Magyar Szó, 1960. május (17. évfolyam, 103-127. szám)

1960-05-01 / 103. szám

Ő nincs szebb, mint az őrjárat régi vá­rosokban. Nem azokban, ahol életed­del tanyáztál le, hanem ahol csak a felszínen úszkáltál, mint az olaj a vizen. Aho­vá ha megérkeztél, az mindig megérkezés tu­dott maradni és semmi más. Ahol a szíved az idegenvezető. Mindig újból és újból „érkezéssel” érkezek meg a száz színek városába, Szplitbe és min­dig körüljárok a szűk belvárosban, Diocletian császár hajdani palotájában — azt hiszed talán, műemlékeket nézni? Nem, azokat már nem nézem régen, ellenben bukdácsolva és kanyarogva egy középkori ház kiugró sarkát keresem, egy egyszerű üzlethelyiséget, amely olyan mint egy pincebejárat, a portálja nyers kő és a bolthajtása egy régi, keresztbefekte­tett gerenda Nehezen találom meg mindig, de megtalálom és megállok előtte. Nem sze­repel ez a sarok semmiféle idegenvezető prospektusban, egyedül én tudom csak, hogy borkimérő volt hajdan és felette egy kezdet­leges cégtábla hirdette, hogy Vicko Salenta. Kerekhasú, kedélyes kövér ember volt sior Vicko... egyszer betévedtem hozzá, amikor érkezésem ebbe a városba az első, igazi meg­érkezés volt... vörösborral töltötte meg az utipalackomat és aztán, valahányszor vissza­tértem ebbe a városba, folyton és mindig csak idejártam vörösborért. Onnan a tenger­part felöl jövet a velencei kapun keresztül volt a legkönnyebb az útvesztőben rátalálni; harsogó nevetése nyomán — ez volt az út­irány és az iránytű— mindig felderült a szí­vem. Nevet, dalol és méri a bort időtlen idő­kig... pedig már régen nincs többé. Valame­lyik évben lezárt pincebejárat fogadott — pedig hogy lihegtem sietve, hogy odaérjek — a bolt nem volt többé, illetve ott volt, csak le­vették Vicko Salenta cégtábláját. Egy szom­széd suszternél kérdeztem róla, csodálkozva nézett rám: hát nem tudja, meghalt a szom­széd! S hiába legyintesz most hogy: ugyan — én voltam az egyedüli sápadtarcú a benn­szülöttek között, aki esztendővel a halála után őszintén meggyászoltam Vicko Salen­­tát, s ha átmegyek a velencei kapun mécsest gyújtok emlékére a szívemben és bitorlónak tekintem azt a paszománykészítőt, aki azóta a helyén megtelepedett. A másik ismerősöm kőből készült és „ele­ven” szobor, azt ott találom meg mindig az óratorony alatt a sarkon — kissé oldalt, ahol délnek fordul a térről egy kis köz, szemben a Centrállal éppen. Ez az egyedüli nevető szobor, amelyet életemben láttam. Voltakép­pen egy bajuszos, szakállas régi szent, de mindig nevet (nagyon kis rangja lehet a ka­lendáriumban) egyszer egy idegenvezető azt hozta fel érdeméül, hogy megállította a gubó­ pestis továbbterjedését. Ám ahogy ott mosolyog, szinte érzem ahogy mondja: egy fenét állítottam meg, csak rámfogták. Ide járt ő abba a régi bormérőbe mindennap, ahol most a széles teraszon a világ minden nyelvén a kiszolgáló pincér lassúságát szid­ják, igen idejárt és most ő súgja át moso­lyogva nekem — mert megismer — látod, milyen pemahajderek ezek a fogadóslegé­nyek, téged is ülni hagynak már egy félórá­ja, ahelyett hogy hoznák a „feketelevest” — vagyis a kávét, török kávét ahogy mostaná­ban nevezitek! És milyen sokat kérnek a ká­véért, száz dénárt, van szívük, nézd csak­ elkérni tőled. Tőle szoktam utoljára elbúcsúz­ni, ha elutazom innen, mindig mosolyog és csóválja a fejét, csak menj, de vigyázz ma­gadra, elég sápadtnak látszol kétheti napozás után is. Ő igen, ezek az őrjáratok a régi városok­ban, amikor voltaképpen a szívünk botorkál ott és az emlék. Dubrovnikben a