Magyar Szó, 1904. május (5. évfolyam, 104-128. szám)

1904-05-07 / 109. szám

8 109. szám. azoknak a jó barátaimnak, akik azokat okoz­ták. Eltakarja az árnyékot azoknak a „jobb“ barátaimnak az emléke, akik életemnek napos Oldalát képezik. (Tisza Kálmán.) Legjobb barátom volt maga a maszyar közönség, mely nagy kegyével gondtalan élet­tel jutalmazott; a király kitüntetett a Szent István-rend s az írói és művészi érem adomá­nyozásával, a kormányférfiak barátságaikkal, a nemzet, a képviselői állással, a magyar tudomá­nyos akadémia négy izbeni választással, a tu­dományegyetem doktori promoveálással, váro­sok, társulatok dísztagsággal, intézetek jövedel­mező állásokkal, kiadóim műveim elterjesztésé­vel, ifjú írótársaim és a művészek szeretetük­­kel. Ha ma elhagynám a földi világot, csak azt tudnám referálni annak a másik világ népének, hogy ez az elhagyott nagyon szép világ volt. Azon fényes alakok között, akik életem egének első csillagait képezték, elsők közé je­gyezhetem dicsőséges királyunkat és királynén­kat, József főherczeget és mindnyájunk fájó emlékét, Rudolf trónörököst és Stefániát. A csillagászok találnak az éaen oly­an foltot, me­lyen a legerősebb távcsővel sem­­ lehet találni leg­kisebb csillagot, azt úgy híják, hogy „szén­­üreg“’. Arról az üres foltról a „mi“ csillagunk ■ futott le. Harmincznyolcz esztendeig éltem nem­mel háborítatlan családi életet. Most már csak arczképet vesznek körül, s csak álmaimban je­len meg előttem. De sokszor megjelen. Mindig ugyanaz. Hanem azért nem állok egyedül. A hoz­zám való jó­indulat átöröklött gyermekeinkre: egy leányom, egy vém, egy kis csevegő unokám. Rokonszenves alakok mind. Beszük, szivük h­oz­­zámvaló. Művészi lelkek, kikben nemes nagyra­­vágyás lángol s viszi előre, magasra. A fának csak a koronája törött le: a Bar­jak virágoznak a törzs körül. Adalékok Jókai pályájáról. Jókai Mór önéletírását a következő ada­­­tokkal egészítjük ki: A pápai kollégiumban. Jókai Mór a pápai kollégium legkitűnőbb ta­nulói közé tartozott, amit bizonyít következő isko­lai értesítője: „■ Jókai Móricé 1S éves helv. hitv. szül. Révkomáromban. Atyja Jókay József, anyja Pulay Mária. Első félév: Erkölcs I. oszt. Latin: kitűnő. Természettan: kit. Alkalmazástan: kit. Vegytan: k­it. Német: kit. Ma­gyar: kit. Történet: kit. Második félév: Erkölcs I. oszt. Görög: kit. Természettan: kit.­­Al­kalmazástan.: kit. Vegytan: kit. Német: kit. Magyar: kit. Hazai történet: kit. Francziia kit. Közjog: kit. Jellemrajz kit. Franczia kit.“ Első irodalmi kitüntetése is a pápai kollé­giumban történt. Itt iktatták ugyanis érdemkönyvbe a tizennyolca esztendős gyerek­poéta következő alle­gorikus versét: Mi az? Szólj, mi­­ dal ez? Ennyi zaj közeped, Ennyi büvhang s vad moraj felett?, Felcsapongva égre hat zenéje, Mely keserves és tiszta éldtelet, „Tán syrén zeng méregédes hangon, Csabaiakkal csendes légen át?“ Kisszerű az ennek ellenében Ihletetlen dallam bájdalát. „Tán a Memnon szobra dali magasztos Hajnalszülte tiszta éneket? Tán az égi bujdosók összhangja Eezgi át a kétkiő mennyeket ?.‘4' NemT­oh a dal bus és nagyszerű dali M­ely szivet fojt és kebelbe hat, Mely keserve annak, a ki hallja S a ki zengi, szive megszakad. Hattyú dal ez, tulfeszült hatalma Egy utópercz érzeményin­ek, Melynek lelket elfogó siratná Haldokolva szerte lengenek. Óh! halóidat ez, siralmi ének, Egy enyésző nép hattyúdala.­ Egy. hazának végfcüajcjjjlása: Egy­ letűnő nép esthál­aia. Jókai Móricz, MAGYAR SZÓ .............. 1904. május 7* Hogy lett Jókai regényiróvá? Jókai maga így mondja el: „Előrebocsátom, h­ogy hiszk az isteni gond­viselésben és hogy sorsomat Istem intézte el. Ő akar­ta, hogy regényíró legyek. Hiszen családomnak a czimere is kész regény. Ütközet volt a magyar király és a török vezér kö­zött. Egy fiatal zászlótartó felfedezi a királynak, hogy a spanyol tüzérek meg vannak vesztegetve az ozmánoktól, szándékosan rosszul lőnek. *,Lőjj te jobban !