Magyar Szó, 1959. január (16. évfolyam, 1-25. szám)

1959-01-04 / 2. szám

S. o­M I Az olaszok Sophia Loren távozásával sokat veszítet­tek. Legalábbis így vélik az üzleti filmek előállítói. Ezért már jó ideje kutatnak színésznő után, aki megfe­lelő módon be tudná tölteni Sophia Loren szerepkörét. Ez legtöbb esélye Sylvia Lopez spanyol származású énekesnőnek van, aki kezdeti sikereit Párizsban érte el. Egyszerre három szerepet kínáltak fel neki s mindegyi­ket elfogadta. Romy Schneider az utóbbi időben nagy népszerűség­re tett szert Nyugat-Német­országban. Legutóbb Arthur Schnitzler Kristina című­ regényének filmváltozatában játszott. Ugyanezt a szerepet huszonöt évvel ezelőtt édes­anyja, Magda Schneider játszotta. Partnere Alain Delon fiatal francia színész. Ezt a részletet Balázs Béla A film szelleme című 1930-ban meg­jelent könyvéből vettük át, a kapitalista filmgyártó nagyipar ter­­e ter­mészetesen a lehető legnagyobb ha­­­­szonra törekszik. Tiszteletben kell tartania tehát a lehető legszélesebb töme­gek ideológiáját, anélkül azonban, hogy sa­játját feladná. A jövedelem érdekében az „alsóbb” néposztályok felé fordul. De csak azokhoz szól, akiknek szellemi és érzelmi szükségleteit kielégítheti anélkül, hogy ve­szélyeztetné az uralkodó osztályok érdeke­it. Tehát az a tömeg a legfontosabb szá­mára, amelyik a legkevésbé van tisztában saját érdekeivel. Ezért aztán az európai és az amerikai filmgyártás ideológiailag a kispolgárságra támaszkodik. Nemcsak azért, mert a kis­polgár még megengedheti magának a mozi olcsó szórakozását. A kispolgárnak nincsen osztályöntudata. Nem utasítja vissza azt, ami nem kedvez gazdasági és társadalmi érdekeinek. A kispolgári osztály azonban mindenekelőtt azért a kapitalista film­gyártás legkedvezőbb „piaca”, mert men­talitása nem k­orlátozódik egyetlen társa­dalmi osztályig. A kispolgár ott rejtőzik sok proletárban, rengeteg értelmiségiben és nagypolgárban is. Ezeket a moziban egyetlen közös érzelem fűzi össze. Kispolgári A kispolgárság a politikamentes és tár­sadalmi jelenségekkel nem törődő élet­szemlélet korlátozott rétege. Az a „sze­rény” és rövidlátó egoizmus jellemzi, a­­mely csak a legközelebb fekvő dolgokat látja. Ezek alkotják a kispolgár körül­bástyázott erős várát. Itt különválik, ami belül és ami kívül van. A kispolgári mű­vészet alapelemeit éppen ez a polaritás adja. A kispolgár, aki korlátoltsága határai között keresi a biztonságot, ismeri e hatá­rokon belül az idill sajátos bensőségességét és a határokon kívül a „nagy” romantikát. A szokványos filmek jellegzetes motívumait és ellentéteit éppen ebből az összefüggő el­lentétességből mentik. Szerelmi idill... Az erotika démoni ve­szélyei. Meghitt családi élet... A felsőbb osztá­lyok mesés pompája és sötét erkölcsi fertő. Magántulajdon ... Kalandos szélhámos­ság. Becsületes­ szegénység... A legfelsőbb rétegekbe való felkapaszkodás lehetőségé­nek álma. Az a romantikus tehát, ami távoli, és ez legyen és maradjon is távoli. ízlés filmen Minden, ami a nyugalmat veszélyezteti, ki­szorul a határokon túlra: „romantizálódik”. A romantika a kispolgár önvédelme. Sem­miféle borzadály nem rázhatja meg ennek az alapnak (amely talán már, nincs is) a megrendíthetetlenségébe vetett hitét. A „happy end” arra jó, hogy élessze ezt a hitet. Akármilyen, kétségbeejtő is a kispol­gár helyzete, mindig a változást tartja a legszörnyűbbnek. Mert minden változás sö­tét káoszt jelent annak, aki nem látja a történelmi, és társadalmi összefüggéseket. Will Hays, az amerikai filmipar egyik legbefolyásosabb vezére, a következőkép­pen fogalmazta meg a filmgyártás ideoló­giájának előírásait: „A film a felsőbb néposztályok életét mutassa be”. „A természet és az ember törvényeit nem szabad k­igúnyolni.” „A törvény megszegőjét nem szabad ro­konszenvesnek ábrázolni." „A