Magyar Szó, 1953. november (10. évfolyam, 301-329. szám)
1953-11-01 / 301. szám
Edvard Kordely: Trieszt és sigisztév-ilasz viszoly«» AZ OKTOBER nyolcadad döntéssel Trieszt és a jugoszláv viszony egész kérdése zsákutcába jutott. Az olasz étvágyak egy újabb ösztönzést és igézetet kaptak, amiről nehezen fognak lemondani, Jugoszláviát pedig kész tény elé állították, ami külső formájában és tartalmában egyaránt súlyos csapást mért Jugoszlávia érdekeire. Ez a döntés nemcsak Triesztet, hanem a néprajzilag majdnem százszázalékosan jugoszláv »A« övezetet is elveszi Jugoszláviától. Sőt mi több, ezzel a döntéssel úgy adták át Olaszországnak ezt a területet, hogy semilyen komolyabb biztosítékot nem nyújtottak az övezetben élő jugoszláv lakosság helyzetére és Jugoszlávia trieszti érdekeire vonatkozóan. Egyszóval, az A- övezetet egyszerűen elragadták Jugoszláviától. Ez esetben diktátummal és fegyveres fenyegetésekkel léptek fel Jugoszláviával szemben. A békeszerződésben lefektetett jogait egyoldalú intézkedéssel megsértették. Éppen ezért ez a csapás csapást jelent Jugoszlávia függetlenségére és becsületére is. Ennélfogva érthető, hogy mi erre a csapásra csak úgy reagálhattunk ahogyan Tito elvtárs Leszkovácon és Szkopljéban megfogalmazta. Az A-övezetben nemzeti jogainkat támadták meg. Az A-övezetben a mi területünket támadták meg. Az olasz polgári vagy katonai közigazgatás az A-övezetben voltaképpen agressziós cselekedet. Ha ezt végrehajtják, kénytelenek leszünk megfelelő intézkedéseket tenni az A-övezetben — Titonak Leszkovácon és Szkopljéban tett egyértelmű nyilatkozata szerint. De ugyanakkor, amikor így szögezzük le a kérdést, ugyanakkor nyíltan kijelentjük, hogy készek vagyunk a tárgyalásokra. Minthogy nem akarjuk ezt a kérdést a különböző nemzetközi szervek propaganda-vitájától függővé tenni, mert ezek a szervek jelen pillanatban nem nyújthatnak olyan eredményeket, amelyekre mindannyiunknak szüksége van . Inkább szeretnénk az érdekelt felekkel folytatni a tárgyalásokat és közvetlen megállapodást kötni, még újabb áldozatok árán is. Csak ez a két út áll nyitva: harmadik út nincs. JUGOSZLÁVIA határozzott és világos álláspontja arra késztetett egyes vezérpolitikusokat Nyugaton, hogy éretten kezdjenek gondolkozni a döntés egyoldalú végrehajtásáról, ami Jugoszláviában a legsúlyosabb következményekkel járna. A demokratikus világközvélemény első visszhangja elítélte az egyoldalú diktátumot. Azok, akik valóban szívükön viselik a világbéke és biztonság ügyét, követelik, hogy semmisítsék meg az október nyolcadiki döntést és fogadják el az érdekelt felek értekezletének összehívására vonatkozó jugoszláv kezdeményezést, hogy ily módon békeszerető megoldást találjanak. Angliában a laburisták kezdeményezésére a parlamentben is megvitatták ezt a kérdést. Megtörtént az amire az olasz expanziós körök bizonyára a legkevésbbé gondoltak: Jugoszlávia ugyanis nem maradt elszigetelve most sem, az oly gondosan előkészített roham után, amelyet az Adria túlsó partjáról indítottak Az egyetlen, aki mindebből nem vonta le a következtetéseket, az olasz irredenta. Ezt bizonyítja Pella olasz miniszterelnök 1953 október 17-i nyilatkozata is, amelyet az olasz szenátus előtt tett. Nem akarok vitatkozni a helytelen tényekről, amelyeket beszámolójában felsorolt. Nem akarom most cáfolni állításait a példás olasz nemzeti politikáról Juli-Krajina vidékén Az első dolog egyáltalán nem válik becsületére Pellának, a másikat pedig a közismert tények cáfolják. Mégis egy pillanatra meg kívánok állni Pella népszavazási erőfeszítései mellett. Nem kell politikusnak lenni ahhoz, hogy az ember jóelőre ne tudná, milyen eredményekkel járna egy esetleges népszavazás Trieszt Szabad Területén. Csak összeadni kell tudni kissé és semmi mást. Teljes egészében helyes Bevan állítása az »Indian Express« című lapban, amikor azt mondja, hogy a népszavazás az »A« övezetben arra irányul, hogy a Triesztben összpontosított olasz szavazatokkal Olaszország jugoszláv területeket kaparintson meg. AZ A MI