Magyar Szó, 1904. május (5. évfolyam, 104-128. szám)

1904-05-07 / 109. szám

­1904. május 7. MAGYAR SZÓ 109. számH. 11 csak utry az enyém, mint az önöké, én ezen a szín­padon sohasem áhítoztam babér után, de itt tépték le rólam mindazt a babért, amit m­ásutt szereztem. A tordai nők. Jók­ai Mór erdélyi útjában ki nem kerülhette ■z irodaiak lakomáját. Megvendégelték nagy diri­­dóval. A költő egyszerűen szólt a szivekhez, mialatt dús, gesztenyeszin füirteit m­eg-megsimogatta. Be­­széde meghatotta az egész ünneplő sokaságot. Kön­­­nyektől csillogó szemekkel ügyeltek a következen­­dőkre az emberek, s Jókai ezzel fejezte be a tósztját: — Éltetem szivemből Torda városának szives, vendéglátó hölgyeit. Éljenek addig, amig én meg­­­szürkülök... Ez a jó kívánság nem tette meg a hatást, sőt az eddigit is lerontotta. — Ej, gondolták a hölgyek, milyen önző s milyen udvariatlan ez a Jókai. De azért csak megéljenezték. Az „éljen“ szóra a költő felállótt. Köszönet­­képen levette a fejéről és megdobálta a levegőben a parókáját: — Az én hajam nem szürkül meg soha... A tósztnak így frenetikus hatása volt. A höl­­gyek azonban mind elszomorodtak: — Szegény Jókai... És most már hívatlanul is, önként odamentek hozzá, ho­gy megczirogassák s egy-egy csókot lehel­jenek magas, fehér homlokára. Amiért párbajozott? Megjelent Jókai lapjában valami sérelmes czikk. Pultzky Ferencz felelősségre vonta Jókait, a szerkesztőt. Párbaj után ezt kérdi Jókai: •— Ugyan mondd csak kérlek, miért is vere­kedtünk mi tulajdonképpen, mert én azt a bizonyos czikket 'Se nem írtam, se nem olvastam, sőt még scsak nem is láttam és igy sejtelmem sincs róla, hogy *mi volt benne. Jókai parókája. Tóm Lajos, az apró Magyarország nagy xncse­­tmondó poétája, mikor a Petőfi-Társaságba választot­ták toasztot mondott Jókaira. Igazi meghatottság­­­gal, elragadó rajongással kezdte: — Jókai Mór, a magyar irodalom királya, ki­nek fején azonban nem korona van, hanem... — Paróka! — szólt közbe Jók­ai s az ünnepi h­angulat azonnal vidám kaczagásba csapott át. Amikor Jókai utazik. A magyar írók fejedelme, akiről annyiszor ír­tak és mondták, hogy örökifjú, mégis csak öreg em­ber. Kern a lelke, meg az írásai, azok fiatalok ma­radnak mindig, hanem a szakálla, az arcz­a, meg a tempói, azok bizony megöregedtek. Megvan ő benne ,és az öreg emberek közös vonása, az ideges félelem lés sietség, mikor vasútról vagy utazásról van szó.­­A múltkor például — amint egy író meséli — a leányával és a vejével, Veszty Árpáddal Komáromba készült az öreg úr. Előtte való napon megkérdezte Tesztjé-t: r__ ■ - — Tudod-e, te Árpád, mikor indul a vonat! —­ Kemn én, de majd megnézem* — Ke bántsd, én úgyis bemegyek a városba­­(még akkor a Svábhegyen laktak), majd a menet­jegy irodában megtudom. És úgy tett, amint beszélő. — Hét órakor indul a vonat, ötkor el kell mennünk hazulról — monda visszatérve. Öt órakor el is indultak a Svábhegyről és há­romnegyed hatra megérkeztek a Keleti pályaudvarba. ■ Jókai itt bűnbánó képpel közeledett a gyerekekhez: — Bocsássatok meg nekem. A vonat csak 8 óra §0 perczkor indul, de én nem bíztam bennetek s hogy el ne késsünk, 7 órát mondottam. — Akkor nem ülünk itt