bűntény pontos részleteit a film nem mutathatja be.” „A házasság és az otthon szentségét tisz­teletben kell tartani. A házasságtörést nem szabad részletesen ábrázolni vagy éppen indokolni. A szenvedélyes jeleneteket a legszükségesebbre kell korlátozni.” „Semmiféle vallási meggyőződést nem szabad kigúnyolni. Az idegen országok tör­­ténetét, intézményeit, nagy államférfiait és népét tisztességes módon kell ábrázolni.” „Kivégzést, harmadfokú rendőri vallatást és minden más brutális eseményt a jóizlés gondos figyelembevételével szabad csak bemutatni.” Ezek azok a szabályok, amelyeknek alapján az amerikai filmeket cenzúrázzák, mielőtt forgatásra kerülnének. A filmírój­a cenzúrára gondol, mielőtt egy sort is leír­­na. Magától értetődik, hogy nem minden egyes filmet készítenek Hays kispolgári ideológiája alapján. Egy-egy film részle­teiben, ritkábban egészében áttör egy egé­­szen más szellem is. A történelem fej­­lődése is újabb és újabb motívumokat dob a kispolgár önmagában változatlanul szült érdeklődési körébe. A kispolgár világnézete azonos marad. Azok a dolgok változnak meg, amelyeket „néz” (Ma már éppenség­­gel szociális problémáktól igyekszik meg­szabadulni a szociális ideológiájával. A giccses „társadalmi” filmdráma segít neki ebben.) A kispolgári törekvése marad: a nyugalom. A nyugalom még a legizgalma­sabb szenzáció ábrázolásakor is. A film minden szokványos témája és motívuma a kispolgár megnyugtatását szolgálja. * MAGYAR SZÓ Vasárnap, 1959. I. I . Tizenkét színész uralma . ■■■' ■ im —=*■—■ Ki vagyunk szolgáltatva a csillagok kénye kedvének — mondják a hollywoodi filmgyártók „Mi tizenketten” — így ne­vezte el Gary Grant színész azt a tizenkét hollywoodi színész-filmgyártót, akik az utóbbi időben a legnagyobb befolyásra tettek szert a film metropolisban. Ebbe az él­csoportba a következők tar­toznak: Tony Curtis, Clark Gable, John Wayne, Kirk Douglas, Burt Lancaster, Ga­ry Cooper, Frank Sinatra, Gregory Peck, James Ste­wart, William Holden és Marlon Brando. Hollywoodban az utóbbi években mindinkább érezhe­tő az az irányzat, hogy csök­kentsék a nagy filmvállala­tok jogait és befolyását. No­ha a Metro-Goldwyn-Meyer, Fox, Paramount, Warner, vagy az Univerzal mammut­­vállalat továbbra is működ­nek — több-kevesebb siker­rel —, mégis az újabbkori a­­merikai filmgyártásban el­sősorban az úgynevezett füg­getlen producernek jutottak szóhoz, mint Burt Lancaster, Kirk Douglas, John Wayne, Marilyn Monroe és még jó­­néhány ismert színész. A nagyvállalatok csakhogy biz­tosítsák saját filmjeik eladá­sát, kénytelenek kompro­misszumos megoldást keres­ni: együtt gyártják a filmet ezekkel a független produ­­censekkel, csakhogy biztosít­sák a híres színészek rész­vételét és vállalatuk tekin­télyét a nagyközönség előtt. Ez a helyzet, azonban úgy látszik csak ideiglenes, mert a nagyvállalatok mindinkább veszítik a talajt a lábuk alól, a kisvállalatok viszont gombamódra szaporodnak. Ezzel magyarázható például, hogy a valamikor híres RKO nagyvállalat teljesen eltűnt a filmvilágból. Az United Artist csak tengődik, noha vezetői nagy erőfeszítéseket tesznek, hogy ismert színé­szek és rendezők alkalmazá­sával valahogy újraélesszék tevékenységüket. A Para­mount vállalat gyártási lis­táján több a független pro­­ducens műve, mint a sajátja. A nagyvállalatok közül még a Metro-Goldwyn-Meyer áll anyagilag legjobban, de ez is kénytelen elvállalni jóné­­hány független­­vállalkozó filmjeinek forgalomba hozata­lát. A Columbia még jobb kiutat talált ebből a helyzet­ből: fiókvállalatokat létesí­tett Mexikóban, Franciaor­szágban és Angliában, s ott készített filmjeit Amerikában hozza forgalomba. Térjünk most vissza ah­hoz a tizenkét színészhez, akik pillanatnyilag uralkod­nak Hollywoodban. Ezeknek a filmszínészeknek neve biz­tosítékot nyújt a gyártónak a film