Magyar Szó, 1959. május (16. évfolyam, 103-128. szám)
1959-05-01 / 103. szám
I .-ír Oldal TARKA népvándorlás a noviszádi vásáron Maga, Kati néni, szépen üljön oda arra a tarka padra — szólt az öcskös — osztón ne legyen türelmetlen. Pihentesse meg egy kicsit fájós lábait, én addig elugrok megnézem, hogyan dolgozik az a kék krumpliültető. Felcsapja sapkáját a fejebubjára, otthagyja a Kati nénit fájós lábaival a tarka padnál és eltűnik a gépek áradata között. Amikor egy jó óra múlva ismét arra járok, Katinéni még mindig ott ül a padon, mellette ünneplőbe öltözött párja, s várják az öcsköst. Kettejük között a koréra kötött tarisznya, a pad körül morzsák, mert azóta már meg is ebédeltek, az öcskös pedig még mindig bámészkodik valahol. Érdeklik a zúgó gépek, a sokféle kék, piros és sárga masina, amint dolgoznak, zakatolnak. De így is van rendjén. A két öreg türelmesen pihenteti fájós lábait. ♦ Egy német újságíró mesélte, hogy eddig egyetlen mezőgazdasági vásáron, sem az olaszoknál vagy németeknél, sem a franciáknál vagy svédeknél nem látott ilyen arányos vásárt, ahol egyformán látványos volt a gépbemutató és a jószágkiállítás. Persze az érdeklődés nem ilyen arányos, kit emez, kit amaz érdekel. Mindenütt sűrűn hullámzik a tömeg, de úgy látszik, mintha mégis a szarvasmarha istálló aratná a legnagyobb sikert. De nincs is most párja egész Európában. Mintha a jószágok is jobban éreznék magukat benne. Az ipari és a jószágbemutató közott,'a virágzó gyümölcsfák, nagylevelű vadgesztenye és haragoszöld fenyőfák között húzódik meg a szerelt épületekből emelt gazdasági udvar. Vörös acélcsövekből, s préselt falakból egy egész szövetkezeti, telep épült, van ott kukoricagóré, gabonaraktár, jószágistálló szövetkezeti iroda, mezőgazdasági gépszín és sok más gazdasági épület. Csövekből és préselt falakból. Mögötte nádfedelü lacikonyha, előtte söröző atyafiak. Az után a kis traktorházta vásári vonat szalad, padkáin asszonyok és emberek szoronganak, a lépcsőkön pedig gyerekek. Tetszik mindenkinek a vonatozás, a kényelmes tekingetés. Nem kell kilométereket gyalogolni, amíg az egyik végről a másikra érnek. A jószágbemutató hatalmas térsége közepén , mesterséges tó csillog. Egy fűzfa sárga ágai lógnak a víz fölé, körülötte pedig virágzó ágyások és sokszínű padok. Ezüstszínű aluminiumcső nyúlik a vízbe, s szürcsölve szippantja a vizet, mesterséges esőként szórja, permetezi a sarjadzófűre. Mögötte a piros és sárga sátrak hullámzó ponyvateteje alatt hosszútestű sertések túrják az ól homokját, s nagyokat röffentenek, ha valaki megzavarja őket. Csupa fehér hússertés, alig találni feketét. A hazai mangalica meg éppen teljesen hiányzik. A birkák négyujjnyi gyapját falusi szakértők tapogatják, s nagy hozzáértéssel bírálják a szálak finomságát. Váltakozva merinó, karakül, cigája, hempsir és keresztezett fajtájú birkák bégetnek, s néznek vízszemükkel a bámészkodókra. ♦ *— Iható ez a halvány nedű, — szól az egyik temerini gazda szomszédjához, a topolyai szövetkezet érdemes tagjához, akivel itt a borászati bemutatón került össze, borkóstoló közben, de én inkább e mellett a vörösbor mellett szavazok. Nagy hozzáértéssel a világosság felé tartja poharát, azután csettint egyet a nyelvével, lenyeli az utolsó kortyot is és csendben visszamegy a pénztárhoz, hogy utalványt váltson egy újabb adagra. De most már mind a négyszer, ahányszor egy utalványra jár, vörösbort töltet magának. A bosnyákok kirakata előtt is nagy a tolongás. A kitömnek medvét, mókust, fái?kast nézegetik az alföldiek, mifelénk ritkaság az ilyesmi. Azután tovább ballagnak. Elálldogálnak a németek sokféle kerti szerszámainál, az asszonyok pedig az orosz csarnok sokféle szőrméit és szőnyegeit bírálgatják. Tarka, látványos a noviszádi vásár, s amikor este beülnek fáradt, ernyedt lábakkal a vonatba vagy az autóbuszba, lassan megindul a mese, nekem ez, neki az tetszett, a gyerekek pedig csereberélik a sokféle tarka reklámot. Azután lassan mindannyian elhalkulnak, s bóbiskolnak. Mint ahogyan az ember látványos, nagy élmény után szokott. Xvfert az