Magyar Szó, 1904. május (5. évfolyam, 104-128. szám)
1904-05-07 / 109. szám
1904. május 7. MAGYAR SZÓ 109. számH. 11 csak utry az enyém, mint az önöké, én ezen a színpadon sohasem áhítoztam babér után, de itt tépték le rólam mindazt a babért, amit másutt szereztem. A tordai nők. Jókai Mór erdélyi útjában ki nem kerülhette ■z irodaiak lakomáját. Megvendégelték nagy diridóval. A költő egyszerűen szólt a szivekhez, mialatt dús, gesztenyeszin füirteit meg-megsimogatta. Beszéde meghatotta az egész ünneplő sokaságot. Könnyektől csillogó szemekkel ügyeltek a következendőkre az emberek, s Jókai ezzel fejezte be a tósztját: — Éltetem szivemből Torda városának szives, vendéglátó hölgyeit. Éljenek addig, amig én megszürkülök... Ez a jó kívánság nem tette meg a hatást, sőt az eddigit is lerontotta. — Ej, gondolták a hölgyek, milyen önző s milyen udvariatlan ez a Jókai. De azért csak megéljenezték. Az „éljen“ szóra a költő felállótt. Köszönetképen levette a fejéről és megdobálta a levegőben a parókáját: — Az én hajam nem szürkül meg soha... A tósztnak így frenetikus hatása volt. A hölgyek azonban mind elszomorodtak: — Szegény Jókai... És most már hívatlanul is, önként odamentek hozzá, hogy megczirogassák s egy-egy csókot leheljenek magas, fehér homlokára. Amiért párbajozott? Megjelent Jókai lapjában valami sérelmes czikk. Pultzky Ferencz felelősségre vonta Jókait, a szerkesztőt. Párbaj után ezt kérdi Jókai: •— Ugyan mondd csak kérlek, miért is verekedtünk mi tulajdonképpen, mert én azt a bizonyos czikket 'Se nem írtam, se nem olvastam, sőt még scsak nem is láttam és igy sejtelmem sincs róla, hogy *mi volt benne. Jókai parókája. Tóm Lajos, az apró Magyarország nagy xncsetmondó poétája, mikor a Petőfi-Társaságba választották toasztot mondott Jókaira. Igazi meghatottsággal, elragadó rajongással kezdte: — Jókai Mór, a magyar irodalom királya, kinek fején azonban nem korona van, hanem... — Paróka! — szólt közbe Jókai s az ünnepi hangulat azonnal vidám kaczagásba csapott át. Amikor Jókai utazik. A magyar írók fejedelme, akiről annyiszor írtak és mondták, hogy örökifjú, mégis csak öreg ember. Kern a lelke, meg az írásai, azok fiatalok maradnak mindig, hanem a szakálla, az arcza, meg a tempói, azok bizony megöregedtek. Megvan ő benne ,és az öreg emberek közös vonása, az ideges félelem lés sietség, mikor vasútról vagy utazásról van szó.A múltkor például — amint egy író meséli — a leányával és a vejével, Veszty Árpáddal Komáromba készült az öreg úr. Előtte való napon megkérdezte Tesztjé-t: r__ ■ - — Tudod-e, te Árpád, mikor indul a vonat! — Kemn én, de majd megnézem* — Ke bántsd, én úgyis bemegyek a városba(még akkor a Svábhegyen laktak), majd a menetjegy irodában megtudom. És úgy tett, amint beszélő. — Hét órakor indul a vonat, ötkor el kell mennünk hazulról — monda visszatérve. Öt órakor el is indultak a Svábhegyről és háromnegyed hatra megérkeztek a Keleti pályaudvarba. ■ Jókai itt bűnbánó képpel közeledett a gyerekekhez: — Bocsássatok meg nekem. A vonat csak 8 óra §0 perczkor indul, de én nem bíztam bennetek s hogy el ne késsünk, 7 órát mondottam. — Akkor nem ülünk itt harmadfélórát, — mondta