Magyar Szó, 1951. december (8. évfolyam, 284-309. szám)
1951-12-02 / 284. szám
Németh István. Az akácerdő békésen hallgat. Köröskörül minden mozdulatlan. Még levél sem zizeg, lepke sem száll a tarlón. Nyomasztó délutáni csönd nehezedik a tájra Nyárvégi nap heve tikkasztja a határt. Az osztag ott pihen az erdőszélen. Mindenki alszik. A harcosok kidőlten nyúlnak el a fiatal akácos tövében. Szétszórtan, mint egy elhullt kurucsereg. Az éjszaka hosszan meneteltek s most rájuk fér a pihenés. Csak az őrszem áll rendületlenül, éberen Fegyvere a vállán, sapkáján a csillag, szemében harcias tűz fénylik Figyel. Messze néz, torony iránt, a faluját látja. Temploma tornyán csillog a napsugár. Még valaki virraszt: Szófia, az osztag kedvence. Cserje árnyékában ül és mereng. A távolban méláz, csakúgy, mint Jóvó, az őrszem. A délibábban úszó falut látja s azon túl es a kisváros utcáit: kacagó diáklányokat, pajkos inasokat, békés polgárokat. A békés életet. S ott jár valahol a városban, mint régen s Jóskát várja, az örökké hallgatag, okos szemű barna fiút, akinek szeméből oly sok szépet lehetett olvasni nyári éjszakákon. Most két éve utoljára. Most két éve. Azóta már csak emlékeiben él a város. Az utcákon most zöldruhás barbárok járnak- megszállók. S Jóska, vájjon hol lehet? Vájjon őt hová sodorta a háborúk szele? Valaki közeledik. Lába alatt lapul a páfrány. Szófia felretten. — Te vagy, Bóró? — Én. — szól az osztagparancsnok. Bóró közelebb jön s a határt kémleli. Roppant nagy ember. Olyan, mint egy római bajvivő. Fekete mundért visel, csizmát hord s az aszaló hőségben is állig begombolkozik. Igazi katona: partizán. Gyanakvó pillantásokat vet a falura. Mogorva arcán megnyúlnak a ráncok, rosszat sejtve. Szófia is feláll. — Miért nem pihensz? — feddi a parancsnok. — A futárt várom, — válaszol a lány. A partizán kevesett beszél. A bujdosás, a villongás hallgatásra bírja. Több szó vagy dal csak az erdő mélyén csendül ajkán. Mert ott a partizán szuverén úr. Idegent nem fogad be sűrűje. Nem gázolhat benne. Az erdő szélén már jó az óvatosság, szükséges. Hallgatnak is, mint két élő titok. A futárt várják, de nem jó, késik. Még az éjjel meg kellett volna érkeznie a városból. Báró türelmetlen, mert orvost várt a küldönccel, hogy a sebesülteket gyógykezelje. Szófia meg azon remeg, hátha hírt hal! Jóskáról, akinek nagy, fáradt szemeit, hiába, kétesztendei bujdokolás után sem tudja felejteni. Bóró csendesen szól — Elfogták. — Csak késik, — rebegi Szófia. — Indulunk, — mondja Bóró közömbösen. Az aggodalom azonban mégis leri az arcáról. Szófia megsemmisülve hallgatja. — Úgyis hiába várnánk. A lánynak minden szó egy szivszúrás. Kérni, könyörögni szeretne, de restelli. — Alkonyatkor megyünk. Itt könnyen rajtunk üthetnek, — szól most Bóró ridegen és elindul. A szerelem felülkerekedik a szemérmen, a fegyelem is. Szófia megállítja roppant parancsnokát — Ne induljunk meg, Berő, várjunk. Tudom, hogy jönni fognak, érzem. Két ember áll az erdőszélen: a rideg férfi és a törékeny lány. Szótlanul. A lány tekintete kér, könyörög, a férfi meg áll mozdulatlan s kutatja a szomorú leányarc gondolatait. Az előbb még a szó sem segített, most a tekintet is elég. Megértik egymást. Báró némán int: megvárják a futárt. Az akácerdőn túl végtelen kukoricatáblák, falvak és tornyok mögül előbúvik a bíboros alkonyat Zizeg a kukoricás. Néhány ember töri magát, benne. Elől a futár. Úgy szökken az éles lombok közt, mint az üzött vad Néha megáll, villog, fülel, csupa szem, s utána rögtön elnyelik a sorok. A többiek nem győzik követni. Jóska csendben tűri a nehéz kutat. Arcét megsebezte az érdes levél, kiserken a vére, mintha megostorozták volna, mégis hallgat. Gondolatát az az ismeretlen világ köti le, amely felé tart. Odahagyott édesanyját látja, amint fájdalommal keresi féltve őrzött egyetlen fiát. Mennyit szenved majd a szegény, meggyötört öregaszszony. S bánatát még el sem mondhatja senkinek, mert