várfalakról pont belátni egy albergo nagy ablaksorára — az ember lába magasabban van, mint az ablaksor — oda mindig benézek mosolyogva és tűnődve, hogy lehet itt lakni, amikor min­denki szépen belelát a szobába? Pedig be le­hetett látni akkor is, amikor huszonkét esz­tendővel ezelőtt ott laktam éppen. És tudja-e Sapiro doktor, a szikár orvos (néha látom a Strabunon végigsurrani, ő sem fiatalodott éppen semmit), hogy a vesekövem megint megmozdult? Agyból hányszor riasztottak fel éjszaka, valóságos családi doktorrá lett.., neki csak elsuhanó árnyék lehettem a sok­ezer páciens közül, míg ő szoborrá mereve­dett bennem. Hová szeretnél utazni? — kérdezték most tőlem és én halkan és szemérmesen azt val­lom csak hogy... igen. De hová mondod tü­relmetlenül, én megint csak azt felelem, hogy igen. Körülbelül mindenhová, ahol őrtálló emlékeim mosolyogni tudnak és könnyezni. MAJTÉNYI Mihály Mindenhová, ahol őrtálló emlékeim mosolyogni tudnak és könnyezni Vasárnap, 1960. Ünnepi beszélgetés Tito elnökkel A SZAKSZERVEZETEKRŐL, A JAVADALMAZÁSRÓL, A DEMOKRATIKUS VISZONYOKRÓL, A VÁLLALAT ÉS A KOMMUNA VISZONYÁRÓL, AZ V. KONGRESSZUS VILÁGVISSZHANGJÁRÓL, A CSÚCSTALÁLKO­ZÓRÓL ÉS MÁJUSI EMLÉKEKRŐL (Folytatás az 1. oldalról) rés forradalmi változásokat a szakszervezeteknek a jövő­ben is hathatósan elő kell se­gíteniök. A beszélgetésben érintet­ték a munkásönigazgatás kü­lön feltételeit az egyes gaz­dasági ágazatokban, például a vasúton, ahol az önigazga­tás később indult fejlődés­nek, mint az iparban. Tito elnök ezzel kapcsolatban azt mondta, hogy ez a késede­lem azért következett be, mert a legalkalmasabb mó­dot keresték az önigazgatás alapelveinek érvényesítésére, egy olyan gazdasági ágazat­ban, amelynek szervezete és munkafeltételei különlegese­k és elütnek a többi gazdasá­gi ágazatétól. Emlékeztetik Tito elvtársat a Jugoszláv Szakszervezeti Szövetség negyedik kongresz­­ítusán tartott beszédére, a­­melyben többek között azt mondta, hogy a szakszerveze­tek különösen nagy szerepet játszanak a munkások java­dalmazásában. Mivel időköz­ben a szakszervezetek komo­lyan bekapcsolódtak a komp­lex teljesítmény szerinti ja­vadalmazás bevezetésével kap­csolatos munkába, megkértük Tito elvtársat, mondja el vé­leményét erről a már széles arányokban kibontakozott fo­lyamatról, és a szakszerveze­tett ezzel kapcsolatos felada­­­táról. A TELJESÍTMÉNY SZERINTI JAVADALMAZÁSRÓL Ma az a nagy feladat há­rul a szakszervezetekre —­ mondotta Tito elvtárs ■—, hogy a teljesítmény szerinti javadalmazás, amelyet már bevezettünk, uralkodó rend­szer legyen minden munka­közösségünkben. Ez olyan do­log, amely nem fejlődhet ön­magától, nem fejlődhet a szakszervezetek élénk nevelő munkája és hathatós támo­gatása nélkül, mert egészen bizonyos, hogy ezzel kapcso­latban elég sok nehézség és meg nem értés is lesz. Bizonyára hallották, mert erről a Szocialista Szövetség kongresszusán is szó volt, hogy miért nem lehet elke­rülni az ilyen átalakulással együttjáró nehézségeket. Az új rendszerrel kapcsolatban az a legfontosabb, hogy meg­birkózzunk a keresetek ki­­egyenlítésére irányuló törek­vésekkel. Ebben a rendszer­ben kétségtelenül erősebben érvényre jut a rátermettség, és a tényleges munkasiker szerinti javadalmazás. A szo­cialista fejlődésnek ebben a szakaszában elkerülhetetle­nek ezek a különbségek, és nagy nehézségek támadnak egyes emberekkel, akik még nem érték el azt a színvona­lat, hogy ezt megérthessék. Sok falusi új munkás kép­telen megérteni, hogy ha egy jó szakképzett munkás rá­termettsége