Magyar Szó, 1904. március (5. évfolyam, 52-78. szám)

1904-03-01 / 52. szám

Előfizetési ár: Egész érvre — 28 kor. — fill. Fél évre-------14 , — , Negyedévre — 7 , — . Egy hónapra — 2 „ — , Egyes szám — — <,­ 8 fillér. Vidéken — — — — 10 , Szerkesztőség: VI., Andrássy-írt 48, Budapest, 1901. ÖTÖDIK ÉVFOLYAM 52. um sBS­ich..­­a.".ír............—znesaeammsmmamtamesszissaems Felelős szerkesztő: Dr. PÁLYI EDE. Apró hirdetések ára: Egy szó — — — — 4 fillér. Vastagabb betűvel —, 8 fillér. Hirdetések díjszabás szerint. Megjelen minden nap. Kiadóhivatal: VI., Andrássy­ ut 48. Pitreich kitüntetése. A király állásfoglalása a katonai engedmények mellett. Egy rövid távirat érkezett ma Bécs­ből. Egy rövid távirat, mely jelentőség­ben föl­ér hosszú, súlyos tartalmú vezér­­czikkek egész sorozatával. „Pitreich ma a királytól személye­sen a Lipót-rend nagykeresztjét kapta.“ Ennyi az egész. A­ sok rendjel közül, mely fölött in­tézkedik az uralkodó, a legelsők kö­zül valót tűzte saját kezeivel a had­ügyminiszter mellére. Minden kitüntetés között, a legnagyobb elismerés ez, mél­tóbb módon nem fejezheti ki egy állam feje azt, hogy kiválasztott alattvalóját hivének ismeri, s­ hogy ezt a hűséget bi­zalmának teljességével jutalmazza. Az udvari életben, ahol az etikett szigorú megállapítása értelmében jelen­tősége van­­ annak is, hogy cercle­k, ün­nepségek alkalmával kit szólít meg a király előbb, kit utóbb, s hogy a kegy melegsége kihez intézett szavakban volt a legszembeötlőbb, a tüntetés jellegé­vel bír ez a rendjel-adományozás. Tün­tetés jellegével, különösen most,­közvet­lenül az osztrák és magyar delegácziók tárgyalásainak befejezése után, amely tárgyalások során a hadügyminiszter személye ,tudvalevőleg sok gáncsnak és megtámadtatásnak volt kitéve. A gáncsra, a megtámadtatásra, leg­felsőbb helyről eredő kitüntetés lett a méltó válasz. A gáncsoskodók, a táma­dók Körber és az osztrák delegátusok voltak. Ezeknek szól a királyi leczke. Pitreich velük szemben a Tisza István álláspontját, a magyar­ katonai vívmá­nyokat védelmezte. A harcz már a dele­gácziók folyamán a­ magyar szempontok érvényesülésének védelmezői javára dőlt el. Körber és a kötekedő osztrák dele­gátusok kénytelen, kelletlen elhallgat­tak. Most pedig mindeme sikerek betető­zéséül mind a két állam feje, legfelsőbb hadura adja félre nem ismerhető jelét annak, hogy a magyar katonai vívmá­nyok védelmezőivel egyetért s hogy a tervezett és megígért reformok végre­hajtásáért saját döntő szavával vádai garancziát. Mindezek a csalódás veszedelme nélkül kiolvashatók a­ kitüntetés fényé­ből. Egy államfő nem tarthat politikai szónoklatokat. Nem irhát vezérezikkot. Neki pártok, események fölött kell ál­lania, mint a legfőbb, politikai küzdel­mek által meg nem bolygatott állami szuverenitás személyes képviselőjének. Különösen kényes ebben a tekintetben a mi uralkodónk helyzete, e két állam­nak feje. Két állam polgárai lesik, ma­gyarázzák az ajkairól elhangzó igét. Ki­fejezett nézetnyilvánítás helyett ,azért­­ csak ilyen óvatos, szelíd, szimbolikus ál­lásfoglalásra van módja. A mai körülmények között azonban ez is elégséges és döntő fontosságú. Mi, a magunk részéről örömmel üd­vözöljük a közös hadügyminiszter si­kerét­­­ Álláspontunk, szemben a katonai engedményekkel ismeretes. Nem úgy fogjuk föl ezeket az en­gedményeket, mint a magyarság teljes érvényesülését a hadseregben, mint a nemzet vágyakozásának kezelését, az­­ el­érhető eredmények betetőződését. Ha valaki, akkor mi óhajtjuk azt, hogy Ma­gyarországon legyen minden színma­­gyar. Nem csak a­ hadsereg. Hanem az egész nemzet, az iskola, a kultúra,, a fej­lődés, az állami és társadalmi életnyil­­vánulás minden rétege. Óhajtjuk ezt, mert ez nem csak nekünk érdekünk, ha­nem­ érdeke Európának és a dinasztiá­nak is.