Magyar Szó, 1904. május (5. évfolyam, 104-128. szám)

1904-05-01 / 104. szám

Előfizetési ár: igtex éne — 13 kör. — fill Fél évre — — 14 . — , Hegyed évre — 7 . — . Egy hónapra — 2,0. Egyes szám-----------8 fillér. Vidéken-------— — 10 , Budapest, 1904. ÖTÖDIK ÉVFOLYAM 104. szám. Szerkesztőség: VT., Andrássy­ ut 4-8. Politikai napilap. -------------------................ ......... Felelős szerkesztő: Dr. PÁLYI EDE. PETŐFI A TANYÁK KÖZT. Irta: Hajdú József. Egész télen bizony sok mindenre ráerös­­k­ödik a tanyák közt lakozó ember. A földből élnek itt, mindnyájan, a föld pedig alszik, pi­hen ilyenkor; pihennek tehát az emberek is mindnyájan. Nincs itt más dolog úgy téli időben, csak a jószágot kell néha-néha megnézni, vagy a ha­vat kell eltakarítani az istálló ajtajáig, meg a kútig. Benn pipázgat­nak az emberek a kemencze padkáján üldögélve; néha-néha szólanak is, ha már elfogyott a­ gondolkozni való. Azután, meg összegyülekeznek itt is ott is beszélgetni, szót érteni, tárgyalni a világ sorsát­, meg a városi eseteket, de leginkább a szomszédok dolgait.. . Sor kerül aztán hébe-hóba az olvasgatásra is. Ezelőtti időkben bizony csak a kalendá­rium járta, ennek az okos tanulságait tanul­­­­mányozgatták egész télen át öt-hat sorjával is.­­ Mostan már van olvasni való elegendő. Mert­­ a krajczáros újság a tanyák közt is egészen otthon van. Nyári, tavaszi időkben kihordják a mezítlábas gyerköczök, téli időkben pedig,­­ hol az egyik, hol a másik szomszéd hozza ki az újságokat, nyaláb számra és úgy hordják szét a szomszédok az olvasnivalókat. Sok mindenre " berek " ráérős­ sem­ í­r ye, így történt az is, hogy úgy karácsony előtt egy néhány nappal beá­llított Enok Nagy Mihá­­lyékh­oz egy olyan hatvan körül való kecsker szakállú szikár ember. Csizmába, járt, meg ko­pott magyar ruhát viselt. — Adjon Isten a magyarnak jó estét! — köszönti Nagy Mihály a tanya végénél, mi­kor közelébe ért. —• Adjon Isten! — fogadja Nagy Mihály olyan gondolkodó, gyanakodó pislogással . . . Nem tudta elgondolni, hogy mi járatban lehet ez a jó ember. De azután ráhatározódott, hogy: bizonyosan vándorló legény nő! — Hát hogy élhetnek kendtek itt ebbe a romlott német világba? . . . Ugy­e, Énok Nagy Mihály a becsületes neve? . . . Mert úgy látom, hogy jó helyen járok! —­ Az! Nagy Mihálynak neveznek! Mi járatban van figyelmed ? Mer’ ujry látom, hogy az én házamat keresi! —­ Hej! Ne is kérdezősködj afelől kedves fiam! Majd elmondom lassankint . . . Bujdo­sott a nimet, meg a zsandár elől. Nagy Mihály pedig erősen rajta felejtette a szemét erre a szóra, még a pipát is kivette a szájából. Gondolkozva, bírálgatva nézegette a jött-ment vendéget . . . Ugyan miféle szerzet lehet ez az ember! . . . Rabló, vagy sikkasztó! De bizonyosan a törvénynyel van valami sora. Mert maga mondja. . . Nem jóféin ember le­*An az em­­­­ber, az bizonyos. ' is, ! — Hm! — bólintott aztán Mihály és I hosszasan nézegette a csizmája orrát. Apró hirdetések ára. Egy szó —------- — 4 fillér. Vastagabb be távol — $ fillér. Hirdetések díjszabás szerint. Megjelen minden nap. Kiadóhivatal: VI., Andrássy.út 48. Vasárnap, május 1. Költemény prózában. Csak egy vágyuk volt, csak egy gondolatuk: hazatérni. A sötét éjsza­­kában együtt voltak, ki-kinéztek, lesve, hogy mikor virrad. Sóvár tekintetük távol ország felé irányult. Köszöntötték a felhőket, melyek onnan jöttek. Kö­szöntötték a távol ragyogó csillagot, a­mely egyformán tükröződhetett a Duna, Tisza habjaiban, mint a­ Márvány-ten­gerben. Ah, az ég vándorai gyönyör­ködhettek a bűbájos honi tájakban, — csak nekik, szegény földi vándoroknak volt Magyarország elzárt, tiltott idén­kért. Nem lángpallosu Cherub állt ha­tárán őrként, hanem Jh bécsi önkény. S biztatták egymást fájó kétség­gel, foszladozó­ hittel. Felvirradt még valaha. Hazatérünk mi még. Még újra látjuk az áldott sikot, a fenséges bér­­ezeket.. Franczia, majd török hitegette őket, de minél tovább maradtak künn, minél messzebb és messzebb jövőbe to­lódott a remény: — annál mélyebb bá­nat, keserv, majd vigasztalan remény­telenség, komor apathia vett rajtuk