Magyar Szó, 1904. június (5. évfolyam, 129-154. szám)

1904-06-01 / 129. szám

2­129. szám. JAGTAR SZÓ T 1904. június 1. ------------------------------------------------------------------------------------------------- -------— . — I. t.­cz.-ben — tehát már törvényben — megígérte azzal, hogy 1899 január elsején életbelépjék az önálló vámterü­letet. E helyett azonban, alkalmasint szórakozottságból, az isch­li klauzulát léptette életbe. Kivánhatja-e hát egy ilyen szórakozott politikus, hogy bízzunk ígéretében? Kivánhatja-e kivált azután, miután taktikából már a szabadelv­űsé­­­get és a 48: XX. ügyét egyaránt cser-O Ci/ Cií­benhagyta. Látván, hogy az ú­j párt vezére ,­mi­lyen széles következetlenséggel taktizál, hogyan értékeljük a nemzeti állam ki­építésére vonatkozó ígéreteit? Más poli­tikus előbb tesz ígéreteket, s ha kor­mányra jut, akkor esetleg beváltja, vagy nem váltja be. Bánffy fordítva teszi. Előbb, mint kormány­elnök, nem vált be semmit­ azokból, amiket később, mikor már régen megbukott, ígér, hogy be fog váltani. Tudniillik majd akkor, am­ikor kormányelnök­­ volt. Ő nagyméltóságú pártja külön­ben azt mondja, hogy Bá­nff­y kormány­elnök korában azért nem érvé­nyesítette ezt a nemzeti programmot, mert akkor ő a szabadelvű párt pro­gramja­ja alapján volt miniszterelnök, ez a programul pedig nem volt­ önálló vámterületi. Nos, ez a leglesújtóbb ön­­ítélet, mert bizonysága annak, hogy Bán­­ffyn­ak magának tulajdonképpen nincs is prog­rammja, s mindig elfogadja mások­nak azt a programmját, amel­lyel hata­lomhoz lehet jutni. Körülbelül ezek az okok, ám ezek­nél fogva nekünk kívánnunk kellett, hogy báró Bánffy Dezsőt Szegeden ?hep­­­­álas­­szák. Mert ez az egyetlen módja, hogy az uj párt vezére a parlamentben ,az ország színe előtt végleg lejárassa­l tartalmatlannak bizonyítsa be a saját programmját, s ezzel egyidejűleg iga­zolja, hogy a mi bírálatunk az ő új sze­repléséről helyes és találó. Minket azonban nem vezetnek sze­mélyes szempontok. Igaz, hogy Bánffy az 1901 február elsején megindult Ma­gyar Szó"-t egészen 1903 júliusáig leta­gadta a föld szintéről, mondván, hogy ő ígéretet tett, hogy a Széll-rendszert nem zavarja. Pedig a ,,Magyar Szó" ugyan­csak zavarta e rendszert. Arról ezúttal nem nyilatkozunk, hogy 1900 február elseje és 1903 júliusa között Bánffynak csakugyan soha semmi köze sem volt-e a „Magyar Szó”­ működéséhez? A fő az, hogy ő megtagadta velünk a szolidari­tást­­, mi tehát fel vagyunk ezáltal mentve és joggal tagadjuk meg, a szolidaritást viszont ő vele. . . Ámde személyes okokból ennél­ to­vább nem megyünk. Lépteinkben csupán a köz érdeke vezet. A közérdek paran­csát követjük, ha rámutatunk Bánffy nagy­ tévedéseire, hogy szövetkezik­ a szabadelvűség ellen, s kompromittálni és szétrobbantani akarja a Kossuth-pár­­tot, hogy ennek romjain a klerikálisok szövetségében rákényszerítse magát­ a koronára. Hogy milyen programai alap­ján, az (saját önvallomásából ítélve) ma még bizony­talan. Mi lehet a­ feladatunk ilyen körül­mények között nekünk ! Röviden össze­foglaljuk. 1. Ledönteni nem ugyan valami nagy,benső diadalérzettel — a bálványt, amelyet jóhiszemüleg magunk­­ tisztítot­tunk meg a méltat­­a mit rádobált sártól. Ledönteni a magyarság, szabade­lvűség és protestantizmus iránt tartozó hű­ségből. 