Magyar Szó, 1952. január (9. évfolyam, 1-26. szám)

1952-01-01 / 1. szám

B. Szabó Györgyi JÓZSEF ATTILA Tizennégy év múlt el tra­gikus halála óta. Utolsó perceiről így emlé­kezik meg a krónikás: »Viktor Hugo verseket ol­vasott, nagy kedvvel és hoz­záértő bámulattal. Estefelé sétálni akart, már sötétedett, fél hét volt. »Mindjárt visz­­szajövök«­, mondta a nővé­reknek, »ne zárjátok be az ajtót. Sétálok, kiszellőztetem egy kissé magam« Ekkor ment ki a sáros utcán át az állomásra, ahol egy Pest felé induló tehervonat rostokolt. Hogy itt mi minden fogta el, mire gondolt, mi világosodott meg előtte, mint pokoli láng, vagy mennyei fény, az örök titok, mert erről már sem írásban, sem szóban be nem számolhatott. Mire az állo­mástól egy rövid kőhaj­­tás­­nyira ért, lassan gyorsuló in­dulásba kezdett a szerelvény. Szemtanuk állítása szerint, — három diákgyerek volt a szemtanú, — ekkor futásnak eredt, a sorompó alatt átbújt és két kocsi kerekei közé fe­küdt óvatosan, de döbbenetes elhatározással. Előbb csak két kezét fektette a sínekre, behajolva mélyen a kerekek alá, hogy utána visszavon­hatatlanul, a lendületben lé­vő vagon kiálló vaskampója, lépcsője, vagy összekötő lán­ca szétroncsolja okos fejét. Rettenetes halálát a vissza­térésére várakozó nővérek­nek tisztességtudóan a falu bolondja jelentette.« A balatonszárszói föld csak a sovány, véres és összeron­csolt testét ölelhette magé­hoz. — Életművét azonban nem tudta kikezdeni az enyé­szet: költészete konokul és szüntelenül tovább munkál új nemzedékek tudatában. Tizennégy esztendő múlt el ezóta. Európa felett már végig­vonult a második világhábo­rú vérzivatara de az embe­riség ma ismét nyugtalanul és éberen figyel ki ,az éj­szakába, új viharok születé­sét sejtve. A hazájában, ahol idegen az úr, azóta »problematikus« költőnek minősítették: élet­műve és költői magatartása a »szocialista« ország írói előtt nem lehet eszmény és példakép hisz költészetében a harcos és forradalmi hang gyakran váltakozik a pesszi­mizmus, a kiábrándultság, a csüggedés és az egyéni fáj­dalom szubjektív kifejezésé­vel. A »mellőzött« költőt azon­ban nem lehet egykönnyen felejteni, s József Attila mű­vei a magyar népet »nem kö­zépiskolás fokon« úgy tanít­ják ma emberségre, magyar­ságra és a való világ dolgai­nak józan megismerésére, mint életében a költő, a fa­sizmus európai térhódítása­kor, a nagy vérzivatar elő­estéjén József Attila életműve ki­állta a viharok próbáját, túl­éli a »mellőzés« és »szám­űzetés« minden keservét és elpusztíthatatlanul hirdetni fogja, hogy a huszadik szá­zad első évtizedeiben közöt­tünk élt és érzett, gondolko­dott és alkotott egy költő, aki tegnap még kortársunk volt és akinek a neve ma ott ragyog a legnagyobb magyar értékek. Petőfi és Ady mel­lett Sorsszerűséget, a magyar lángelmék közös végzetét vé­lik sokan felismerni tragikus pusztulásában és mintha fél­így énekelt a költő Ady emlékezetét idézve de sorai ma megdöbbentő időszerűség­gel visszhangozzák félben­­maradt életművének kérdé­seit, melyek eddig megvála­szolatlanok maradtak Művészi hagyatékának ke­vés méltatója, de annál több érdemtelen, kamatoztatója, el­ferdítője, tudatlan és lelkiis­meretlen sáfárja akadt. Ha­zájában nevét ma tudomány­­egyetem, kollégiumok, kul­túrintézmények, parasztszö­vetkezetek és vállalatok vi­selik, de — bármennyire pa­radoxonként hat is — a »pro­letár-utókor« mindmáig meg­feledkezett a költő összes mű­veinek gondos, megbízható szövegkritikai kiadásáról. A­­felszabadulás« utáni kiadá­sok semmiben sem térnek el a nép­ellenes uralom idején megjelent és a cenzúra által megcsonkított kiadásoktól. A költemények eredeti szövegé­nek helyreállítására a költő kéziratban maradt hagyaté­kának rendezésére, a sajtó­ban hagyott életműve is a­­ magyar költő társtalanságá­­nak, számkivetettségének tet­szetős tételét látszana iga­zolni. Ne áltassuk magun­kat. József Attila tragédiája nem a magyar költő végzetes sorsát, nem a magyar mű­vész tragikus kiúttalanságát bizonyítja és távolról sem tartalmazza a magyar költő társadalmi szerepének a ta­gadását. Tragédiájában, — az egyéni lelki diszpozíciót, az érzelmi élet telítettsége mellett természetesen a tár­sadalmi erők kihatását kell elsősorban szemügyre ven­nünk, melyek együttesen — az osztályharc egy meghatá­rozott stádiumában — siet­tették a költő szánalmas pusz­tulását. Halála nem a balaton­szárszói öngyilkossággal kö­vetkezett be, hanem jóval előbb. Vagy csak most kö­vetkezik be, amikor hazájá­ban életművének értékét ki­csinyes filiszterek kétségbe­vonják és tagadják? ■ van elszórtan napvilágot lá­­­­tott írásainak összegyüjtésé­­­­re még ma sem akadt lelki­­ismeretes szöveg­gondozó, de kiadó sem »S mondd, mit érlel annak a sorsa ki költő s fél és így dalol; felesége a pad­ot mossa s ő másolás után lohol; neve, ha van, csak áruvédjegy, mint akármely mosóporé, s élete ha van érte még egy, a proletár utókoré?"« Számunkra József Attila neve nem »áruvédjegy«, ha­gyatéka és tanítása kínzó, nyugtalanító,­ de nem terhes örökséget jelent. Szövetsége­sünk a költő, fáradhatatla­nul közreműködik a testi és szellemi kizsákmányolás alól felszabadult új nemzedékek emberi és érzelmi életének ga­zdagításában Életműve, a maga tragikus befejezetlenségében is. az el­lenforradalom korának ma­­radandó értékű művészi kife­jezése Versei a költészet és a tár­sadalmi valóság közötti ösz­­szefüggés bonyolultságára vetnek fényt és e viszony ko­rántsem fedheti fel a versek önéletrajzi elemeinek gondos kicédulázása alapján írói attitűdje nem kiragadott vers­sorok vagy strófák alapján válik érthetővé hanem fel­tételezi egész életművének gondos elemzését, verseinek keletkezési ideje a versbe­­fagganás társadalmi és egyéb­­­ni feltételei nem kisebb jelen­­tőségű tényezők, mint a vers alapgondolatából követ­kező tartalmi- és stílus­jegyek, vagy mint a költe­mények verstechnikai és nyel­vi eredményei Lehetetlen fel nem fedezni, hogyan álla­nak ezek a verselemek állan­dó, termékeny és eleven köl­­csönhatásban. Egy ízben így nyilatkozott költészetéről: »A rím és a ritmus Ugyan­úgy hozzátartozik az él­mény kifejezéséhez, ahogyan az alany és állítmány a gon­dolatokhoz. A vers ritmusát és rímeit a vers anyaga szü­li s az élmény a kifejezésre váró nyersanyag szerint vál­tozik Tökéletesen igaz, hogy az olyan vers amelyben előbb születik a rim, a rit­mus a versmérték és a mon­danivaló ehhez igazodik, ér­­­­telmetlen játék ...