Magyar Szó, 1960. szeptember (17. évfolyam, 205-230. szám)
1960-09-18 / 220. szám
Vasárnap, 1960. TV. II. Nem akarom felfedezni Hongkongot Világjáró riporterünk levele Délkínai-tenger, szept. 4. Egy kicsit zúg a fejem, meg a tenger is nyugtalankodik, szeretne eljátszogatni velünk mint Keletkínai kisöccse cselekedte, csakhát most nyolc és félezer tonnával nehezebbek vagyunk, megtelt a gyomrunk jó minőségű kínai vasérccel, nem hánykolódunk üres skatulyaként a hullámok tetején. Saigon magasságában vagyunk körülbelül és Singapore felé tartunk, mármint a hajó, mert én hazafelé tartok a magam részéről és nem valami nagy kedvvel bámulom a térképet, jaj, nagyon messze vagyunk még, egész oktávot fogok rajta, mégsem ér el a kisujjam Rijekáig. Akkor még egy fás fültőgyulladásom is van, ami szórakozásnak elég kellemetlen és csak kapkodok a fejem körül, hogy miről se írjak előbb, talán a Tokió-i ’Kokusai Gekijo’ színházról és a kis Miss Ryuko Kawaii csodálatos táncairól vagy Yuriko Hime kisasszonyról inkább, akinek édes szopránja még most is csilingel gyulladásos fülemben? Írhatnék talán a száz Tokiói egyetemről vagy a császári palotáról, amely elé sűrű egymásutánban érkeznek a diák és diáklánycsoportok vagy a tüntetésekről, amelyek éppen csak lvgv elültek, amikor a fővárosban jártunk — esetleg arról, hogy a felhők fölött mászkálnak a telekárak, mert az indonéziai, hongkongi, singaporei nagyon gazdag kínaiak mostanában szívesen vásárolnak telket vagy házat Japánban... ki tudná megmondani, hogy miért és nem tudná megmondani? Itt van még Hainan-szigeti húsz napunk is, amiről egy kisebb kötetre való verset irkáltam össze, mert könynyebb verset írni, amikor prózát nehéz. És mert, amikor a közeg, első kínai látogatóm, közölte velem a kabinban, hogy — egyelőre — a partra menni nem szabad és fényképezni különösen nem szabad, akkor egy kicsikét felnevettem, csak magamban persze, hogy ó, a közeg, nem tudja, hogy az én felvételeim nem jelenthetnek valami nagy veszélyt a Hainan- i titkokra vonatkozóan, viszont azt sem tudja, hogy fényképezni nem csupán a Mr. Yashica egyébként kifogástalan masinájával lehet és tudok. Kezdhetném az elején is, ugye? No, a Mr. Vu Cseng irodájában ücsörögtünk és Cocacolát ittunk, amiről a jólértesült olvasó tüstént megállapíthatja, hogy ez, nem Kínában történt, mert ott nem tekinthető nemzeti italnak a Coca-cola. Hát nem, nem ott történt, hanem még Hongkongban. Mr. Vu Cseng foglalkozására nézve „shipchandler”, ami azt jelenti, hogy ő látja el a hajót étellel és itallal, mert — miként írva vagyon — nem csupán igéből él a hajósember. Különben Mr. Vu Cseng volt az utolsó kövér kínai, akit láttam. Ne tessék ebből semmiféle esetleg nem tárgyilagos következtetést levonni, ám tény, hogy Hainanban például egyetlen egyet sem láttam és tény az is, hogy az ottani „Bhipchandler"-nek nem volt irodája, de még csak áruja sem. Ezért van, hogy immár jó két hete gyümölcs, zöldségféle és burgonya nélkül éldegélünk a Likán és alig várjuk hogy megérkezzünk az ismét „kövérebb” Singapore!». Es, már megint messze szaladtam Hongkongtól. Éppen az imént hallottam a rádióban, hogy az 1500 méteres síkfutás egyik elődöntőjét az angol Elliot nyerte kitűnő idővel. (Képzeljék csak, egész éjszakákat üldögélek kis tranzisztoros rádióm mellett, hogy elcsípjek egy-egy hírecskét az olimpiáról). Nos, azt az angol kapa tényt is Elliot-nak hívták, akit joggal tekintenek Hongkong, illetve a kikötő megteremtőjének. Előtte csak hírhedt kalóztanya volt ez a sziget, amelyről azt olvastam valahol, hogy itt a „sziklákon” vizen, són és kalózokon kívül minden hiányzik”. Az én nagy négymotoros „Jet”-gépem méltóságteljesen ráült a 2500 méteres kifutóra (ez esetben „befutóra”) és én imed itt voltam Hongkongban. Most meg a „Free Self Guide”-t lapozgatom, a Hongkong-i idegenvezetőt és megállapíthatom, hogy immár mi sem hiányzik Hongkongban, van itt minden, egy-két-három