­­ Európának érdeke az, hogy egy egységes, nemzeti szellemben összetartó hatalmas Magyarország állandó akadál­lyá legyen a délszláv népek egyesülésé­nek s egy nagy szláv-helgemóniát bizto­sító államszövetségi kialakulásának. Az uralkodó családnak pedig­ lét­feltétele az, hogy hatalmát Ausztria­ szét­húzó, nagy, rokon népekhez szító nem­ze­­­tiségei helyett egy államilag és fajilag egységes népre alapítsa. Tudjuk, hogy Bécsben ma­ még másképp gondolkoz­­­­nak­. De az idő, s a jövendő­ tanúságai meg fogják változtatni a vélekedéseket ott is. Az fogja, látni, hogy a Habsburg­­dinasztia és a magyar nemzet életérdeke azonos.­­Egyrészről az ellenséges népek közé beékelt magyar nemzet fenmarad­á­­sát csak úgy biztosíthatja, ha egy más országok erejével is rendelkező­­ hatal­mas uralkodó-család állandó szövetsé­gére támasz­kodhatik. Másrészről a szláv és német birodalmak közvetlen szom­szédságában a Habsburg-hatalo­mnak csak a fajilag­ különálló s Európában ide­gen magyar nemzet szolgálhat állandó alapjául. Itt nem dönti meg uralmát sem az alldeutsch, sem a pánszláv propa­ganda. Jön ide, mikor Bécsben is érteni fogják ezt a közös, egymásra utaltságot. S akkor a magyar király lesz leglelke­sebb apostola a magyarság erősítésének. Addig azonban meg kell elégednünk az el­érhető­vel. A nemzeti vívmányok mai alakjukban nem a végczést jelentik. A mai sikere egy átmeneti állomás, csu­pán, ahol megpihen a lokomotív, sze­net, vizet vesz magához, hogy ha elérke­zik az ideje, mehessen tovább . . . min­dig tovább ... A magyarság, a­ mai gyár nemzeti szempont minden téren való teljes diadaláig. A végállomás ez lesz. Nem politikánk azonban, hogy en­­­nek a távol ködébe vesző, csalogató dé­l­ libáknak a kedvéért elforduljunk a való élettől s némely népszerűség vagy üzleti hasznot hajhászók példájára ha­zafias szólamokkal lekicsinyeljük a vég­­czélhez vezető út közbeeső sikereit. Az elismerésből mindenkor megad­tuk Tiszának, ami a Tiszáé, Pitreichnak, ami a Pitreiché. Tisza­ István érdeme, hogy meg­szerzett­ mindent, ami a magyarságnak ez idő szerint megszerezhető volt. Pitreich érdeme pedig az, hogy tisz­tességesen, becsületesen támogatta­ a magyar miniszterelnök munkáját s ho­gy ő az első közös hadügyminiszter, aki nem osztrák, hanem csakugyan közös. Vélekedésünk — bár a közös intézmé­nyek rajongói közé nem tartozunk — az, hogy a közösség, ha már fennáll, le­gyen valójában közös. Magyar is­, ne csak osztrák. A hadsereg pedig, ha már nem lehet önálló, független és magyar, legyen magyar is, legalább abban a mér­tékben, mely a ’közösségből kifolyólag megilleti. Pitreich részéről őszinte, igaz tö­rekvést­ láttunk a­ közösség helyes értel­mű magyarázására. Ezért támogattuk őt kezdetétől fogva. Ezért­ szolgál külö­nös örömünkre, hogy a mostani kitün­tetés legfelsőbbb helyről is méltányolta érdemeit . Ebben némileg­ a mi elégtételünk is rejlik. Magyarországon a közös hadügy­miniszter védése a szerecsenmosdatás­­sal egyenlő sikerű hiú vállalkozás volt mindezideig, mert a közvélemény rászo­kott arra­, hogy a monarchia hadügymi­niszterét a gyerekek ijesztgetésére alkal­mas mum­usnak lássa és hogy benne a magyar államiság legfőbb ellenségét ke­resse. Mi, rögtön Pitreich kineveztetése után erre a­ háládat­lan feladatra­ vállal­koztunk. A királyi kitüntetés nyilván­való indoka bizonyítja, hogy nem hiába . A következmények egész sorozata nekünk adott igazat. Főszerkesztőnk, a Pitreich kinevezésének közzétételét kö­vető napokban olyan szerencsés volt, hogy az új hadügyminiszter magánki­­­hallgatáson fogadta. Főszerkesztőnk ak­kor utalt arra, hogy a monarchia veze­tőinek s a nemzetnek, egymásra utalt helyztükben szerencsétlenségük az, hogy kölcsönösen nem értik meg egymást. Kérte a hadügyminisztert, szakítson az­zal a bizalmatlan, gyanakodó rendszer­rel, mely Bécs felől eddig elidegenítette a nemzetet. Az a­ magyar nemzet, mely hűségének Mária Terézia óta is számta­lanszor adta bizonyságát és áldozatkész­ségével többször lett a trón védője, a di­nasztia megmentő­je, — különb bánás­módot érdemel. A „Magyar Leó“-ban ezzel egyide­jűleg­­ közzétett mtomew-ből már olyan szellem sugárzott, mely bizonysága

Next