« Költészetének egyik alap-1 . motívumaként jelentkezik az a kísérlete, hogy az ellenté­tet a költészet és a valóság között, az érzelmi élet mély­sége és az adott társadalmi lét bonyolultsága között , a költészet eszközeivel oldja fel. Innen következik életmű­vének egyik legjelentősebb költői eredménye: a művészi egység megvalósítása a sú­lyos tartalom és a csillogóan áttetsző költői kifejezés kö­zött. Ez a művészi egység a legnagyobb költői erőfeszítés eredménye lehetett és magá­tól értetődik, hogy József At­tila fejlődésének csak néhány periódusában nyert hibátlan és teljes művészi megoldást. Amíg a költő azonban elju­tott ennek a magasigényű szubjektív költői kifejezés­nek a megvalósításáig, vé­gigjárta a költészet »mester­­iskolája« mellett, az emberi szenvedéseknek azt a keser­ves útját is, melyben — az adott társadalmi föltételek között és az egész érzelmi élet komplikáltsága mellett — egy életnek kellett bele­pusztulnia József Attila költői jelentő­ségét korántsem a tartalom és a forma közötti ellentmon­dás művészi egységének hely­reállításában kell látnunk, de nem is abban az eljárá­sában, ahogyan a valóságot költészetté sikerül átlényegí­­tenie. Azt hiszem, hogy éppen olyan veszélyes és tudomány­talan eljárás József Attilát csak »pártköltőnek« feltün­tetni, mint amilyen elfogult­ság és esztétikai korlátoltság kell ahhoz, hogy költészetét a»klasszikus műveltség és kó­bor hontalanság, nagy gyer­meki rajongás és apátlan­­anyátlan világérzet, sötét csüggedés és felséges közbol­dogság eszményei­ közötti el­lentétek szintézisének tekint­sük, mint ahogyan teszik ezt például a magyar polgári esz­tétika képviselői Vajthó Lász­lótól Németh Lászlóig. A polgári esztétika elemzé­si módszerének egyik fogya­tékossága abban nyilatkozik meg, hogy a politikai és tár­sadalmi, sőt a forradalmi tartalmat ott látja meg csu­pán, ahol ez a tartalom jel­szavakban jut kifejezésre. Ezért képtelen felismerni a verselési elvekben és a vers formában létrejött forra­dalmi változások jelentősé­gét mely szükségszerűen következik be — a művészi tartalom és a művészi forma eleven kölcsönhatásának ered­ményeként. A másik veszély József At­tila műveinek értékelésében onnan következik, hogy az alkotó művészetet lényegé­ben felismerő szektán® ideo­lógia, mely a harmincas évek­ben elítélte József Attilát, mert költészete nem volt be­­skatulyázhatóan - »politikai költészet és nem volt napi agitációs jellegű sira­l ma a költő hazájában újra üldö­zőbe vette verseit. Ez a szek­­táns ideológia akkor is és ma is létrehozza a dogmatikus marxizmust, amely paran­csok, szabályok merev és élettelen előírások foglalata és nem életet adó életelem, mint a helyesen felfogott mar­xizmus. Ez a szektáns pro­letár aszkézia csak bizonyos társadalmi történeti helyzet­ben lehet indokolt, de nem lehet időtlen eszményképe a proletariátus magatartásának. József Attila a költészet esz­közeivel fejezte ki korának társadalmi valóságát. Nem­csak politikai törekvéseknek adott hangot, hanem költé­szetében osztályának minden emberi viszonylata is — ba­rátság, emberség, természet és szerelem — művészi kife­jezést nyert Nemzeti költő lett. József Attila a költészet esz­közeivel örökítette meg az imperializmus és fasizmus ko­rának szabadságellenességét, em­­erellenességét és az el­lenforradalmi korszak társa­dalmi ellentéteiben gyöke­­rező irodalmi élet szétdara­­boltságán felülemelkedve, ker­tészetében a harcos huma­nizmus eszméjét szólaltatta meg. Ezért válhatott a magyar élet egyetemességének mű­vészi kifejezőjévé és ezért hatják át legszubjektívebb élményeit is a közösségi élet nagy problémái, a nemzeti sors és a közélet