“ mond neki a király. Erre a zászlótartó odalép az ágyúhoz, czélbaveszi a török vezér sáto­rát, s úgy oda talál a szakálas golyóval, hogy a török vezér halva terül el. Ez mind 'le van festve a 'Jókai nemzetségi czimpajzsán; rajta van a zászló­tartó az ágyúval a vérén mezőben, alatta a török tábor a félholdas sátoraival, a­ vezér a közeg sátor­ban: csak egy fiatal hajadon hiányzik, aki a ko­szorút a hős zászlótartó fejére feltegye s kész a regény. Ezt halottam én elbeszélni, mikor még na­gyon kicsi gyerek voltam, az édes­apámtól. Neki is voltak költői és művészi hajlamai. Emlékszem azokr­a a jó vastag papirosra írt verses könyveire, amikhez igen szépen rajzolt­ és kiszínezett képek voltak fest­ve. Aztán milyen milyen szépeket tudott nekem az én jó­­ atyám mesélni a „Szalonnavárról“, — „Csaló­ka Péterről“, — „Hüvelyk Palkóról“, — a „Farkas komáról“ — meg a „jövendőmondó czigányasszony“­­ról. Édes­apám b költővé lelhetett volna; de hát ő ügyvéd volt és a városi árváknak a pénztárnoka; hanem azért sok szép történetet tanulhattam én ő tőle. .Volt­ aztán már az elemi iskolában is egy kedves tanítóm, Székely János, aki Ieczki e­zután sokszor ott tartott az iskolában,, s mesélt n­ekem­ ré­gi szép adomákat Mátyás királyról, Mária Terézia­ udvari bohóczairól, s mondott találós menőket, amik közül erre az egyre emlékezem: ma­ is: „Az elsejel mindig fut, a vége, lány előtt csip­ked, s szúr, ha kitalálod is furcsa, h­a nem találod is furcsát.“ Ezek mind arra buzdítottak, hogy én is ess né­lak találós meséket, még pedig versbe. Az első siker pedig arra ösztönzött, hogy még metreszebb kísérletet tegyek. Írtam is egy-két hosszabb verset. Történt, hogy odafenn járt ak­kor Komárom­ban Tóth Lőrincz, a tudós akadémiától pályakoro­­názott is­, s meglátta az én két versemet; elhozta Pestre és kiadta az egyiket a „Regélő“, a mási­kat meg a „Társalgó“ czimü újságban, s alányo­­matt­a az egész nevemet életkorommal együtt. Ki­­lencz éves volt­am. Ezzel el volt döntve, hogy nem lesz belőlem se szolgabiró, se viczefiskális. Tíz éves koromban a szüleim cserébe adtak. Régi szokás volt ez; két család összebeszélt: az egyik lakott Pozsonyban, a másik Komáromban ; az egyik­nek a gyermekei nem tudtak magyarul, másikét németül: kicserélték őket. Családi gond, jó iskola, egyforma mind a két helyütt. A Pozsonyban lakó Zsigmondy tanár fiai és leányai voltak az én test­véreimnek és nekem a helyetteseim Komáromban. Nekünk is, azoknak is, mindenikünknek volt így egy „édes­anyja“ Komáromban és egy „liebe M­utter“-je Pozsonyban, úgy tekintettük egymást, mintha test­vérek volnánk. Az akkori tanítási rendszer mellett már a 11 éves gyermeknek kellett tanulni költészettant, irály­­tant, természetesen latinul, aztán meg a kegyetlen görög nyelvet. De mind hasznát vehettem én ezeknek! Mikor Pozsonyból hazakerültem, már akkor az én feledhetetlen jó apámat halálos betegen ta­láltam. Még abban az évben meg kellett ismernem azt a megmérhetetlen nagy fájdalmat, ami az árva­ságra jutás. Ez annyira összetörte lelkemet, hogy halálos beteg lettem utána s csak áldott jó Esz­ter néném ápolásának köszönhetem, hogy meg­maradtam. Ekkortájban hozta elém a sors azt a férfiút, akinek befolyása egész életemre kihatott, Vály Ferenczet. Előbb tanárom volt. Később sógorom lett, ki nénémet elvette. Egyszerű, szigorú ember volt. Sokoldalú tudományos műveltséggel búr. Nem i­sak azt tanította, s nemcsak azokban­ a tan­órákban, amik kötelezett tantárgyak és órák vol­tak, hanem mindenfélét, ami az életben hasz­nos, ami a műveltséget