Magyar Szó, 1904. június (5. évfolyam, 129-154. szám)
1904-06-01 / 129. szám
2129. szám. JAGTAR SZÓ T 1904. június 1. ------------------------------------------------------------------------------------------------- -------— . — I. t.cz.-ben — tehát már törvényben — megígérte azzal, hogy 1899 január elsején életbelépjék az önálló vámterületet. E helyett azonban, alkalmasint szórakozottságból, az ischli klauzulát léptette életbe. Kivánhatja-e hát egy ilyen szórakozott politikus, hogy bízzunk ígéretében? Kivánhatja-e kivált azután, miután taktikából már a szabadelvűséget és a 48: XX. ügyét egyaránt cser-O Ci/ Ciíbenhagyta. Látván, hogy az új párt vezére ,milyen széles következetlenséggel taktizál, hogyan értékeljük a nemzeti állam kiépítésére vonatkozó ígéreteit? Más politikus előbb tesz ígéreteket, s ha kormányra jut, akkor esetleg beváltja, vagy nem váltja be. Bánffy fordítva teszi. Előbb, mint kormányelnök, nem vált be semmit azokból, amiket később, mikor már régen megbukott, ígér, hogy be fog váltani. Tudniillik majd akkor, amikor kormányelnök volt. Ő nagyméltóságú pártja különben azt mondja, hogy Bánffy kormányelnök korában azért nem érvényesítette ezt a nemzeti programmot, mert akkor ő a szabadelvű párt programjaja alapján volt miniszterelnök, ez a programul pedig nem volt önálló vámterületi. Nos, ez a leglesújtóbb önítélet, mert bizonysága annak, hogy Bánffynak magának tulajdonképpen nincs is programmja, s mindig elfogadja másoknak azt a programmját, amellyel hatalomhoz lehet jutni. Körülbelül ezek az okok, ám ezeknél fogva nekünk kívánnunk kellett, hogy báró Bánffy Dezsőt Szegeden ?hepálasszák. Mert ez az egyetlen módja, hogy az uj párt vezére a parlamentben ,az ország színe előtt végleg lejárassal tartalmatlannak bizonyítsa be a saját programmját, s ezzel egyidejűleg igazolja, hogy a mi bírálatunk az ő új szerepléséről helyes és találó. Minket azonban nem vezetnek személyes szempontok. Igaz, hogy Bánffy az 1901 február elsején megindult Magyar Szó"-t egészen 1903 júliusáig letagadta a föld szintéről, mondván, hogy ő ígéretet tett, hogy a Széll-rendszert nem zavarja. Pedig a ,,Magyar Szó" ugyancsak zavarta e rendszert. Arról ezúttal nem nyilatkozunk, hogy 1900 február elseje és 1903 júliusa között Bánffynak csakugyan soha semmi köze sem volt-e a „Magyar Szó” működéséhez? A fő az, hogy ő megtagadta velünk a szolidaritást, mi tehát fel vagyunk ezáltal mentve és joggal tagadjuk meg, a szolidaritást viszont ő vele. . . Ámde személyes okokból ennél tovább nem megyünk. Lépteinkben csupán a köz érdeke vezet. A közérdek parancsát követjük, ha rámutatunk Bánffy nagy tévedéseire, hogy szövetkezik a szabadelvűség ellen, s kompromittálni és szétrobbantani akarja a Kossuth-pártot, hogy ennek romjain a klerikálisok szövetségében rákényszerítse magát a koronára. Hogy milyen programai alapján, az (saját önvallomásából ítélve) ma még bizonytalan. Mi lehet a feladatunk ilyen körülmények között nekünk ! Röviden összefoglaljuk. 1. Ledönteni nem ugyan valami nagy,benső diadalérzettel — a bálványt, amelyet jóhiszemüleg magunk tisztítottunk meg a méltata mit rádobált sártól. Ledönteni a magyarság, szabadelvűség és protestantizmus iránt tartozó hűségből. 