riportban el sem tudnám mondani, annyi minden van, óriási a kikötő. Százával a hajók, ezrével a dasunkák és a sampánok, milliónyi a nép, autók, autóbuszok, riksák rohangálnak a zsúfolt utcákon, ragyognak a kirakatok, hatal más paloták ágaskodnak a hegyoldalban, felhőkarcolók, kunyhók- földbe-sziklába vájt barlangok, ragyogó éttermek, bárok és apró étkező-pultocskák az utcákon, ahol fillérekért kapná a tál ételt a riksakuli, ha ugyan volna fillérje, azaz hongkongi dollárcentje. Azt mondják, akik értenek hozzá, hogy Hongkongon keresztül megy Kínába mindaz, ami hivatalosan nem mehet oda Nyugatról. Azt is mondják, hogy éppen ezért, sohasem említik Hongkongot ott, ahol egyébként szívesen beszélnek Macao-ról vagy mondjuk Tajvan szigetérő. Amellett saját ipara is van Hongkongnak, nagy cukor, textil és dohánygyárai, aztán még hajógyárak is. Azt is mondják, hogy itt van a legnagyobb távol-keleti, kábítószer-központ, hogy mintegy kétszázezer ember él a különben szigorúan tiltott heroinnal, ópiummal és morfiummal. Bárki bármikor megtalálhatja kedvenc kábítószerét, az idegen is, mert unosuntalan akadnak kedves fiatalemberek, akik a fülébe súgják a címeket. Hongkong szabadkikötő — az is szabad, ami nem szabad. Tilos a prostitúció is. Amint a hajó befut a kikötőbe, körülveszik a dzsunkák, a kereskedők kirakják áruikat a hajófedélzeten és szabad a vásár. Hihetetlenül olcsó minden, mert a japáni, a német, és mindenféle áru vámmentesen kerül eladásra. Már Sydneyben hosszan szemeztem például egy modern Ronson-öngyújtóval. Ott hét fontot kértek érte, tehát körülbelül 16 amerikai dollárt. Ugyanez a Ronson 40 hongkongi dollárba került itt, nem egészen 7 amerikai dollárba. Egy 10 tranzisztoros japáni rádió ára 165 hongkongi dollár — olcsóbb, mint Japánban. Arany Omega „Seamaster”-ára, aminek 70 ausztráliai font az ára Sydneyben, itt „csak” 50 amerikai dollárba kerül Nem írók többet az árakról, nem szeretném, ha az olvasó és különösen a rijékai vámhivatal azt hinné, hogy mindezt gyakorlati, tapasztalatból tudom. És órát igazán nem vettem, csak rákacsintottunk egymásra egyet-kettőt és hát a szőlő különben is savanyú, nekem nem is kell, megmaradok a Doxa mellett, ami van. És akkor beesteledett. Megérkezett a hajóra „Mama San” és kísérete. Ez is népszokás Hongkongban, ahol — miként már említettem — tilos a prostitúció. Sajnos, én aránylag későn repültem ide, már két napja állt a hajónk a kikötőben, nem lehettem tanúja a viharos első két napnak, illetve éjszakának. Harmadnapra immár megnyugodott a tenger, és a kedélyek, ám azért csak megérkezett a dzsunka és „Mama San” is, akkor már csak a válogatott legénységgel, azaz leánysággal. Mama San... hát ezt mi másképp mondtuk urfi korunkban, ámbár, hogy nagyon hasonlóképpen. A „mama” mindenesetre benne volt. Mama negyvenéves asszony, nagy szakmai jártassággal. Kislányai jóval fiatalabbak, japánok, kínaiak, malájok. Csicsergő, kedves jómadársereg, igen szolgálatkészek. Ők — harmadnap volt — rendelésre jöttek és én nem voltam a rendelők között. Hja, ha az ember repülni akar. Csak azt akarom elmesélni még, hogy meleg este volt, párás, trópusi, forró éjszaka. De Hongkongban tilos a prostitúció. Nem akarom felfedezni Hongkongot, általában semmit sem akarok felfedezni, megtették már előttem nagyobb felkészültséggel és lehetőségekkel. A dzsunkákat is felfedezték már, ezeket a csónakviskókat, amelyeken milliónyi ember él szerte Ázsiában, jól és rosszul, de inkább csak rosszul. Vannak hasunkacsaládok, amelyek abból élnek, hogy a hajók ki és berakodásánál segédkeznek, mert az óriás forgalmú kikötőben nem minden hajó jut el a dokkokig. Valahol az öbölben leengedik a vasmacskát, aztán megjelennek a „maoná”-k, a dereglyék és hát a dzsunkák is és elkezdődik a munka, amely éjjelnappal folyik, mindaddig, amíg meg nem szólalnak a hal szirénái, hogy búcsút mondjanak a kikötőnek. Vendéglő-dzsunkák is vannak, mosodák, jól