kiegészíti. Reggeltől estig foglalkozott a lélekműveléssel. Senki sem sokallta meg, úgy tudott tanítani, hogy az gyö­nyörűség volt. Egy évben előszedette velem a gimnázium könyvtárából a nagy régi könyveket, s azokból készíttetett velem tanulmányokat, s három év alatt megtanított francziául, angolul és olaszul. Igaz, hogy mindennap télen-nyáron öt órakor reggel már ott kellett lennem az ő irószobájában, de azt meg is szoktam, úgy hogy most is mindig hajnal­ban kelek fel s tíz óráig dolgozom; mikor más em­ber felkel, már akkor én elvégeztem s járok a min­dennapi dolog után. Ezalatt mindennapi gyakorla­taim voltak a szónoklattan és a költészettan felad­ványai. Tizenhét éves koromban a pápai főgimnáziumba küldött el szeretett jó anyám, ahol akkor kitűnő tanári kar volt: Tarczy, Bocsor, Stettner; mind elsőrendű tudományos tekintélyek, akiknek elő­adásait öröm volt hallgatni. És azután a jó sors itt oly tanulótársak közé hozott, akiknek a szelleme nemes versenyre kényszerűéit. Ott voltak Kerkápolyi,­­ Petőfi, Petrich Soma, Gondol Gábor, Bárány Gusztáv, Bathó Bálint, Gaál Péter; mind olyan nevek, amik­nek a betűi máig is fényesek. Ott volt „Képzőtár­sasága“ a fiatalságnak, ahol irodalmi műveket olvas­tak fel, azokat bírálatra kiadták, a bírálatokat is fel­olvastuk ; ebben az évben egy „Tavasz“ czimű köny­vet is szerkesztettünk; ebben jelent meg első elbe­szélésem. Pápán gyakran fájt a mellem; elhitettem ma­gammal, hogy tüdővészben vagyok. Jó anyám azt hitte, hogy a pápai éles levegő és meszes viz a ba­jom s elküldött az áldott levegőjű Alföldre, Kecske­métre, a jogi tanfolyamra. Áldott legyen érte. Mert itt lett belőlem ember, e derék tősgyökeres magyar városban, és különösen itt lett belőlem magyar író. Itt ismertem meg az igazi népéletet a maga kifogyhatatlan változatosságában, a néphumort, a puszták világát. Egész írói működésemnek az alap­hangulatát itt sajátítottam el s amellett testileg is megerősödtem. Tizennyolcz éves voltam, mikor az első szín­darabot írtam (1848), aminek a czime: „Zsidó fiú.“ Ezt a művet Petőfi másolta le, minthogy pályamű volt, idegen kézírásnak kellett lenni, s az akadé­miai pályázaton dicséretet nyert e színdarabom. A munkának természetes nagy hibái voltak. Vörös­marty és Bajza nagynevű íróink atyai szeretettel hívtak magukhoz és nem restelték naphosszam fá­radozni velem, hogy ezeket a hibákat kiigazítani se­gítsék. Utoljára pedig mégis csak azt mondtam: „írok én ennél jobbat, menjen ez a semmiségbe.“ S a „Zsidó fiú“ czimü színdarab soha sem jelent meg nyomtatásban. A tárgyát később feldolgoztam „For­tunát­us“ czim alatt novellának. Tizenkilencz éves koromban írtam az első re­gényemet, a „Hétköznapok“ czimü könyvet. Ezentúl nem kellett nekem a prókátorság. Tavaly múlt ötven éve annak, hogy a legelső elbeszélésem az olvasó­közönség elé került. A czime „Istenítélet“. Pályamű volt: „egy“ arany jutalmat nyert s megjelent a „Tavasz“ czimü Almanachban. Azóta nagyon sokat írtam, hogy mennyit ? magam sem tudom biztosan megmondani. Jókai és Petőfi. A magyar szépirodalomnak két ragyogó napja egy időben kelt fel. Náluknál nagyobb nem volt s tán nem is lesz Pápán ismerkedtek meg 1841-ben. Jókai ott diák volt. Petőfi is oda iratkozott be a katonáskodása után. Jókai jómódú fiú volt. Petőfi magán hordta a nyomora bizonyítványait. És a két rendkívüli lélek már akkor kezet fogott egymással a szeretetben. ’ Hanem még akkor ők maguk sem tudták, hogy a sors könyvébe aranybetükkel vannak bejegyezve. Jókai festőnek készült, Petőfi színésznek. Az önképzőköri felolvasások versírással is fog­lalkoztatták az egész ifjúságot. Petőfi is írt. És az ő versei voltak a legjobbak. Jókai még akkor többre becsülte a vásznat,­­­mint a­­ papirost.

Next