Magyar Szó, 1903. november (4. évfolyam, 259-283. szám)

1903-11-01 / 259. szám

r 2 259.’ szám' kapcsává. A magyar nemzet valamennyi közt talán legtöbbet köszönhet a reformá­­cziónak. E nélkül már nem léteznék. A reformáczió egyesítette az összes ma­gyarságot az idegen bécsi zsarnokság ellen, varázshatalmával egyesített, erősítvén ez­zel a nemzeti ellentállást. A reformáczió keltette életre a magyar nyelvet, magyar irodalmat, a reformáczió vitte a művelt­séget a nemzet minden rétegébe, ez keltett nemzeti öntudatra minden osz­tályt s viharos századokon keresztül vérével védte a magyar államot. Az a nemzet erős, amelyben a nemzeti eszme és vallás egymást fedő fogalmak. Ez a protestantizmus mérhetetlen jelentősége, hogy önálló, nemzeti szervezet, nem függ semmi külföldi hatalomtól, nem szolgája semmi emberi önkénynek. Önálló, ma­gyar, nemzeti szervezet és hit. S minél inkább erősödik, annál erősebb alapon nyugszik a nemzet. Hol még egy ily tényező e hazában? Hol még egy ily hatalmas nemzeti bástya ? A protestantizmus nemcsak a nem­zeteket szabadította fel a kozmopolita világönkény alól, hanem az egyéneket, az egyéni lelkiismeretet, az egyéni gon­dolkodást is. Széttörvén a dogmák elmét és szívet rabságba ejtő igáját, felszaba­dította az irodalmat, tudományt. Lehe­tővé vált a kutatás, vizsgálódás, haladás. Eszmélhettek a kiváló elmék. S eszmél­tek is. Nincs elég szó e halhatatlan érdem dicsőítésére. Nincs ékes jelző, rajongó szólam, amely elég méltó ünne­pelni a gondolat szabadság nagy diada­lát. Elnyomott, leigázott szivek és el­mék mélyéből a reformáczió hozta napfényre mind azt a sok, fenséges, el­bűvölő, elragadó irodalmi, tudománybeli alkotást, vívmányt, amely milliók viga­szára, gyönyörére, okulására, hasznára vált. Fölkelt a nap, a gondolkodás napja! Szabad az ítélet. Erény a bírálat. Érdem az őszinteség. Dicsőség az igazság, magyar szó. A reformáczió ünneplésére bárkit fölhívni fölösleges. Hisz a reformácziót nem ünnepelni lehetetlen, mert a refor­­czió támasztotta még egyszer életre az Ember ellenségei által újra sziklasírba temetett Igazságot, Életet és Szeretetet. Dr. Pályi Ede. Gróf Tisza István. •­­ Budapest, október 31. Gróf Tisza István tegnap este Bécsbe utazott s ma délelőtt megjelent a király előtt, hogy­ bemutassa néki a kabinet névsorát. Ő felsége tudomásul vette ezt a névsort s mint félhivatalosan is megerősítik, a következőket nevezte ki: Elnökség és belügy: Gróf Tisza István. 5 Pénzügy: Lukács László. Igazságügy : P­r­ő­s­z Sándor. Kereskedelem: H­i­e­r­o­n­y­m­i Károly. Honvédelem: Nyíri Sándor. Földmivelésügy : Tall­ián Béla. Közoktatás: Berzeviczy Albert. Horvát: C­s­e­h Ervin. Király személye körül ideiglenesen: Tisza István. A kinevezések a hivatalos lap keddi számában fognak megjelenni. Eskütétel Bécsben kedden lesz s ugyanaznap este a miniszterek visszatérnek a fővárosba, hogy részt vegyenek a szabadelvű párt értekezletén, helyesebben, hogy az új kormány bemutatkozhassék. Szerdán a kabinet a képviselőházban is bemutat­kozik. Akkor azonban a kormány­forma szerint még nem lesz teljes. T­­a­r1­i­á­n Béla kinevezése ugyanis csütörtökig, pén­tekig nem jelenik meg a hivatalos lap­ban. Rá tudniillik szükség van az elnöki székben, mert A­p­p­o­n­y­i már lemon­dott s kell, hogy a kormány bemutatko­zásánál legalább az első alelnök, Tallián vigye az ügyeket. Ami az államtitkári állásokat illeti, azok még függőben vannak. Tisza István azonban kijelentette, hogy azok tekintetében ma este, amikor a fővá­rosba érkezvén megjelenik a pártkörben intézkedés történik. Beavatott emberek a következő államtitkár-névsort mondják valószínűnek: Belügy: Sándor János. Kereskedelem: Vörös László. Pénzügy : Gränzenstein Béla. Igazságügy : M­o­h­a­y Sándor. Honvédelem: G­r­o­m­o­n Dezső. Földmivelésügy: b. Feilitzsch Arthur. Közoktatásügy: Zsilinszky Mihály. A belügyi államtitkárságra még két nevet emlegettek: Kristóffy Józsefét és V­o­j­n­i­c­h Istvánét. Kristóffy azonban semmi körülmények között nem lesz, V­o­j­ni­c­h magán­okokból nem akar vállalkozni. A kereskedelmi államtitkárságra gróf Serényi Bélát is emlegetik. A honvédelmi államtitkárságra a nemzeti pártiak jelöltje Bolgár Ferenc, úgy halljuk azonban, hogy Nyíri, aki új ember és nem ismeri a honvédelmi mi­nisztérium ügymenetét, súlyt helyez G­r­o­m­o­n Dezső megmaradására, hogy legyen, aki