és munka t­elje­­sítménye szerint kapja a fi­zetését, végeredményben ez számukra is előnyös. Mert ma már nincsenek elszige­telt egyéni érdekek, hanem az egyén és a közösség szo­rosan egybefonódik. Ha az egész munkaközösség többet keres, ez elsősorban azoknak az érdeme, akik rátermetteb­bek, akik nagyobb m­uka­­teljesítményt érnek el. Eze­ket teljesítményük szerint is kell fizetni. Azonban a na­gyobb teljesítményekkel egy­úttal nagyobb jövedelmet sze­retnek a munkaközösség t®b­­bi tagja számára is. El kell mélyíteni az emberekben azt a tudatot, hogy aki jobban dolgozik és többet keres, vég­ső fokon hozzájárul az egész munkaközösség és a munka­­közösség minden tagja na­gyobb keresetéhez. Ez a tu­dat majd arra serkent min­denkit, hogy minél nagyobb teljesítménnyel járuljon hoz­zá a munkaközösség ered­ményeihez. Ebben a folya­matban kifejezetten fontos szerep hárul a szakszerveze­tekre. Az elosztás szocialista el­vének érvényesítésében ter­mészetesen sok probléma ve­tődik fel. Ilyen egyrészt a vál­lalat belső szervezetének problémája, másrészt pedig a vállalatok és a társadalom közötti viszony problémája,, a gazdasági szervezetek elté­rő helyzetének problémái, mert egyes vállalatok korsze­rű termelőeszközökkel van­nak felszerelve, mások ter­melőeszközei pedig elavultak. Mindezeket a problémákat helyesen kell rendezni. És ez nemcsak a munkaközös­ségekre, hanem a szélesebb­­körű közösségre t­artozik. Eb­ben a tekintetben ki kell iga­zítanunk az eddigi gazdasági szabályozó eszközöket és új szabályozó eszközöket kell hoznuunk. A­­munkásönigazgatási rend­szer fokozatosan fejlődött, és állandóan gyakorlatunk ta­szított előre bennünket. Oly­kor egy­­kissé el is marad­tunk a gyakorlat mögött. Vannak még megoldatlan dol­gok a nagy vállalatok üzem­részeinek viszonyában, ha­sonlóképpen vannak megol­datlan problémák a kölcsö­nös kapcsolatban álló vál­lalatok viszonyában is. Bár például nyersanyagot állít elő, Szevojno félgyártmánya­következnek, például a szve­­tozárevói kábelgyár, stb. Gazdasági rendszerünkből ki kell küszöbölnünk a külön­féle eltorzulásokat, amelyek az árak viszonya folytán ke­letkeznek, és gondoskodnunk kell arról, hogy az egyes vál­lalatok, amelyek közremű­ködnek a kész termék elő­állításában, munkájuk arányá­ban részesüljenek a megva­lósított nyereségből is. Eb­ből a szempontból tovább kell tökéletesítenünk rend­szerünket. Mi, beleértve természete­sen a sza­kszervezetet is, — mondotta Tito elnök — har­colni fogunk az olyan gazda­sági társulási formák ellen, amelyek lényegében arra irá­nyulnak, hogy monopol hely­zetet biztosítsanak egyes vál­lalatok számára a piacon, mint például a dohányfeldol­gozó ipari vállalatok egye­sülése. Harcolunk az ilyen irányzatok ellen, nem enge­dünk meg ilyesmit, hanem elősegítjük a vállalatok olyan társastermelését, amely tö­kéletesíti a termelést, és csök keríti a termelési költsége­ket. Ilyen, társulásra van szükségünk, nem pedig kar­tellek létesítésére és monopol helyzet szerzésére. Az ilyen hátrányos irányzatokat már kezdetben fel kell ismernünk és meg kell birkóznunk ve­lük. Nagyon előnyös minél több kisebb vállalatot létesíteni, amelyek társastermelésre lép­nek a specializált nagy vál­lalatokkal. Ennek a gyakor­latnak minél szélesebb kör­ben polgárjogot kell nyer­nie. Most még sok nagy vál­lalat olyasmit is gyárt, amit nem neki kellene, és ez meg­drágítja a termelést. Viszont máris akadnak olyan válla­latok, amelyek kisebb gazda­sági szervezeteket létesíte­nek, vagy pedig együttmű­ködnek