Magyar Szó, 1903. október (4. évfolyam, 232-258. szám)

1903-10-04 / 235. szám

IO 235. szám, 108894 372 908 730 081 360 257 660 492 734­ 109950 791 209 727 808 252 721 454 303 077 699 697 911 581 902 976 301 434 265 781 264 548. MAGYAR SZÓ, IRODALOM ÉS MŰVÉSZET, Két szék közt a pad alatt. — Bemutató. — Nagyon hiábavaló és részvét­ gerjesztő mim­ikát végeznénk, ha az évszázadok óta porladó Calderon sok műve közül a legporlandóbbak egyikét kiásnék a spanyol irodalom­történet diszes temetőjéből és beható széptani bonczolás alá vennék. E munkán a «Két szék közt a pad alatt» cz. vígjátékon már végrehajtotta a bí­rálói teendőket a legfelsőbb műv­ész: az enyé­szet. S méltán csodálkoznának azon olvasóink, ha most az évezredek óta elporladt müvek mérhetetlen tömegéből éppen a «Két szék közt a pad alatt» cz. müvet nyomoznók ki s arról írnánk tanulmányokat, holott volt a múlt ez­­redek és századok során tenger sok olyan mű, amely ma is s a jövőben is éltetően hat, ele­venen közreműködik az emberi műveltség nagy, dicső, megváltó viadalában. Igaz ugyan, hogy a jelenkor irodalmi ter­mékei között sok az olyan, amely kimúlik, mi­helyt születik, vagy már halva születik meg s a­melyről, tehát ugyancsak nem érdemes tanulmányokat írni: — de az ily műveknek legalább meg van az az enyhítő körülményük, hogy időszerűek, hogy a jelenkor bennünket közvetlenül érintő hibáit, tévelygéseit, divat­kórságait fejezik ki s igy ezeket bírálva, a kor szellemének javításán remélünk közremű­ködhetni. De vájjon minő haszna, czélja, eredménye lehet annak nemzetünkre, ha tőlünk távol élő nemzet rég letűnt korszakának rég elhunyt divatjáról mondunk bírálatot? Épp oly hiába való lenne ilyetén bíráló munkánk, amily hiába való az ily terméknek színpadra hozatala. S ha már a színpadon végeztetik hiába­való munka, engedtessék meg, hogy legalább a sajtó terén ne történjék meg ugyanaz. Szerény nézetünk szerint ily művek szín­­rehozatalakor az irodalom ügyét szívén viselő bírálónak csak az a szerepe jut, hogy a nem­zedék számára megállapítsa, a mult korsza­­kok mely művei tarthatnak arra igényt, hogy késő századok múltán is színre kerüljenek. A jelenkor, úgy a mostani, mint az előző vagy a jövendő, mindig korszerű eszmék, jel­szavak, tekintélyek, befolyások, divatok ha­tása alatt áll. Ezért nem lehet soha teljesen elfogulatlan és igazságos. Ha még figyelembe ves­szük azt, hogy az élő írók alkotásai közül minden korszak csak olyat kaphat, aminőt az irók termelnek s meddő korszakban semmikép­pen sem tud jobb műhöz jutni és ezért kény­telen viszonylagos jóval beérni: — nyilván­valóvá lesz előttünk, hogy a jelenkor irodalmá­tól csak a legritkább esetben várhatjuk a mű­vészi tökéletességet. Épp ezért, hogy a jelen kórságai és ferdeségei közepett, midőn klikk és klakk oly gyakran megtéveszti a közön­séget, mégis tökéletes műélvezethez jusson a közönség, szükséges a múlt időkbe visszanyúlni és távol népek, tűnt nemzedékek mesteri al­kotásait a jelen elé példányképekül idézni. A múltból tehát­ csak a valóban klasszikus mes­teri mű az, amely a jelenben is igényt tart­hat előadásra. S vétünk nemcsak a jelen ellen, de kegyeletlenek vagyunk a múlt iránt is, ha az utólagos igazságszolgáltatást szem előtt té­vesztve, oly régi műveket hozunk színre, a­melyek korubban is elhibázott termékek voltak. De már most indokolni tartozunk,­ hogy mért mondjuk ezeket Calderon «Két szék kö­zött a pad alatt» cz. vigjátékának szinreho­­zatalakor. E mű abban a nagy tévedésben szenved, hogy egy kóbor kalandornak, helyesebben szél­hámosnak, vakmerő és szemérmetlen csalási kísérletét és leleplezését — amely érdekes le­het rendőri vagy törvényszéki­ mozzanatnak — vígjáték gyanánt fogja fel s a szemérmetlen alakot komikus hősnek állítja elénk. Pedig ez alak oly távol áll a komikus hőstől, amely például Tartuffe, amely távol áll a vigjátékíró Calderon Mohertől. A kalandor egész cselek­vése abban merül