Magyar Szó, 1960. október (17. évfolyam, 231-256. szám)

1960-10-16 / 244. szám

Vasárnap, 1960. X. 18. fal­sán­ Toldi (Arany János nyomán) ÉG a napmelegtől Irodalmunk sarja Bősz kritikus nyájak legelésznek rajta. Nincs egy árva regény Írók közt kelőben. Nincs tenyérnyi múzsa nagy határmezőben. Tergák hűvösében a sok iró-szolga lustán hortyog, mintha rendjén menne dolga. Hej pedig üresen, vagy félig rakottan, nagy írói fejek nyakon lógnak ottan, ösztövér kritikus vizsgáló szemével Mélyen néz fejükbe s benne vizet kémlel. Óriás szúnyognak képzelné valaki, Mely az iró népnek tintáját szítja ki. Fórumnál az irók szom­jasan delelnek Kiadók hadával háborúra kelnek. Fáhágott a költő előleg nyakára Nincs ki csókot adjon magas homlokára. Egy, csak egy h­ó van talpon a vidéken, meddig a szem ellát, vajdasági égen, hatalmas töltőtoll reng araszos vállán, öt kiló tehetség pelyhezik az állán. A világhírnévre messze, messze bámul, s elfordítja fejét a modernist­áktól. Azt hinné az ember, verset, regényt hordoz a hátizsákjából vastag könyvet, eldöz­öm leégett ő is. irodalmunk sarja, vékony vitacikket süetnetett vajba. Szépöcsém, ne vitázz a vannak füzében. Lődd, a többi horkol tozga hűvösében ... Ki vitacikket ir. Jobban tette volna, írod,"Imi szérűn Inkább ha horkolva .. BOGDÁNFI Sándor L­elkes olvasó vagyok és szkeptikus író. Az olva­sásban még hiszek, az Írásban mind kevésbé. Olvasó vagyok, és kételkedek az Írásban és a könyvek hatal­mában. De író is vagyok, és hiszek a könyvekben, mert a­­zok életem szerves részei. Hi­szek a könyvekben, mert szere­tem őket. A könyv szeretete pedig hozzátartozik az „írói mentalitáshoz”.. . Szóval sze­retem a könyveket, de ugyan­akkor tudom azt is, hogy e szeretet oly keveset ér. Tudom, hogy a könyvek hatalma és va­rázsa ma jóval kisebb, mint né­hány évtizeddel ezelőtt, és a jö­vőben még kisebb lesz. A könyveket elnyeli az idő, és ha az író mégis túléli mindezt, akkor azt csak a kételkedésnek köszönheti. A könyvek meghal­nak, a kételkedés él. A klasz­­szikus irodalom hallhatatlansá­ga mesterségesen táplált mí­tosz. Ez az emberiség egyik legnagyobb öncsalása. És e csalás abszurd voltát még nö­veli az is, hogy ezzel majd mindenki tisztában van, és mégis a kultúra és irodalom „védelmében” a művészet örök és halhatatlan voltáról szóno­kolunk. .. Homérosz és Platón a tanároknak és a tankönyvek­nek köszönheti életét. De ez az élet már nem természetes. Mesterséges táplálás tartja fenn, mint a súlyos betegeket. S vajon milyen élet az, amely csak így létezik? Az író hitét és reményét a szkepticizmus táplálja. Hinni kell és remélni, tagad­ni, és kételkedni. A lelkesedés értelmét csak a csalódás és fé­lelem adja meg. Szükség van mind a két végletre, mert egy­más nélkül mind a kettő érték­telen. Elméletileg talán így tud­nám megindokolni a szkepticiz­mus értelmét és szükségessé­gét. És mindez nekem nagyon fontos­ , hisz a. .hitelemről, van szó. Szkeptikus vagyok, mert a reményt és a félelmet sokszor azonosnak érzem és ez a szkepticizmus azt is je­lenti, hogy túl kellene haladni ezen a helyzeten. Túl kel­lene haladni azokon a körül­ményeken és okokon, ame­lyek a szkepticizmust kivált­ják és táplálják. A szkept i­­lyen emberi magatartás. De ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy az ember helyzete még mindig nem emberi. A szkepticizmus létjogosultságát tehát e nem emberi helyzet adja meg. „Gondolkodni annyi, mint túlhaladni” — mondja Ernst Bloch, a jeles marxista filozó­fus és ez azt jelenti, hogy a gondolkodás célja