tudja, jól tudja, hol a fia. Hányszor beszélgettek kettesben. — Édesanyám, ha elmegyek, ne keressen. — Maradj fiam, itthon nyugalomban. Kegyetlen a háború: öl, pusztít. — Igen, anyáim, öl, pusztít, bátrakat és gyávákat egyaránt De én nem akarok gyáva lenni. S az öregasszony, szegény, ilyenkor mindig halk zokogásba kezdett. Siratta békés életüket, amelyet Jóska veszélyeztetett. Pedig ha tudta, hogy az a béke és nyugalom csak látszólagos volt! Itt, a kukoricásban van igazi nyugalom, béke. Szófia biztos megértené. Szófia! Ugyan, merre járhat most? Két éve nem látta, ki tudja, látja-e még? , A futár hirtelen megállt. Hereföld szélére értek s kémleli a tájat Az öreg orvos is közelebb jön. Eddig hősiesen viselte a gyaloglást. Étlenszomjan. De most megrogygyanva kérdi. — Meddig megyünk még? A futár nem válaszol. — Mikor érünk oda? Erre sem felel. Tovább nézi a határt Újra szól a doktor: — Csak nincs ellenség a közelben? A futár nagyon óvatosan megfordul. Mogorván ránéz az orvosra, nem szól semmit, de látszik rajta, hogy pokolba kivonja a félős öregurat. Elindulnak a dűlőútra. Onnan már látható az akácos homokpuszta. Közelednek az osztaghoz. Egynapi késéssel. Esteledik. Az akácerdő szélén ébred a tábor. A fákat már esthomály borítja s alattuk sötét árnyként mozognak a harcosok. Szófia és Bóró most is szembenéznek. A férfiről villámuk a harag, a lény szeméből meg hol remény, hol kétségbeesés csillog. Bóró robosztus termete kísértetiesen megnyúlik a homályban. Olyan, mint egy koronátlan vén fatörzs. Szófia meg csak áll, csak áll előtte reszketve, mint megrémült fürj a gyerek tenyerében. — Állj! Ki vagy? — kiált az őrszem. — Hírnök a faluból. S Bóró már hallja is. — Az ellenség elhagyta a falut és útban van az akácos felé. Csakugyan motorberregés hallatszik. Mozdul az osztag. Csendben, hallgatagon, hideg nyugalommal készülődnek a harcoso, mint valami halk, fegyveres erdei manók. Báró szállás alakja megtanítja a libegő árnyakat. — Irány az erdő belseje! A motorberregést már egész közelről fújja a szél. Hirtelen csend. Szófia még most is vakásig néz bele a sötétbe. Mintha látná, valaki fut az erdő felé, sebesen. Utána még kettő, a lány már ismeri, hogy a futár. Egy golyó meghasítja a sötétet. Majd még egy, kettő, három, egész sorozat. Kezdődik a fénylő golyók csodálatosan szép, gyilkos színjátéké. Jajoing az ólom, hangját visszaadja az erdő, sivalkodva. Báró hívja a lányt: az osztag indul, neki is menni kell, csak az előőrs marad. A három futó besurran az akácosba. A küldönc rémült képpel parancsnokára lel. De nincs idő a beszédre. Mennek a sűrűbe. Szófia szive felrepes. Jóska is látja a lányt. Egymáshoz mennének, de Jóska megdől, mint a kivágott fa s földre hull. Szófia mellette van, emeli. Egy villanásig ölelkeznek, szorítva egymást Újra golyó süvit s ők ketten elhullanak, mint két virágszál a viharban Az osztag már az erdő mélyén gázol. Két fiatal vére áztatja a szomjas bánáti homokot Az erdő örök mesét suttog két halottjának. TALÁLKOZÁS Hangya András: Rajz Galamb János: ESIK, ESIK... A csillagok a függöny mögé bújtak, akár szoknya mögé csöppnyi gyerekek. Szélverte levelek növesztik hamat és a felhők könnye halkan megered. Hűvös vízcseppek hullnak pengeként, áztatják rajtam a gépszőtte burkot. Szívem szeretnék megmosni, szegényt, hogy piros legyen és életes, nyugodt. Esik, esik... Csurom vizes minden. Bárkáért zokognak kicsi levelek. Csak én hallgatok, bár sajog szívem. . Sírnék, de az ősz meglopta könnyemet. MIT MESÉLHET... Mit mesélhet a fény és az árnyék, ilyenkor, este, egy beteg szívnek, melyre a bánat túl sűrűn rálép és körötte csak vércsék keringnek? Hiába álmodik puha kézről, mely takarná, óvná minden bajtól és úgy állna mellette, mint érc őr, ki a lidérccel is bátran harcol. Messze van nagyon, akiért dobog a szíve, ez a tűzpiros ékszer, mely vért zokogni oly sokszor szokott, ha csillagfénnyel terhes az éjjel ... Lágy asszonytenyér, be