a már meglévő ki­sebb vállalatokkal. Vegyük például a krányi Iszkra vál­lalatot. Ez a gyár egyes ter­mékeinek előállítását most az ország más részében szer­vezte meg, ahol több munka­erő áll rendelkezésre és ál­talában kedvezőbbek a felté­telek. Ezek a vállalatok al­katrészeket gyártanak az Iszikra részére, de teljesen önállóak és külön munkás­tanácsuk van. Viszonyuk az Iszkra vállalattal pusztán gazdasági alapon nyugszik, megállapítják kölcsönös köte­lességeiket, az árakat pedig a piaci árakhoz szabják, úgy hogy a kis vállalatok nem kerülnek hátrányos helyzet­be, íme, ez a helyes út. Ha adminisztratív ütem, kellő gazdasági számvetés nélkül és a munkaközösség hajlandósága nélkül jön létre gazdasági társulás, ez nem járhat jó ered­ménnyel. Különösen ak­kor nem lehet jó eredmény, ha a vállalatok állítólag tár­sulnak, de tulajdonképpen a kis vállalatokat beolvasztják a nagyobbá, úgyhogy a na­gyobb függvényei lesznek minden jog nélkül. Ehelyett sokkal helyesebb, ha a válla­latok a termelés specializá­­lására törekszenek, mert ez lehetőséget nyújt számukra, hogy növeljék termelésüket és a termelékenységet, és csökkentsék az előállítási költ­séget. Sokkal előnyösebb, ha az így specializált vállalatok lépnek társas termelői viszony­ba. Az sem helyes, ha a ki­sebb specializált vállalatok csak egyetlenegy készárut előállító vállalattal lépnek kapcsolatba. Sokkal jobb, ha több gyártól vállalnak rende­lést. Ez esetben a speciali­zált kis vállalat nem lesz valamelyik nagy vállalat függvénye, hanem megtartja önállóságát, és lehetősége van sorozatgyártásra, tehát olcsóbban termelhet. Így például lehetősége van arra, hogy a Zmim gyárat úgy fej­lesszük, hogy mindennemű csavart gyártson, a legapróbb­tól a legnagyobbig, sok más vállalat részére. Mivel azon­ban nem fordítanak kellő gondot a specializálódásra, a vállalatok túlnyomórészt ma­guk gyártanak csavarokat sa­ját maguk számára, úgyhogy csavargyártó gépeik egy hó­napig üzemben vannak, tizen­egy hónapig pedig kihaszná­latlanul állnak. Ez tulajdon­képpen azt jelenti, hogy nem használják ki alapesz­közeiket, hanem ezek az esz­közök befagytak. A DEMOKRATIKUS, SZOCIALISTA VISZONYOKRÓL Közismert dolog, hogy Tito elvtárs nagy gondot fordít a demokratikus szocialista vi­szonyok ápolására, elsősorban pedig a dolgozók jogainak tiszteletben tartására. Ezért fel (Folytatása a 3. oldalon) B. Szabó György A múlt század nyolcvanas éveiben hatalmas arányt öltött a nyolcórás munkaidő bevezetéséért indított mozgalom. Az amerikai szakszervezeti szövetség 1884-ben megtartott IV. kongresszusán hozott határozat alapján a szakszervezetek 1886 május 1-étől kezdve tömegakciókat szerveztek a napi nyolcórás munkaidő kivívá­sára. Aznap csaknem ötezer sztrájk tört ki az Egyesült Államokban, több mint 350 ezer munkás részvételével. Május 3-án és 4-én a mozgalom drámai fordulatot kapott: Chicagóban a rendőrség a tüntető tömegbe lőtt. A vérengzésnek nagy visszhangja volt világszerte. Ebből a mozgalomból született a történelmi május elseje. Képünkön 1886 május elsején a chicagói rendőrség megakadályozza a sztrájkoló munkások tüntető felvonulását. KEDVEZŐTLEN TAPASZTALATOK A teljesítmény szerinti ja­vadalmazás igen erőteljes ser­kentő hatással van a vállala­tok együttműködésére egész­séges gazdasági alapokon. Ez a két folyamat olyan szoros kapcsolatban van egymással, hogy ebben a beszélgetésben is egybefonódott. Tito elnök ezzel kapcsolatban először az eddigi gyakorlatból szerzett kedvezőtlen tapasztalatokra tért ki.

Next