álláspontunk is. A népszavazás, ahogyan Pella úr elképzeli, mindenekelőtt a végsőkig demokrácia-ellenes, mert az ilyen népszavazás a fasizmus elnemzetietlenítő módszereinek elismerését jelentené, másodszor pedig fölösleges, mert az adott feltétek között már előre tudjuk, hogy milyen eredménnyel járna és harmadszor nem célravezető, mert ha a legkedvezőbb esetben is a vegyesnyelvű városok Olaszország mellett is nyilatkoznának, megint csak felmerülne a kérdés, amin azután minden eddigi tárgyalás hajótörést szenvedne, nevezetesen, hogy hogyan lehetne ezeket az olasz városokat összekötni Olaszországgal. Ha e kötelék megteremtése céljából megint csak kompakt jugoszláv környéket kell feláldozni, azaz egységes jugoszláv területet, akkor egy ilyen igazságtalan és demokrácia-ellenes megoldáshoz nincs szükség »demokratikus« népszavazásra. Pella úr nyilván arra számít, hogy e látszólag demokratikus javaslattal sikerül kikényszerítenie, hogy a népszavazást azonnal végrehajtsák, mégpedig az egész Trieszti Szabad Területen, hogy ily módon a Triesztben kapott esetleges többséggel saját javára döntse el az egész TSzT sorsát. Ez tulajdonképpen semmi más, mint az új köntösbe bujtatott háromhatalmi nyilatkozat. A háromhatalmi nyilatkozatról pedig ma már lényegében lemondtak még alkotói is, viszont a jugoszláv népek sohasem ismerték el. Így áll tehát az ügy »a nép meghallgatásával« amit Pella úr javasol. Hogy ez a népszavazás mennyire csak spekulációnak számít az olasz »demokrácia« zászlaján, az kiderül abból is, hogy Pella úr makacsul hallgat a Trieszt internacionalizálására vonatkozó esetleges népszavazásról, de kiderül abból is, hogy Olaszországban senkinek eszébe sem jut, hogy a Dél-Tirolban élő osztrák nemzeti kisebbségnek is megengedje hogy népszavazással valósítsa meg önrendelkezési jogát. NEM lesz hiábavaló, na ezzel kapcsolatban megemlékezünk még egy „apróságról“, nevezetesen arról a tényről, hogy Nennt úr, akit most a legtüzesebb olasz irredenta lázhat át ,nem kisebb területre, mint az egész Juli Krajinára követel népszavazást, pedig ugyanez a Nemmiur 1946 június 20- án a Ghiggi-palota nevében külön utasítást írt alá, amely szerint akkoriban határozottan elutasította a népszavazást, bár megengedte annak lehetőségét, hogy talán később alkalmazni lehet majd ezt az elvet. És miért csak később? Azt Nenni személyesen magyarázza meg a legszebb módon. „Remélhetjük“, — mondja Nenni az említett utasításban — ,hogy akkor a többi határvonal ügye már véglegesen megoldódott és ennélfogva véglegesen megszűnik az a veszély is, hogy ott esetleg szintén alkalmazzák a népszavazást“. (Diego De Castro „II probléma di Trieste“ 252—253 oldal). Kétségtelen az, hogy a „többi határ“ éppen Dél-Tirolra vonatkozik, így áll tehát az ügy a Nemni-féle népszavazással és a többi népszavazással. Mindezek után egyáltalán nem kell furcsáim, hogy a népszavazás iránti lelkesedés, amely az első időben még Olaszország határain kívül is itt-ott észlelhető volt, nagymértékben lelohadtés a trieszti probléma reálisabb megoldási módja került előtérbe. Az olasz politika azonban továbbra is a zsarolás pozícióin maradt meg. Az olasz uralkodókörök most tulajdonképpen végig akarják vinni az ügyet, azaz arra kényszeríteni az Atlanti egyezményt, hogy fegyverrel védje meg ez olasz igényeket az A-övezetben. Az olasz sajtó teli torokkal felszólítja a nyugatiakat: védjetek meg bennünket Jugoszláviától. Védjétek meg katonáinkat, hogy hősiesen megszállhassák az A-övezetet. Ritka dolog a történelemben, hogy egy ország annyira lealacsonyítsa magát, mint amennyire ezt az olasz imperialista körök teszik Olaszországgal. Az olasz csapatok bevonulása az A-övezetbe az Atlanti Egyezmény haderőinek védelme alatt, természetesen egyáltalán nem volna kisebb agresszió mintha e védelem nélkül vonulnának be, noha még dicstelenebb volna. Ellenkezőleg. Az Atlanti Egyezmény védelme alatt végrehajtott olasz agressziónak még súlyosabb következményei volnának a további fejleményekre a világ e részén. Ez a védelem tulajdonképpen