Feszi» — elmegyünk egyet sétálni. És az öreg úr nagy rémületére a fiatalok elmentek sétálni, otthagyván őt magára a lassan múló perczekkel. Fél 8... nem jönnek háromnegyed 8, 8 óra... még sincsenek itt. Csöngetnek elsőt, másodikat, Jókai kisiet a pályaudvar elé, akkor jönnek szép lassan a város felől. Jókai kétségbeesetten integet... siessetek, siessetek. Ebben a perezben fütyül a vonat és elindul. — Hamar utólért a büntetés, — sóhajtotta az öt órától talpon levő Jókai. Jókai a miniszterek előtt, Mikszáth jóizü adomája: „Arról épen semmi tudomással sem látszik bírni, hogy ő Magyarország egyik legnagyobb élő embere, Cp oly félénk tisztelettel emelkedik fel egyegy miniszter előtt, aki kezet jó hozzá fogni, mint egy két hónapos mameluk; a világért se tudna ülve maradni, ha egy a folyosón átmenő miniszter útközben megszólítja. Ez a felsőbbség iránti tisztelete sok tréfás megjegyzés forrásául szolgál némelykor: — Ha én neked volnék Móricz bácsi — kötődnek vele — mind a nyolc* miniszternek meg kellene minden reggel kérdeznie tőlem: hogy érzem magam, mit álmodtam! — Mit érnék vele? — feleli — hogy nyolczszor kelljen elbeszélni az álmaimat reggelenkint? Egyszer is sok, amig leírom. Mert én minden éjjel tovább álmodom a munkában levő regényeimet. Rém szoktam én hiába álmodni, mint ti. Fejborogatás. Meghívták egyszer Jókait valami jótékony nőegyesületi melegruhaosztó ünnepre. A költő nem tagadhatta meg a rendezőség örömét. Megígérte, hogy ott lesz. Erre azután napról napra teli voltak a lapok vele, hogy a jótékony ruhaosztó ünnepen Jókai Mór, mint díszeinek díszbeszédet fog mondani, Jókainak sehogysem tetszett ez a fordulat. Találkozik vele egy hírlapíró, aki épen a híres ruhaosztó ünnepre siet. Örömmel csatlakozik hozzá. — Kent késünk el kedves bátyám? — Kenn, öcsém. Még másfél órám van, míg a tarokkonypáriám összeverődik. De el kellett menekülnöm hazulról, hogy valamikép kocsin ne ragadjanak el a ruhaosztogató ünnepre. Hanem azért megírtam, hogy nem jöhetek el, mert épen most borogatják a fejemet. — Lehetetlen. Hiszen hála istennek, semmi bajod, kedves bátyám. — Magam is áldom érte az Istent. Hanem azért mégis csak igazam van, mert Zala Gyuri csakugyan most borogatja az agyagfejemet, hogy össze ne száradjon. Jókai és Rothschild. Jókai 1858 óta volt akadémikus, sőt 1862 óta tiszteletbeli tag; 1800 óta dísze volt a Kisfaludy-Társaságnak s 1878 óta elnöke volt a Petőfi-Társaságnak. Mikor a Petőfi-Társaság megbízásából Kormócsy József és Rákosi Viktor megjelentek Jókai Mór lakásán, hogy a költőnek 70-ik születésnapjára gratuláljanak s egyúttal megköszönjék a 2000 koronás alapítványt, melyet Jókai a Petőfi-Társaságnál tett. Jókai megölelte, megcsókolta a két küldöttet s azután végig mutogatta nekik az üdvözlő feliratok pazar gyűjteményét, mondván: — Ezt szerezze meg magának Rothschild! Hagy dolog, óriási nagy dolog ez, A koronás gyermekek. Mikszáth Kálmán beszéli: Szép regény folyt a Hírlapban a Koronás gyermekek czím alatt. Szó volt benne az 1. Napoleon fiáról, a reichstadti herczegről, a Braganzákról és sok más jó famíliákról, akik valamennyien koronákban dolgoznak. Írta pedig