a helyzetet túlhaladó cselekvés... De író vagyok, és létezésem elején ott áll a kételkedés. És ez sokszor nem elegendő, hogy túllássunk és túlhaladjunk egy helyzeten. Megmarad tehát a tények fe­letti félelem. És az író mind­untalan szembetalálkozik a té­nyek irracionalizmusával. És mi nagyon sokszor képtelenek vagyunk megérteni azt, ami van, és ami így kellett hogy legyen. „Az események vaslogi­kája a cselekvő egyének háta mögött történik, és tudatuk nél­kül, vagyis a logika fénye nél­kül. Mint valami külső vak tör­vényszerűség és véletlen az em­beri szubjektum részvétele nélkül, mint valami fölbomlás vagy tűzvész a természetben, amely független az embertől’’. (Ernst Bloch). És mi nem ért­jük, hogy miért van így, és hogy mindez mit jelent. Az ér­telemnek csak a mankóit lát­juk, a szárnyait már nem. Az író, aki a hajdani varázs­lók és papok szerepét örököl­te (és ebben ma a politikusok­kal osztozkodik), mind kevés­bé van abban a helyzetben, hogy oly hatással legyen em­bertársaira, mint hajdan a pa­pok és varázslók. Az iroda­lom mindinkább ideologizáló­­dik, intellektualizálódik. Gon­dolati tartalma és funkciója növekszik. És az olvasók mind inkább képtelenek követni ezt az általános és mindjobban gyorsuló fejlődést. Az író és olvasó közötti távolság mind­inkább növekszik, és nincs rá remény, hogy ez a tendencia gyökeresen megváltozzék. Korunk problémái mind mé­lyebb nyomot hagynak az írók tudatában. Az író filozófusok és filozófus irók általános je­lenséggé válnak. Az irodalom és a filozófia közti határvonal elmosódik. Az irodalom és fi­lozófia funkciója mindinkább azonos lesz, az irodalom tehát intellektualizálódik, a filozófia pedig az irodalom nyelvét és formáját szólaltatja meg. A­ntal­filozófusort érdekesen és szellemesen írnak. Érdeklődé­sük középpontjában a mai em­ber és a mindennapi élet prob­lémái állnak. Az írók ugyan­akkor mind tömörebbek, mé­lyebbek, filozófikusabbak lesz­nek. Két ellentétes fejlődési ten­dencia jellemzi tehát az iroda­lom fejlődésének légkörét. Az írók mind mélyebben azono­sulnak koruk problémáival, az olvasók pedig menekülnek e va­lóságtól. Az irodalom mindin­kább a gondolkodás költészeté­vé válik, az olvasók pedig, a­­mennyiben még olvasnak, a könnyű fajsúlyú, szórakoztató művek felé nyúlnak. Azt hi­szem, hogy a mai korra is ér­vényes az a megállapítás, hogy az irodalom és művé­szet tragikumát csak egy nem tragikus korban lehet teljesen megérteni és élvezni. Egy kor, amely nem tudja teljesen elvi­selni tragikus voltát, termé­szetszerűleg menekül tőle. A tragikumot csak akkor tudjuk emberileg elviselni, ha valami­lyen távlatot látunk e tragi­kum túlhaladására, leküzdésé­re. Az író és az olvasó tehát másképp azonosul korával. Az író a dolgok lényegét éli át, és igyekszik azt kifejezni. Az olva­só a felszín kedves könnyedsé­ge felé menekül. Ő a köznapi é­­letben csak a felszínes általá­nosságokat érti meg, életszem­lélete pedig a múlt újraélése, az állandó emlékezés. Az író a jövő, a távlat szemléletével közeledik a dolgokhoz, és ta­lán azért is tudja elviselni egy tragikus helyzet légkörét és tar­talmát. Az író szemléleti módja a fejlődés, a jövő felé irányul. Az olvasóé a felszínes jelen, a poétizált múlt vagy az irracionális álmodozásból szőtt jövő. Az író a jelen állandó gondolata túlhaladást, alko­tói feldolgozását éli át, az ol­vasó a jelen eseményeit lassan, óvatosan követi. Érthető tehát a különbség és az ellentét az olvasó és az író szemléleti mód­ja között. Ez a különbség a társadalmi légkör után