a nyugati hatalmak fegyveres részvételét jelentené egy jugoszlávellenes agressziós akcióban. Nem kell különösebben ismernünk az ügyeket a világ e részén ahhoz, hogy az ember felfogja, mit jelentene ez a népek közös békeszerető erőfeszítéseinek szempontjából. Ez nemcsak ez. Jugoszlávia népei két háborúban szövetségesei voltak azoknak az országoknak, melyeknek kormányai most oly kíméletlen pofont adtakneki az október nyolcadik döntéssel. Ha ez a súlyos hiba még azzal is párosulna, hogy fegyveres támogatást nyújtanának az olasz agressziós akcióhoz, amely az A-övezetben fennálló érdekeink ellen irányulna, ezt minden jugoszláv árulásának minősítené, amit sohasem lehet elfelejteni. Ezért ne áltassák magukat: az Á-övezetben esetleg végrehajtott olasz agressziós akció fegyveres támogatása nyugati részről messzemenő következményekkel járna a világ e részében. Semmiesetre sem szabad megfeledkezni arról, hogy Jugoszlávia 1948-ban inkább a nemzetközi elszigeteltséget, mint a kapitulációt választotta. Annál kevésbbé várható az, hogy Jugoszlávia népei az olasz imperializmus követelései előtt kapitulálnának. Jugoszláv ítészről ez most nem zsarolás. Nem én csak egy elkerülhetetlen következményről beszélek, amit senki sem akadályozhatna meg. Úgy látszik azonban, hogy egyes olasz körök számára egyáltalán nem fontosak az esetleges következmények. Számukra nem fontos az, ha egyetlen lakkhúzással lerombolják mindazt, amit a béke és a népek függetlenséége terén Európa e részében építettek Nem veszik számításba még az Atlanti Egyezmény célkitűzéseit sem, hanem kizárólag saját imperialista stratégiai céljukat követik: Jugoszlávia gyengítését, fillért fenyegetőzik Pella úr lemondással és a kominformizmus és fasizmus veszélyével, Nyugaton pedig még mindig akadnak emberek, akik komolyan veszik ezeket a dolgokat és ijedten keresik most a módját, hogyan nyugtassák meg az idegbajos olasz irredentákat. A nyugati diplomaták most azon fáradoznak, hogy hogyan találják meg a trieszti problémában a kör négyszögesítését, azaz keresik annak módját, hogy hogyan elégítsék ki az olasz kormány imperialista követeléseit és ugyanakkor megnyugtassák a jugoszláv népeket is. ILYEN értelemben mindenfajta híresztelések hallatszanak, így például Rómában arról a „javaslatról“ is beszélnek, amely szerint az olaszok hajlandók volnának „tanulmányozni“ a tárgyalások kérdését, ha Tito visszavonja katonáit a Bövezetből. Ez esetben nem lesznek olasz katonák az A- övezetben sem. Ezt a „javaslatot“ azzal indokolják Olaszországban és még néhol a világban, hogy Olaszországot egyenrangú helyzetbe kell hozni Jugoszláviával, állítólag azért, hogy „egkönnyítsék a további közvetlen tárgyalásokat“. Az ember elvárná, hogy senki, aki józanul gondolkozik, nem veszi majd komolyan ezt az „utolsó áldozatot“, amelyet az olasz imperializmus meghoz a Balkán felé irányuló terjeszkedésének útján. Mégis akadtak olyanok, akik komolyan támogatják ezt a komolytalanságot. A legkülönbözőbb érveket sorakoztatják fel. Újból le kell szögeznünk álláspontunkat ebben a kérdésben is, nem a javaslat miatt, hanem azok miatt, akik felültek ennek a javaslatnak. Semmiféle paritást nem lehet itt elérni úgy, ahogyan azt egyesek Rómában elképzelik. Sem a jugoszláv csapatok nem hagyhatják el a B- övezetet, de sem az angol és amerikai kormány nem adhatja át egyoldalú döntéssel Olaszországnak az A-övezet igazgatására kapott mandátumátóla Jugoszlávia beleegyezne az ilyen „paritásba“, ez egyet jelentene azzal, hogy beleegyezne abba, hogy nemzeti területével harmadik hatalmak rendelkezzenek, azaz ostobán lemondana arról a jogáról és kötelességéről, hogy Jugoszlávia népeinek érdekeiről és jogairól kizárólag a jugoszláv kormány tárgyalhat. NeM kell külön bizonygatni, hogy mi nem adtunk és nem is akarunk adni ilyen megalkuvó engedményeket az olasz imperializmusnak. Az újságokban találhatunk más javaslatokat is. Egyesek például azt javasolják, hogy az A-övezetet csak igazgatásra, minden ceremónia nélkül, sőt titokban adják át, ha