harmadfélórát, — mondta Feszi» — elmegyünk egyet sétálni­. És az öreg úr nagy rémületére a fiatalok el­mentek sétálni, otthagyván őt magára a lassan múló perczekkel. Fél 8... nem jönnek háromnegyed 8, 8 óra... még sincsenek itt. Csöngetnek elsőt, máso­dikat, Jókai kisiet a pályaudvar elé, akkor jönnek szép lassan a város felől. Jókai kétségbeesetten in­teget... siessetek, siessetek. Ebben a perezben fü­­­­tyül a vonat és elindul. — Hamar utólért a büntetés, — sóhajtotta az öt órától talpon levő Jókai. Jókai a miniszterek előtt, Mikszáth jóizü adomája: „Arról épen semmi tudomással sem látszik bírni, hogy ő Magyarország egyik legnagyobb élő embere, Cp oly félénk tisztelettel emelkedik fel egy­­egy miniszter előtt, aki kezet jó hozzá fogni, mint egy két hónapos mameluk; a világért se tudna ülve maradni, ha egy a folyosón átmenő miniszter út­közben megszólítja. Ez a felsőbbség iránti tisztelete sok tréfás megjegyzés forrásául szolgál némelykor: — Ha én neked volnék Móricz bácsi — kötőd­nek vele — mind a nyolc* miniszternek meg kellene minden reggel kérdeznie tőlem: hogy érzem magam, mit álmodtam! — Mit érnék vele? — feleli — hogy nyolcz­­szor kelljen elbeszélni az álmaimat reggelenkint? Egyszer is sok, amig leírom. Mert én minden éjjel tovább álmodom a munkában levő regényeimet. Rém szoktam én hiába álmodni, mint ti. Fejborogatás. Meghívták egyszer Jókait valami jótékony nő­egyesületi­ melegruhaosztó ünnepre. A költő nem ta­gadhatta meg a rendezőség örömét. Megígérte, hogy ott lesz. Erre azu­tán napról­ napra teli voltak a lapok vele, hogy a jótékony ruhaosztó ünnepen Jókai Mór, mint díszeinek díszbeszédet fog mon­dani, Jókai­nak sehogysem tetszett ez a fordulat. Találkozik vele egy hírlapíró, aki épen a híres ruhaosztó ünnepre siet. Örömmel csatlakozik hozzá. — Kent késünk el kedves bátyám? — Kenn, öcsém. Még másfél órám van, míg a tarokkonypáriám összeverődik. De el kellett mene­külnöm hazulról, hogy valamikép kocsin ne ragad­janak el a ruhaosztogató ünnepre. Hanem azért megírtam, hogy nem jöhetek el, mert épen most borogatják a fejemet. — Lehetetlen. Hiszen hála istennek, semmi bajod, kedves bátyám. — Magam is áldom érte az Istent. Hanem azért mégis csak igazam­ van, mert Zala Gyuri csak­ugyan most borogatja az agyagfejemet, hogy össze ne száradjon. Jókai és Rothschild. Jókai 1858 óta volt akadémikus, sőt 1862 óta tisz­­teletbeli tag; 1800 óta dísze volt a Kisfaludy-Társa­­ságnak s 1878 óta­ elnöke volt a Petőfi-Társaságnak. Mikor a Petőfi-Társaság megbízásából Kormócsy Jó­zsef és Rákosi Viktor megjelentek Jók­ai Mór la­kásán, hogy a költőnek 70-ik születésnapjára gratu­láljanak s egyúttal megköszönjék a 2000 koronás alapítványt, melyet Jókai a Petőfi-Társaságnál tett. Jókai megölelte, megcsókolta a két küldöttet s az­után végig mutogatta nekik az üdvözlő feliratok pazar gyűjteményét, mondván: — Ezt szerezze meg magának Rothschild! Hagy dolog, óriási nagy dolog ez,­ A koronás gyermekek. Mikszáth Kálmán beszéli: Szép regény folyt a Hírlapban a Koronás gyermekek czím alatt. Szó volt benne az 1. Napoleon fiáról, a reichstadti herczeg­­ről, a Braganzákról és sok más jó famíliákról, akik valamennyien koronákban dolgoznak. Írta