erőt. Soha­, soha! E szót vélték hallani a tenger zúgásában, a szél robajában. S midőn egymásután sorra temették a hontalanul elhunytakat, minden gö­röngy, a koporsóra zuhanó minden rög, mintha azt­ döngte volna: Soha, soha! De az eszményes lelkű, szelid, szép, megható fenségű vezér, ki nem csak rangban, hanem szívben és hitben is legnagyobb volt, hivő nyugalommal te­kintett a jövőbe. Haza­térünk. Nem le­het az, hogy mind az erő, akarat, ön­feláldozás és vértanúság hiábavaló le­gyen. Titokzatos, égi szózat szólalt meg: Haza­tértek! Most kihajszolnak, s— majd egykor hazahívnak. Most kiát­koznak, — majd egykor áldón fogad­nak. S az lesz a ti nagy győzelmetek, hogy azoknak utódai hívnak haza, akik miatt bujdosnotok kellett. S az ad majd a hatalmasoknak erőt, amit most tipor­nak. Eltapossák most a­ magyar nem­zetet. — a, vakok. Nem tudják, hogy jön idő, midőn erre az eltaposott magyar nemzetre kellene támaszkodniok. Mint az erdő legbüszkébb fáit, úgy vágják most ki a­ délczeg magyar törzseket, — s nem sejtik, hogy e fák adnak majd egykor nekik hűs árnyékot és tápláló gyümölcsöt. Ez az igazságszolgáltatás, az örök isteni rend. Vakok meg nem látják, bal­gák kételkednek benne, türelmetlenek, mert siettetni nem tudják, tagadják. De az­ örökrend biztosan, terv­tudatosan, bár látszólag lassan halad a maga utján. A­mi nekünk egy élet: — az neki csak egy pillanat, vagy annál is kevesebb. Ám az örökkévalóság az idő orsóján egy század, két század gyorsan pereg le. Elillan, mint a nyáréji álom, vagy mint a röpke­ hangulat­. S az igazság győz, — bárha egyik-másik gyenge, gyarló­­ ember meg nem éri. De megéri minden tiszta lélek. Mert előre érzi, bizton tud­ja a­ bekövetkezendő­. Már lelkében hordja az igazság diadalát. Már az övé, >S ezt a tudatot, ezt a sziklaszilárd hi­tet semmi hatalom el nem veheti tőle. Igen, hazatérsz, te dicsőült szel­lem. Nem jösz haza, — haza, hoznak. Nem fegyverek törnek neked jutat, — szivek. Nem külső szövetség. — belső erő hoz haza. S győzelmed, hogy ő hoz. Annak ivadéka hoz, aki kiüldözött. S hoz önként. Mert felfogta, hogy mi vagy. Győztél, mert győztél az előítéleten, a tévelygésen, a balküzdelmen. Halva is erősebb volt­ál, mint egy élő osztrák ármány. Hatalom vagy, akit felismer, megbecsül a hatalmas, igazság vagy, aki beragyogtad a­ tiszta elmét. S nem csak magad jösz haza. Ve­led jön hadsereged. Veled jön a­ kurucz tábor. Hosszú sorban vonulnak fel a hősök szellemei. Itthon lehetnek, nem kell idegenben, kárhozatban maradniok. Mondjuk, itthon nyugodhatsz a szentelt földben. Nem. Nem nyugvóra jösz haza, hanem munkára. Szellemed jön haza. — mert itthon immár szabad lesz, dicső lesz magyarnak­­ lenni. Var­­rázs­szó oldotta, meg a zárat, a sírok zárját, amelybe a nemzet hitét is el akarták temetni. Erőként, hatalomként jösz haza szellem­ seregeddel, te győztes hódító. Nyugöt felől fejedelmi pompával — Hát az én jó kenyeres pajtásom él-e még?. . . Mert te vagy a Ha az öreg Énok Nagy Mihálynak, öcsém ugy­e? Itthon van-e még az öreg­ honvéd, a vén harczos ? — Nincs!. . . Kivittük, az isten nyu­gosztalja. — S mintha valami melegség futott volna végig ,a bekecs alatt a jó fiúnak a jó apára való emlékezés közben . . . Az öregnek a ka­tona pajtása hát ez a jó ember! — gondolta Mihály. — Kerüljünk m­án beljebb ne! — mon­dotta. — Menjünk! — Hej! Hullanak, pusztulnak, vesznek a jó hazafiak mind!. . . Talán csak magam járok még e rabság alatt görnyedő szegény hazában!... He én is megyek nem sokára . . . Vártok ugy­e jó fiuk odafonn­! — beszélgetett a busuló hazafi magának, hangosan. Mintha csak meg­szállotta volna a hazafias emlékezés szent ihlete. Beljebb kerültek aztán csakugyan. Leül­tek a kanapéra. Tenyerébe hajtotta fejét a ven­dég és nagyot sóhajtott. .. Tudod-e, öcsém, hogy én ki vagyok ? mondotta azután Mihálynak nehezülő fejét föl­vetve. Nagy Mihály kérdőleg ránézett — Hát én Bem apónak a jobb keze vol­tam! . . . Most pedig csak igy kuj­torgok, buj­dosok ... .Mert üldöznek, kutatnak a vérebe1" Aztán előszedett­ a belső zsebében vér, testes könyvet. .— Itt van ni! Ezért a verse

Next