Magyar Szó, 1953. május (10. évfolyam, 120-148. szám)
1953-05-20 / 137. szám
VÁROS A TŰZHÁNYÓ TORKÁBAN — Arábesi útijegyzetek Már két napja kráterban élek. Igazi tűzhányó-kráterban, amely körülbelül másfél kilométer hosszú és széles. Az idevalósiak — az angolok, akik már vagy száz éve élnek itt, és az arabok, akik szidják az angolokat, és a számtalan indus, kalmár, akik naphosszat boltjuk előttkuporognak — biztosan már rég elfelejtették, hogy tűzhányó fölött telepedtek meg. Az angolok számára ez nem újdonság, ők már régen vulkán fölött élnek. Egész birodalmunk olyan mint a tűzhányó. Az araboknak mindegy. Akár valahol Arábia szikrázó sivatagában, akár itt a pokoli ébenfekete homokon élnek, nem sokat változtat a dolgon. A hinduk titokzatos arcot csinálnak és sötét szemükben valami buddhista nyugalom honol. Pőre Gandhi-lábuk, áttetsző fehér lepedőibe burkolt törékeny testük, ruházatuk, az a fekete vagy fehér tenyérnyi sapka a fejükön, mindez valami különös nyugalmat áraszt ebben a vulkán fölött élő világban. Fő a kereskedelem. Igaz, nincsen semmi köze a Nirvánához, de legalább biztosítja a mennyországot ezen a földön. Még ha a pokol tornáca is, mint például ez az ádeni kráter. Aden, ez az angol fennhatóság alatt álló nagy arab kikötő csak bizonyos értelemben mennyország. Eden a kereskedők számára, akik valmikor régen vagy nemrégen partra vetődtek itt, mint hajótöröttek vagy szabályos hajójeggyel ellátott utasok, az arab félsziget délkeleti partján, aztán vagy örökre elhevertek a vulkán-homokban vagy meggazdagodtak mint Besse, a francia, aki már rég angol lett, és akinek a vagyonát 50—60 millió fontra becsülik. Ez a szerencsés ember ilyen irigylésre méltó vagyonra tett szert, bár 40 év során kétszer ment tönkre, de harmadszor is sikerült kihevernie a bajt. EP Annyi itt a kereskedő, mint a pelyva. Ha végigmegy az ember a szarajevói Csarsijára emlékeztető utcán, nem győzi bámulni a kisebb-nagyobb mindenfélével elmúltig megtöltött boltokat, amelyek roskadoznak a világ mindenféle lehető hulladékával. És ha valaki azt mondja, hogy ezek a piszkos vagy tiszta boltocskák szedett-vedett árujukkal félmillió dinárt is megérnek, szinte hihetetlennek tűnik. De rém mégis micsoda gyönyörű szikrázó fehér épületeket emeltek itt az embereit: boltokkal, és száz hotelszobával. Az államnak, vagyis az angol királynő kormányzójának 25 fontot fizettek egy négyzetméter területért. És milyen területért! Fekete vulkán homok ez, amelyen fű nem nő és két napig kellene ásni, hogy egy sírra valót kivakarjon belőle az ember. 25 font több mint 20.000 dinár. Tehát drága a föld a vulkán fölött. De az üzlet jól megy, bármennyire is panaszkodik ez az öreg arab kereskedő, akivel éppen beszélgetek, hogy sehogysem megy a boltja, amely fölött drága amiva cégtábla lóg. Aden szabad kikötő, de szabadkereskedelem nélkül. Azt mondják, az angolok megkötötték magukat és lélekzeni sem hagyják a szegény kereskedőt, a sterling-övezeten kívül. Pedig Amerikában annyi szép és olcsó dolog van. És olyan finom, zöld, egészséges dollárok. Itt pedig nagy ritkaság a dollár. Ülök tehát a vulkán fölött egy arab bolthelyiség félhomályában. A bolt egyben egy szomszédos ország díszkonzulának fogadószobája. Iszom a világ legjobb kávéját, az adeni mokkát, amelyben elvegyül Ararát illata a Yemen oázisainak illatával. Lassan szürcsölöm, a sivatagok és a szalonok isteni italát és hallgatom, ahogy a jelenlévő