döntő szerepet játszik az író és az olvasó egymástól való fokoza­tos eltávolodásában. Ezért teljesen érthető, hogy az olvasók a könnyű fajsúlyú szórakoztató művek felé fordul­nak. A mai olvasó általában így gondolkodik: csak azt a könyvet olvasom el, amelyik nem nehéz és nem vastag. Ő nem szeret elmélkedni, vívód­ni, elemezni. Menekülni akar és szórakozni. Menekülni a mindennapi élet kisebb-na­­gyobb problémáitól, és e mene­külés egyik formája a szórako­zás legyen. Az irodalom ma annyiban érdekes, amennyiben ennek a szórakozásnak lehet az eszköze. A szórakozás e kö­vetelménye mindinkább kire­keszti az olvasás lehetőségét és szükségességét. A mai ember szórakozási igényeit az érde­kes, látványos dolgok elégítik ki. Figyelmét, érdeklődését, szlé­lét és igényeit az irodalom már nem tudja teljes mérték­ben kielégíteni. A mai ember szórakozási lehetőségei és szükségletei közt igen szerény helyet foglal el az olvasás, messze a mozi, a televízió, a sportmérkőzések és a kávéház mögött. A látott képek ritmu­sa és szimbolikája az érdekes, és nem a gondolatok, hangula­tok leírása és irodalmi kifejezé­se. A mozi, a televízió, a sport mérkőzések valósága és szim­bolikája az érdekes, a gondol­kodás tartalma és szimbolikája már nem. Az embereket az ér­dekes külső forma érdekli, és nem a mély belső tartalom.­­Is­merjük az énekest és rajon­gunk érte, de a nevét sem tud­juk a zeneszerzőnek. Imádjuk a filmszínészt és nem tudjuk a filmrendező és a filmíró nevét. A regény is sokszor csak akkor kelti fel érdeklődésünket, ha a róla készült film megtetszik. Az írók sajnos, a mai kor minden problémáját meg tud­ják érteni, csak az olvasó igé­nyeit és lélektanát nem. Sértő­dötten és fölényesen beszélnek a műveletlen és igénytelen ol­vasóról, és képtelenek felfogni, hogy az olvasó igénye és ízlé­se mennyire indokolt és reális, mert az olvasás nemcsak a sza­bad időtől és a könyvre szánt pénztől függ. Sok minden kell ahhoz, hogy végül is könyvet vegyünk a kezünkbe, és hogy olvasás után elégedetten te­gyük le. (Én magam is mint annyi kortársam, nemegyszer abban a lelkiállapotban va­gyok, hogy megvetést és un­dort érzek minden nyomtatott betű iránt, és az ún. írói mun­kát és hivatást céltalan képte­lenségnek érzem). Sokszor az egyéni élet apróbb megrázkód­tatásai is elegendők ahhoz, hogy ne legyen kedvünk olvas­ni. Hát mit szóljunk azokról az időkről és állapotokról amikor az emberi élet, szabadság e­­gészség feltételei alapjukban rendülnek meg. Az olvasónak tehát igaza van, amikor elégedetlen az irodalommal, és nincs kedve olvasni. Az író tragikuma vi­szont az, hogy képtelen meg­érteni ezt az általános lelki­­állapotot. Az íróknak meg kell szabadulnuk attól a beteges szubjektivitástól, amely kife­le így szólt: Igazam van, mert iró vagyok, neked pedig nincs igazad, mert olvasó vagy. Pró­báljon az író például így is gondolkodni. Nincs igazam, mert senkit sem érdekel az, amit írok, vagy meg akarok írni! Nagyon nehéz így gon­dolkodni, de az ily gondolko­dásra nagyobb szükség van, mint a jó regényekre. Próbál­juk a dolgokat és önmagun­kat a túlsó oldalról nézni. És ne ijedjünk meg, ha csak ár­nyékot látunk, vagy egy ka­rikatúrát. Itt mindig az igaz­ságról van szó, és nem arról, hogy ez nekünk tetszik-e vagy sem. Ha egy író öntelten és sokat szónokol az írói hivatás­ról, és erről meg is van győ­ződve, az többé-kevésbé nagy­képű, vagy bolond... Most arról van szó, hogy szerényebbek, józanabbak és szkeptikusabbak legyünk. Az igazság még nem az, amit mi szeretünk, de nekünk meg