2. Megvédeni a­­ szabadelvűséget a Bánffyt kihasználó klerikálisok ellen. .3. Megoltalmazni­­ a függetlenségi pártot Bánffy híveinek és­­ lapjainak ál­landó’ gyanusítgatásai ellen. Tisztán tar­tani­ a függetlenségi eszmét, hogy ezt Bánffy ki ne használhassa tetszése sze­rint a saját hatalmi czéljaira, úgy, amint fájdalom. Apponyi már kihasználta 1899-ben, amikor a Kossuth-párt elej­tette az önálló vámterületet, csak, hogy­ Apponyi a Lloyd-klub tagja lehessen.­ 4. Gondját viselni.a­ 48: XX. végre­hajtásának, Tiszának rendkívüli érdeme, hogy a 48: XX-at programúiba vette, s ezáltal kényszerítette a többi pártot is, hogy a nevezetes törvényczikk végr­e­haj­tását program­m­­jukba vegyék, vagy leg­alább tűrjék. Valamennyi között egye­dül Bánffy­nak volt mersze — magától érthetőkig csak taktizálás czéljából — eb­ben is zavart csinálni:■ alkalmasint ab­ban a hiszemben, hogy őt, a konvent el­nökét, csak nem fogják ilyen taktizálás­­sal megvádolni­, még ha igaz is a vád* Minő ellentéte Bánffynak a politi­kában Tisza István. Az taktizál és csaki­­csavarja­ a dolgokat, Tisza egyenes, ha­tározott, szókimondó és szav­atartó. A­mit programmjáu­l vallott, megtartja s a programm. egy­es részeit gyors egymás­* titánban beváltja. Nagy ambiczióval fo­gott nehéz hivatásához. Ettől az ambi* cziótól és ettől a határozott erélytől vár­juk, hogy a szövetkezett klerikálisokat megtörje s megsemmisítse. De a klerikálisok elleni küzdelem­ben viszont a Kossuth-pártra vár a leg* dicsőbb feladat. Az hogy támogassák a szabadelvűi­séget a klerikálisok ellen. De csak úgy, hogy azért se a függetlenségi eszmét el ne ejtsék, se pedig magukat­­ másoknak —bárkinek is — magánczél­­jaira kihasználtatni ne engedjék. Segít­sen Tiszának leverni a klerikálizmust,­ de azért tovább­ is tartsa magasan a füg­getlenségi lobogót. Két püspök beszéde­ i— A­ntal Gábor dun­ántúli ev. ref. és Zelenka Pál ág. evangélikus püspök megjegyzései a népoktatási törvényhez.— A­ntal Gábor dunántúli ev. ref. püs­­pök a közoktatásügyi ankét szombati ülésén nagy fontosságú beszédet mon­dott,­ melyet lapunk tegnapi számában érdem szerint méltattak. Sajnálatunkra EGYGYERMEK-RENDSZER ÉS DIVATKÓRSÉG. Írta: Luk­ácsy Imre. A magyar nemzetet újabb időben két sor­vasztó nyavalya pusztítja: az egyik a kivándor­lás, a másik az egygyermek-rendszer. Amaz a nemzet élő tagjainak számát apasztja, emez a leendő tagok gyökerét tépi ki. Az elsőt egészsé­ges jelenségnek lehetne tekintenünk, ha a nép rohamos szaporodásának természetes következ­ménye volna, de fájdalom, a tünetek azt mu­tatják, hogy a nálunk honos kivándorlás nem a nedvdus törzs terjeszkedni vágyó lombkoronája, hanem a törzs betegségét jelző, veszedelmes gyökérhajtás, mely a táperőt a­ törzstől és annak lombjától szívja el. Nagy baj, de legalább lát­ható s külső segédeszközök idejekorán való al­kalmazásával elhárítható. A másik betegség azonban a nemzet tör­zsének belsejében támadt, mely láthatatlanul pusztítja a nemes részeket. Itt nem segít a met­szőkés, vagy kapa; itt valami belsőleg,ható gyó­­gyitószerről s gyógyitó módról kell gondoskodni. A kivándorlás kérdésével m­a már nem­csak a sajtó, hanem maga a törvényhozás is foglalkozik, s valószínű, hogy azt, ha nem is egyszerre, de lassankint a helyes megoldás felé vezeti. Okos körültekintéssel, finom tapintattal, helyesen alkalmazott metszéssel vagy • czelszerű­ irányítással a fattyúhajtást el lehet távolítani, esetleg termést nyújtó csemetévé