Magyar Szó, 1960. szeptember (17. évfolyam, 205-230. szám)

1960-09-18 / 220. szám

Vasárnap, 1960. TV. II. Nem akarom felfedezni Hongkongot Világjáró riporterünk levele Délkín­ai-tenger, szept. 4. E­gy kicsit zúg a fejem, meg a tenger is nyug­talankodik, szeretne eljátszogatni velünk mint Keletkínai kisöccse cseleked­te, csakhát most nyolc és fél­­ezer tonnával nehezebbek va­gyunk, megtelt a gyomrunk jó minőségű kínai vasérccel, nem hánykolódunk üres ska­tulyaként a hullámok tetején. Saigon magasságában va­gyunk körülbelül és Singapo­re felé tartunk, már­mint a hajó, mert én hazafelé tar­tok a magam részéről és nem valami nagy kedvvel bámu­lom a térképet, jaj, nagyon messze vagyunk még, egész oktávot fogok rajta, mégsem ér el a kisujjam Rijekáig. Akkor még egy fás fültőgyul­ladásom is van, ami szórako­zásnak elég kellemetlen és csak kapkodok a fejem kö­rül, hogy miről se írjak előbb, talán a Tokió-i ’Kokusai Ge­­kijo’ színházról és a kis Miss Ryuko Kawaii csodálatos tán­cairól vagy Yuriko Hime kis­asszonyról inkább, akinek édes szopránja még most is csi­lingel gyulladásos fülemben? Írhatnék talán a száz Tokió­­i egyetemről vagy a császári palotáról, amely elé sűrű egy­másutánban érkeznek a diák és diáklánycsoportok vagy a tüntetésekről, amelyek éppen csak lv­gv elültek, amikor a fővárosban jártunk — eset­leg arról, hogy a felhők fö­lött mászkálnak a telekárak, mert az indonéziai, hongkon­gi, singaporei nagyon gazdag kínaiak mostanában szívesen vásárolnak telket vagy házat Japánban... ki tudná meg­mondani, hogy miért és­­ nem tudná megmondani? Itt van még Hainan-szige­ti húsz napunk is, amiről egy kisebb kötetre való verset irkáltam össze, mert köny­­nyebb verset írni, amikor prózát nehéz. És mert, ami­kor a közeg, első kínai láto­gatóm, közölte velem a ka­binban, hogy — egyelőre — a partra menni nem szabad és fényképezni különösen nem szabad, akkor egy kicsi­két felnevettem, csak magam­ban persze, hogy ó, a közeg, nem tudja, hogy az én felvé­teleim nem jelenthetnek va­lami nagy veszélyt a Hainan- i titkokra vonatkozóan, vi­szont azt sem tudja, hogy fényképezni nem csupán a Mr. Yashica egyébként kifo­gástalan masinájával lehet és tudok. Kezdhetném az elején is, ugye? No, a Mr. Vu Cseng irodá­jában ücsörögtünk és Coca­­colát ittunk, amiről a jólérte­sült olvasó tüstént megálla­píthatja, hogy ez, nem Kíná­ban történt, mert ott nem te­kinthető nemzeti italnak a Coca-cola. Hát nem, nem ott történt, hanem még Hong­kongban. Mr. Vu Cseng fog­lalkozására nézve „shipchand­ler”, ami azt jelenti, hogy ő látja el a hajót étellel és ital­lal, mert — miként írva va­gyon — nem csupán igéből él a hajósember. Különben Mr. Vu Cseng volt az utolsó kövér kínai, akit láttam. Ne tessék ebből semmiféle eset­leg nem tárgyilagos követ­keztetést levonni, ám tény, hogy Hain­an­ban például egyetlen egyet sem láttam és tény az is, hogy az ottani „Bhipchandler"-nek nem volt irodája, de még csak áruja sem. Ezért van, hogy immár jó két hete