arabok gurgulázzák egyébként dallamos nyelvük számtalan torokhangját. Ülök és ájtatosan hallgatok, mint minden jó vendég, és várom, hogy megmagyarázzák, miről van szó. Végül megtudom, hogy a gazdára panaszkodnak. Az egyikük Kuwaitból, a perzsa öböl partján elterülő tartományból való (hajóval 7 nap, repülőgéppel 6 óra) és arról beszél, hogy az angolok milyen önzők, mindent maguknak akarnak. Az amerikaiak pedig állítólag nagy gentlemenek, igaz, hogy nagy darabot hasítanak le saját maguknak, de marad valami a hazaiaknak is. Amióta fellángolt a perzsiai viszály, Kuwaitból még bővebb sugárban ömlik az amerikaiangol kőolaj. Hallatlan a prosperitás azok számára, akiknek módjukban van odaférkőzni a vályúhoz, vagy a birtokuk véletlenül a petróleumforrások közelében fekszik. De az alant megbúvó kis nép is felszedhet egy-egy morzsácskát. Hiszen neki amúgyis ezer éven át elég volt Allah kegyelméből a morzsa is. Dicsérik szóval az arabok Amerikát, és készek mind a pártjára állni. Milyen hálátlanság! Néhány rongyos dollárért ilyen könnyen eladnák az angol kultúra és haladás évszázadát. Igaz, hogy ők azt mondják, hogy ez alatt a 100 év alatt az angolok nem értek rá sem iskolát, sem kórházat építeni az arabok számára, nem értek rá arra sem, hogy tisztességes életet biztosítsanak az araboknak. Igaz, Seik Omán közeli faluban a puszta peremén nagy tágas iskola van az arab gyermekek számára. 60.000 fontba került. Pompás épület, szó sincs róla. Láttam ezt az épületet, ha egy kicsit megváltoztatnák a homlokzatát, kifogástalanul festene valamelyik londoni újvárosban is. Vannak ilyen iskolák Adenban is, fiuk és leányok számára. Szép épületek. Van egy középiskola is. De mindez — mondják az arabok — csak arra való, hogy néhány gyerek megtanuljon írni és alázatos alattvaló legyen, sőt egyesekből hivatalnokok is lehetnek, de többre már nem vihetik. Több műveltségre nincs szükségük! Az sem igaz, hogy nincsen kórház. De hát olyan kicsi, hogy nem fogadhat be mindenkit. Van ez így más országokban is. Aztán néha egy-egy tekintélyesebb arabot befogadnak az európaiak számára épült szép, nagy kórházba is. 1§3z én arabjaim azonban nem értenek a szóból Azt mondják, jön egy angol, egészen közönséges angol, amilyen tucatszámra van Nagybritanniában és egyszerre belepottyan a gyönyörűen berendezett új lakásba, a szép fehér épületekbe, ott az öböl túloldalán vagy a villanegyedben, aztán gépkocsi, szobalány, háziszolga, stb. És otthon? Volt-e ilyen élete? Nem, mondják az arabok. Itt pedig ilyen az élete, így gondolkoznak ezek az emberek a sokezer éve kialudt vulkán fölött és a tűzhányó mintha újra ébredezne az emberekben. Ahogy éjjel fekszem a faágyon valamelyik nyomorúságos hotelszobában a kráterban (kráternek hívják azt a városrészt, ahol a bennszülöttek és a színesbőrűek élnek, amelyhez alig juthatna hozzá ebben az átutazókkal és üzletemberekkel zsúfolt városban. Úgy érzem, a két nyílt szintéri mozi és az utca zaján át mintha részkenne alattam a föld, mintha a tűzhányó kitörni készülne. És kérdezem magamban, vájjon az európai szeizmográfok nem jegyzik-e ezeket a fenyegető jeleket, vájjon ott Greenwich körül nincs értelmes jelzőkészülék, vagy az angol polgár valóban megszokta, hogy vulkánon él és nem is gondol a holnapra. Mert ugyanezt, amit itt mondanak ezek az emberek, ugyanígy elmondják mindenütt, ahol még megkövesedett érzéketlenségében és a valóság felé mutatott lenéző