Magyar Szó, 1903. szeptember (4. évfolyam, 206-231. szám)

1903-09-01 / 206. szám

Szeptemberi; keretük tagjaival elfeledtetni, hogy nemrégen még annak a szidalmazott felekezetnek voltak kiahitü tagjai! És Apponyi hívei azt fogják mondan hogy hiszen Tisza Kálmán is ezt tette EL's saeszre akasztotta. Tisza és Apponyi V, mgy a különbség. De különben az nem‘, eege Julcsának, hogy ő is azért lép V*V* mert Mari is félrelépett! A hazah *talom elérése utáni vágy az, mely vakította gróf Apponyi Albertet; és mernek .akkor a nemzet érdekei, mit a ner . asztr^czi^» mikor a miniszteri zsölyé' az ember felé és mikor a ^loratól ° lj sok ideig visszatartott pátok a 0^a er ° ve^ az lombért. Homoki. MAGYAR SZÓ, 206. szám. 3 A válság. Budapest, augusztus SI. A fAly csütörtökön este vagy pénteken reggel érkezik a fővárosba. Addig csend van a politikai világban. A pártkörök üresek s az a néhány ember, aki idefönt van, találgat. Wekerlét és Apponyit tippelik még mindig, de kezdik belátni, hogy hiába. Udvari körökből ugyanis olyan hírek érkeznek, melyek szerint a király Apponyiról hallani sem akar, Wekerlének pedig szintén az Apponyival való szoros nexus ártott meg. A lefújt Apponyi-kormány. Két német nyelven megjelenő budapesti napilap összeveszett. Az egyik a «Budapester Tagblatt», a másik a «Lloyd». Az előbbi Apportjának, az utóbbi pedig minden kormánynak félhivatalosa. Apponyi lapja napról-napra írja a szebbnél-szebb czikkeket az Apponyi-Wekerle, vagy Wekerle-Apponyi kombináczió érdekében. A «Lloyd»-nak pedig, bárha szükség esetén bizonyára hódolattal fogadná Apponyi — szubvenczióját is, nem nagyon tetszik a «nemzeti párti» jövő. Természetes azonban, hogy nem utasítja egyenesen vissza a sokat hangoztatott kombinácziót, hanem körülbelül ilyen alakot ad a visszautasításnak: «A helyzet megoldására még nem alkalmas férfiú az, aki az ellenzékkel megkötött Timal és — bár leszállított nemzeti köpésekkel, — de kész programmal lép az alkodó elé. Sőt inkább úgy áll a dolog, hogy a megoldás eszközlésére kiválasztandó politikusnak maga a király fogja a programmját megalkotni és az útját kijelölni.» Minthogy' Apponyi az a férfiú, aki a paktumot hozza a zsebében, és minthogy az ő uralomrajutásának nincs is semmi egyéb alapja, mint az, hogy az ellenzék egy része neki leszerelni hajlandó, — ennélfogva világos, hogy a Lloyd «Dämpfer»-je ő neki szól és a «Bp. Tagblatt»-nak igaza van, ha ezért dühbe gurul. De ez a «Dämpfer», amely nagyon is úgy hangzik, mintha a legmagasabb hely közvetlen közeléből került volna ki, nemcsak Apponyinak szól. Szól az ellenzéknek is, amely Apponyinak már-már ismét felült és hajlandó volt az ő klerikális, reakczionárius uralma kedvéért leszerelni. Világos a czélzat: a felségnek nem kell Apponyi még akkor sem, ha a leszerelést hozza, sőt nem kell a leszerelés sem, ha Apponyi hozza azt! Szóval, a korona Apponyiról mit sem akar tudni, de egyúttal szakítani akar a Széll által inaugurált paktumos politikai rendszerrel is. Ennek pedig csakis örülhetünk mindannyian. A kormánypárt örülhet, mert helyreáll az a parlamentáris elv, hogy a többség kormányoz. Az igaz függetlenségi politikusok pedig örülhetnek, hogy nem lesz az ellenzéknek