Magyar Szó, 1903. november (4. évfolyam, 259-283. szám)
1903-11-01 / 259. szám
EIőfizetési ár: Egész évre — 28 kor. — EIL Fél évre... — 14 ,, — „ Negyedévre... 7 , — n Egy hónapra 2 „ 40 „ Egyes szám — S fillér. Videken—. ... — — 10 n Budapest, 1903. NEGYEDIK ÉVFOLYAM 259. szám. Szerkesztőség: VI.. Andrássy-út 4SI MAGYAR SZÓ Politikai napilap. Apró aiJr^etásik ára • Egy szí fillér Vastagabb betűtvol_. fi fillér Hirdetések díjszabás szerint. Megjelen minden nap. Kiadóhivatal: VI., Andrássy út 43. Felelős szerkesztő: Dr. PÁL FI EDE. Vasárnap, november 1. A világosság diadala. A reformácius évfordulója. — Budapest, október Sír A valóban korszakalkotó nagy események jellemző sajátsága, hogy az évszázadok során folyvást ismétlődő ünneplés nemcsak nem veszt soha hevéből, hanem egyre lángolóbbá válik. Arait múló korszellem hoz létre, annak emléke egyre halványul. S ha valamely hatalom vagy érdek évről-évre felszínen tartja is; az ily mondvacsinált ál-ünneplésből hiányzik a szív, a lélek, a belső tartalom. Üres alakiság, pompázó külsőség. Unott teher szónoknak, szavallónak s hallgatónak egyaránt. Igazi bensőséggel, ihlettel, rajongással az emberi nemzetség csak oly ünnepeket tud állandóan megülni, amelyeknek örök jelentőségük, örök érvényű tartalmuk van. Az ilyen ritka tüneményszerű ünnepek, noha az esemény, amelynek emlékezetére tartatnak, századok előtt zajlott le, évről-évre időszerűbbekké válnak. Lázba ejtik a szívet, forrongásba a vért, megihletik az elmét, azt a hatást keltik, mintha amaz esemény ma történt volna. Az emberben az az érzet támad, hogy ami hosszú századok előtt zajlott le, az nem ért véget, most vívja magasztos küzdelmét, most vívja ki igazát, a most is jelen való, élő, ható, alkotó erő. Most áll ki az ügy hőse, hogy a romlott kor romlott tanításával és erkölcsével szembe szálljon, most kerül szembe ádáz és gyűlölködő ellenségeivel, most mer egy egész világhatalom ellenében az örök igazságra hivatkozni, most nem félemlíti meg őt sem átok, sem fegyver-erdő, sem tomboló, káromló zsivajgás, most áll ott nyugodtan és fenségesen, mert másképp nem tehet, most hat ki tanítása az egész megszabadulni és megtisztulni vágyó emberiség szivébe, most válik a szerény és fegyvertelen ember igéje hatalommá, most győz az igazság a hazugságon, a szeretet a gyűlöleten, a szabadság a szolgaságon. S érzi az ember, hogy e magasztos, fölemelő harcz olyan, amely ma is egyre vitatik. Hisz nem készül-e ma is a hazugság világhódító hadjáratra a szerény, nemes és istenében bízó igazság ellen ? Nem fegyverkezik-e a gyűlölet, hogy lángba boritsa a világot s e romok fölött a gonosz győzelmét biztositja ? S nem kovácsolja-e szolgaság a maga bilincseit az emberi lélek szabadsága ellen ? Az a nagy nap, amelynek visszatérését ma, október 31-én a protestáns világ s vele együtt az egész müvelt emberiség ünnepli, ily magasztos, hatásában soha el nem évülő nap, amelynek eseménye ma épp oly időszerű, mint volt 1517-ben. § ha akkor az egy wittembergi vártemplom ajtajára szegeztetett ki a hitjavitás tana: ma egy templom helyett millió meg millió szivben ékeskedik az eszme: a protestantizmus eszméje. Ne az egyes tételeket vizsgáljuk most, hanem az egésznek szellemét. Azt a szellemet, amely az emberiséget kivezette a szolgaságból s az Újkor fényes napját gyullasztotta ki a középkori sötétségbe borult történelem fölött. A protestántizmus világossága nélkül ma nem volna műveltség, haladás, tudomány, irodalom, nem lenne lelkiismereti szabadság, népjog, alkotmány, polgári társadalom, nem lenne semmi abból, ami ma a művelt fehér fajhoz tartozó összes nemzeteket oly magas fejlettségre vitte. A protestantizmus nélkül ott állanánk ma, ahol China, amelynek szellemét dermedtté, haladásra képtelenné tették a szolgaság tanai és apostolai. Volt Chinának is valamikor haladott és fejlett műveltsége, — de zsarnokok és szolgák, sötét tanok hirdetői megállították fejlődésében, gúzsba kötötték az emberi szellemet, megnyomorították az egyéni értelmet, kiölték