gyümölcs, zöld­ségféle és burgonya nélkül éldegélünk a Likán és alig várjuk hogy megérkezzünk az ismét „kövérebb” Singa­pore!». Es, már megint messze sza­ladtam Hongkongtól. Éppen az imént hallottam a rádióban, hogy az 1500 mé­teres síkfutás egyik elődöntő­jét az angol Elliot nyerte ki­tűnő idővel. (Képzeljék csak, egész éjszakákat üldögélek kis tranzisztoros rádióm mel­lett, hogy elcsípjek egy-egy hírecskét az olimpiáról). Nos, azt az angol kapa tényt is El­­liot-nak hívták, akit joggal tekintenek Hongkong, illetve a kikötő megteremtőjének. Előtte csak hírhedt kalózta­nya volt ez a sziget, amely­ről azt olvastam valahol, hogy itt a „sziklákon” vizen, són és kalózokon kívül min­den hiányzik”. Az én nagy négymotoros „Jet”-gépem méltóságteljesen ráült a 2500 méteres kifutóra (ez esetben „befutóra”) és én imed itt voltam Hongkongban. Most meg a „Free Self Gu­­ide”-t lapozgatom, a Hong­kong-i idegenvezetőt és meg­állapíthatom, hogy immár mi sem hiányzik Hongkongban, van itt minden, egy-két-há­­rom riportban el sem tudnám mondani, annyi minden van, óriási a kikötő. Százával a hajók, ezrével a dasunkák és a sampánok, milliónyi a nép, autók, autóbuszok, riksák ro­hangálnak a zsúfolt utcákon, ragyognak a kirakatok, hatal más paloták ágaskodnak a hegyoldalban, felhőkarcolók, kunyhók- földbe-sziklába vájt barlangok, ragyogó éttermek, bárok és apró étkező-pultocs­kák az utcákon, ahol fillére­kért kapná a tál ételt a rik­sakuli, ha ugyan volna fillér­je, azaz hongkongi dollárcent­je. Azt mondják, akik érte­nek hozzá, hogy Hongkongon keresztül megy Kínába mind­az, ami hivatalosan nem me­het oda Nyugatról. Azt is mondják, hogy éppen ezért, sohasem említik Hongkongot ott, ahol egyébként szívesen beszélnek Macao-ról vagy mondjuk Tajvan­ szigetérő. Amellett saját ipara is van Hongkongnak, nagy cukor, textil és dohánygyárai, aztán még hajógyárak is. Azt is mondják, hogy itt van a leg­nagyobb távol-keleti, kábító­szer-központ­­, hogy mintegy kétszázezer ember él a kü­lönben szigorúan tiltott he­roinnal, ópiummal és morfium­mal. Bárki bármikor megta­lálhatja kedvenc kábítósze­rét, az idegen is, mert unos­­untalan akadnak kedves fia­talemberek, akik a fülébe súgják a címeket. Hongkong szabadkikötő — az is szabad, ami nem szabad. Tilos a prostitúció is. Amint a hajó befut a kikö­tőbe, körülveszik a dzsunkák, a kereskedők kirakják árui­kat a hajófedélzeten és sza­bad a vásár. Hihetetlenül ol­csó minden, mert a japáni, a német, és mindenféle áru vámmentesen kerül eladásra. Már Sydneyben hosszan sze­meztem például egy modern Ronson-öngyújtóval. Ott hét fontot kértek érte, tehát kö­rülbelül 16 amerikai dollárt. Ugyanez a Ronson 40 hong­kongi­ dollárba került itt, nem egészen 7 amerikai dol­lárba. Egy 10 tranzisztoros ja­páni rádió ára 165 hongkongi dollár — olcsóbb, mint Japán­ban. Arany Omega „Seamas­­ter”-ára, aminek 70 ausztrá­liai font az ára Sydneyben, itt „csak” 50 amerikai dollár­ba kerül Nem írók többet az árakról, nem szeretném, ha az olvasó és