nevelni. Azonban mit tegyünk a nemzet s kivált­képpen a magyarság vérvezető ereit megfertőző betegséggel, az egygyem­ek-rendszerrel"! A törvényhozás, közigazgatás, sőt a’z"­egy­házi élet nagy­ orvosai tehetetlenül állnak vele szem­ben. Egy-két vármegye közigazgatási ható­sága kísérletezik, hogy miképpen indíthatna országos mozgalmat a kar gyógyítása­­ érdeké­ben, de kevés visszhangra talál. Általában olyan titokteljes és megközelíthetlen nyavalyának te­kintik, melynek megakadályozására a rendel­kezésre álló erőket nem­­ tartják elegendőnek, újak létesítéséhez pedig sem kedvet, sem ké­pességet nem­ éreznek, vagy' ha' éreznének is, de a kórt foglalkoztató nagy an­yagi kérdések miatt időt nem találnak. Itt, a baj. Hiszen csak legyünk elfogulatlan szem­lélői a tényeknek: nem azt látjuk-e, hogy a tör­vényhozás házától lefelé az utolsó bakiéiig,­­ , a kunyhóban tengődő­ koldusig, mindenütt az anyagi megélhetés ingerli tettre az erőket , még­pedig oly elemi erővel, hogy­ ez minden más­nemű köz- vagy erkölcsi • indító okokat a legna­gyobb erőszakossággal szorít háttérbe. Mellékes a haza és annak érdeke, mellékes a vallás, és annak igérete, mellékes az­ erkölcs s megsérté­sének következménye, mellékes minden nagy gondolat, eszme, mely az egyet­em­es­ségn­él áll vonatkozásban, csak­ egy nem mellékes­, a tár­­sadalom ítélete, valamint a társadalomban élő egyénnek kielégit­hetlen esztkétikai­ bujasága. Nemn találok más kifejezőbb hevet annak a bomlott szellemi áramlatnak kifejezésére, mely­be a legfényesebb palota tulajdonosától az utolsó várogvetőig mindnyájan űzünk, s melyet közön­ségesen „a kor igényei növekedésének*' nevezünk Ha a korszellemnek nem ti szói, hanem­ parton álló szemlélői lennénk, megdöbbenve, elrémül­ve kellene néznünk azt a vészteljes szellemi forgatagot, melybe a társadalom s az azt alkotó egyének jutottak. Hiszen a kor igényei ma már, minden egyén előtt mint mesebeli kielégitlet­­len szörnyetegek állanak. Nincs ember, aki helyzetével elégedett lenne, mert­ az elégedettsé­get a társadalom­ ítéletétől teszi függővé. Ez pedig senkivel nem elégedett. Nem nevezem ezt bűnnek, még­­ csak ve­teknek sem, mert ehhez okvetlen szükséges, a­z öntudat jelenléte; korunk pedig öntudatlanul jutott erre a kétségbeejtő szellemi lejtőre. Némi bű­n ez, hanem a rohamos, gyakran erőltetett, egészségtelen szellemi fejlődésnek természetes következménye. A mesterségesen elfinomított lelkűeket bántja minden, ami közönséges, ar­i természetes: a gyorsan dolgozó idegek hantáit megunják az érzékelt dolgokat, újakat kivonnak­ feldolgozásra. A szervek nem tudnak megszokni semmit, mert ami megszokott egyszersmind unalmas. Az agyvelő­ lázasan működő sejtjeinek fokonkint erősebb izgató behatásokra van szük­­­sége. •­­­ Tessék csak megnézni a ma uralkodó di­­vat­ kórságot, az el fog bennünket vezetni a tár­­sadalom nyavalyáinak forrásához. A divat kórság, mely az emberi élet min­den vonatkozását­­ megfertőzte­te, mi egyéb, mint az emberi szellem szépészeti élvezetének túlcsapongása, beteges elfajulása, bujasága.­­—< Ez képezi a társadalmi vétkek jó részének " for­rását" és szaporitó­ját, melyek közé bátran oda­­sorolhatjuk az egy-gyermek-rendszer­ű nemzet­­gyilkoló bűnét is.. Kém. állítjuk, hogy az egy-gyermek-rend­­szer keletkezésének oka a divatkórság, hiszen annak igen sok oka van; de hogy az eszthetikai

Next