Magyar Szó, 1903. október (4. évfolyam, 232-258. szám)
1903-10-04 / 235. szám
IO 235. szám, 108894 372 908 730 081 360 257 660 492 734 109950 791 209 727 808 252 721 454 303 077 699 697 911 581 902 976 301 434 265 781 264 548. MAGYAR SZÓ, IRODALOM ÉS MŰVÉSZET, Két szék közt a pad alatt. — Bemutató. — Nagyon hiábavaló és részvét gerjesztő mimikát végeznénk, ha az évszázadok óta porladó Calderon sok műve közül a legporlandóbbak egyikét kiásnék a spanyol irodalomtörténet diszes temetőjéből és beható széptani bonczolás alá vennék. E munkán a «Két szék közt a pad alatt» cz. vígjátékon már végrehajtotta a bírálói teendőket a legfelsőbb művész: az enyészet. S méltán csodálkoznának azon olvasóink, ha most az évezredek óta elporladt müvek mérhetetlen tömegéből éppen a «Két szék közt a pad alatt» cz. müvet nyomoznók ki s arról írnánk tanulmányokat, holott volt a múlt ezredek és századok során tenger sok olyan mű, amely ma is s a jövőben is éltetően hat, elevenen közreműködik az emberi műveltség nagy, dicső, megváltó viadalában. Igaz ugyan, hogy a jelenkor irodalmi termékei között sok az olyan, amely kimúlik, mihelyt születik, vagy már halva születik meg s amelyről, tehát ugyancsak nem érdemes tanulmányokat írni: — de az ily műveknek legalább meg van az az enyhítő körülményük, hogy időszerűek, hogy a jelenkor bennünket közvetlenül érintő hibáit, tévelygéseit, divatkórságait fejezik ki s igy ezeket bírálva, a kor szellemének javításán remélünk közreműködhetni. De vájjon minő haszna, czélja, eredménye lehet annak nemzetünkre, ha tőlünk távol élő nemzet rég letűnt korszakának rég elhunyt divatjáról mondunk bírálatot? Épp oly hiába való lenne ilyetén bíráló munkánk, amily hiába való az ily terméknek színpadra hozatala. S ha már a színpadon végeztetik hiábavaló munka, engedtessék meg, hogy legalább a sajtó terén ne történjék meg ugyanaz. Szerény nézetünk szerint ily művek színrehozatalakor az irodalom ügyét szívén viselő bírálónak csak az a szerepe jut, hogy a nemzedék számára megállapítsa, a mult korszakok mely művei tarthatnak arra igényt, hogy késő századok múltán is színre kerüljenek. A jelenkor, úgy a mostani, mint az előző vagy a jövendő, mindig korszerű eszmék, jelszavak, tekintélyek, befolyások, divatok hatása alatt áll. Ezért nem lehet soha teljesen elfogulatlan és igazságos. Ha még figyelembe vesszük azt, hogy az élő írók alkotásai közül minden korszak csak olyat kaphat, aminőt az irók termelnek s meddő korszakban semmiképpen sem tud jobb műhöz jutni és ezért kénytelen viszonylagos jóval beérni: — nyilvánvalóvá lesz előttünk, hogy a jelenkor irodalmától csak a legritkább esetben várhatjuk a művészi tökéletességet. Épp ezért, hogy a jelen kórságai és ferdeségei közepett, midőn klikk és klakk oly gyakran megtéveszti a közönséget, mégis tökéletes műélvezethez jusson a közönség, szükséges a múlt időkbe visszanyúlni és távol népek, tűnt nemzedékek mesteri alkotásait a jelen elé példányképekül idézni. A múltból tehát csak a valóban klasszikus mesteri mű az, amely a jelenben is igényt tarthat előadásra. S vétünk nemcsak a jelen ellen, de kegyeletlenek vagyunk a múlt iránt is, ha az utólagos igazságszolgáltatást szem előtt tévesztve, oly régi műveket hozunk színre, amelyek korubban is elhibázott termékek voltak. De már most indokolni tartozunk, hogy mért mondjuk ezeket Calderon «Két szék között a pad alatt» cz. vigjátékának szinrehozatalakor. E mű abban a nagy tévedésben szenved, hogy egy kóbor kalandornak, helyesebben szélhámosnak, vakmerő és szemérmetlen csalási kísérletét és leleplezését — amely érdekes lehet rendőri vagy törvényszéki mozzanatnak — vígjáték gyanánt fogja fel s a szemérmetlen alakot komikus hősnek állítja elénk. Pedig ez alak oly távol áll a komikus hőstől, amely például Tartuffe, amely távol áll a vigjátékíró Calderon Mohertől. A kalandor egész cselekvése abban