többé alkalma elveinek egy részét elpaktálni. — Sem Apponyi szép szemeiért, sem pedig másnak a kedvéért... És helyreáll a magyar parlamentben az elvek tiszta harcza, amely csak győzelmet vagy vereséget ismer, de nem ismer alkuvást! Korai engedékenység. Vidékről igen tiszteletreméltó kézből czikket kaptunk, amelynek végső következtetése ez: «Jövendő gyors fejlődésünk biztosítására teljesen elégséges, a katonai téren megelégedve annyival, amennyit a nyelvkérdésen felül követeli az ellenzék — ha gazdasági, közigazgatási és kulturális téren biztosítjuk szabad mozgásunkat.» Elismerjük, hogy ez oly álláspont, amelyről beszélni lehet. Csak egy hibája van, t. i., hogy semmi téren nem akarnak engedni. Ezért szereljen le az ellenzék? Eötvös Károly nagyon találóan jellemezte a helyzetet a fent kifejtett állásponttal szemben. — A dolog, úgymond, nagyon hasonlatos a hitelező és adós közötti viszonnyal. A hitelező, aki egy krajczárt sem tud kapni adósától, egy nap azt mondja neki: Hetven százalékát követelésemnek elengedem, fizesd a harminca százalékot. Az adós erre így felel: Hogy elengedted a hetven százalékot, köszönöm, de én egy krajczárt sem fizetek. A hitelező egy krajczárt sem kapott s jogos követeléséből mégis engedett. Az ellenzék is úgy járna, ha engedne. Ha sem így, sem úgy nem kap engedményt, akkor egy hajszálnyit se adjon föl követeléseiből. Jön idő, amikor az adós fizetőképes lesz s akkor be lehet és kell majd hajtani rajta az egész követelést. Osztrák hang. Kathrein osztrák képviselő «A hadsereg közössége» czimmel a következőket írja: Az obstruáló ellenzék kijelentette s még ma is kijelenti, hogy mindaddig nem hagy föl az obstrukczióval, amig követeléseit nem teljesitik. Vajjon fognak-e engedni és meg fognak-e hajolni a forradalom előtt? Azt hisszük és reméljük, hogy nem. Itt már Ausztriának is lesz beleszólása. Az engedékenységnek nagyon szomorú következményei lennének Ausztriára nézve; ez a forrdalom diadalát és a pusztulás kezdetét jelentené. Ausztria-Magyarországnak elsőrendű érdeke megköveteli, hogy ragaszkodjunk a hadsereg közösségéhez. Mindazt, ami ezt a közösséget meglazítaná, a legnagyobb energsiával vissza kell utasítanunk. Mindenesetre jó lesz, ha minden eshetőségre el leszünk készülve. A czikk felfogása jellemző. Azt mondja, hogy Ausztriának bele kell szólnia a magyar nemzeti mozgalomba, mert ha ezt nem teszi, az engedékenységnek igen szomorú következései lesznek Ausztriára nézve. Tökéletesen egyetértünk Kathreinnel, csak a következtetést nem vonja le. Nem állapítja meg, hogy lehetetlen a viszony Ausztria és Magyarország között. Az utóbbi semmi irányban nem mehet előre anélkül, hogy annak Ausztriára nézve szomorú következései ne volnának. — Nem találja, hogy egy kicsit nagyon is lassú... múltkor a Szendyék zsurján táncoltam egy naturalista játékára... soha olyan ritmust... igaz, a kis Szendy Zsófika, hallotta? ... Az asszony csak bólintott, ajka félig kinyitva, feje ábrándosan félrehajtva, s a semmibe nézett. A dereka ringó volt és minden mozdulata kecses. A gyerek hadfi, ki eleinte vidám képpel fecsegett mindenféle léhaságról, hirtelen elnémult, nem állta tovább az attakot. A sarkantyúk lázasan verődtek