már nem lehet nyíltan és a fegyveres erők formális bevonulásával megtenni, viszont a szövetséges fegyveres erők, vagy legalább is egy részük továbbra is maradjanak Triesztben. A „World Telegram“ október huszadik számában még azzal a fenyegetéssel is fűszerezte ezt a kombinációját, hogy „e csapatok fenntartásának költségét e Tito marsainak adó melyik alapból kellene fedezni". Tito elvtárs nemrégen világosan megválaszolta ezt az elképzelést is A megváltoztatott külső formája nyilván ■semmit sem változtat a javaslat lényegén, valójában csak kissé „fésült változata az október nyolcadik döntésnek A békeszerződés szerint az A-övezetet ideiglenesen az angol-amerikai csapatok, a B-övezetet pedig a jugoszláv csapatok igazgatják. Ezek szerint Olaszország az A-övezetet se nem szánhatja meg, se nem igazgathatja. Ennélfogva számunkra éppen az A-övezett olasz igazgatásának kérdése fontos, viszont a csapatok kérdése másodrendű. Itt az a lényeges, hogy ezt a területet Olaszországnak akarják átadni, amire nincs joguk sem azoknak, akik ajándékozni akarnak, sem azoknak, akik ezt az ajándékot kapni akarják. Ez az oka annak, miért válaszoltunk erre a javaslatra is éppen úgy, mint az október nyolcadiki döntésre. Egyesek azt javasolják, hogy »szélesebb alapokon« lássunk hozzá a trieszti kérdés megoldásához. A »szélesebb alapok« alatt ők a balkáni egyezményt és az Atlanti Egyezményt, vagy talán valami más egyezményeket is gondolnak. Nem akarok itt Jugoszláviának arról a készségéről beszélni, hogy együtt akar működni az európai béke és biztonság szilárd védelmi rendszerének kialakulására irányuló építő erőfeszítésekben, mert Jugoszlávia eddigi kezdeményezéseivel már nagymértékben elősegítette ezeket az erőfeszítéseket. Mi nem ellenezzük az államok és népek regionális társulásait a közös védelem érdekében. Magunk is kezdeményeztük az ilyen egyezményt a Balkánon és sikerült Görögország és Törökország népével és kormányával felépíteni egy szilárd védőbástyát, amely nemcsak a Balkán és a Földközi-tenger, hanem az egész világ védelmi érdekeit szolgálja. HA EZ a »szélesebb alap« azt jelenti, hogy észre kell téríteni a jugoszláv területekre vágyakozó olaszokat és rámutatni előttük a végzetes következményekre, amelyekkel az ő további terjeszkedési törekvéseik járnának »szélesebb alapokon«, akkor egyetértünk ezzel és üdvözöljük az ilyen kezdeményezést. Ha azonban arról van szó, hogy Olaszország, kihasználva a súlyos helyzetet, olyan pozíciókat akarna szerezni, ahonnan mások rovására uralkodó helyzetet teremtene magának a világ e részében, A véleményünk az, hogy nem kedvező pillanatot választott. Tudjuk, hogy ez az eljárás talán összhangban áll az olasz politika hagyományos elveivel, de az ilyen politika miatt Jugoszlávia olyan keserű tapasztalatokat élt át hogy nem hagyja majd magát ködbeburkolni, miközben a radarkészülék idegen kézben lesz. Nem akarjuk, hogy a trieszti kérdést »általános használati eszközzé változtassák a Jugoszláviával szemben van politikai viszonyokban. Az ügyet először is annyira kiélezték, hogy egy helyi jelentőségű kérdésből olyan problémát csináltak, amely egészében veszélyezteti a nemzetközi viszonyokat, most pedig azt állítják, hogy ezt a kérdést, amely lényegében helyi jellegű, kizárólag »szélesebb alapokon« lehet megoldani. Ezzel a logikával nemcsak, hogy nem értünk egyet, de az október nyolcadiki tapasztalatok után elvileg sem bízhatunk benne. Tanácsunk a következő: induljunk el lépésről-lépésre! Előbb távolítsuk el ezt a problémát, amely a legsúlyosabb következményekkel fenyeget Mindenekelőtt ezt az ügyet tegyük igazi helyére a kölcsönös tiszteletben tartás és egyenjogúság szellemében, ez azután felbátorít majd bennünket a további lépésekre is Minden egyéb már előre kudarcra van ítélve. Itt tulajdonképpen nem az expanziós olasz körök zsarolása és a jugoszláv népek felháborodása között kell választani, hanem egy észszerű kompromisszum és a Olasz bSzentfilélt Nálunk még a csecsemők is az A-övezetet követelik. iJezsi 1953-xi mMrnrrrrm