fintorral tartja magát a gyarmatbirodalom ahol emberek milliói sóvárognak műveltségre, jóllakásra, egészségre, emberi jogokra, arra, hogy ne csapják be az orruk előtt a jövő és az európai klubok, vendéglők, szállodák kapuit, itt sem, ezen az ő agyontiprott fekete földjükön. Csodálkoznak az angolok, amikor izgalmas híreket olvasnak Réniáról, a Mau-Mau mozgalomról, a »rejtőző emberek« mozgalmáról. Honnan teremtek egyszerre ezek a »rejtőző emberek«? Mau-Mau Nevetséges kissé ez a név európai fülnek. De csak Kéniától távol. Kéniában ez a név nem nevetséges inkább fenyegetően hangzik. Littleton gyarmatügyi államtitkár, amikor tavaly ősszel visszatért Kéniából kijelentette, hogy ezek többé-kevésbbé ut széli rablók ezek a Mau- Mausok Most már azt mondják Londonban hogy politikai mozgalomról van szó amely a fehér emberek kikergetéséért harcol. Honnan bukkant most ez elő »a brit korona egyik legszebb és legvirágíóbb gyarmatában?« Orosz kása ez, állítják egyesek. Dzsemo Kenyata, a »legális« afrikaiak vezére, akit Észak-Kénia egyik eldugott falujában a világ szemei elől elrejtve állítottak bíróság elé, azt mondják, Moszkvában járt. Nairobiban azt mondják az angolok, hogy az egész afrikai szovjet földalatti tevékenység központja az adis-abebai szovjet kórház. Az abesszin kormány cá föl, és azt állítja, hogy az ilyen híresztelések célja Abessziniát olyan viszályokba vonni be amelyekhez ennek az országnak semmi köze. Az angolok ragaszkodnak előbbi állításukhoz, hogy az adis-abebai szovjet kórház az afrikai orosz tevékenység központja. Az abesszinok, legalábbis a hivatalos nyilatkozatokból ítélve, nem egyeznek. De a Mau-Mau működik. Tekintet nélkül a rendőrségi terror, a csapatösszevonások, a hadihajók, a légihaderők minden megfélemlítő intézkedésére. Leütik a farmereket, meggyilkolják saját törzsfőnökeiket és a bennszülött spicliket, a gyarmati hatóságok cinkosait. Gyújtogatnak, mérgezik a jószágot, megsemmisítik az ültetvényeket. Barbarizmus! brikácsolják az alsóház felháborodott tagjai. Tűzzelvassal meg kell őket semmisíteni. — követelik a nyugtalan gyarmati telepesek. Malan, ott lenn, Dél-Afrikában, az a Malan, aki telepesítő politikájával és felüldözésével minden pusztulásra ítélt kolonizátor fasiszta élharcosává vált, fokozza a terrort, minden erejét megfeszíti, hogy bebizonyítsa politikájának indokoltságát és »haladó« voltát, pedig csak 2 millió gyarmatosító gazdag és zavartalan életét akarja biztosítani abban a dús és pompás országban, a Jóreménység foka körül, silcmillió benn,szülött verejtékén, akiknek még arra sincs joguk, hogy embereknek nevezzék magukat. Kéniában 30. 000 európai él, 6 millió afrikai rovására. Jól és kényelmesen élnek már évtizedek óta. Az afrikaiaktól elvették a legjobb földeket. Az afrikaiak bére százszorta kisebb mint az európai munkásoké. Földjük gazdagságából semmi sem az övéké. Igaz, az európaiak diszkertté varázsolták ezt a földet Aszfaltozott országutakon fényűző gépkocsik száguldoznak. A sivatagon át sínpár húzódik. Az örökké derűs égboltozatot nagy ezüstmadarak hasítják. A Viktória tó és a Rudolf tó partjain olyan helyek vannak, amelyek biztos megérdemlik az emberi éden nevet. Villanyvilágítás, fényűző szállodák, pazar kirakatok, színház, mozik, golfpályák, kórházak, szanatóriumok. Akárcsak Angliában. És még szebb itt, mint Angliában. De kinek? A hatmillió feketének, vagy a 30.000 fehér embernek? Sőt még csak nem