az egyénből s a nemzetből az öntudatot, s így vált China, amely egykor haladottabb volt minden más népnél: a sötét maradiság és szolgaság siralmas börtönévé. China sorsa fenyegette az európai műveltséget s ha Európa idejekorán föl nem szabadul Róma uralma alól, egy fejlődésképtelen, észt, szivet, képzelmet, akaratot dermesztő, az emberiség szellemét örök szolgaságra alázó világrend uralkodnék ma itten. Ismételten a legnagyobb válságban és veszedelemben forgott az emberiség művelődése a pápaságnak minden nemzeti és egyéni öntudatot leigázni akaró hatalmi vágya következtében. Veszedelemben forgott a szeretet tana, melynek helyét a hatalmi vágy őrjöngésétől elragadott vérbíróságok és rémuralmi tényezők emberirtó gyűlölete foglalta el. Az evangyélium fénye nem hatolt keresztül a római hatalom zsoldosainak lelkén, — sőt e lelkekben elhomályosult az isteni tanítás. A szeretet világából is csak a gyűlölet mérgét szívták magukba. A világosságból is csak sötétséget merítettek. A krisztusi szerénység és alázatosság gőggé és felfuvalkodássá vált náluk. A túlsó lét égi üdve helyett a földi késeket és gyönyöröket hajszolták. Meghamisittattak a legszentebb örök eszmék s mindaz, ami ez eszmékben jó, szép, üdvös és boldogító rejlik az emberiségre, ellenkező irányban gyakoroltatott. De semmi sem bizonyítja jobban az evangyélium fényességét, mint az a tény, hogy a vele visszaélő földi elbizakodottság és önkény nem is csak nem bírta a sötétség győzelmét biztosítani, de sőt inkább minél ádázabbul küzdött a világosság ellen, annál inkább siettette a hajnal pirkadását. Ez épp amaz örök fény jellemző tulajdona. Benne rejlik az az ifjitő és újitó erő, mely mindenha legyőzi a sötétséget. Hiába jön emberi gyarlóság, önzés, hatalmi vágy, hogy a keresztyénséget meghamisítsa, rendeltetésétől elterelje. Minél messzebbre tér el a tévely és önzés a keresztyénségtől, annál erősebben és hatalmasabban támasztja fel a szivekben a vágyat aziránt, hogy az emberiség visszatérjen a tiszta hit forrásaihoz, az éltető, üde, szivet-lelket megnjitó evangyéliumhoz. A reformáczió nagyjai, Luther, Calvin, Zwingli, Melanchton. Ezek a halhatatlanok, akiknek a nemzetek oly véghetetlen sokat köszönhetnek, az emberiség legválságosabb perczeiben léptek fel s mentették meg a polgárultságot. Ennek a polgárultságnak szempontjából tekintve a reformácziót, különösen két fenséges, eszme ragadja meg lelkünket, mind a kettőt a reformáczió adta a fehér fajnak. Az egyik az egyéni öntudat, a másik a nemzeti önállóság eszméje. Róma világhatalmat akarván minden erejével a nemzetek leigázására törekedett, hogy császárok, királyok heverjenek előtte a porba, s a népek vakon kövessék. Fokról-fokra kiölte tehát a nemzetekből a nemzeti érzést, hogy így egy nagy és egységes világbirodalom urává válhasson. Mondanunk sem kell, hogy ezzel hadat üzent a Gondviselésnek, amely nem ok és czél nélkül alkotott nemzeteket. Sok nemzet van e földön, hogy mindegyik a maga egyéniségét, a maga adományait, a maga eredetiségét fejtse ki. Csak úgy lehet műveit az egész emberiség, ha minden nemzet a legmagasabb tökély felé haladhat s a maga egyéniségét teljes fényességében kifejtheti. Mily esztelenség volt remélni, hogy a nemzeti önérzet kipusztitható! Mily dőreség volt hinni, hogy hadat üzenve a természetnek s a természetet vezérlő istenségnek, az egész világ egy rabszolgaságba ejthető ! Mint sokféle virág, fa ékesíti a tájakat, — úgy sokféle nemzetnek kell ékesítenie a földet. Hogy mind a magas tökélyre emelkedve a szeretet eszméjében egy legyen. Tehát nem földi hatalom, zsarnoki uralom, közös rabiga, egységes uralmi szervezet, zsoldos had teszi egységessé az emberiséget, hanem az evangéliumi szeretet. A reformáczió törte szét a nemzetek bilincseit, tette önállókká a népek egyediségeit, így támadhatott sokféle műveltség, így hatolhatott e műveltség a legalsóbb rétegekig, így érvényesülhetett ezer meg ezen önálló egyéniség. S nem bilincs, hanem eszme vált. a nemzetek -• — ■ —',w -j- * w ’'** " " * —