alapvető kérdései. Az ellenforradalmi időszak irodalmi esztét­icizmusával szemben, József Attila a mű­vészet társadalmi szerepének és hatásának a követelmé­nyeit valósította meg művé­szetében, így lett a költő tanú és vádló egy személyben, egy népellenes és művészet-elle­nes korszak tanúságtétele és vádbeszéde hangzik fel köl­tészetében. JKOROKNAY-KIADÁS, szeged A „Nem én kiáltok" kötet belső címlapja József Attila sajátkezű ajánlásával »Meghalt? Hát akkor miért élik naponta szóval, tettel és hallgatással is? Miért békítik a simák alattomba lány-duzzogássá haragvásait? Földön a magyar és földben a költő, dühödt markában rögöket szerit, melléről égre libbent föl a felhő, de tovább vívja forradalmait.« József Attila sajátkezti bejavítása a „Nem én kiáltok” című kötetben József Attila JÓZSEF ATTILA NEM ÉN KIÁLTOK 1925 fCtvj , "A AJ r* / . W*-*- ***■ .» ^ . y cjLr yyt '-'2. ■#-' Csudálkozunk az életen cuk-tc* oy/' Ha mosolyog, De ha szomjazom, akkor friss patak, Az én kedvesem az egeknek nyílhat, De megcsókolni csak nekem szabad. 4 Haja szurokkal elkevert aranyi Harmatos erdők az ő szemei, Küszöbe el£ teritném magam Lábtörlőképpen, de nem engedi. Szavunk zugában megbuvik a­ csók, Testvéreihez lopva jön ide . . . Mező álmodhat össze annyi jót — Az én kedvesem a füvek szive. Este a csókok megszöknek velünk S végigfutván a világi téren, A hajnali égre leheveredünk És csak csudálkozunk az életen. Könyvsikerek­, terjesztési sikerek A toll emberei nagyon jól emlékeznek még arra, mi­lyen ára volt a régi Jugo­szláviában, hogy összegyűj­tött elbeszéléseikkel és ver­seikkel eljuthassanak a nagyközönség elé. Előbb ősz­sze kellett kaparniuk a nyom­dai kiadásokhoz szükséges pénzt, s aztán, — amikor így sikerült kiüriteniök zse­büket és végre napvilágot látott a könyv, — még csak akkor következett a dolog nehezebbik része­ a házalás Mert magának az írónak és legközelebbi barátainak kel­lett kilincselniök a feltéte­lezhető könyvbaráto­knál, hogy itt-ott elhelyezzenek egy-egy kötetet, s hogy a nagyközönség elé kívánkozó író legalább a befektetett pénzt visszakaphassa. Mert hát akkorjában valahogy úgy volt, hogy az írónak kellett áldozatot hoznia, hogy olva­sókra találjon. Hej, fordított világ! Arról­­aztán már szinte ne is be­széljünk hogy talán éppen ezért talán éppen az írók ilyen kiszolgáltatottsága foly­tán a közönség előtt nem­igen volt becsületük az itte­ni magyar tolforgatóknak. Valahogy nem is tekintették őket az irodalom komoly munkásainak, inkább afféle árujukkal házaló vigécek­­nek. Mostanában gyakran meg­­megállok a könyvkereskedé­sek kirakatai előtt, s öröm­mel látom, hogy egyre na­gyobb teret hódít bennük a magyar könyv is. Füzetek és vaskos könyvek, gyermek­mesék, versek elbeszélések, színdarabok, regények és po­litikai művek sorakoznak egymás mellett, egyre szé­pülő külsejükkel is kínálgat­­va magukat. A „Testvéri­ség-Egység” könyvkiadóválla­lat egyre terebélyesedő mun­kájának élő tanui ezek. A külföldi nagyok, a magyar klasszikusok mellett ott kí­­nálgatják magukat jugoszlá­viai magyar íróink legújabb termékei is, nem kell már házalni velük, a kirakaton keresztül is eljutnak az ol­vasók Nem állíthatjuk hogy itt, a­­ vidékünkön a régi idők­ben egyáltalán nem volt ol­vasóközönség De ez a kö­zönség csak a világi odalom é* ■»--»leg a magyarországi © Folytatás a 7. oldalon)

Next