merül ki, hogy mindenfelől pénzt «pumpol», férfiakat becsap s egyidejűleg két nőt bolondít más-más név alatt. Midőn pedig turpissága kiderül, azt eszeli ki, hogy van neki egy «alter ego»-ja («doppelgänger»-je) s az egyik libácskával már csaknem elhiteti ezt, —• amig végre ismét s végleg lelepleztetik és kidobatik. Ez alak csak léha, csak semmiházi és semmi más. Amolyan «lézengő ritter», svihák, még csak nem is nagyszabású csirkefogó. Csak egy tulajdonsága válik ki, hogy vastag a bőre. Talán ez tette alkalmassá, hogy a mai korban ismét színre kerüljön. A «pumpolásban» és a szoknyákért való bolondulásban rohan át a mai dekadens írók drámai alakjaival. Későbbi leleplezését már az első felvonásban bizton várjuk s igy a mű még csak kíváncsiságot sem ébreszt. A szélhámosságok sorozata meg erőltetett, kieszelt s az egész «mache» valószínűtlen és hihetetlen. A többi alakok, akik az «alter ego»-ról szóló meséjét elhiszik, valóban gyenge elméjüek s érdeket nem képesek kelteni. A művet Huszár Vilmos és Makai Emil fordították. Csak úgy csattog-pattog a sok rím, valóságos klapanzia-gyüjtemény. Kissé sok a csattanóból. Saul. I .■ Október 4* Sfasinsca. — A Népszínház újdonsága. — Porzsolt Kálmán igazgató csak éppen néhány nap előtt — a Czigányélet huszonötödik előadásán — tette azt a kijelentést beszédében, hogy magyar író sok van, de aki magyar szellemet, magyar levegőt tudna színpadra vinni, aki a magyar zenét akarná ápolni, művelni, — olyan nagyon kevés van és ez az oka, hogy a színpadokon a nemzeti irány nem tud erős lábra kapni. Porzsoltnak igaza van. Színpadi íróink, — de különösen áll ez az operette-szöveg Írókra — mindig idegen földről csipegetik le a színdarab tárgyául szolgáló mesét. A legutolsó évek jobb termései mit mutatnak? Az egyik egy olasz szerelmi kalandot, a másik egy orosz királynőt, a harmadik egy angol királyfit tesz operettjének középpontjává és természetesen ehhez idomul azután a szöveg és a zene jellege is. Pedig van elég rege, legenda, szájhagyomány a magyarban is, de hát — természetesen — ez nehezebb a feldolgozásra. Mihelyt operetteről van szó, íróink minden kötelék alól feloldva érzik magukat és azt vallják: mindent szabad. A legnagyobb képtelenség polgárjogot nyer; a komikum képviselőire reáaggatják az ízléstelenség összes sallangjait, a frivolitás kénye-kedve szerint tobzódhatok. Igaz, ily léha világot, ily üres humort nehezebb magyar keretbe beállítani. Operette-figurának a magyar természet jelleme nemigen alkalmas. A magyar társadalomra mégis csak nehéz ráfogni minden «se füle, se farka» dolgot, amely a mintául szolgáló újabb keletű daljátékokban, mint főkellék meg van. Mert nem a «Cornevillei harangok», nem «Lili», «Fanchon asszony», «Ripp van Winkle» szolgálnak mintául, amelyekben nagyon szép példája van annak, hogy lehet ezt a műfajt bizonyos színvonalra emelni. A zenei rész megoldása is keményebb kő volna, — tehát szerzőink a könnyebb végét fogják a dolognak. A «Masinka» — az újdonság — írói is elkalandoznak Oroszországba. Masinkába, az orosz diákkisasszonyba ketten is szerelmesek: Fedor egyetemi hallgató és Rozmaszov államtanácsos. Afinya nagynéni azonban, — akinek vagy harminca évvel ezelőtt Kozmuszov udvarolt — Masinkát fiának, Jeromovkának szánta; ez azonban szivét már odaajándékozta Jelenának. A társaság egy diáktanyán találkozik, onnan pedig valamennyien börtönbe kerülnek, mert Masinka, hogy férfiasságát bebizonyítsa Fedornak, egy tiltott dalt énekel el. A börtön azonban elég kedélyes; polgárok, diákok jönnek, mennek, egyenkint, csapatonkint, ahogy tetszik nekik; nem csoda, ha Fedor is könnyedén beszökik és az egész társaság egyenkint, kelC’"1,;nt otthagyja, a börtönt A harmadik felvonásban Masinka Fedoré, Jelené Jeromovkáé, Afinya Rozmuszové lesz. Mint látható Rössel Nándor szövegkönyvében,a cselekmény meglehetősen lapos, s minthogy