különösen a rijé­kai vámhivatal azt hinné, hogy mindezt gyakorlati, ta­pasztalatból tudom. És órát igazán nem vettem, csak rá­kacsintottunk egymásra e­­gyet-kettőt és hát a szőlő kü­lönben is savanyú, nekem nem is kell, megmaradok a Doxa mellett, ami van. És akkor beesteledett. Megérkezett a hajóra „Ma­ma San” és kísérete. Ez is népszokás Hongkongban, ahol — miként már említettem — tilos a prostitúció. Sajnos, én aránylag későn repültem ide, már két napja állt a hajónk a kikötőben, nem lehettem ta­núja a viharos első két nap­nak, illetve éjszakának. Har­madnapra immár megnyugo­dott a tenger, és a kedélyek, ám azért csak megérkezett a dzsunka és „Mama San­” is, akkor már csak a válogatott legénységgel, azaz leányság­­gal. Mama San... hát ezt mi másképp mondtuk urfi ko­runkban, ámbár, hogy na­gyon hasonlóképpen. A „ma­ma” mindenesetre benne volt. Mama negyvenéves asszony, nagy szakmai jártassággal. Kislányai jóval fiatalabbak, japánok, kínaiak, malájok. Csicsergő, kedves jómadár­­sereg, igen szolgálatkészek. Ők — harmadnap volt — ren­delésre jöttek és én nem vol­tam a rendelők között. Hja, ha az ember repülni akar. Csak azt akarom elmesélni még, hogy meleg este volt, párás, trópusi, forró éjszaka. De Hongkongban tilos a prostitúció. Nem akarom felfedezni Hongkongot, általában sem­mit sem akarok felfedezni, megtették már előttem na­gyobb felkészültséggel és le­hetőségekkel. A dzsunkákat is felfedez­ték már, ezeket a csónakvis­kókat, amelyeken milliónyi ember él szerte Ázsiában, jól és rosszul, de inkább csak rosszul. Vannak hasunka­­családok, amelyek abból él­nek, hogy a hajók ki és be­rakodásánál segédkeznek, mert az óriás forgalmú kikö­tőben nem minden hajó jut el a dokkokig. Valahol az öbölben leengedik a vasmacs­kát, aztán megjelennek a „maoná”-k, a dereglyék és hát a dzsunkák is és elkezdő­dik a munka, amely éjjel­nappal folyik, mindaddig, amíg meg nem szólalnak a ha­l szirénái, hogy búcsút mondjanak a kikötőnek. Vendéglő-dzsunkák is van­nak, mosodák, jól berendezett üzletek, javítóműhelyek, bor­bélyszalonok, fogászati műter­mek — általában mindent megtalálni a dzsunka-város­­ban és a mindig udvarias és mindig mosolygó kínaiak készséggel állnak a hajónép rendelkezésére. Azt mondják, furcsán mosolyognak a kínai­ak. Csak az arcuk mosolyog, a ráncok a szájuk körül, de a szemük nem vesz részt a mosolyban. Most már én is azt mondom. Azt is mondják, hogy a „nagy Kínáról” nem lehet beszélgetni velük, a vo­natkozó kérdéseket egyszerű­en nem hallja meg sem a sze­gény, sem a gazdag. És még azt is mondják, hogy az ázsi­ai világ minden részéből özön­lik a pénz a nagy országba, mert a kínai — kínai marad mindenütt és csak a nagyon­­nagyon gazdagok törik a fe­jüket azon, hogy mikor és merre, nehogy az idő elsza­ladjon. Csak úgy mellékesen je­gyezném meg, hogy Ausztrá­liában például, ha azt a bi­zonyos „sárga veszedelmet” emlegetik, éppenséggel nem Japánra gondolnak immár. És Japánban. ..hol nem be­szélnek színes veszedelmek­ről, ma már