volt. O. I. ♦ ♦ ■ V ajdaság antifasiszta ifjúsága már 1942 május 15-én, nemsokára megalakulása után megindította saját sajtószervét a „ Glas Amladine”-t. Első szerkesztője Sztanka Veszelinov - Szeka volt. Mellékletünk az 1944. április-májusi, sorrendben már 22., húszoldalas számából való. A vezércikket Gyuranovics Vlatkó néphős, a SzKOJ akkori vajdasági titkára írta. Az ifjúság május 1-i jelszavaiból már a győzelem és életöröm árad. „Jól műveljük meg földjeinket, a sok vérontás után már kibontakozik harcunk csodálatosan szép gyümölcse, az új Demokratikus Szövetségi Jugoszlávia... Boldog lírai vallomás összevilágító, gyönyörű esztendő ez az idei, a negyvenéves Párt jubileumi esztendeje. A szeretetteljes visszaemlékezés megfiatalít bennünket, őszeshajú meneteleiket, akik ebből a negyven évből több évtizedet kortársként végítéltünk és sok küzdelem utánétreven dokumentumként ittmaradtunk a jelennek. Hátról hétre boldogan lapozzuk a sajtót, hallgatjuk a rádiót, hiszen rólunk is beszél. A sorstársak küzdelmeit, bajainkat és győzelmeinket mondják el a krónikások. Munkásosztályunk fölemelkedése gadag történetének lapjait írják most. ó, milyen boldog tudat a munkásosztály fia lenni, olyan népek munkásosztályáé, ahol sohasem adták föl a harcot, és a vereségek után új küzdelemre vonták le a tanulságokat. örömöktől lázas a szívem, amikor a nagy vasutassztrájkról beszélnek. Hiszen apámra is csendőrökkel, katonákkal és detektívekkel vadásztak akkor. Fegyveres erő -vel hurcolták vissza néhány napi sztrájk után a kihalt szuboticai vasútállomásra, ahol háromezer vasutas és vasúti szakmunkás sztrájkja bénán tartotta a tőkés hatalom erejét. És a nagy vasutas-sztrájk egyre szélesedő sztrájkhullámot vett maga körül más nagyüzemek munkásai között is. Előveszik ma a „Szervezett Munkás” sárgult lapjait. Évekig én is a gárdájához tartoztam. Első érdemes írásaim benne jelentek meg, egy életre szóló tanítást kaptam a szerkesztőségében. A „Munkásnaptárt” fényképezik. Az 1928-asba messze figyelmet keltő novellát írtam. 1929-ben pedig egy versemet vitte el mindenfelé az a csendőrök-űzte, értékes kor dokumentum. Húgaim textilmunkások voltak. A fiatalabb már tizenhárom éves korában szervezett munkás volt, s sztrájkban vett részt. Magam ugyan ebben az időben valahol kis hivatalnok, s a magánalkalmazottak sajtóbizalmija voltam a forradalmi munkáslapnál. Milyen emlékeim ébrednek most fölfrissülő képekben? Amilyen keserves benyomásom maradt némely bürokrata tanítómról és tanáromról, olyan kitűnő tanítókat és tanárokat ismertem meg a forradalmi mozgalomban. A nép igazi tanítói voltak. S mind között, tájunkon a legkülönb: Cseh Károly, a roppant kultúttájú forradalmar tanító, akiil nemcsak _a gyermekeké, mert mindnyájunk Tanítója is volt, aki Vele érintkezésbe, barátságba kerültünk. Kavarognak bennem társadalmi események képei, irodalmi és mozgalmi epizódok, családi élmények és különféle egyéni izgalmak emlékei. Egyre újabb arcok bukkannak föl a kavargó élményárból. Sztrájkok, tüntetések, gyűlések és előadások forró napjai tűnnek fel előttem. Mikor lovasrendőrök verték szét a jogászok sorait az iskolánkkal szemben lévő jogi fakultáson, rendőr-rajvonalak ütlegelték a dalárdával kivonult tüntetőket a temetőben. Feleségem arca még ma is kipirul, ha a harmincegy-két év előtti dalárda-hangversenyekre emlékszik vissza a meggyilkolt szuboticai párttitkár, a kis Zélics sírjánál, vagy az elhunyt hírneves munkáskórus vezető, Lányi Ernő kriptájánál, ahol dalukat rendőrsípok szaggatták meg, s kardlapokkal, gumibotokkal „jutalmazták” a vezetőikhez hű munkásokat... Aztán a nehéz diktatúrás esztendőkben illegalitásban dolgozó elvtársak rejtegetése. Apámnál öt hétig rejtőzködött Samu Mihály, a csontosarcú, vékonytermetű pecellói cipészmunkás, aki hősi magatartásával annyi embert bátorított. Esős napokon amikor otthon szorult a szűk lakásban, hosszú vitákat folytattunk. Napos időben kint sütkérezett Samu Mihály a palicsi strandon, ahová a városvégi villamoson mindennap kikocsizott. A hekusok ott nem keresték. És az a sovány, finomarcú