is mind a 30.000-nek. Csak egy részüknek. Az elitnek. A gazdagoknak. Mit csináljanak hát ezek a fekete emberek, akik csak egy részt akarnak földjük felmérhetetlen gazdagságából. Nincs szabad világ, szabad népek nélkül, szabad emberek nélkül, függetlenségi jog és szabadság nélkül, jólét nélkül. Aki gyarmati alapokon akar szabad világot építeni, sohasem építi fel. Sem Keleten, sem Nyugaton. Ez a színesbőrűek tudatos vagy ösztönös álláspontja. Különböző zászlók alatt, különböző jelekkel igazi vagy hamis célokkal, különféle nevű, néha még európai fülnek nevetséges hangzású szervezetekben, különféle befolyások alatt, amelyek lehetnek egészségesek és egészségtelenek, különféle módszerekkel, amelyek lehetnek elfogadhatók vagy elfogadhatatlanok azok számára, akik a következményeit érzik, de Kelet népei végérvényesen és feltartóztathatatlanul megmozdultak. És amíg itt fekszem, az úgynevezett »Ibsán« szálloda szobacékájának langyos félhomályában, az ádeni kráter közepén, amíg hallgatom a keleti zsivajt a két nyílttéri moziból és a keletien tarka utcáról, érzem, hogy remeg a föld, hogy ébred a vulkán, amelyen gondtalanul élnek és gazdagodnak élveznek és horkolnak a fehér félistenek, az én hályogos szemű testvéreim. Z. Z. A Mennyország fekete homokon — Szabad kikötő szabad kereskedelem nélkül— Iskola és kórházmutatóban — Ébred a vulkán Ünnepnapokon a bennszülöttek is ,kicsinosítják magukat és kivonulnak az utcákra. Képünkön egy néger szépség siet az ünnepségre. — Csak azt csodálom, hogy egyedül engedi az utcára! (Belus, Paris) — Horgászat közben ismerkedtünk meg... (Der Stein, Hamburg) — Vedd tudomásul, hogy a veréssel kikényszerített beismerés érvénytelen! (Tempo, Milano) Hiroszláv delejeid Matin a nemzetközi szakszervezeti értekezletre Beográdból jelenti a Tanjug. A nemzetközi munkaszervezet 36-ik értekezletén résztvevő jugoszláv delegáció tagjai: dr. Jozsa Petrcs, a s®lovén Végrehajtó Tanács tagja és Mladen Szekricski, a genfi ENSZ-központ állandó delegátusa — mint a Szövetségi Végrehajtó Tanács képviselői, továbbá Norbert Weber, a JSzSz központi tanácsának titkára a szakszervezetek részéről és Rudolf Lucsovnik, a mezsicei bánya igazgatója, a közgazdaság képviselőjeként. A delegáció vezetője dr. Jozsa Petres. A küldöttséggel több tanácsadó utazik Genfbe. Tilos a megállás Nyugat- Berlinben a keletnémetországi vonatoknak Berlinből jelenti az United Press. A keletnémetországi hatóságok elrendelték, hogy a Németország szovjet övezete és Berlin keleti övezete között közlekedő vonatok nem állnak meg Nyugat-Berlinben. Ez a tilalom a déli és délutáni vonatokra vonatkozik. Beavatott körökben hangsúlyozzák, hogy ezt a tilalmat azért vezették be, hogy ily módon akadályozzák a szökéseket Kelet-Berlinből a város nyugati övezetébe. IRREDENTA GYŰLÉSEK TRIESZTBEN Triesztből jelenti a Tanjug. Az isztriai úgynevezett „Nemzeti felszabadulás bizottsága“ (CLN) elnöke egy trieszti menekültgyűlésen kijelentette, hogy az olasz hadseregnek meg kell szállnia a TSzT jugoszláv övezetét és nem szabad megelégednie az „A“ övezet megszállásával. A hasonló jellegű trieszti gyűlésesket itteni politikai körökben a jugoszlávellenes irredenta hajsza részének minősítik. Ezekben a körökben hangsúlyozzák, hogy ez a hajsza az utóbbi időben állandóan fokozódik és hogy a mozgalomban jelentős szerep jut a CLN-nek, amely egész tevékenységét az ilyen menekült szervezetek révén bonyolítja le.