sem a humor, sem az érdekesség pillérei nem támogatják, az egész alkotmány menthetetlenül belepottyan az egyhangúságnak mindent elnyelő szürkeségébe. A zenéről jobbat mondhatunk. A fiatal Erkel Jenőtől a tehetséget megtagadni nem lehet, de most még sokkal többet akarna nyújtani, mint adni képes. Nem fukarkodott a zenei számokkal, akár két daljátékra való muzsikát irt. Ámde az egész zene színtelen. Masinka belépőjén, a három czenzor, (ad normán Madarász) dalán, a második felvonás igen kedves, de rövidke románczán és a szélesebb alapokon nyugvó végső zenén kívül nincs figyelemreméltóbb rész. Elmosódó, terjengő partitúra, mely csak sejtetni engedi, hogy Erkeltől még esetleg jobb munkát is fogunk kapni. A sivárságba életet a remek hangszerelés visz, de ez Erkel Gyula műve. f”1 . Az előadást komoly kifogás nem érheti. Masinkát Komlóssy Emma játszotta, jó kedvvel és nagy sikerrel. Látszott rajta, hogy mily súlyt helyez első önálló alakítására. A diákruhában jól festett; hangja tisztán, behízelgően csengett; néhány bravúros magas hangjával különösen nagy tetszést keltett. A háromszor is megismételt belépőtől kezdve, mindvégig zajosan tapsolták. Vastaps és a virágcsokrok egész serege felavatták a Népszínház primadonnájává. Jó volt még Láng Etel a nagynéni szerepében. Kovács Mihály, mint államtanácsos, a három czenzor: Újvári, Kiss M.? Szerdahelyi eleget tettek feladatuknak, hogy mulattassák a közönséget. Különösen Kovács kapott viharos tapsokat, amikor Sztruchly századosról énekelt. Pázmán és Harmath Ilona, Szentmiklóssy Irén kisebb szerepükben megtették, ami módjukban állott. Kápolnai egy tűzzel elzárt orosz tánczért kapott tapsokat. Fedor szerepét Szirmai játszotta elég kedvetlenül. Érthetetlen, miért nem adták ezt a baritonszerepet Raskónak. A zenekart Fekete József, az ujonan szerződtetett karmester biztos kézzel vezette. A közönség hangulata eleinte elég jó volt, később azonban hanyatlott. Valószínü, hogy a Huszárkisasszonyra a színház legközelebbi újdonságára hamarosan reákerül a sor. Ca rdi.) (*) Dr. Nebántavirág. A Vígszínház ma este ismét új darabot mutat be. A franczia bohózat, melynek czíme «Dr. Nebántsvirág», nem lesz kasszadarab. Első felvonása ugyanis unalmas, itt-ott élénkülő második és harmadik felvonása pedig a lehető legócskább ötletek túlzsúfolt halmozása. Túlságos sok benne a látás-futás, még több a lehetetlenség és minthogy az úgynevezett «pikantériát» a legleplezetlenebb durvaság és ízléstelenség képviseli benne, ennélfogva reméljük, hogy a földszint ez újdonságot erélyesen vissza fogja utasítani. A darab tartalmát nem mondjuk el, mert nem akarjuk, hogy színházi rovatunk a pornográfia tanyájává legyen. — Az előadás jó lesz, mint a Vígszínház minden előadása. Az uj darabban egy új művésznő mutatkozik be: Harmath Hedy, akinek, bár kezdő, szerződtetése mégis, mai játékából ítélve, igen indokolt. (s. m.) (*) Bemutató a Magyar Színházban. Pénteken, október 9-én lesz hosszú idő után ismét bemutató-előadás a Magyar Színházban. Színre kerül a «Tavasz», Lindau és Wilhelm daljátéka, Strauss Józsefnek, a keringő-muzsika egyik legrégibb mesterének zenéjével. Ez a daljáték «Frühlingsluft» czímen Bécsben már eddig is közel 150 előadást ért egyfolytában. A «Tavasz»-t Mérei Adolf fordította s e darab rendezője is. A bemutató-előadásra a jegyet keddtől kezdődőleg lehet váltani a színház pénztáránál és a Bárd-testvérek zeneműkereskedésében. (*) Kamaraestélyek. A Hubay—Popper— Kemény—Szerémi vonósnégyes ez idén is hat kamaraestélyt rendez bérletben elsőrangú művészek közreműködésével. A hat estélyre szóló műsort legközelebb közölni fogjuk. A régi bérlők helyeit október 20-ig fentarthatják. Újabb bérleteket a «Harmonia» zenemű- és zongorakereskedés IV., Vácziutcza 20. sz. elfogad. (*) Városligeti Nyári Szinház. Vasárnap két kedvelt darabot adnak a .Városligeti Nyári Szin-