Magyar Szó, 1904. január (5. évfolyam, 1-27. szám)

1904-01-01 / 1. szám

fw,. $ ffe, 2,c ÖTÖDIK 3ETTÖI.TÄM 1, ss£m. Politikai napilapé Felelős szerkesztő: Dr. PÁLTI EDE. BWSfizetési ár­­ént _ 38 kor. — Eli. fél éne... 14 „ — „ Jttnodéne... 7 , ■— „ Ejt hónapra 2 „ 40 „ : * Egres szám ... S­zü4i. Vidőkett_. —_... 10 „ Szerkesztőség: VI.. Amarássy-út 48. Budapest, 1904. Az>rS­­ h­rd­etések ára? Egy szó fillér Vastagabb b»UlTcl_. ff fiUfc hirdetések díjszabás szerint. Megjelen minden nap. Kiadóhivatal: VI., Andrássyfit 49.­ Péntek, január 1. Újévi czikk. Ne mondjunk rosszat a távozó év­ről ! Igaz, hogy az országnak sok aggo­dalmat, bajt és roppant gazdasági káro­kat okozott; igaz, hogy a tizenkét érdeki hős vakmerősége ma még megakadályozza a nemzetet abban, hogy az eltelt tizen­két hónap termését learathassa , de mégis ennek az esztendőnek eredményei olya­nok, amelyekből rendkívüli tanulságokat vonhat le a magyar. Becses tanulságok ezek, okulást s erkölcsi erőt meríthet belőlük nemzet és parlament egyaránt. Tekintsünk Ausztria felé. Nézzük micsoda rablógazdálkodás űzetik ott a mi bőrünkre. Egész Ausztria — Cseh­ország egy részét kivéve — kopár és terméketlen. Nyers terményei nincsenek. Gazdasága nincs. Ha az osztrákoknak saját nyersterményeikből kellene meg­élniük, éhen pusztulnának, mint az üres éléskamrában rekedt egér. És mégis : minő tejben-mézben folyó ország ez az Ausztriai Mennyi gazdagság halmozódik fel benne! Ipara, kereskedelme mily vi­rágzó ! Népe, az a «hunczut német», milyen boldog és megelégedett! Bizonyos furcsa gavallérok jutnak eszembe, akiknek sem vagyonuk, sem keresetük nincsen, akik mégis fényesen megélnek. Jobban, mint száz más, be­csületes ember, aki arczának keserves verejtékével keresi meg a mindennapi kenyeret. Miből élnek olyan pompásan e furcsa gavallérok ? Svihákságból. Vis­­­szaélésekből. Tisztességes, hiszékeny és tudatlan embertársaiknak a kijátszásából; szóval «balekfogásból.» No, Ausztriára nézve ez a tiszessé­­ges, hiszékeny és tudatlan «balek» mi vagyunk. Rajtunk elősködik a jeles parazita. A mi vérünket szívja. A mi bőrünket nyúzza. A m­­i húsunkon hiz­lalja magát. Szállítója és piacza vagyunk az osztrák iparnak. Összevásárolja — ol­csón — a nyersterményeinket, malmai­ban, gyáraiban, ipartelepein feldolgozza őket , egy részét elfogyasztja maga, más­részét pedig, mint kész ipari czikket, a mi nyakunkba sózza. Természetesen... drágán. Magyarország igazi Kánaán. Dél­­-Magyarország fekete földje a legjobb rmőföld a világon. Búzánkkal semmi­fajta búza nem versenyezhet. Szántó­földjeinken árpa, rozs­dásan terem. Zabtermelésünk sem áll utolsó sorban, mint azt Ugron Gábor is igazolhatja. A magyar gyümölcs, a magyar bor világ­­nrű. A magyar sertés, a magyar juh, a magyar szarvasmarha, a magyar ló minő­sége szintén elsőrendű. Vizeinkben hal, legelőinken jü kövér, erdeink rengetegé­ben fa és a legizesebb vadak, a te­remtő Isten, hisz Magyarország Európá­nak a legboldogabb a leggazdagabb országa lehetne! S mégis koldusok vagyunk. Iparunk, gazdaságunk, kereskedelmünk pang. Fe­jünk fölött az anyagi tönk Damokles­­kardja lebeg. Az országban nincs pénz, nincs földbirtok. Budapest ragyogó kör­­utain nincsenek paloták. Mert sem a földbirtok, sem a ragyogó paloták nem a mieink. Zálogleveleinket osztrák bankok Wertheim-szekrényei őrzik. Az osztrák ipar, az osztrák tőke egész súlyával nehezedik reánk. A jó Isten nem tehetne nagyobb jót Magyarországgal, mint, ha elszakítaná Ausztriától. Ez lenne Magyarország meg­váltása. Annyi, mintha rablók körmei közül menekülnénk meg. És magyar anyák, mégsem taníthatjátok kisdedei­teket arra, hogy kis kezüket imára kul­csolják a magyar haza teljes önállósá­gáért ! Nem tehetitek ezt, mert az európai helyzet olyan, hogy Magyarország ma egyedül Ausztriával társulva érezheti magát biztonságban. Ausztria is, de mi is. Nemcsak ma, de már évszázadok óta.. Ez egy rettentő végzet, amelynek aSyage­­ alól felszabadulnunk egyelőre lehetetlen, Magyarország és