Magyar Szó, 1957. január (14. évfolyam, 1-29. szám)
1957-01-01 / 1. szám
oldal Újévi számunk tartalmából: Sztovan DORONYCZKI olaszországi útjáról (Steeinitz Bíbor interjúja) Danilo KEKICS: Átikos vakság REHÁK László: Mezőgazdaságunk és az új társadalmi terv VÁBEL Lajos: Visszafordított interjú NAGY Józseffel Nenad SZAVICS: Vajdasság ipara 1956-ban GRÓSZ László a közfogyasztási cikkekről Ki, hol, hogyan várja az uj esztendőt — Az év legutolsó ankétje. Új év új gépek? — Vélemények a mezőgazdaság gépesítéséről. Milliomosok között — Körkérdés a helyi alapokról Gavro ALTMAN cikke Magyarországról KUTI László — Fakkok és szocializmus Blagoje LAZICS: Amerikai nyitány. SZELI István: A regényírás új útjai LUKÓ András: Hivatali visszaélés a fegyelmi bíróság előtt SZABÓ Gábor: Munkástanács SZAUER László: Egy titokkal kevesebb GÁL László: Kis kincses kalendárium GIRIZD László: Furcsa ranglisták labdarúgókról PAPP Endre: Az év utolsó házasságkötéseiről OSZTROGONÁCZ Iván: Az időjósok műhelyében KALAPIS Zoltán: Filmvilág FÜSTÖS József: Egy kis statisztika az elmúlt esztendőről MUCSI József: Gyermekoldal LUKÓ Sulman Teréz — Női oldal SZAVICS György: A bolygó hollandiról BÁLINT István: Pápai levél JANCSICS Nikola: ír lázadók SZERDA Sándor: Interjú egy esküdtbíróval VARGA László, ZSÁKI József, HERCEG János, MAJTÉNYI Mihály, GÁL László, DEBRECZENI József, CSÉPE Imre, BOGDÁNFI Sándor, Vasza POPOVICS, SZERENCSÉS József, KISS István és MATUSKA Márton tárcái Művészüdvözletek: ÁCS József, B. SZABÓ György, HANGYA András, KARLAVARISZ Bogumil, KONYOVICS Milán, KOVÁCS Sztrikó Zoltán, NIKOLÁJEVICS Milivoj, OPRESNIK Ankica, PETROVICS Bosko, SÁFRÁNY Imre. Versek: ÁCS Károly, Szlobodan BERBERSZKI, URBAN János, BREZSÁN Gyula felvételei. Konyovics Milán újévi üdvözlete MAGYAK SZÓ 1957. január 1. t. sz. Abban a bizonyos hivatalban AZ ESZTENDŐ UTOLSÓ HÁZASSÁGKÖTÉSEI NOVISZÁDON Furcsa egy hivatal. Az embert itt háromszor vezetik be a nagykönyvbe, ám kétszer tudtán kivül Amikor megszületik nem tipeghet be és amikor mégha akkor sem vánszoroghat eL Tehát csak egyszer van módjában személyesen beíratni magát (van persze akinek többször is). A házasságkötés roppant egyszerű dolog: »megfogadom, hogy...« Honnan is kezdjük? A szerelem ugyebár magánügy, hogy mennyire szeretik egymást milyen fokon van a vonzalom, ezt nem lehet lejegyezni Ámbár sosem tudni, hogy ebben a csodás technikás világban mikor készítenek olyan gépet, amelyik a szerelem, a vonzalom fokát is leméri. Micsoda laboratórium lesz akkor majd a házasságközvetítő hivatalból! Csak azt nem tudom, hogyan oldják meg a frokolót, hiszen egyeseknél olyan heves a szerelem, hogy a mutató is beletörik, másoknál viszont meg sem moccan. Fáy András ekképpen morfondizál erről: »A házasság és a bot megfordított dolgok az ifjúnál és az öregnél. Az ifjú kezében parádé a bot, de támasz a házasság; öregnél támasz a bot, de parádé a házasság«. Mégis hogyan kezdjük? Talán úgy, hogy egy forró nyári estén ismerkedtek meg, s az első látásra megszerették egymást... Nem, nem, ezt inkább hagyjuk a még föl nem talált gépnek. Inkább talán arról beszélnek a fiatalok, hogy mik a terveik mit szándékoznak tenni az új esztendőben. Remények, csalódások Ez is magánügy ugyan, de most az egyszer megengedhető Fiatalok, komolyak. A leány szende, 15 perc alatt csak annyit mondott, hogy igen. A fiatalember azonban az aktus után mosolyog, szélesen, jókedvűen. Igen, ők abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy a fészkük még mielőtt összeskeltek, felépült, bútor, ágynemű, konyhafelszerelés is van. Könnyebb lesz. Mindkettőt dolgoznak. Valamelyik este is tervezgettek: meleg, puha, kedves fészket akarnak, kölcsönt vesznek fel, és szőnyeget, csillárt, függönyt vásárolnak. Mi lesz tovább? Az asszonyka kettőkor jön haza, semmi sincs rendben, nekilát a takarításnak, főz, törölget, kiabál, a megértő férj pedig eloson. A szőnyeg, csillár