bosnyák fiú, a kis szkojista — talán még tizenhét éves se volt — akivel anyám egy szót sem tudott beszélni, de akinek olyan bársonyos meleg-barna szeme volt, s anyám úgy főzött neki, úgy mosta ki az ingét, mintha a saját gyerekének tenné. Csak annyit tudott róla, hogy a munkásosztály ügyéért küzd és szöknie kellett. A nevét se hallottuk soha. Vagy a szép fekete szerbiai munkás, alig katonaviselt, de már tapasztalt harcos. Külföldre szöktetése előtt apáméknálvárakozik iratokra, összeköttetésre. Atáp apám külvárosi kis házában tartották egy időben a helyi szervezetek irattárát. Hosszú ideig oda küldték a leveleket, aztán is, amikor az irattárat továbbvitték. Én már nem laktam otthon. A békés kispolgári környéken nem tűnt föl senkinek a postai és egyéb összeköttetés. De amikor húgaim már nemcsak egyszerű részvevői, hanem vezetői is lettek a textilmunkások, a szőnyegszövők sztrájkjának, a rendőrség előtt ismert ház lett apám háza. Tovább nem szolgálhatott menedékhelyül... Igen sok szó esik a HÍD- ról is, régi és ma is élő, negyedszázados folyóiratunkról. A НШ fél ifjúságom. Lágy tavaszi szél bizserget, ha régi számait végigsimogatom. Nemzedékek gondolkodásának, ízlésének, akaratának tanúja... S egy nyugtalanító nagy emlékem. Egy Zágrábból jött cipészmunkás, aki hat hétig nálam lakott, mint vidéki munkakereső rokon. Hogy cipészmunkás, azt is az ujjairól, a keze állásáról tudtam meg, mert ezt sem mondta. Mint ahogy azt sem említette senkinek, honnan való. Nálunk „Joszip” volt, de mikor már elment tőlünk, s a nyomát szaglászták, megtudtam, hogy nyolc-tíz néven keresik vagy fél éve. Kizur István, Nésics Lázár, Bakos Kálmán és más, ismeretlen vidéki elvtársak jártak hozzá este. Olyankor őrködtünk, vagy elmentünk a feleségemmel a moziba. Még néhány hónap múltán is Szubotián láttam Joszipot. Mit nem adnék érte, ha tudnám, hová lett, mi lett később a sorsa. Micsoda vitázó volt, milyen bátor, képzett ember. S amellett milyen szerény. Ugyan él-e még?! S a kegyeletadás egyre növekszik. Naponta olyan elvtársak emlékét idézik föl, akikkel együtt dolgoztunk, propaganda-anyag és sajtóterjesztésben. A szőke, bánáti munkáslány. Szőllősi Boriska, a karcsú, magas adai munkás. Bakos Kálmán. A vállas szolid nézésű zentai pártember, Molnár Péter, és az ugyancsak zentai dr. Geréb István, fogorvos és forradalmár, Becsó János, a pecellói kemény földmunkás. Vagy dr. Singer Dóczi, aki sokáig szuboticai párttitkár volt, akitől évekig az utasításokat kaptuk a legális munka fejlesztésére, a kéziratokat és pénzt a sajtó számára. És Simokovics Rókus, akit fiatal legény korában verselésre tanítgattam és biztattam, s akinek Sánta Péter néven novelláit közöltem a „Tovább”ban. Később együtt jártunk falukutatásra, rég elhagyott szülőfalujába, Kishegyesre-t, és hogy előttem van Vukovics Matkó keményvonású arca, akit úgy tiszteltek a szakszervezeti tízezrek, mert már évtizedek óta ismerték benne a törhetetlen forradalmárt ... Az én nyomorék lábam nem tudott a hegyekre följutni, nem tudta átúszni a folyókat, fegyveres küzdő nem lehettem, de évtizedekig álltam a detektívek kérdezősködésének kereszttüzében, rendőri ellenőrzés alatt. Jónéhányszor le is fogtak, hekusok, csendőrök hányszor kisérgettek. Mert könyvterjesztés és lapterjesztés közben üzeneteket is vittem-hoztam. Harcra készítettem elő erős fiatalokat. S aztán a sántalába tanító büszkén nézett a tanítványokra, akik nálánál nagyobb harcvállalásokra alkalmasnak bizonyultak ... És még annyi minden, amit egy lélegzetre nem is lehet elmondani, nem lehet röviden összefogni. Drága élmények a visszaemlékezések nyomán. A verseimet is hozzák a szerkesztők, amelyeket a régmúlt években írtam. Ma is hiteles művészi munkák egy nyomasztó, csatákat vivő korszakból. .. ezt az 1959-es esztendőt megélni nagy öröm. Úgy kiáltok föl, mint a nagy költőtárs, Jován Popovics,akinek valaha egy-egy írását fordítottam: „Elvtársak, boldog vagyok!” ..АТЛК István VRSZAJKOV IZIDOR: A szeretet megteremti a munkát, a munka alkotásokat hoz létre. MAGYAR SZÓ 1959. .május 1., 7., S.1