ki, hogy mindenfelől pénzt «pumpol», férfiakat becsap s egyidejűleg két nőt bolondít más-más név alatt. Midőn pedig turpissága kiderül, azt eszeli ki, hogy van neki egy «alter ego»-ja («doppelgänger»-je) s az egyik libácskával már csaknem elhiteti ezt, —• amig végre ismét s végleg lelepleztetik és kidobatik. Ez alak csak léha, csak semmiházi és semmi más. Amolyan «lézengő ritter», svihák, még csak nem is nagyszabású csirkefogó. Csak egy tulajdonsága válik ki, hogy vastag a bőre. Talán ez tette alkalmassá, hogy a mai korban ismét színre kerüljön. A «pumpolásban» és a szoknyákért való bolondulásban rohan át a­­ mai dekadens írók drámai alakjaival. Későbbi leleplezését már az első felvonásban bizton várjuk s igy a mű még csak kíváncsiságot sem ébreszt. A szélhámosságok sorozata meg erőltetett, kieszelt s az egész «mache» való­színűtlen és hihetetlen. A többi alakok, akik az «alter ego»-ról szóló meséjét elhiszik, va­lóban gyenge elméjüek s érdeket nem képe­sek kelteni. A művet Huszár Vilmos és Makai Emil fordították. Csak úgy csattog-pattog a sok rím, valóságos klapanzia-gyüjtemény. Kissé sok a csattanóból. Saul. I .■ Október 4* Sfasinsca. — A Népszínház újdonsága. — Porzsolt Kálmán igazgató csak éppen néhány nap előtt — a Czigányélet huszonötödik előadá­sán — tette azt a kijelentést beszédében, hogy magyar író sok van, de aki magyar szellemet, magyar levegőt tudna színpadra vinni, aki a ma­gyar zenét akarná ápolni, művelni, — olyan na­gyon kevés van és ez az oka, hogy a színpadokon a nemzeti irány nem tud erős lábra kapni. Porzsoltnak igaza van. Színpadi íróink, — de különösen áll ez az operette-szöveg Írókra — min­dig idegen földről csipegetik le a színdarab tár­gyául szolgáló mesét. A legutolsó évek jobb ter­mései mit mutatnak? Az egyik egy olasz szerelmi kalandot, a másik egy orosz királynőt, a harmadik egy angol királyfit tesz operettjének középpontjává és természetesen ehhez idomul azután a szöveg és a zene jellege is. Pedig van elég rege, legenda, szájhagyomány a magyarban is, de hát — természetesen — ez nehezebb a feldolgozásra. Mihelyt operetteről van szó, íróink minden kötelék alól feloldva érzik ma­gukat és azt vallják: mindent szabad. A legna­gyobb képtelenség polgárjogot nyer; a komikum képviselőire reáaggatják az ízléstelenség összes sallangjait, a frivolitás kénye-kedve szerint tobzód­hatok. Igaz, ily léha világot, ily üres humort ne­hezebb magyar keretbe beállítani. Operette-figurá­­nak a magyar természet jelleme nemigen alkalmas. A magyar társadalomra mégis csak nehéz ráfogni minden «se füle, se farka» dolgot, amely a min­tául szolgáló újabb keletű daljátékokban, mint fő­kellék meg van. Mert nem a «Cornevillei haran­gok», nem «Lili», «Fanchon asszony», «Ripp van Winkle» szolgálnak mintául, amelyekben nagyon szép példája van annak, hogy lehet ezt a műfajt bizonyos színvonalra emelni. A zenei rész meg­oldása is keményebb kő volna, — tehát szerzőink a könnyebb végét fogják a dolognak. A «Masinka» — az újdonság — írói is elkalan­doznak Oroszországba. Masinkába, az orosz diák­kisasszonyba ketten is szerelmesek: Fedor egye­temi hallgató és Rozmaszov államtanácsos. Afinya nagynéni azonban, — akinek vagy harminca évvel ezelőtt Kozmuszov udvarolt — Masinkát fiának, Jeromovkának szánta; ez azonban szivét már oda­ajándékozta Jelenának. A társaság egy diáktanyán találkozik, onnan pedig valamennyien börtönbe ke­rülnek, mert Masinka, hogy férfiasságát bebizo­nyítsa Fedornak, egy tiltott dalt énekel el. A bör­tön azonban elég kedélyes; polgárok, diákok jön­nek, mennek, egyenkint, csapatonkint, ahogy tet­szik nekik; nem csoda, ha Fedor is könnyedén be­szökik és az­­ egész társaság egyenkint, kelC’"1,;nt otthagyja, a börtönt A harmadik felvonásban Masinka Fedoré, Je­lené Jeromovkáé, Afinya Rozmuszové lesz. Mint látható Rössel Nándor szövegkönyvében,­­a cselekmény meglehetősen lapos,­ s minthogy sem a humor, sem az érdekesség