Magyar Szó, 1959. január (16. évfolyam, 1-25. szám)
1959-01-04 / 2. szám
S. oM I Az olaszok Sophia Loren távozásával sokat veszítettek. Legalábbis így vélik az üzleti filmek előállítói. Ezért már jó ideje kutatnak színésznő után, aki megfelelő módon be tudná tölteni Sophia Loren szerepkörét. Ez legtöbb esélye Sylvia Lopez spanyol származású énekesnőnek van, aki kezdeti sikereit Párizsban érte el. Egyszerre három szerepet kínáltak fel neki s mindegyiket elfogadta. Romy Schneider az utóbbi időben nagy népszerűségre tett szert Nyugat-Németországban. Legutóbb Arthur Schnitzler Kristina című regényének filmváltozatában játszott. Ugyanezt a szerepet huszonöt évvel ezelőtt édesanyja, Magda Schneider játszotta. Partnere Alain Delon fiatal francia színész. Ezt a részletet Balázs Béla A film szelleme című 1930-ban megjelent könyvéből vettük át, a kapitalista filmgyártó nagyipar tere természetesen a lehető legnagyobb haszonra törekszik. Tiszteletben kell tartania tehát a lehető legszélesebb tömegek ideológiáját, anélkül azonban, hogy sajátját feladná. A jövedelem érdekében az „alsóbb” néposztályok felé fordul. De csak azokhoz szól, akiknek szellemi és érzelmi szükségleteit kielégítheti anélkül, hogy veszélyeztetné az uralkodó osztályok érdekeit. Tehát az a tömeg a legfontosabb számára, amelyik a legkevésbé van tisztában saját érdekeivel. Ezért aztán az európai és az amerikai filmgyártás ideológiailag a kispolgárságra támaszkodik. Nemcsak azért, mert a kispolgár még megengedheti magának a mozi olcsó szórakozását. A kispolgárnak nincsen osztályöntudata. Nem utasítja vissza azt, ami nem kedvez gazdasági és társadalmi érdekeinek. A kispolgári osztály azonban mindenekelőtt azért a kapitalista filmgyártás legkedvezőbb „piaca”, mert mentalitása nem korlátozódik egyetlen társadalmi osztályig. A kispolgár ott rejtőzik sok proletárban, rengeteg értelmiségiben és nagypolgárban is. Ezeket a moziban egyetlen közös érzelem fűzi össze. Kispolgári A kispolgárság a politikamentes és társadalmi jelenségekkel nem törődő életszemlélet korlátozott rétege. Az a „szerény” és rövidlátó egoizmus jellemzi, amely csak a legközelebb fekvő dolgokat látja. Ezek alkotják a kispolgár körülbástyázott erős várát. Itt különválik, ami belül és ami kívül van. A kispolgári művészet alapelemeit éppen ez a polaritás adja. A kispolgár, aki korlátoltsága határai között keresi a biztonságot, ismeri e határokon belül az idill sajátos bensőségességét és a határokon kívül a „nagy” romantikát. A szokványos filmek jellegzetes motívumait és ellentéteit éppen ebből az összefüggő ellentétességből mentik. Szerelmi idill... Az erotika démoni veszélyei. Meghitt családi élet... A felsőbb osztályok mesés pompája és sötét erkölcsi fertő. Magántulajdon ... Kalandos szélhámosság. Becsületes szegénység... A legfelsőbb rétegekbe való felkapaszkodás lehetőségének álma. Az a romantikus tehát, ami távoli, és ez legyen és maradjon is távoli. ízlés filmen Minden, ami a nyugalmat veszélyezteti, kiszorul a határokon túlra: „romantizálódik”. A romantika a kispolgár önvédelme. Semmiféle borzadály nem rázhatja meg ennek az alapnak (amely talán már, nincs is) a megrendíthetetlenségébe vetett hitét. A „happy end” arra jó, hogy élessze ezt a hitet. Akármilyen, kétségbeejtő is a kispolgár helyzete, mindig a változást tartja a legszörnyűbbnek. Mert minden változás sötét káoszt jelent annak, aki nem látja a történelmi, és társadalmi összefüggéseket. Will Hays, az amerikai filmipar egyik legbefolyásosabb vezére, a következőképpen fogalmazta meg a filmgyártás ideológiájának előírásait: „A film a felsőbb néposztályok életét mutassa be”. „A természet és az ember törvényeit nem szabad kigúnyolni.” „A törvény megszegőjét nem szabad rokonszenvesnek