pedig a regényt Jókai Mór, aki szintén olyan ember, hogy az összes toilette-darabok közt a koronát tartja a legszebbnek. Hát szép volt a regény, a publikum bolon­dult érte, az író nagy kedvvel, üde tollal szőtte nap­nap után, folytatásról-folytatásra. És egyszer csak épen a legszebb helyen, a regény derekán ír egy levelet a szerkesztőségnek, hogy „közbejött körülmények“ miatt megszünteti a regényt, nem fog megivódni sohasem. Mintha az anya azt mondaná a magzatról, akit a szíve alatt hord : „Nem fog megszületni, nem akarom.“ A regény tehát abba­maradt. Épen olyan za­varos világ volt a politikában, hogy nem tűnt fel. Hiszen magyarok vagyunk. Ha valamelyik nap nem kapunk a péknél Stefánia kiflit a reggelihez, egész nap mérgesek vagyunk; ha az ollónk vagy a zseb­késünk elvész, képesek vagyunk az egész házat föl­fordítani. Hát még akkor, ha a korm­ány például beszüntet egy megszokott czigarettafajt. De hogy egy regény elvész a nagy mindenségb­én és elvész örökre (még ha Jókai elméjében termett is), azon ugvan nem igen busul senki. Hiszen az úgyis csak egy mese. És ahol egész osztályok élnek abból, hogy lepleznek, nyomoznak és kombinálnak, senki se mocczant, senki se gondolt a szegény koronás gyermekekre: ki sikkasztotta el azokat? Egy pár honleány (ok, a honleányok még leg­alább kiváncsiak!) a szerkesztői üzenetek közt kért felvilágosítást: mért maradtak el a Koronás gyer­mekek ? Hogy mért ? Könnyű volt a szerkesztő fele­lete : „Közbejött körülmények miatt.“ És ezzel vége szakadt. Ám lesznek olyan bolondok a jövő évszá­zadban, akik irodalomtörténetet írván, nyomozni fogják a regény elmaradás okát, hát hogy ne sokat törjék a fejüket, elmondom az egészet, hogy történt a dolog! Abban az időben Wekerle Sándor kormányzott Magyarországon. Egy nap, midőn épen Bécsből jött (akkor mindig nyomott hangulat volt a klubban), az elnöki pulpitushoz támaszkodva, beszélte széles jó kedvvel bécsi éleményeit a körülállóknak­. Az ő jó kedve kipusztíthatatlan volt, azt a király sem vehette el tőle. Épen abban a perczben, midőn egy t­lémát bevégzett, jött ki a kártyaszobából Jókai, csörgetve zsebében koronáit, hatosait, dicsekedvén akikkel útközben találkozott: „Megnyúztam őket!“ — Kiket? — Ezeket a rablókat. (Tisza Kálmánra mu­­tatott.) Amint ilyen vígan cikáznék a nagy teremben, egyszerre észreveszi Wekedét, s minthogy Wekerle épen bevégzett egy thémát, ő is észreveszi Jókait. — Szervusz, Móricz! — Mi újság Bécsben? kérdezi Jókai. Wekerle egyszerre komoly arczot vág: — Haragszanak rád. — Én rám ? — Hogy valami regényt h­oz és a Károly La­jos főherczegné nagyapját ugyancsak feketén lested benne. — A portugáli királyt, tagolta Jókai jázéko­­nyan, fojtott hangon. Ezzel Wekerle megint belekezdett valami m­o­­solygós élménybe, szemfül lett minden mameluk , senki se vette észre, hogy Jókai Mór mikor osont el, hogy haza­hajtasson. Otthon a nagy ívó csöndes szobáiban, a nagy karosszékben, a sok színes kagyló és csiga között, a hatalmas szellemek, kik szolgálatára vágynak, ott termettek, amint az éjjeli lámpáját meggyújtotta. (Az Aladin szellemei is lámpában laktak.) Az egyik hozta kezében az óriás nagyítóüveget, a másik czipelte a