össze, minden csepp vére forrni kezdett s egy fordulóban elkapta a tánczosnője kezét és megszorította. — Talán elég is lesz? — mondta mosolyogva az asszony, — már egészen elszoktam a táncztól. Aztán vannak itt lányok is... >— Eh, lányok... A főjegyző közeledett, alázatosan egy négyest kért, ő egyebet már nem táncad és itt, úgy látszik, bár készülődik. A hadnagyocska még egy darabig őrizte az asszonyt, de valami elvágta a kedvét, szó nélkül hallgatta a másik kettő kötődését. — Hát maga mit gunnyaszt? — Mintha a fejem fájna egy kicsit, —* füllentett a hadnagy, s végigshantott homlokon. — Igyék egy pohár friss vizet... — Köszönöm... és fölkerekedett sértődve. A társaságba vegyült, egyenes tartással, vidámságot erőltetve, ami azonban sehogysem sikerült. ; J tear Niffl* St Jjftiggl ^ — Nekem? — s hogy elejét vegye a további kérdezősködésnek, jónak látta, ha észrevétlenül távozik. — Gyerünk, pajtás! — fogta karon a fanyarképü poétát, de az ajtóból mégegyszer visszanéztek. Ekkor már a főjegyző dühösen csapta a szelet s a szép asszony jóízűen, szive mélyéből kaczagott, szinte könyezett bele. Mikor az előszobában felkötötte a kardját, a jó aczél érintésekor olyanfélét gondolt, hogy nem ártana vele végiglapozni valakit... — Gyerünk pajtás! • Már háromra járt az idő éjfél után. A poéta és a hadnagy megunták a pezsgőt, a hadnagy konyakot ajánlott.— Nem szoktam, barátom... barátom... — Eh, nem szoktál... ma nincs olyan nap, mint máskor... iszunk, vége!... Hazaviszlek ... Csak czigány volna... — Nem érdemes, barátom... — Csigavér... olyan asszonyért mindent érdemes... A kellner egymásután hozta a páros, apró poharakat, a katonagyerek vörös volt, mint a pulyka, a poéta már nem bírta a szemét és a nyelvét. Jó darabig ültek szó nélkül és ittak, a kávéház egészen kipusztult, a meleg füst hosszú sávokban úszott a gázlángok fölött, a padló hűvösödött, mert a szellőztetőket nyitogatták. — Fázik a lábam, —• dadogta a költő. .. — Még mindig a régi Lakásodon vagy? -" iMindigl — No, gyerünk... Mikor a pajtása mögött bezárta a házmester a kaput, nem tudta, hogy hová megy, csak ment előre. A kard elég rendesen csörömpölt utána a magányos gyalogjárón, amiből azt következtette, hogy nincs még berúgva, az éjszakai levegő is hűtötte. Egyszerre eszébe jutott neki az egész komédia. Legjobban az bántotta, hogy gyereknek nézte az az asszony... «igyék egy pohár friss vizet» ... majd megmutatja, hogy különb annál a potrohosnál... S ahogy a sarkon befordult, a kaszinóból czigányzenét hallott. Egy eszme villant meg a fejében: éjjeli zenét visz a szép asszonynak. Hogy előbb nem jutott az eszébe... Meggyorsította lépteit. A kanszinó-kávéházban alig voltak hárman. A czigányok a főjegyzőnek húzták, aki magában ült egy asztalnál, mint valami túzok. Egy kis biztatásra csak leült melléje, az poharat hozatott és töltött neki. — Már eleget ittam ... szólt a hadnagy hidegen és bizalmatlankodva. — Mit, eleget... Sohase elég... Béla, a legeslegvigabbat... nem érdemes egy as«szonyért búsulni!... A hadnagy ránézett: — Hát ez is?!... ■ S mikor látta, hogy fele se tréfa,1 kocczintott és fenékig ürítette a poharát. —• Olyan asszonyért minden érdemes... dörmögte magában.. .