ábrázolni." „A bűntény pontos részleteit a film nem mutathatja be.” „A házasság és az otthon szentségét tiszteletben kell tartani. A házasságtörést nem szabad részletesen ábrázolni vagy éppen indokolni. A szenvedélyes jeleneteket a legszükségesebbre kell korlátozni.” „Semmiféle vallási meggyőződést nem szabad kigúnyolni. Az idegen országok történetét, intézményeit, nagy államférfiait és népét tisztességes módon kell ábrázolni.” „Kivégzést, harmadfokú rendőri vallatást és minden más brutális eseményt a jóizlés gondos figyelembevételével szabad csak bemutatni.” Ezek azok a szabályok, amelyeknek alapján az amerikai filmeket cenzúrázzák, mielőtt forgatásra kerülnének. A filmírója cenzúrára gondol, mielőtt egy sort is leírna. Magától értetődik, hogy nem minden egyes filmet készítenek Hays kispolgári ideológiája alapján. Egy-egy film részleteiben, ritkábban egészében áttör egy egészen más szellem is. A történelem fejlődése is újabb és újabb motívumokat dob a kispolgár önmagában változatlanul szült érdeklődési körébe. A kispolgár világnézete azonos marad. Azok a dolgok változnak meg, amelyeket „néz” (Ma már éppenséggel szociális problémáktól igyekszik megszabadulni a szociális ideológiájával. A giccses „társadalmi” filmdráma segít neki ebben.) A kispolgári törekvése marad: a nyugalom. A nyugalom még a legizgalmasabb szenzáció ábrázolásakor is. A film minden szokványos témája és motívuma a kispolgár megnyugtatását szolgálja. * MAGYAR SZÓ Vasárnap, 1959. I. I . Tizenkét színész uralma . ■■■' ■ im —=*■—■ Ki vagyunk szolgáltatva a csillagok kénye kedvének — mondják a hollywoodi filmgyártók „Mi tizenketten” — így nevezte el Gary Grant színész azt a tizenkét hollywoodi színész-filmgyártót, akik az utóbbi időben a legnagyobb befolyásra tettek szert a film metropolisban. Ebbe az élcsoportba a következők tartoznak: Tony Curtis, Clark Gable, John Wayne, Kirk Douglas, Burt Lancaster, Gary Cooper, Frank Sinatra, Gregory Peck, James Stewart, William Holden és Marlon Brando. Hollywoodban az utóbbi években mindinkább érezhető az az irányzat, hogy csökkentsék a nagy filmvállalatok jogait és befolyását. Noha a Metro-Goldwyn-Meyer, Fox, Paramount, Warner, vagy az Univerzal mammutvállalat továbbra is működnek — több-kevesebb sikerrel —, mégis az újabbkori amerikai filmgyártásban elsősorban az úgynevezett független producernek jutottak szóhoz, mint Burt Lancaster, Kirk Douglas, John Wayne, Marilyn Monroe és még jónéhány ismert színész. A nagyvállalatok csakhogy biztosítsák saját filmjeik eladását, kénytelenek kompromisszumos megoldást keresni: együtt gyártják a filmet ezekkel a független producensekkel, csakhogy biztosítsák a híres színészek részvételét és vállalatuk tekintélyét a nagyközönség előtt. Ez a helyzet, azonban úgy látszik csak ideiglenes, mert a nagyvállalatok mindinkább veszítik a talajt a lábuk alól, a kisvállalatok viszont gombamódra szaporodnak. Ezzel magyarázható például, hogy a valamikor híres RKO nagyvállalat teljesen eltűnt a filmvilágból. Az United Artist csak tengődik, noha vezetői nagy erőfeszítéseket tesznek, hogy ismert színészek és rendezők alkalmazásával valahogy újraélesszék tevékenységüket. A Paramount vállalat gyártási listáján több a független producens műve, mint a sajátja. A nagyvállalatok közül még a Metro-Goldwyn-Meyer áll anyagilag legjobban, de ez is kénytelen elvállalni jónéhány függetlenvállalkozó filmjeinek forgalomba hozatalát. A Columbia még jobb kiutat talált ebből a helyzetből: fiókvállalatokat létesített Mexikóban, Franciaországban és Angliában, s ott készített filmjeit Amerikában hozza forgalomba. Térjünk most vissza ahhoz a tizenkét színészhez, akik pillanatnyilag uralkodnak Hollywoodban. Ezeknek a filmszínészeknek neve biztosítékot nyújt a