Magyar Szó, 1960. május (17. évfolyam, 103-127. szám)
1960-05-01 / 103. szám
Ő nincs szebb, mint az őrjárat régi városokban. Nem azokban, ahol életeddel tanyáztál le, hanem ahol csak a felszínen úszkáltál, mint az olaj a vizen. Ahová ha megérkeztél, az mindig megérkezés tudott maradni és semmi más. Ahol a szíved az idegenvezető. Mindig újból és újból „érkezéssel” érkezek meg a száz színek városába, Szplitbe és mindig körüljárok a szűk belvárosban, Diocletian császár hajdani palotájában — azt hiszed talán, műemlékeket nézni? Nem, azokat már nem nézem régen, ellenben bukdácsolva és kanyarogva egy középkori ház kiugró sarkát keresem, egy egyszerű üzlethelyiséget, amely olyan mint egy pincebejárat, a portálja nyers kő és a bolthajtása egy régi, keresztbefektetett gerenda Nehezen találom meg mindig, de megtalálom és megállok előtte. Nem szerepel ez a sarok semmiféle idegenvezető prospektusban, egyedül én tudom csak, hogy borkimérő volt hajdan és felette egy kezdetleges cégtábla hirdette, hogy Vicko Salenta. Kerekhasú, kedélyes kövér ember volt sior Vicko... egyszer betévedtem hozzá, amikor érkezésem ebbe a városba az első, igazi megérkezés volt... vörösborral töltötte meg az utipalackomat és aztán, valahányszor visszatértem ebbe a városba, folyton és mindig csak idejártam vörösborért. Onnan a tengerpart felöl jövet a velencei kapun keresztül volt a legkönnyebb az útvesztőben rátalálni; harsogó nevetése nyomán — ez volt az útirány és az iránytű— mindig felderült a szívem. Nevet, dalol és méri a bort időtlen időkig... pedig már régen nincs többé. Valamelyik évben lezárt pincebejárat fogadott — pedig hogy lihegtem sietve, hogy odaérjek — a bolt nem volt többé, illetve ott volt, csak levették Vicko Salenta cégtábláját. Egy szomszéd suszternél kérdeztem róla, csodálkozva nézett rám: hát nem tudja, meghalt a szomszéd! S hiába legyintesz most hogy: ugyan — én voltam az egyedüli sápadtarcú a bennszülöttek között, aki esztendővel a halála után őszintén meggyászoltam Vicko Salentát, s ha átmegyek a velencei kapun mécsest gyújtok emlékére a szívemben és bitorlónak tekintem azt a paszománykészítőt, aki azóta a helyén megtelepedett. A másik ismerősöm kőből készült és „eleven” szobor, azt ott találom meg mindig az óratorony alatt a sarkon — kissé oldalt, ahol délnek fordul a térről egy kis köz, szemben a Centrállal éppen. Ez az egyedüli nevető szobor, amelyet életemben láttam. Voltaképpen egy bajuszos, szakállas régi szent, de mindig nevet (nagyon kis rangja lehet a kalendáriumban) egyszer egy idegenvezető azt hozta fel érdeméül, hogy megállította a gubó pestis továbbterjedését. Ám ahogy ott mosolyog, szinte érzem ahogy mondja: egy fenét állítottam meg, csak rámfogták. Ide járt ő abba a régi bormérőbe mindennap, ahol most a széles teraszon a világ minden nyelvén a kiszolgáló pincér lassúságát szidják, igen idejárt és most ő súgja át mosolyogva nekem — mert megismer — látod, milyen pemahajderek ezek a fogadóslegények, téged is ülni hagynak már egy félórája, ahelyett hogy hoznák a „feketelevest” — vagyis a kávét, török kávét ahogy mostanában nevezitek! És milyen sokat kérnek a kávéért, száz dénárt, van szívük, nézd csak elkérni tőled. Tőle szoktam utoljára elbúcsúzni, ha elutazom innen, mindig mosolyog és csóválja a fejét, csak menj, de vigyázz magadra, elég sápadtnak látszol kétheti napozás után is. Ő igen, ezek az őrjáratok a régi városokban, amikor voltaképpen a szívünk botorkál ott és az