Ausztra házassága, be­látható időn,­­ belül, föl nem bontható. Ebbe nekünk bele kell törődnünk. Abba azonban nem kell beletörőd­nünk, hogy az osztrák házastárs a mi verejtékünket drága gyöngyremekké vará­zsolja a saját maga gazdagodására. Ezt tűrhettük eddig, de nem fogjuk tűrni ezután. Magyarországnak végre föl kell ébrednie, hogy lerázza magáról az osz­trák uzsorást. Gazdaságunkat, iparunkat ki kell szabadítanunk az osztrák ipar járma alól. Vámsorompóinkat föl kell állítanunk, hogy gazdasági létünk végre megtisztuljon a vámközösség nyomasztó lidérczétől. Sarkunkra kell állnunk min­den tekintetben a Körberek merényletei­vel szemben. Jogainkat, igazunkat érvé­nyesíteni kell az egész vonalon. És ez az, amire nézve az elmúlt esztendő rendkívüli és becses tanulságo­kat szolgáltat nekünk. A küzdelem, ame­lyet a nemzet a katonai kérdésben foly­tatott, már eleve taktikai hibában szüle­tett. Mert minden erőnket összpontosítot­tuk egy részint meghatározatban, részint pedig az adott viszonyok közt elérhetet­lennek látszó czél érdekében, holott gaz­dasági téren kisebb erőfeszítéssel sokkal jelentősebb és sürgősebb vívmányokra lehetett kilátásunk. Mindamellett ez a taktikailag elhibázott harcz olyan ered­ményt hozott, amelyre harminczöt éven át senmi Magyarországon még csak gon­dolni sem merészelt. Hogyan ? Számítha­­tott-e józan fővel magyar még csak ezer­­kilen azszázkettőben is arra, hogy ezerki­­lenczsz­ázháromban kimondatik a magyar tisztképzés ? Nem. Ilyesmiről még a leg­­vérmesebbek sem mertek álmodni tavaly. S ime, hiába ágaskodott Körber, a király akarata előtt az osztrák érdek hátrálni volt kénytelen s meglett a ma­­gyar tisztképzés. A magyar nemzet a jogait követelte, s Ausztriának engednie kellett. Megmutattuk az erőnket s Ausztriá­nak be kellett látnia, hogy ezzel az erő­vel számolnia kell. Nem győztük le Ausztriát, de meggyőztük arról, hogy velünk többé paczkázni nem lehet s hogy a magyar nemzet fönsége előtt a Körber urak uzsora-politikájának meg kell törnie. Aminthogy meg is tört. Ez a letűnő év óriási eredménye ! E­z a­z Ausztria számára adott tanulság az, amire közülünk egy évvel ezelőtt még senki sem számíthatott. A nemzetnek ez az erkölcsi diadala, volt az, amiért mi a Tisza-békét ujjongva fo­gadtuk. «Éljen a király!» — ezt a czimet adtuk akkor megjelent vezér­­czikkünknek s örömünkben kis híja, hogy a «Magyar Szó» nem nemzetiszínü sejti­ben jelent meg aznap. Nem a nemzeti engedmények nagysága, hanem Bécs megtörése tette örömnappá a mi szívünk­ben a napot, amely Tisza békéjét meg­hozta nekünk. Eredményében tehát az elmúló év nagyon is jelentőségteljes, mert ez volt hatvanhét óta az első eset, hogy Ausz­tria meghátrált a nemzet ereje előtt. En­gedett és mi is engedtünk, hogy a létre­jövő békében most már nemzeti öntuda­­­tunkra ébredve fokozott erővel dolgoz­­­zunk a haza felvirágzására. De ez erkölcsi győzelmen kívül egyéb jót is hozott Magyarországnak az 1903-ik esztendő. Ez a már ötödik éve lenyűgözött szabadelvűség diadala. Ennek kivívása a Tisza-párt és Kossuth-párt közös érdeme. A szabadelvüpárt is ez évben mutatta meg először, hogy él és akarata van. A Kossuth-párt tagjai pedig a kitartó harczczal s harcz után a békejobb bölcs elfogadásával hervadha­tatlan babérokat fűztek homlokuk köré. A szabadelvűség diadalának egyik leg­biztosabb jele az 1848. XX. t­cz. vég­rehajtása, amelyet kormányprogrammjává tett gróf Tisza István. Szabadelvüség és nemzeti irány leheletét érezzük magunk­ körül. Hatalmas lépés a hadsereg ma­gyarosítása s ezáltal közvetve az önálló magyar hadsereg kialakulása felé emitt, az ósdi katonai czopf levágása amott, — ez az év eredménye katonai szempont­ból. A szabadelvűség előnyomulása az egész vonalon, s az ország gazdasági önálló­sítására való törekvések erősbülése, — ez az eredmény nemzeti szempontból. A nemzet tudatára ébredt saját erejének s Ausztria meghajolt a nemzet elf^^ előtt, — ez a tovatűnő év erkölcsi sídere.­ " Veszteségünk, ötven millió, Jj&rona 1902

Next