gyártónak a film művészi és főleg üzleti színvonaláról. Hogy ez mennyire megfelel a valóságnak, ezt igazolja Robert Goldsteinnek, a Fox vállalat egyik vezetőjének következő nyilatkozata: „Ha elmegyek valamelyik bankba, és kölcsönt kérek egy olyan film gyártására, amelyben biztosítottam Gregory Peck vagy Marlon Brando részvételét, akkor a bank habozás nélkül megadja a kért összeget. Ha viszont valamelyik készülő filmemben ismeretlen színészt szerződtetek, akkor a bank ezer kifogást talál, hogy a kölcsönt ne adja meg. Ennek alapján nyugodtan mondhatjuk, hogy ki vagyunk szolgáltatva a tizenkét színész kénye-kedvének.” Goldstein állításait támogatja Gary Grant nyilatkozata is: „Mi tizenketten diktálhatjuk a honorárium öszszegét a producenseknek”. Majd hozzátette: „Az egymillió dolláros honorárium ma már egyáltalán nem szokatlan és fantasztikus, én majdnemmindegyik filmemért ennyit kapok.” Érthető tehát, hogy e színészekből lett független producensek komolyan konkurrálnak a nagyvállalatoknak. Ezek a színészek természetesen jól meggondolják, mibe fektetik bele pénzüket. Nem lehetetlen persze, hogy vállalkozásuk megbukik, mégis szívesen gyártanak filmet maguk, mert ezzel lényegesen csökkentik adójukat. Ha ugyanis a honoráriumot befektetik egy új film gyártásába, akkor az adószázalék lényegesen kevesebb, mintha a honoráriumot kézbe veszik. Az egymillió dolláros honoráriumra például 90-91 százalék adót kell fizetniök, úgyhogy valójában alig 100.000 dollárt kapnak. A vezető színészek még egy módot találtak arra, hogy kijátsszák az adótörvényt. Hajlandók kisebb honoráriumért is játszani, de azzal a kikötéssel, hogy részesedjenek a film jövedelméből. Ez a jövedelem gyakran többmillió dollárra rúg, mégis kevesebb adót fizetnek rá, mert nem egyszerre kapják kézbe, hanem fokozatosan, évek alatt. Erre klaszszikus példa William Jolden esete, aki a Híd a Kwai folyón című filmben eljátszott szerepéért a jövedelem 10 százalékát kapja, mégpedig olyképpen, hogy minden évben „csak” 100.000 dollárt kap. Mivel ennek a filmnek óriási sikere van világszerte, Holden 30-40 évre biztosította az évi 100.000 dolláros jövedelmet kamatostól. John Wayne és William Holden Lovasok című legújabb filmjükért 250.000 dollárt kaptak fejenként, ezenkívül őket illeti meg a jövedelem 20—20 százaléka is. Hollywoodban ezt a honoráriumot tartják a legfantasztikusabbnak, amelyet valaha színész kapott. Érdekességként megemlítjük, hogy a tizenkét vezető színész közül hét még a háború előtt népszerűvé vált (Cooper, Stewart, Wayne, Gable, Grant, Holden és Sinatra). Sikerüket azzal magyarázzák, hogy mindig olyan szerepben léptek fel, amilyet a közönség legjobbak kívánt és szeretett. Közülük néhányan, mint Gary Cooper, Gary Grant és Clark Gable már három évtizede változatlan sikerrel játszanak. A másik érdekesség az, hogy, a vezető színészek között nem találunk egy nőt sem. Természetesen van néhány színésznő, aki roppant nagy honoráriumot kap szerepéért'' és önálló vállalatot is alapított, de az ő népszerűségük nem olyan nagy és üzleti érzékük sem olyan fejlett,mrnt az említett tizenkét színészé. Ezzel a jelenséggel magyarázható, hogy a hollywoodi filmek előállítási költsége lényegesen megdrágult. A Marty című világsikert aratott film például mindössze 350 ezer dollárba került, viszont Marion Brandonak vagy más színésznek csak a honoráriuma eléri az egymillió dollárt A független producensek jelentkezésének van azonban jó oldala is: arra kényszerítette a nagyvállalatokat, hogy nagyobb műgonddal állítsák elő filmjeiket. Balról jobbra: Tony Curtis. Cary Grant, Clark Gable, John Wayne, Kirk Doug« las és Burt Lancaster. Balról jobbra: Gregory Peck, Jamraes Stewart William Holden Gary Cooper, Frank Sinatra és Marlon Brando.