagyon szép volt! A faluból, föl a hegynek, kipirult arczu lánykák jöttek. Virággal siettek Bánffy-Hu­­nyadra, mert május első napján ott jól fize­tik a virágot. Az egyiknél almavirág-bokréta volt: a félig nyílt szirmokat még rózsaszín pehely borította; a piroskötényes, piroscsiz­más leányka meghallotta, hogy a bokrétáját dicsérem, rögtön idekínálta, de nem akart érette elfogadni semmit. Mind a többi is vi­rággal kínált, s mikor látták, hogy nem akar­juk őket megfosztani a napi keresetüktől, a legnagyobb gyöngédséggel tették virágaik egy részét a kocsiba és gyorsan tovább mentek. Bizony, csak­ a tősgyökeres magyar faj népe tudja ezt így megcsinálni: szerényen és mégis rátartósan. A nénénk m­ár ott várt magas verendáján, nyíló virágai között és csak ennyit kérdett: — Na hát? Csak annyit feleltem rá: — — Az sem csúnya! — és a szótőben levő 4/­­­­hegyre mutatott; a «Kiserdő» fát­­ pekor kezd­­e v­ték bontogatni fiatal leveleiket; olyan volta^ <

Next