bevezeti az ügyekbe. A régi szabadelvűek méltánytalannak mondják ha Gromont távozásra kényszerítenék. Azt követelik, hogy legalább addig maradjon, amig a tisztviselők fizetés­­rendezéséről szóló javaslat életbe nem lép. Követelik ezt azért, hogy tisz­tességes nyugdíjjal vonulhasson vissza, az az ember, aki a honvédség fejleszté­sében húsz évi munkásságával hervad­­hatlan érdemeket szerzett s aki főispán korában egész vagyonát áldozta föl a nemzetiségek elleni küzdelemben. A földmivelési tárczához R­ub­i­­n­e­k Gyulát is emlegetik államtitkárnak. Halottak napján. Halottak napja alkonyatra száll már! Fényárban úszik kint a temető; Merengve állok ringó rózsaszálnál, Nem érzi illatát a pihenő; Nem látja e­l a fénynek óczeánját, Holtak honában élők ünnepét; A fény­sírok között hiába jár át, Körötte és borong, örök setét! De gyorsan elfog bűvölő varázslat, ,;’ Megnépesül a holtak bus hona; ; J­ó Koporsófedelet keményen ráznak,;­­*• f , Csontujjaikkal, s két zene-bona! ! ’ E­lémbe pattan Damjanich sejében, Hóhérkötéllel fonnyadó nyakán. Nyolcz társa lép utána oly merészen, Mint hadba jártak egykoron nyomán! Hóhér kötele ennyi hős nyakába’! Bus fájdalomtól szivem elszorul! Kilencz bitófa áll elémbe vágva! A temető előttem elborul! Ez hát jutalma annak, aki védte, Hullatva vérét, a hon igazát?! Akasztófához fűződő emléke, Élő seb a hon szivén, néma vád! Négy társuk lép utánuk szomorúan, Kiknek szivét átfúrta a golyó, Mikor hullt ólomzápor, e borúban, Hős lelkük elszállott, a csillogó! Csillogva szállott csillagos magasba, Hol várta őket az Ur trónusán! Szent Péter a meny kapuját becsapta, A tizenhárom vértanú után! *­­•?[-( Mind megjelentek itt halottak napján, Hozzám beszélnek hévvel, buzditon: «Arczod halandó mért is olyan halvány? Meduzafőt csak nem látsz itt bohón?! Meg nem rémit talán a hősök árnya, Kik érted haltak, halva a honért?! Amért neked jut diadalmi pálma, A vértanuknak add a háladért!» Ti drága hamvak, nem a félelemtől Áll itt halványan a hálás utód! A részvét orgonaszózatja zendül E szivén át, mert nincsen arra mód1, ) ; Hogy itt szent emléktek sírját megássák,' Hogy itt ne éljen halhatatlanul; Hogy szánni szánjék sorsotoknak gyászát, Szeretni hont ki tőletek tanul! «Ne szánj te minket, Damjanich felelt rá, A mi sorsunk nem szánalomra készt! A föld boldog nyugág­gyal hogyne várná, Ki érte hősként halt el: a merészt?! Szülőhazánk, mely testünk befogadta, Nekünk most édes altatót sugall! Mig egyre nyugszunk szenderegve rajta, Fölszáll a föld kebléből háladal!». Varsányi Gyula * .) November 1 Fadrusz és a székely fazekas. Irta: Barabás Endre. Nincs az élők között többé a nagy ma­gyar művész: Fadrusz János. A lánglelkü ma­gyar művész, ki szavával, művészetével min­denütt s mindenben a magyar nemzeti nagy­ságot szolgálta, kereste, mint egy meteor, rö­­­­vid ideig fényt derítve a magyar művészetre,­ gyorsan eltűnt. Fáj az ő elveszte mindezt lelkes magyar­nak, s bár a kolozsvári Mátyás-szobor alkotó­ját sohasem feledhetjük, szemünk kön­ny­el telt meg a szomorú hírre.­­ Siratják őt sokan a magas körökből is, de­ aligha oly benső, igaz fájdalommal, mint Er­dély egy kis falujában, Makfalván, egy zsin­­delyes, székely, kis házikóban. E kis házban lakik Molnár Dani székely fazekas az 5 életce­­párjával, Lidi nénivel. Bár ez egyszerű szé­kely­ pár sohasem láthatta Fadrusz mestert, mégis fájdalmas zokogással fog betelni a szé­kely kunyhó, ha értesülnek, pedig értesülni fognak magától a gyászoló özvegytől, a nagy mester haláláról. Az a mód is, hogyan Fadrusz ezen egy­szerű, soha nem látott székelyek előtt feled­hetetlenné tette magát, jellemző a nagy mes­ter nemes, magyar­­ szívére. A dolog így történt: Molnár Dani mak­­falvi székely fazekas, Istentől megáldott, ki­váló állat­szobrász. Gyermekkorától kezdve gyúrja agyagból a körülötte élő állatok hason­másait, oly tökéletes művészettel, hogy min­deneket bámulatra ragadott. Bámulták-bámul­­ták a Molnár Dani tülekedő bikáit, teheneit, bivalyait, medvéit, de nem méltatták. Egyszer valahogyan egy bikája Molnár Daninak Fadrusz Jánoshoz került pár év előtt. A nagy mester azonnal fölfedezte az alkotó művészt és levelezésbe bocsátkozott az egy­­egyszerű, harisnyás, székel­lyel, 1— kolléga­ 1­jával, — mint monda. Kért és kapott Molnártól újabb alkotáso­kat, melyek olyan hatást tettek a­ művészre,;

Next