kellenél most és szelíd hang, félelmet kergető, hogy szívemről a kínokat lemosd, mert szunnyad a lét s ébred a temető. Ezt meséli rámhulló lámpafény 5 fánc’ testem szédülő árnya neked, ki épp oly árva vagy szegény mint nélküled én, ki jötted várja. Cs. M., Ada: Mi nem tudjuk, hogy az 1 hold 593 szögöl föld után mennyi jövedelme van. A gyermekpótlékra vonatkozó rendelet értelmében azok a gyermekek jogosultak gyermekpótlékra, akiknek szülei nem rendelkeznek 2 hektárnál nagyobb megművelhető földdel, vagy pedig 2 hektárnál kisebb gazdaságuk adó alá eső jövedelme nem haladja meg a 3000 dinár évi összeget családtagonként. B. L., Csóka. — Két első verse jó, majd sort kerítünk rájuk. Kérjük, írja meg teljes nevét és írjon néhány szavas életrajzot, hogy megismerjük egy kicsit közelebbről. Kedden: a „Vas Péter“ bemutatója Kedden este vajdasági magyar szerző színművét mutatja be a szuboticai Népszínház. Bogdáni Sándor „Vas Péter" című társadalmi színműve kerül előadásra. A darabot Pataki László rendezi, a szerepeket pedig a társulat kipróbál erőnek'.'ák. Képünk a „Vas Péter” első és második felvonásának dazlettervezetét ábrázolja. Maxim Gorki: Gyermekéveim A noviszádi „Testvériség- Egység“ könyvkiadó vállalat újabb magyar fordítású könyvet juttat az olvasóközönségnek. Ugyanis Maxim Gorkijnak, az orosz realista írók egyik legkimagaslóbb alakjának „Gyermekéveim“ című regénye most került forgalomba. Gorkij azoknak az íróknak egyike, akik műveikben igaz képet adnak koruk és elsősorban a cári Oroszország állapotáról, gazdasági, társadalmi, politikai ellentmondásairól, felfedi azokat a válságokat, melyek szükségszerűen a forradalomhoz, a nép, a tömeg óriási megmozdulásához vezettek. Ő volt az elsők egyike, aki megértette, s meg merte mondani, hogy a nemzet nem egyes kiváltságosokban, hanem a nagy tömegben él tovább. Magyar fordításban most megjelent „Gyermekéveim“ című regényében saját szomorú, viharos gyermekéveit írja le. Regényében azonban nemcsak az ő szomorú sorsa elevenedik meg, de ott él a cárizmus béklyói alatt sínylődő nép, a külvárosi szűk, piszkos utcák lakóinak, a rongyos, éhes kis utcagyerekeinek szomorú de igaz világa. Gorkij már ifjúsága kora éveiben megismeri az élet viharos, nehéz útját, már mint gyermek minden támasz, segítség nélkül lép a világba s éppen ezen a küzdelmei utón ismeri meg a tömeg nyomoruságát, így érti meg az írni-olvasni nemigen tudó, minden kulturális élettől elmaradott munkásság szavát. Ez adja kezébe a tollat, hogy a nemzet, a nép hangján szólaljon meg. Maxim Gorkij „Gyermekéveim“ című regénye kapható a könyvkereskedésekben. Figyelmébe ajánljukmindazoknak, akik egy igen szórakoztató és értékes könyvvel kívánják gazdagítani könyvtárukat. Új színházi lap A szuboticai Népszínház szakszervezeti csoportja Mirko Huszka szerkesztésében színházi lapot indított, amely horvát és magyar nyelven jelenik meg. A lap „NASA PO ZORNICA — A MI SZÍNPADUNK“ címmel indult és célja, — az előszó szerint, — az, hogy a színház új közönségével még szorosabb és biztosabb kapcsolatokat teremtsen s hogy ezáltal is erősítse bennük az általános színházszeretetet. A szerkesztőség e cél érdekében együttműködésre hívja fel a közönséget s reméli, hogy az a lapon keresztül kifejezésre juttatja majd benyomásait és észrevételeit a színház munkájáról és terveiről. Az első szám egyelőre a három szuboticai együttes műsoron lévő darabjainak szereposztását és ismertetését hozza. Mint ilyen, kétségtelenül hézagpótló és hasnos. A közönség, ha igen röviden is, de pontos irodalmi tájékoztatást nyer a bemutatott darabról és annak szerzőjéről. A közönségnek munkatársi minőségben való bevonása, illetve együttműködése a lap szerkesztésében kétségtelenül még érdekesebbé és vonzóbbá fogja tenni ezt a különben igen ízlésesen kiállított kis lapot. „A tál SZÍNPADUNK“ 1 '-amalfi oldalon i°l°nf meg. A tervek szerint havonként egy számmal lépnek a közönség elé.