elmarad, porszívót mosógépet és villanykályhát vesznek. Az ötórai házimunkát három órára csökkentik. Ez is valami. * * * A második házaspárt az anyakönyv 947. lapjára jegyzik be. Mindkettő technikus a Kotonin gyárban, ők is tele vannak erővel, cetkedvvel Szükség is lesz erre, hiszen úgyszólván az üres szobán kívül semmijük sincs. Éppen úgy rakják meg a fészküket kettesben, mint a nők 13.500, az asszonykának pedig 10.500 dinár a fizetése. Itt is csak a kölcsön segíthet. Egyelőre legszükségesebbet bútort, konyhafelszerelést vásárolnak. Egyelőre ez is elég, hiszen az összetartozás melege sűti őket. Az asszonyka kettőkor majd hazafut a gyárból, és míg rotyog az étel kitakarít. Talán majd egy kicsit a gyárban pihen munka közben. Közömbös. Egykedvűen nézi a hivatalnokot . Formaság az egész. Legalább is én annak tartom. Már öt esztendeje együtt vannak, és ha nem jön valami közbe hát még mindig nem jöttek volna kl. Ám az asszonynak gyermeke születik, mégis jobb, hogy az apja nevét viselje. — A gyakorlat? Az asszony az elején házimunkát végzett. Egy darabig csak megvoltak, akkor kifakadt: — Nem törődsz velem. Itt ülök a konyhában, mint a múmia. Igaza volt, hiszen valóban a tűzhelytől az asztalig, az asztaltól pedig az ágyig terjedt ki az öröme, szomorúsága. De mit tehet az ember, ha nincs ideje. A férjnek ekkor mentőötlete támadt, legjobb lesz, ha az aszonynak is dolgozik, ott mégis csak nagyobb társaságban forog, társadalmi életet él, ráragad valami. Igen ez félig szórakozás is, elűzi az unalmat A házimunka viszont még mindig megmarad. Hiába próbálja az ember így is, úgy is, sehogyan sem jó. Talán a jövőben, ha futja mosógépre, egyéb dolgokra. . . . Az ifjú vőlegény 83 éves, az aszony 41. Ritka az ilyen házasságkötés. Mondja is ez anyakönyvezető, hogy harmincéves praxisa alatt ilyen esete nem volt. A vőlegény azonban meghazudtolja korát, még ilyen zimankós, csúszós időben is elballag a piacra. — Valakije kell, hogy legyen az embernek, így megy utunk a bölcsőtől a koporsóig. Ám ebbe a hivatalba csak egyszer jövünk el személyesen... PAPP Endre Noviszádon, de lehet, hogy az egész országban ez a legfiatalabb vőlegény — mindössze 83 éves. Képünkön Tót Gábor és felesége az anyakönyvezete előtt. Ez az év utolsó házassága Noviszádon. A nagykönyvben 903. szám alatt jegyezték be. A boldog vőlegény Kiss László, a Drapslm gyár munkása, a szerencsés menyaszszony pedig Mikalacski Millea. A násznagyok minden jót kívánnak a boldog házaspárnak. Szilveszter a dróton_ Azt mondják, hogy én mindent kitalálok. Minden lében kanál vagyok. Az ördögnek se jutna eszébe az ami nekem. Hogy honnan a fészkes vöcsök alól szedem ki azt a sok miegymást, amit megírt*? Pedig hát hogy őszinte legyek, (megpróbálom ha sikerül), én még életemben soha sem hazudtam. Megesik az az emberen, hogy néha tévesen mond valamit, vagy a dolgokat a másik oldaláról igyekszik bemutatni az asszonynak, mint ami az igazi arcuk, de hogy hazudjak, hát olyan, nincs. Nem is tudnék. Ha meg hát mégis valahogy megtanulnék, akkor meg úgy beosztanám mint Taska Gyula bácsi a sülttököt, hogy minden napra jusson egy kicsike. Mert több nap, mint kolbász. Az alábbi eset is élő magam körül történt meg. Suttyó legény koromban belehabarodtam a szomszédunk lányába. Éppen abban az időben voltam, amikor a legényt két kézzel tasszigálja előre a szerelem, haturul meg persze a szülei húztak visszafelé. Nem tudtam magammal mit kezdeni. Nappal folyton a padláslukról tertem át a szembejevő ház udvarába, ahol a Juliskáék laktak. Egy vaklót nem adtam volna, ha láthatom kigurulni a konyhajtójukon az én csillagos arcú, gömbölyű szentemet, akinek ábrázatát az éj kárpitjával hasonlítottam össze. Éppen úgy -e tett ki a Juliskám, mint az augusztusi ágály megszámlálhatatlan csillagaival, csakhogy az ég kék alapon fehér pontokkal van teleszórva, az én Juliskám arca meg vörös alapon barna pontokkal volt