2. Megvédeni a szabadelvűséget a Bánffyt kihasználó klerikálisok ellen. .3. Megoltalmazni a függetlenségi pártot Bánffy híveinek és lapjainak állandó’ gyanusítgatásai ellen. Tisztán tartani a függetlenségi eszmét, hogy ezt Bánffy ki ne használhassa tetszése szerint a saját hatalmi czéljaira, úgy, amint fájdalom. Apponyi már kihasználta 1899-ben, amikor a Kossuth-párt elejtette az önálló vámterületet, csak, hogy Apponyi a Lloyd-klub tagja lehessen. 4. Gondját viselni.a 48: XX. végrehajtásának, Tiszának rendkívüli érdeme, hogy a 48: XX-at programúiba vette, s ezáltal kényszerítette a többi pártot is, hogy a nevezetes törvényczikk végrehajtását programmjukba vegyék, vagy legalább tűrjék. Valamennyi között egyedül Bánffynak volt mersze — magától érthetőkig csak taktizálás czéljából — ebben is zavart csinálni:■ alkalmasint abban a hiszemben, hogy őt, a konvent elnökét, csak nem fogják ilyen taktizálással megvádolni, még ha igaz is a vád* Minő ellentéte Bánffynak a politikában Tisza István. Az taktizál és csakicsavarja a dolgokat, Tisza egyenes, határozott, szókimondó és szavatartó. Amit programmjául vallott, megtartja s a programm. egyes részeit gyors egymás* titánban beváltja. Nagy ambiczióval fogott nehéz hivatásához. Ettől az ambi* cziótól és ettől a határozott erélytől várjuk, hogy a szövetkezett klerikálisokat megtörje s megsemmisítse. De a klerikálisok elleni küzdelemben viszont a Kossuth-pártra vár a leg* dicsőbb feladat. Az hogy támogassák a szabadelvűiséget a klerikálisok ellen. De csak úgy, hogy azért se a függetlenségi eszmét el ne ejtsék, se pedig magukat másoknak —bárkinek is — magánczéljaira kihasználtatni ne engedjék. Segítsen Tiszának leverni a klerikálizmust, de azért tovább is tartsa magasan a függetlenségi lobogót. Két püspök beszéde i— Antal Gábor dunántúli ev. ref. és Zelenka Pál ág. evangélikus püspök megjegyzései a népoktatási törvényhez.— Antal Gábor dunántúli ev. ref. püspök a közoktatásügyi ankét szombati ülésén nagy fontosságú beszédet mondott, melyet lapunk tegnapi számában érdem szerint méltattak. Sajnálatunkra EGYGYERMEK-RENDSZER ÉS DIVATKÓRSÉG. Írta: Lukácsy Imre. A magyar nemzetet újabb időben két sorvasztó nyavalya pusztítja: az egyik a kivándorlás, a másik az egygyermek-rendszer. Amaz a nemzet élő tagjainak számát apasztja, emez a leendő tagok gyökerét tépi ki. Az elsőt egészséges jelenségnek lehetne tekintenünk, ha a nép rohamos szaporodásának természetes következménye volna, de fájdalom, a tünetek azt mutatják, hogy a nálunk honos kivándorlás nem a nedvdus törzs terjeszkedni vágyó lombkoronája, hanem a törzs betegségét jelző, veszedelmes gyökérhajtás, mely a táperőt a törzstől és annak lombjától szívja el. Nagy baj, de legalább látható s külső segédeszközök idejekorán való alkalmazásával elhárítható. A másik betegség azonban a nemzet törzsének belsejében támadt, mely láthatatlanul pusztítja a nemes részeket. Itt nem segít a metszőkés, vagy kapa; itt valami belsőleg,ható gyógyitószerről s gyógyitó módról kell gondoskodni. A kivándorlás kérdésével ma már nemcsak a sajtó, hanem maga a törvényhozás is foglalkozik, s valószínű, hogy azt, ha nem is egyszerre, de lassankint a helyes megoldás felé vezeti. Okos körültekintéssel, finom tapintattal, helyesen alkalmazott metszéssel vagy • czelszerű irányítással a fattyúhajtást el lehet távolítani, esetleg termést nyújtó