szivárványt, a színek fönséges pompáját, a h­arma­­dik hozta palaczkokba leszűrve az összes virágok illatát — segítségére. Hm! . . . kezdett Jókai gondolkozni. Harag­szanak rám Bécsben ... És egyszene ugy tűnt föl neki Bécs, mint egy fekete posztóval bevont váró­. A Szent István-templom szaladni látszik végig a Ringstrassén és a tornya jobbra-balra dülöng, mintha csóválná fejét. Az öreg király boszúsan jár-kel a Burgban. A szép Mária Terézia becsukakozik szo­báiba, bujában se nem eszik, se nem iszik, hanem csak azt hajtja egyre: „Mit vétettünk mi Jókainak ?“ Királyi berold­ futja be az utczákat és hirdeti: „Minden fülemilét ki kell irtani az erdőkből, mert már a fülemilék is harapnak.“ E víziók elől lehangoltan menekül a poéta író­asztalához. Az úgyis extra territórium , egy négy­­szögletű terület, de olyan természetű, mint a kisér­tetek ellen szenteltvízzel megvont bűvkör. De hah ! Ott meredezik a Koronás gyermekek holnaputáni kézirata. A fekete gyöngybelük hányko­lódnak, ugrálnak, fenyegetőznek. „Te rebellis, re­bellis“, mintha csupa zsandárfejek lennének . . . Jókai összerezzen, leül és megírja a szerkesz­tőségnek a levelet, hogy közbejött körülmények miatt a regényt nem írja meg. Néhány hét múlva egy este csendesen vacso­­rálgattunk az István főherczegben, a mameluk ta­nyán : midőn benyit egy régi, jó barátunk, úgy néz ki, mintha Pulszkyból és Wekerléből volna össze­állítva a képe, se bajusza, se szakála, hanem az orra, mint egy nagy uborka. -- Ohó ni! Huszár Imre! Ő volt. Épen Bécsből jött, ahol lakik most; víg ember, jó ember, szellemes ember, hírekkel is tele van mindig a tárczája, nagy örömmel fo­gadtuk. Még akkor élt az öreg Kemény János báró is, ott ült közöttünk az asztalfőn és épen engem szi­dott, hogy még nem akarok hazamenni. — Te, sohase fekszel le azon a napon, mi­kor felkeltél, mondá szemrehányóan, nem fogsz so­káig élni. Jó kedvem volt, visszafordítottam ellene a szemrehányást. — Te pedig kegyelmes uram, sohase kelsz fel azon a­ napon, amikor lefeküdtél, nem lógsz sokáig élni. Az öregebbek hamar hazamentek, négyen ot­tan maradtunk s Huszár vitte a szót: — Kár siettetnie Wekerlének az egyházpoli­tikai reformokat, mondá. Ha neki volnék, huznám­­halasztanám, ameddig lehet. Mert úgy lesz ő, mint a hektikás viselős asszony, ki immunis addig, míg a gyereket meg nem szüli (a gyermek ereje, vére tartja benna a szuszt), de mihelyt megszülte, jön a galoppk­ende tuberkulózis. — Van benne valami. Mért nem mondod ezt meg Wekerlének ? — Pedig találkoztam vele a minap Bécsben, de nem beszéltünk a politikáról ... Miről is be­szél­tönk csak ? Igaz, dicsértem neki a Jókai regé­nyét, a Koronás gyermekeket. — Mi ? A Koronás gyermekekről beszéltél vele ? — Igen, igen, mondtam, hogy olvassa el, mert érdekes és pikáns, minthogy épen a Mária Terézia nagyapját, a portugál királyt festi fekete, de igaz színekkel. — És ő mit mondott? kérdem mohón.­­— Semmit, nem is tudott a regényről. — Most már mindent tudok, feleltem ne­vetve. . — Mi az a minden ? — Hogy épen ti hárman kellettetek a regény el­sikkasztásához. Egy, aki semmiről tud fecsegni, egy aki a semmit ki tudja színezni és egy, aki a semmitől meg tud ijedni.

Next