pillérei nem támogat­ják, az egész alkotmány menthetetlenül belepot­­­­tyan az egyhangúságnak mindent elnyelő szürke­ségébe. A zenéről jobbat mondhatunk. A fiatal Er­­­kel Jenőtől a tehetséget megtagadni nem lehet, de most még sokkal többet akarna nyújtani, mint adni képes. Nem fukarkodott a zenei számokkal, akár két daljátékra való muzsikát irt. Ámde az egész zene színtelen. Masinka belépőjén, a három czenzor, (ad normán Madarász) dalán, a második­ felvonás igen kedves, de rövidke románczán és a szélesebb alapokon nyugvó végső zenén kívül nincs figyelemreméltóbb rész. Elmosódó, terjengő parti­túra,­ mely csak sejtetni engedi, hogy Erkeltől még esetleg jobb munkát is fogunk kapni. A sivárságba életet a remek hangszerelés­ visz, de ez Erkel Gyula műve. f”1 . Az előadást komoly kifogás nem érheti. Ma­­­sinkát Komlóssy Emma játszotta, jó kedvvel és nagy sikerrel. Látszott rajta, hogy mily súlyt he­lyez első önálló alakítására. A diák­ruhában jól festett; hangja tisztán, behízelgően csengett; néhány bravúros magas hangjával különösen nagy tetszést keltett. A háromszor is megismételt belépőtől kezdve, mindvégig zajosan tapsolták. Vas­taps és a virág­csokrok egész serege felavatták a Népszínház prima­donnájává. Jó volt még Láng Etel a nagynéni sze­repében. Kovács Mihály, mint államtanácsos, a három czenzor: Újvári, K­i­ss M.? Szerda­helyi eleget tettek feladatuknak, hogy mulattassák a kö­­­­­zönséget. Különösen Kovács kapott viharos tapso­­­kat, amikor Sztruchly századosról énekelt. Pázmán és Harmath Ilona, Szentmik­l­óssy Irén ki­sebb szerepükben megtették, ami módjukban állott. Kápolnai egy tűzzel elzárt orosz tánczért kapott tapsokat. Fedor szerepét Szirmai játszotta elég ked­vetlenül. Érthetetlen, miért nem adták ezt a bari­ton­szerepet Raskónak.­­ A zenekart Fekete József, az ujonan szerződ­tetett karmester biztos kézzel vezette. A közönség hangulata eleinte elég jó volt, ké­sőbb azonban hanyatlott. Valószínü, hogy a Huszár­kisasszonyra a színház legközelebbi újdonságára ha­­marosan reákerül a sor. Ca rdi.) (*) Dr. Nebán­tavirág. A Vígszínház ma este ismét új darabot mutat be. A franczia bohózat, melynek czíme «Dr. Nebántsvirág», nem lesz kassza­­darab. Első felvonása ugyanis unalmas, itt-ott élén­külő második és harmadik felvonása pedig a le­hető legócskább ötletek túlzsúfolt halmozása. Túl­ságos sok benne a látás-futás, még több a lehe­tetlenség és minthogy az úgynevezett «pikantériát» a legleplezetlenebb durvaság és ízléstelenség kép­viseli benne, ennélfogva reméljük, hogy a földszint ez újdonságot erélyesen vissza fogja utasítani. A darab tartalmát nem mondjuk el, mert nem akarjuk, hogy színházi rovatunk a pornográfia tanyájává le­gyen. — Az előadás jó lesz, mint a Vígszínház minden előadása. Az uj darabban egy új művésznő mutatkozik be: Harmath Hedy, akinek, bár kezdő, szerződtetése m­égis, mai játékából ítélve, igen indokolt. (s. m­.) (*) Bemutató a Magyar Színházban. Pén­teken, október 9-én lesz hosszú idő után ismét be­mutató-előadás a Magyar Színházban. Színre kerül a «Tavasz», Lindau és Wilhelm daljátéka, Strauss Jó­zsefnek, a keringő-muzsika egyik legrégibb meste­rének zenéjével. Ez a daljáték «Frühlingsluft» czí­­men Bécsben már eddig is közel 150 előadást ért egyfolytában. A «Tavasz»-t Mérei Adolf fordította s e darab rendezője is. A bemutató-előadásra a je­gyet keddtől kezdődőleg lehet váltani a színház pénz­táránál és a Bárd-testvérek zeneműkereskedésében. (*) Kamaraestélyek. A Hubay—Popper—­ Kemény—Szerémi vonósnégyes ez­ idén is hat ka­mara­estélyt rendez bérletben elsőrangú művészek közreműködésével. A hat estélyre szóló műsort leg­közelebb közölni fogjuk. A régi bérlők helyeit ok­tóber 20-ig fentarthatják. Újabb bérleteket a «Har­monia» zenemű- és zongorakereskedés IV., Váczi­­utcza 20. sz. elfogad. (*) Városligeti Nyári Szinház. Vasárnap két kedvelt darabot adnak a .Városligeti Nyári Szin-

Next