emlék. Dubrovnikben a várfalakról pont belátni egy albergo nagy ablaksorára — az ember lába magasabban van, mint az ablaksor — oda mindig benézek mosolyogva és tűnődve, hogy lehet itt lakni, amikor mindenki szépen belelát a szobába? Pedig be lehetett látni akkor is, amikor huszonkét esztendővel ezelőtt ott laktam éppen. És tudja-e Sapiro doktor, a szikár orvos (néha látom a Strabunon végigsurrani, ő sem fiatalodott éppen semmit), hogy a vesekövem megint megmozdult? Agyból hányszor riasztottak fel éjszaka, valóságos családi doktorrá lett.., neki csak elsuhanó árnyék lehettem a sokezer páciens közül, míg ő szoborrá merevedett bennem. Hová szeretnél utazni? — kérdezték most tőlem és én halkan és szemérmesen azt vallom csak hogy... igen. De hová mondod türelmetlenül, én megint csak azt felelem, hogy igen. Körülbelül mindenhová, ahol őrtálló emlékeim mosolyogni tudnak és könnyezni. MAJTÉNYI Mihály Mindenhová, ahol őrtálló emlékeim mosolyogni tudnak és könnyezni Vasárnap, 1960. Ünnepi beszélgetés Tito elnökkel A SZAKSZERVEZETEKRŐL, A JAVADALMAZÁSRÓL, A DEMOKRATIKUS VISZONYOKRÓL, A VÁLLALAT ÉS A KOMMUNA VISZONYÁRÓL, AZ V. KONGRESSZUS VILÁGVISSZHANGJÁRÓL, A CSÚCSTALÁLKOZÓRÓL ÉS MÁJUSI EMLÉKEKRŐL (Folytatás az 1. oldalról) rés forradalmi változásokat a szakszervezeteknek a jövőben is hathatósan elő kell segíteniök. A beszélgetésben érintették a munkásönigazgatás külön feltételeit az egyes gazdasági ágazatokban, például a vasúton, ahol az önigazgatás később indult fejlődésnek, mint az iparban. Tito elnök ezzel kapcsolatban azt mondta, hogy ez a késedelem azért következett be, mert a legalkalmasabb módot keresték az önigazgatás alapelveinek érvényesítésére, egy olyan gazdasági ágazatban, amelynek szervezete és munkafeltételei különlegesek és elütnek a többi gazdasági ágazatétól. Emlékeztetik Tito elvtársat a Jugoszláv Szakszervezeti Szövetség negyedik kongreszítusán tartott beszédére, amelyben többek között azt mondta, hogy a szakszervezetek különösen nagy szerepet játszanak a munkások javadalmazásában. Mivel időközben a szakszervezetek komolyan bekapcsolódtak a komplex teljesítmény szerinti javadalmazás bevezetésével kapcsolatos munkába, megkértük Tito elvtársat, mondja el véleményét erről a már széles arányokban kibontakozott folyamatról, és a szakszervezetett ezzel kapcsolatos feladatáról. A TELJESÍTMÉNY SZERINTI JAVADALMAZÁSRÓL Ma az a nagy feladat hárul a szakszervezetekre — mondotta Tito elvtárs ■—, hogy a teljesítmény szerinti javadalmazás, amelyet már bevezettünk, uralkodó rendszer legyen minden munkaközösségünkben. Ez olyan dolog, amely nem fejlődhet önmagától, nem fejlődhet a szakszervezetek élénk nevelő munkája és hathatós támogatása nélkül, mert egészen bizonyos, hogy ezzel kapcsolatban elég sok nehézség és meg nem értés is lesz. Bizonyára hallották, mert erről a Szocialista Szövetség kongresszusán is szó volt, hogy miért nem lehet elkerülni az ilyen átalakulással együttjáró nehézségeket. Az új rendszerrel kapcsolatban az a legfontosabb, hogy megbirkózzunk a keresetek kiegyenlítésére irányuló törekvésekkel. Ebben a rendszerben kétségtelenül erősebben érvényre jut a rátermettség, és a tényleges munkasiker szerinti javadalmazás. A szocialista fejlődésnek ebben a szakaszában elkerülhetetlenek ezek a különbségek, és nagy nehézségek támadnak egyes emberekkel, akik még nem érték el azt a színvonalat, hogy ezt megérthessék. Sok falusi új munkás képtelen megérteni, hogy ha egy jó szakképzett