művészi és főleg üz­leti színvonaláról. Hogy ez mennyire megfelel a valóság­nak, ezt igazolja Robert Goldsteinnek, a Fox vállalat egyik vezetőjének következő nyilatkozata: „Ha elmegyek valamelyik bankba, és kölcsönt kérek egy olyan film gyártására, amelyben biztosítottam Gre­gory Peck vagy Marlon Bran­do részvételét, akkor a bank habozás nélkül megadja a kért összeget. Ha viszont va­lamelyik készülő filmemben ismeretlen színészt szerződte­tek, akkor a bank ezer ki­fogást talál, hogy a kölcsönt ne adja meg. Ennek alapján nyugodtan mondhatjuk, hogy ki vagyunk szolgáltatva a ti­zenkét színész kénye-kedvé­­nek.” Goldstein állításait támo­gatja Gary Grant nyilatko­zata is: „Mi tizenketten dik­tálhatjuk a honorárium ösz­­szegét a producenseknek”. Majd hozzátette: „Az egymil­lió dolláros honorárium ma már egyáltalán nem szokat­lan és fantasztikus, én majd­nem­­mindegyik filmemért ennyit kapok.” Érthető tehát, hogy e szí­nészekből lett független pro­­ducensek­ komolyan konkur­­rálnak a nagyvállalatoknak. Ezek a színészek természete­sen jól meggondolják, mibe fektetik bele pénzüket. Nem lehetetlen persze, hogy vál­lalkozásuk megbukik, mégis szívesen gyártanak filmet maguk, mert ezzel lényege­sen csökkentik adójukat. Ha ugyanis a honoráriumot be­fektetik egy új film gyártá­sába, akkor az adószázalék lényegesen kevesebb, mintha a honoráriumot kézbe veszik. Az egymillió dolláros hono­ráriumra például 90-91 szá­zalék adót kell fizetniök, úgyhogy valójában alig 100.000 dollárt kapnak. A vezető színészek még egy módot találtak arra, hogy kijátsszák az adótör­vényt. Hajlandók kisebb ho­noráriumért is játszani, de azzal a kikötéssel, hogy ré­szesedjenek a film jövedel­méből. Ez a jövedelem gyak­ran többmillió dollárra rúg, mégis kevesebb adót fizet­nek rá, mert nem egyszerre kapják kézbe, hanem fokoza­tosan, évek alatt. Erre klasz­­szikus példa William J­olden esete, aki a Híd a Kwai fo­lyón című filmben eljátszott szerepéért a jövedelem 10 százalékát kapja, mégpedig olyképpen, hogy minden év­ben „csak” 100.000 dollárt kap. Mivel ennek a filmnek óriási sikere van világszerte, Holden 30-40 évre biztosítot­ta az évi 100.000 dolláros jö­vedelmet kamatostól. John Wayne és William Holden Lovasok című legújabb film­jükért 250.000 dollárt kaptak fejenként, ezenkívül őket il­leti meg a jövedelem 20—20 százaléka is. Hollywoodban ezt a honoráriumot tartják a legfantasztikusabbnak, a­­melyet valaha színész kapott. Érdekességként megemlít­jük, hogy a tizenkét vezető színész közül hét még a há­ború előtt­ népszerűvé vált (Cooper, Stewart, Wayne, Gable, Grant, Holden és Si­natra). Sikerüket azzal ma­gyarázzák, hogy mindig o­­lyan szerepben léptek fel, a­­milyet a közönség legjobbak kívánt és szeretett. Közülük néhányan, mint Gary Cooper, Gary Grant és Clark Gable már három évtizede válto­­zatlan sikerrel játszanak. A másik érdekesség az, hogy, a vezető színészek között nem találunk egy nőt sem. Természetesen van néhány színésznő, aki roppant nagy honoráriumot kap szerepéért'' és önálló vállalatot is alapí­tott, de az ő népszerűségük nem olyan nagy és üzleti ér­zékük sem olyan fejlett,mrnt az említett tizenkét színészé. Ezzel a jelenséggel magya­rázható, hogy a hollywoodi filmek előállítási költsége lé­nyegesen megdrágult. A Mar­ty című világsikert aratott film például mindössze 350 ezer dollárba került, viszont Marion Brandonak vagy más színésznek csak a honoráriu­ma eléri az egymillió dollárt A független producensek je­lentkezésének van azonban jó oldala is: arra kényszerí­­tette a nagyvállalatokat, hogy nagyobb műgonddal állítsák elő filmjeiket. Balról jobbra: Tony Curtis. Cary Grant, Clark Gable, John Wayne, Kirk Doug« las és Burt Lancaster. Balról jobbra: Gregory Peck, Jamraes Stewart William Holden Gary Cooper, Frank Sinatra és Marlon Brando.

Next