csemetévé nevelni. Azonban mit tegyünk a nemzet s kiváltképpen a magyarság vérvezető ereit megfertőző betegséggel, az egygyemek-rendszerrel"! A törvényhozás, közigazgatás, sőt a’z"egyházi élet nagy orvosai tehetetlenül állnak vele szemben. Egy-két vármegye közigazgatási hatósága kísérletezik, hogy miképpen indíthatna országos mozgalmat a kar gyógyítása érdekében, de kevés visszhangra talál. Általában olyan titokteljes és megközelíthetlen nyavalyának tekintik, melynek megakadályozására a rendelkezésre álló erőket nem tartják elegendőnek, újak létesítéséhez pedig sem kedvet, sem képességet nem éreznek, vagy' ha' éreznének is, de a kórt foglalkoztató nagy anyagi kérdések miatt időt nem találnak. Itt, a baj. Hiszen csak legyünk elfogulatlan szemlélői a tényeknek: nem azt látjuk-e, hogy a törvényhozás házától lefelé az utolsó bakiéiig, , a kunyhóban tengődő koldusig, mindenütt az anyagi megélhetés ingerli tettre az erőket , mégpedig oly elemi erővel, hogy ez minden másnemű köz- vagy erkölcsi • indító okokat a legnagyobb erőszakossággal szorít háttérbe. Mellékes a haza és annak érdeke, mellékes a vallás, és annak igérete, mellékes az erkölcs s megsértésének következménye, mellékes minden nagy gondolat, eszme, mely az egyetemességnél áll vonatkozásban, csak egy nem mellékes, a társadalom ítélete, valamint a társadalomban élő egyénnek kielégithetlen esztkétikai bujasága. Nemn találok más kifejezőbb hevet annak a bomlott szellemi áramlatnak kifejezésére, melybe a legfényesebb palota tulajdonosától az utolsó várogvetőig mindnyájan űzünk, s melyet közönségesen „a kor igényei növekedésének*' nevezünk Ha a korszellemnek nem ti szói, hanem parton álló szemlélői lennénk, megdöbbenve, elrémülve kellene néznünk azt a vészteljes szellemi forgatagot, melybe a társadalom s az azt alkotó egyének jutottak. Hiszen a kor igényei ma már, minden egyén előtt mint mesebeli kielégitletlen szörnyetegek állanak. Nincs ember, aki helyzetével elégedett lenne, mert az elégedettséget a társadalom ítéletétől teszi függővé. Ez pedig senkivel nem elégedett. Nem nevezem ezt bűnnek, még csak veteknek sem, mert ehhez okvetlen szükséges, az öntudat jelenléte; korunk pedig öntudatlanul jutott erre a kétségbeejtő szellemi lejtőre. Némi bűn ez, hanem a rohamos, gyakran erőltetett, egészségtelen szellemi fejlődésnek természetes következménye. A mesterségesen elfinomított lelkűeket bántja minden, ami közönséges, ari természetes: a gyorsan dolgozó idegek hantáit megunják az érzékelt dolgokat, újakat kivonnak feldolgozásra. A szervek nem tudnak megszokni semmit, mert ami megszokott egyszersmind unalmas. Az agyvelő lázasan működő sejtjeinek fokonkint erősebb izgató behatásokra van szüksége. • Tessék csak megnézni a ma uralkodó divat kórságot, az el fog bennünket vezetni a társadalom nyavalyáinak forrásához. A divat kórság, mely az emberi élet minden vonatkozását megfertőztete, mi egyéb, mint az emberi szellem szépészeti élvezetének túlcsapongása, beteges elfajulása, bujasága.—< Ez képezi a társadalmi vétkek jó részének " forrását" és szaporitóját, melyek közé bátran odasorolhatjuk az egy-gyermek-rendszerű nemzetgyilkoló bűnét is.. Kém. állítjuk, hogy az egy-gyermek-rendszer keletkezésének oka a divatkórság, hiszen annak igen sok oka van; de hogy az eszthetikai