becsapkodva. Tudniillik annyi szeplője volt az arcán, hogy három aranylakodalomig sem olvastam volna meg valamennyit. No de mindegy, énnekem nagyon tetszett, mint komámnak a Juliska nénje. A komámat Szilveszternek hívták, szegénykém csonttuberkulózisban szenvedett, egy kukoricás kocsi tetejéről ugrott le, s bocykába kapta meg a bajt, s hosszú évekig hordta. Voltak vele a környék összes bűbájos asszonyainál, de egyik sem tudta bal bokájának folyását megállítani. Julisom nénje, akit Borának hozott a gólya, szintén csonttuberkulózisban szenvedett, ő meg a jobb lábában. (Milyen érdekesek a véletlenek). Hogy ő mitől kapta, arra már nem emlékszem, csak elég az hozzá, hogy mind a kettőjüknek vastagon be volt pólyázva a lábuk, s bot segítségével jártak, alig-alig vonszolva magukat. Boris tedd-rá lányvolt arcra nézve, épkézláb korában bizony megsétáltatta maga után a legényszíveket, így hát nem is volt csoda, hogy Szilvi komám nem a lábába, hanem a mellébe kapta bele az Amor nyílvesszejét. Tettük is mind a ketben a szépet, én a Juliskának, ő Borának, persze a szüleink tudta nélkül, akik szörnyilmód a balszemük sarkából nézték a menyecskéknek valókat. Képesek voltak reánk kiabálni, ha együtt láttak bennünket a lányokkal. Én addig vittem a nagy szerelmet, hogy otthagytam a szüleiket, elálltam szagálni, s a foglalón három ezüst pecsétgyűrűt vettem a lánynak, szerelmem szent záloga gyanánt. A Szilvi komámra pedig özvegy édesanyja mindig rázárta az ajtót, ha elment valahová, hogy míg ő odavan a legény ne bírjon átmenni a lányhoz. — Dehogy engedem — mondogatta boldogult Jula néni, a komám anyja — tán hogy csúfot hozzon a nyakamra. Nem elég a maga baja? Mi kellene még neki, tán gyerek? Magával is tehetetlen az áldott így történt meg azután a Márkusné csodája, éppen Szilveszter éjszakáján. Julanéninek dolga akadt, kisegítő volt egy falusi kocsmában a szilveszteri bálon. Rázárta a komámra az ajtót és otthagyta a kis ágyon a kemencénél, ahol olvasgatott. Éppen csak erre várt a kóma, hogy az anyja kihúzza a lábát a háztól, föltápászkodott, kinyitotta az oldalablakot, egyik széket kitette, a másikra ráült és kicsúszott rajta a folyosóra. Onnan azután hátra ment a kertbe, ahol másfa méter magas kerítés futott végig a mezsgyén tüskés drótszegélyezéssel. Ez volt még az egyetlen akadály, ami elválasztotta komámat a szerelmétől „ Én, mint magam gazdája "a kicsi béreslegény már ott feszítettem a Juliskánál, tettem a jövendőbe évet, aki csomó lesz majd a kaszahyélen, ha arra kerül a sor. Beszagettünk, isszogattunk, volt bor bőven, mert Szilveszterre megint leértem id a béremből előleget Egyszercsak nagy kutyaugatásra robogok ki a szobából. Mintha valakit szaggatna a Julisék Zsandárja. A kert felé ugat veszettük Kezembe kapom az ajtó mellé támasztott vaslapátot, s citerálva bár, de megindulok hátrafelé. Gyönyörű szép holdvilágos éjszaka volt, úgy csillogott a hóboritotta falusi táj mintha gyémánt szilánkokkal volna beszórva a vidék. — Kutya nyúl — pulygatok a kert vége felé, ahol valami csomó himbálódzik a dróton. Biztos kutya akadt föl gondolom magamban és kinyitottam a Zsandárnak a kertkaput Az mind akit puskából kilőttek, úgy rúgta a havat hátra a féket azén felé. — Zsandár! gyere ide — szólalt meg tampán a dróton himbálódzó csomag. A kutya örömmel ugrál és csahol az alak körül. Ez ismerős lehet, gondolom én is, és odatörtetek a hóba. Hát uramfia, kit látok, a komámat. Fönnakadt és sehogy se tudott lekaszmálódni a drótról. — Gyere mán akassz ki közüle — súgja — mind összemarta már a combomat a tüske. Leemeltem, de eltitkolni sehogy se bírtuk, mert a két lány meg a többiek a folyosóról néztek bennünket, hogy mit csinálunk a kerítés mellett A nadrág is elárulta másnap Jula néninek, hogy hol szilvesztere lett a fia, aki minden Szilveszter estéjén fölmerül bennem az idők mélységén át és egy pár percre elbeszélget velem a régi idők falusi léteiről. CSEPEL.