munkás rátermettsége és munka teljesítménye szerint kapja a fizetését, végeredményben ez számukra is előnyös. Mert ma már nincsenek elszigetelt egyéni érdekek, hanem az egyén és a közösség szorosan egybefonódik. Ha az egész munkaközösség többet keres, ez elsősorban azoknak az érdeme, akik rátermettebbek, akik nagyobb mukateljesítményt érnek el. Ezeket teljesítményük szerint is kell fizetni. Azonban a nagyobb teljesítményekkel egyúttal nagyobb jövedelmet szeretnek a munkaközösség t®bbi tagja számára is. El kell mélyíteni az emberekben azt a tudatot, hogy aki jobban dolgozik és többet keres, végső fokon hozzájárul az egész munkaközösség és a munkaközösség minden tagja nagyobb keresetéhez. Ez a tudat majd arra serkent mindenkit, hogy minél nagyobb teljesítménnyel járuljon hozzá a munkaközösség eredményeihez. Ebben a folyamatban kifejezetten fontos szerep hárul a szakszervezetekre. Az elosztás szocialista elvének érvényesítésében természetesen sok probléma vetődik fel. Ilyen egyrészt a vállalat belső szervezetének problémája, másrészt pedig a vállalatok és a társadalom közötti viszony problémája,, a gazdasági szervezetek eltérő helyzetének problémái, mert egyes vállalatok korszerű termelőeszközökkel vannak felszerelve, mások termelőeszközei pedig elavultak. Mindezeket a problémákat helyesen kell rendezni. És ez nemcsak a munkaközösségekre, hanem a szélesebbkörű közösségre tartozik. Ebben a tekintetben ki kell igazítanunk az eddigi gazdasági szabályozó eszközöket és új szabályozó eszközöket kell hoznuunk. Amunkásönigazgatási rendszer fokozatosan fejlődött, és állandóan gyakorlatunk taszított előre bennünket. Olykor egykissé el is maradtunk a gyakorlat mögött. Vannak még megoldatlan dolgok a nagy vállalatok üzemrészeinek viszonyában, hasonlóképpen vannak megoldatlan problémák a kölcsönös kapcsolatban álló vállalatok viszonyában is. Bár például nyersanyagot állít elő, Szevojno félgyártmányakövetkeznek, például a szvetozárevói kábelgyár, stb. Gazdasági rendszerünkből ki kell küszöbölnünk a különféle eltorzulásokat, amelyek az árak viszonya folytán keletkeznek, és gondoskodnunk kell arról, hogy az egyes vállalatok, amelyek közreműködnek a kész termék előállításában, munkájuk arányában részesüljenek a megvalósított nyereségből is. Ebből a szempontból tovább kell tökéletesítenünk rendszerünket. Mi, beleértve természetesen a szakszervezetet is, — mondotta Tito elnök — harcolni fogunk az olyan gazdasági társulási formák ellen, amelyek lényegében arra irányulnak, hogy monopol helyzetet biztosítsanak egyes vállalatok számára a piacon, mint például a dohányfeldolgozó ipari vállalatok egyesülése. Harcolunk az ilyen irányzatok ellen, nem engedünk meg ilyesmit, hanem elősegítjük a vállalatok olyan társastermelését, amely tökéletesíti a termelést, és csök keríti a termelési költségeket. Ilyen, társulásra van szükségünk, nem pedig kartellek létesítésére és monopol helyzet szerzésére. Az ilyen hátrányos irányzatokat már kezdetben fel kell ismernünk és meg kell birkóznunk velük. Nagyon előnyös minél több kisebb vállalatot létesíteni, amelyek társastermelésre lépnek a specializált nagy vállalatokkal. Ennek a gyakorlatnak minél szélesebb körben polgárjogot kell nyernie. Most még sok nagy vállalat olyasmit is gyárt, amit nem neki kellene, és ez megdrágítja a termelést. Viszont máris akadnak olyan vállalatok, amelyek kisebb gazdasági szervezeteket létesítenek, vagy pedig együttműködnek a már meglévő kisebb