nem hiszik, hogy Japán volna Ázsia kormá­nyosa. Tokióban mesélték, hogy nem sokkal érkezésünk előtt, a szakszervezeti kong­resszuson, a szomszédos nagy ország kiküldöttei alapos fej­mosásban részesítették­ a ven­déglátókat. Olyasmit is mond­tak volna, hogy hát „mi egy­más írásjeleit el tudjuk ol­vasni” talán más vonalon sem lenne nehéz egymást megérteni, miért kerestek hát más írásjeleket? Egye­bet is mondtak és mást is, de mindezt otthon is tudják. Mi már csak e szakszervezeti be­szélgetés kommentárjait hal­lottuk imitt-amott, mert még emlegették, a nagy hajó ügynökség udvariasan haj­longó főnöke is. Különben a japánok szeme sem mosolyog, csak a ráncaik. Szóval egy-egy ilyen dzsun­kán egész családok élnek, nagypapák, nagymamák, fia­talok és egészen fiatalok, akiket még a vitorlarúdhoz kötöznek, nehogy leessenek a csónakházról. A nagyobb gyerekek a vízben élnek, a dzsunkák körül. Ott van a játszóterük. És talán érdekes, talán egy kicsit elgondolkoz­tató is, hogy amennyiben a dzsunka megtelik, hiszen egy­re-másra születnek az apró kínaiak, olyankor a legöre­gebb fogja a vándorbotot, a képleteset persze, és elköl­tözik a dzsunka-birtokról, ki a városba, ahol aztán elnyeli valamelyik barlang a hegyol­dalban, vagy egy padlás, pin­celakás. Hongkongban állító­lag hetvenezer ember él a nyomorúságos bérkaszárnyák padlásain, együtt az egerek­kel, patkányokkal, denevérek­kel. A dzsunkát ugyanis nem lehet felaprózni, mint teszem fel valamely kisbirtokot, a gyerekek között. És — ezt megint csak mesélik — rit­ka eset, hihetetlen szerencse volna, ha valaki mondjuk gyári munkából, vagy abból, hogy riksa előtt üget kilógó nyelvvel, dzsunkapalotát tud­na szerezni magának. Gyönyörű, színes kép mu­tatja be a dzsunkákat a hong kongi reklám-idegenvezető­ben. Ezek a „The Junks” közelről korántsem olyan szé­pek. Általában közelről sem­mi sem olyan szép. Holnap Singapore-ban le­szünk , e pillanatban azon­ban a Gloria­ nevű taifuni­­kisasszony elől futunk ép­pen. Azt hiszem, megírtam már, hogy nevet kap minden taifun a születése pillanatá­ban, méghozzá nőnevet. Ed­dig a Norica, Trix és Virgi­nia hölgyekkel találkoztunk, közülük Virginia kisasszony jó csomó poharunkba, tányé­runkba és termoszunkba ke­rült, nagyobb baj azonban nem történt, öreg tengerjárók vagyunk, egy-két taifun ide vagy oda. Éppen,­ egy hónapja nem kaptunk és nem küldtünk postát. Hja, a szemek nem mosolyognak Kínában. GÁL László Látta? Nem? AKKOR FELTÉTLENÜL NÉZZE MEG A SZUBOTICAI ZORKA VEGYIPARI GYÁR SLAVIC­A ÜZEMRÉSZLEGÉNEK KOZMETIKAI ÉS PIPERE CIKKEIT A ZAGREBI MINTAVÁSÁRON! A SZLAVICA ÉRTESÍTI ÜZLETFELEIT ÉS A VÁSÁR LÁTOGATÓIT, HOGY­ KOZMETIKAI CIKKEIT ÉS TOALETT-SZAPPAN KOLLEKCIÓJÁT MEGTEKINTHETI A ZAGREBI MINTAVASARON AZ I. SZÁMÚ CSARNOKBAN AZ EMELETEN. |* ’★ ★ 583-1 Lenin utca 6 Postafiók 21 Telefonszám 8 KÖSZÖRŰS ÉS VEGYIPARI TERMÉKEK GYÁRA ADT TEKINTSE MEG TERMÉKEINK KIÁLLÍTÁSÁT A ZAGREBI NEMZETKÖZI ŐSZI MINTAVASARON V. csarnok — 122 kiállítóhely, 633-1 11. oldal

Next