a regényt Jókai Mór, aki szintén olyan ember, hogy az összes toilette-darabok közt a koronát tartja a legszebbnek. Hát szép volt a regény, a publikum bolondult érte, az író nagy kedvvel, üde tollal szőtte napnap után, folytatásról-folytatásra. És egyszer csak épen a legszebb helyen, a regény derekán ír egy levelet a szerkesztőségnek, hogy „közbejött körülmények“ miatt megszünteti a regényt, nem fog megivódni sohasem. Mintha az anya azt mondaná a magzatról, akit a szíve alatt hord : „Nem fog megszületni, nem akarom.“ A regény tehát abbamaradt. Épen olyan zavaros világ volt a politikában, hogy nem tűnt fel. Hiszen magyarok vagyunk. Ha valamelyik nap nem kapunk a péknél Stefánia kiflit a reggelihez, egész nap mérgesek vagyunk; ha az ollónk vagy a zsebkésünk elvész, képesek vagyunk az egész házat fölfordítani. Hát még akkor, ha a kormány például beszüntet egy megszokott czigarettafajt. De hogy egy regény elvész a nagy mindenségbén és elvész örökre (még ha Jókai elméjében termett is), azon ugvan nem igen busul senki. Hiszen az úgyis csak egy mese. És ahol egész osztályok élnek abból, hogy lepleznek, nyomoznak és kombinálnak, senki se mocczant, senki se gondolt a szegény koronás gyermekekre: ki sikkasztotta el azokat? Egy pár honleány (ok, a honleányok még legalább kiváncsiak!) a szerkesztői üzenetek közt kért felvilágosítást: mért maradtak el a Koronás gyermekek ? Hogy mért ? Könnyű volt a szerkesztő felelete : „Közbejött körülmények miatt.“ És ezzel vége szakadt. Ám lesznek olyan bolondok a jövő évszázadban, akik irodalomtörténetet írván, nyomozni fogják a regény elmaradás okát, hát hogy ne sokat törjék a fejüket, elmondom az egészet, hogy történt a dolog! Abban az időben Wekerle Sándor kormányzott Magyarországon. Egy nap, midőn épen Bécsből jött (akkor mindig nyomott hangulat volt a klubban), az elnöki pulpitushoz támaszkodva, beszélte széles jó kedvvel bécsi éleményeit a körülállóknak. Az ő jó kedve kipusztíthatatlan volt, azt a király sem vehette el tőle. Épen abban a perczben, midőn egy tlémát bevégzett, jött ki a kártyaszobából Jókai, csörgetve zsebében koronáit, hatosait, dicsekedvén akikkel útközben találkozott: „Megnyúztam őket!“ — Kiket? — Ezeket a rablókat. (Tisza Kálmánra mutatott.) Amint ilyen vígan cikáznék a nagy teremben, egyszerre észreveszi Wekedét, s minthogy Wekerle épen bevégzett egy thémát, ő is észreveszi Jókait. — Szervusz, Móricz! — Mi újság Bécsben? kérdezi Jókai. Wekerle egyszerre komoly arczot vág: — Haragszanak rád. — Én rám ? — Hogy valami regényt hoz és a Károly Lajos főherczegné nagyapját ugyancsak feketén lested benne. — A portugáli királyt, tagolta Jókai jázékonyan, fojtott hangon. Ezzel Wekerle megint belekezdett valami mosolygós élménybe, szemfül lett minden mameluk , senki se vette észre, hogy Jókai Mór mikor osont el, hogy hazahajtasson. Otthon a nagy ívó csöndes szobáiban, a nagy karosszékben, a sok színes kagyló és csiga között, a hatalmas szellemek, kik szolgálatára vágynak, ott termettek, amint az éjjeli lámpáját meggyújtotta. (Az Aladin szellemei is lámpában laktak.) Az egyik hozta kezében az óriás nagyítóüveget, a másik czipelte a