vállalatokkal. Vegyük például a krányi Iszkra vállalatot. Ez a gyár egyes termékeinek előállítását most az ország más részében szervezte meg, ahol több munkaerő áll rendelkezésre és általában kedvezőbbek a feltételek. Ezek a vállalatok alkatrészeket gyártanak az Iszikra részére, de teljesen önállóak és külön munkástanácsuk van. Viszonyuk az Iszkra vállalattal pusztán gazdasági alapon nyugszik, megállapítják kölcsönös kötelességeiket, az árakat pedig a piaci árakhoz szabják, úgy hogy a kis vállalatok nem kerülnek hátrányos helyzetbe, íme, ez a helyes út. Ha adminisztratív ütem, kellő gazdasági számvetés nélkül és a munkaközösség hajlandósága nélkül jön létre gazdasági társulás, ez nem járhat jó eredménnyel. Különösen akkor nem lehet jó eredmény, ha a vállalatok állítólag társulnak, de tulajdonképpen a kis vállalatokat beolvasztják a nagyobbá, úgyhogy a nagyobb függvényei lesznek minden jog nélkül. Ehelyett sokkal helyesebb, ha a vállalatok a termelés specializálására törekszenek, mert ez lehetőséget nyújt számukra, hogy növeljék termelésüket és a termelékenységet, és csökkentsék az előállítási költséget. Sokkal előnyösebb, ha az így specializált vállalatok lépnek társas termelői viszonyba. Az sem helyes, ha a kisebb specializált vállalatok csak egyetlenegy készárut előállító vállalattal lépnek kapcsolatba. Sokkal jobb, ha több gyártól vállalnak rendelést. Ez esetben a specializált kis vállalat nem lesz valamelyik nagy vállalat függvénye, hanem megtartja önállóságát, és lehetősége van sorozatgyártásra, tehát olcsóbban termelhet. Így például lehetősége van arra, hogy a Zmim gyárat úgy fejlesszük, hogy mindennemű csavart gyártson, a legapróbbtól a legnagyobbig, sok más vállalat részére. Mivel azonban nem fordítanak kellő gondot a specializálódásra, a vállalatok túlnyomórészt maguk gyártanak csavarokat saját maguk számára, úgyhogy csavargyártó gépeik egy hónapig üzemben vannak, tizenegy hónapig pedig kihasználatlanul állnak. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy nem használják ki alapeszközeiket, hanem ezek az eszközök befagytak. A DEMOKRATIKUS, SZOCIALISTA VISZONYOKRÓL Közismert dolog, hogy Tito elvtárs nagy gondot fordít a demokratikus szocialista viszonyok ápolására, elsősorban pedig a dolgozók jogainak tiszteletben tartására. Ezért fel (Folytatása a 3. oldalon) B. Szabó György A múlt század nyolcvanas éveiben hatalmas arányt öltött a nyolcórás munkaidő bevezetéséért indított mozgalom. Az amerikai szakszervezeti szövetség 1884-ben megtartott IV. kongresszusán hozott határozat alapján a szakszervezetek 1886 május 1-étől kezdve tömegakciókat szerveztek a napi nyolcórás munkaidő kivívására. Aznap csaknem ötezer sztrájk tört ki az Egyesült Államokban, több mint 350 ezer munkás részvételével. Május 3-án és 4-én a mozgalom drámai fordulatot kapott: Chicagóban a rendőrség a tüntető tömegbe lőtt. A vérengzésnek nagy visszhangja volt világszerte. Ebből a mozgalomból született a történelmi május elseje. Képünkön 1886 május elsején a chicagói rendőrség megakadályozza a sztrájkoló munkások tüntető felvonulását. KEDVEZŐTLEN TAPASZTALATOK A teljesítmény szerinti javadalmazás igen erőteljes serkentő hatással van a vállalatok együttműködésére egészséges gazdasági alapokon. Ez a két folyamat olyan szoros kapcsolatban van egymással, hogy ebben a beszélgetésben is egybefonódott. Tito elnök ezzel kapcsolatban először az eddigi gyakorlatból szerzett kedvezőtlen tapasztalatokra tért ki.