berendezett üzletek, javítóműhelyek, borbélyszalonok, fogászati műtermek — általában mindent megtalálni a dzsunka-városban és a mindig udvarias és mindig mosolygó kínaiak készséggel állnak a hajónép rendelkezésére. Azt mondják, furcsán mosolyognak a kínaiak. Csak az arcuk mosolyog, a ráncok a szájuk körül, de a szemük nem vesz részt a mosolyban. Most már én is azt mondom. Azt is mondják, hogy a „nagy Kínáról” nem lehet beszélgetni velük, a vonatkozó kérdéseket egyszerűen nem hallja meg sem a szegény, sem a gazdag. És még azt is mondják, hogy az ázsiai világ minden részéből özönlik a pénz a nagy országba, mert a kínai — kínai marad mindenütt és csak a nagyonnagyon gazdagok törik a fejüket azon, hogy mikor és merre, nehogy az idő elszaladjon. Csak úgy mellékesen jegyezném meg, hogy Ausztráliában például, ha azt a bizonyos „sárga veszedelmet” emlegetik, éppenséggel nem Japánra gondolnak immár. És Japánban. ..hol nem beszélnek színes veszedelmekről, ma már nem hiszik, hogy Japán volna Ázsia kormányosa. Tokióban mesélték, hogy nem sokkal érkezésünk előtt, a szakszervezeti kongresszuson, a szomszédos nagy ország kiküldöttei alapos fejmosásban részesítették a vendéglátókat. Olyasmit is mondtak volna, hogy hát „mi egymás írásjeleit el tudjuk olvasni” talán más vonalon sem lenne nehéz egymást megérteni, miért kerestek hát más írásjeleket? Egyebet is mondtak és mást is, de mindezt otthon is tudják. Mi már csak e szakszervezeti beszélgetés kommentárjait hallottuk imitt-amott, mert még emlegették, a nagy hajó ügynökség udvariasan hajlongó főnöke is. Különben a japánok szeme sem mosolyog, csak a ráncaik. Szóval egy-egy ilyen dzsunkán egész családok élnek, nagypapák, nagymamák, fiatalok és egészen fiatalok, akiket még a vitorlarúdhoz kötöznek, nehogy leessenek a csónakházról. A nagyobb gyerekek a vízben élnek, a dzsunkák körül. Ott van a játszóterük. És talán érdekes, talán egy kicsit elgondolkoztató is, hogy amennyiben a dzsunka megtelik, hiszen egyre-másra születnek az apró kínaiak, olyankor a legöregebb fogja a vándorbotot, a képleteset persze, és elköltözik a dzsunka-birtokról, ki a városba, ahol aztán elnyeli valamelyik barlang a hegyoldalban, vagy egy padlás, pincelakás. Hongkongban állítólag hetvenezer ember él a nyomorúságos bérkaszárnyák padlásain, együtt az egerekkel, patkányokkal, denevérekkel. A dzsunkát ugyanis nem lehet felaprózni, mint teszem fel valamely kisbirtokot, a gyerekek között. És — ezt megint csak mesélik — ritka eset, hihetetlen szerencse volna, ha valaki mondjuk gyári munkából, vagy abból, hogy riksa előtt üget kilógó nyelvvel, dzsunkapalotát tudna szerezni magának. Gyönyörű, színes kép mutatja be a dzsunkákat a hong kongi reklám-idegenvezetőben. Ezek a „The Junks” közelről korántsem olyan szépek. Általában közelről semmi sem olyan szép. Holnap Singapore-ban leszünk , e pillanatban azonban a Gloria nevű taifunikisasszony elől futunk éppen. Azt hiszem, megírtam már, hogy nevet kap minden taifun a születése pillanatában, méghozzá nőnevet. Eddig a Norica, Trix és Virginia hölgyekkel találkoztunk, közülük Virginia kisasszony jó csomó poharunkba, tányérunkba és termoszunkba került, nagyobb baj azonban nem történt, öreg tengerjárók vagyunk, egy-két taifun ide vagy oda. Éppen, egy hónapja nem kaptunk és nem küldtünk postát. Hja, a szemek nem mosolyognak Kínában. GÁL László Látta? Nem? AKKOR FELTÉTLENÜL NÉZZE MEG A SZUBOTICAI ZORKA VEGYIPARI GYÁR SLAVICA ÜZEMRÉSZLEGÉNEK KOZMETIKAI ÉS PIPERE CIKKEIT A ZAGREBI MINTAVÁSÁRON! A SZLAVICA ÉRTESÍTI ÜZLETFELEIT ÉS A VÁSÁR LÁTOGATÓIT, HOGY KOZMETIKAI CIKKEIT ÉS TOALETT-SZAPPAN KOLLEKCIÓJÁT MEGTEKINTHETI A ZAGREBI MINTAVASARON AZ I. SZÁMÚ CSARNOKBAN AZ EMELETEN. |* ’★ ★ 583-1 Lenin utca 6 Postafiók 21 Telefonszám 8 KÖSZÖRŰS ÉS VEGYIPARI TERMÉKEK GYÁRA ADT TEKINTSE MEG TERMÉKEINK KIÁLLÍTÁSÁT A ZAGREBI NEMZETKÖZI ŐSZI MINTAVASARON V. csarnok — 122 kiállítóhely, 633-1 11. oldal