szivárványt, a színek fönséges pompáját, a harmadik hozta palaczkokba leszűrve az összes virágok illatát — segítségére. Hm! . . . kezdett Jókai gondolkozni. Haragszanak rám Bécsben ... És egyszene ugy tűnt föl neki Bécs, mint egy fekete posztóval bevont váró. A Szent István-templom szaladni látszik végig a Ringstrassén és a tornya jobbra-balra dülöng, mintha csóválná fejét. Az öreg király boszúsan jár-kel a Burgban. A szép Mária Terézia becsukakozik szobáiba, bujában se nem eszik, se nem iszik, hanem csak azt hajtja egyre: „Mit vétettünk mi Jókainak ?“ Királyi berold futja be az utczákat és hirdeti: „Minden fülemilét ki kell irtani az erdőkből, mert már a fülemilék is harapnak.“ E víziók elől lehangoltan menekül a poéta íróasztalához. Az úgyis extra territórium , egy négyszögletű terület, de olyan természetű, mint a kisértetek ellen szenteltvízzel megvont bűvkör. De hah ! Ott meredezik a Koronás gyermekek holnaputáni kézirata. A fekete gyöngybelük hánykolódnak, ugrálnak, fenyegetőznek. „Te rebellis, rebellis“, mintha csupa zsandárfejek lennének . . . Jókai összerezzen, leül és megírja a szerkesztőségnek a levelet, hogy közbejött körülmények miatt a regényt nem írja meg. Néhány hét múlva egy este csendesen vacsorálgattunk az István főherczegben, a mameluk tanyán : midőn benyit egy régi, jó barátunk, úgy néz ki, mintha Pulszkyból és Wekerléből volna összeállítva a képe, se bajusza, se szakála, hanem az orra, mint egy nagy uborka. -- Ohó ni! Huszár Imre! Ő volt. Épen Bécsből jött, ahol lakik most; víg ember, jó ember, szellemes ember, hírekkel is tele van mindig a tárczája, nagy örömmel fogadtuk. Még akkor élt az öreg Kemény János báró is, ott ült közöttünk az asztalfőn és épen engem szidott, hogy még nem akarok hazamenni. — Te, sohase fekszel le azon a napon, mikor felkeltél, mondá szemrehányóan, nem fogsz sokáig élni. Jó kedvem volt, visszafordítottam ellene a szemrehányást. — Te pedig kegyelmes uram, sohase kelsz fel azon a napon, amikor lefeküdtél, nem lógsz sokáig élni. Az öregebbek hamar hazamentek, négyen ottan maradtunk s Huszár vitte a szót: — Kár siettetnie Wekerlének az egyházpolitikai reformokat, mondá. Ha neki volnék, huznámhalasztanám, ameddig lehet. Mert úgy lesz ő, mint a hektikás viselős asszony, ki immunis addig, míg a gyereket meg nem szüli (a gyermek ereje, vére tartja benna a szuszt), de mihelyt megszülte, jön a galoppkende tuberkulózis. — Van benne valami. Mért nem mondod ezt meg Wekerlének ? — Pedig találkoztam vele a minap Bécsben, de nem beszéltünk a politikáról ... Miről is beszéltönk csak ? Igaz, dicsértem neki a Jókai regényét, a Koronás gyermekeket. — Mi ? A Koronás gyermekekről beszéltél vele ? — Igen, igen, mondtam, hogy olvassa el, mert érdekes és pikáns, minthogy épen a Mária Terézia nagyapját, a portugál királyt festi fekete, de igaz színekkel. — És ő mit mondott? kérdem mohón.— Semmit, nem is tudott a regényről. — Most már mindent tudok, feleltem nevetve. . — Mi az a minden ? — Hogy épen ti hárman kellettetek a regény elsikkasztásához. Egy, aki semmiről tud fecsegni, egy aki a semmit ki tudja színezni és egy, aki a semmitől meg tud ijedni.