kell szeretni az igazságot. Ez egy cseppet sem egyszerű és köny­n­yű dolog... Ha az író szkep­tikus, erre nemcsak joga van, de ez kötelessége is. A szkepti­cizmus és kételkedés az írói vi­lágnézet alapja. A cél pedig az, hogy a dolgokat úgy lássuk, a­­hogy vannak. A teljes embert, a teljes helyzetet, a teljes dolgo­kat. Mindent a maga helyén és idejében a maga materiális va­lóságában. Minden misztifiká­ció és durva leegyszerűsítés nélkül. A legjobb szándékkal és legjobb tehetséggel kutatva az igazságot. Ez az írói sziva­tás lényege, ha lehet még egyáltalán írói hivatásról be­szélni. .. Mert sohasem volt több ok az aggodalomra, félelemre, kételkedésre, szorongásra, mint ma. Minden megrezdülés a vi­lág bármelyik pontján soroza­tos láncreakciót vált ki minde­nütt. Az ember lénye és jövő­­je sohasem volt ily kérdéses, mint ma, az atombomba ár­nyékában. A társadalmi em­ber fogalma kozmikus mére­teket ölt. Az emb­er sorsa és jövője ma mindenütt egyfor­mán fontos és problematikus. És ha az egyensúly valahol megbomlik, ennek a hatását mindenütt érezni lehet. A fele­lősség is kozmikus méreteket ölt... És úgy néz ki, hogy ebben a helyzetben és ily körülmé­­nyek közt az író egyedül ma­radt. Kihez forduljon hát, ha kiáltani akar, ha segítségért folyamodik, vagy figyelmez­tetni akar a fennálló veszély­re? Kihez forduljon, ha gon­dolkodásra akar késztetni a problémák felett? A politika csak parancsokat, utasításokat, párthatározatokat ad, és ad­hat, segítséget nem. A gazda­sági élet még rendezetlen és tehetetlen. Az éhség és nyelv már még mindig reális hely­zet és veszély a világon. A kultúra önmagával is tehetet­len és segítséget vár. Az ol­vasó nem bízik az irodalom­ban és általában nem is na­gyon ismeri. Hogyan alkothat róla tehát véleményt? És kü­lönben is , csak szórakozni akar. Kihez forduljon tehát, az író, ha ily módon egyedül maradt? Vajon a világ összes irói elegendőek-e ahhoz, hogy egyetlenegy afrikai néger vagy algeri mohamedán életét meg­mentsék? A világ összes irói tehetetlenek egyetlenegy kato­natiszt vagy rendőr hatalmá­val szemben. A gyarmatokon ő még mindig mindenható ha­talommal bír, és bármikor megszabja a határvonalat élet és halál közt. Mit mondhatunk az irodalom humanizmusáról ily körülmények között? Saj­nos, e helyzetben az irodalom és az író tehetetlen, tehát va­lósággal nem létezik. És ha az író boldog is a maga kis szi­getecskéjén, ő ezzel el van vágva a világtól, és életét a kegyetlen világ tengerei ve­-e­szik körül. Lehet-e ekkor iga­zi nyugalomról, békéről, bol­dogságról beszélni? Az író lassan korszerűtlen jelenség lesz. Ez súlyos igaz­ság, de így van. Le kell nyel­ni ezt a keserű pirulát ha nem is tetszik. Hogy e keserű piru­la orvosságot jelent-e valaki­nek, azt még nem merjük ál­lítani. .. Tényeket szeretnénk elmon­dani, de ez még nem jelent megoldást. A gondolkodásra apellálunk, de tudjuk, hogy ez egymagában véve igen keve­set ér. A gondolkodás értel­mét a cselekvés lehetőségei adják meg. Térjünk hát vissza szkep­ticizmusunk okaira. Az író lassan magára ma­rad és az olvasó másfelé for­dul. Az író mind többet sze­retne, az olvasó mind keve­sebbre kiváncsi. Az intellektu­ális igényű olvasó ma már fő­leg az írók közt van. De az írók közül sem mindegyik sze­reti a mély tartalmú könyve­ket. Lassan alighanem oda fejlődünk, hogy már maguk az írók sem lesznek kiváncsi­ak az irodalomra. A humor és a szatíra talán az egyetlen mód arra, hogy az író komoly maradjon anél­kül, hogy népszerűtlenné vál­jon. A gondolkodás sokszor elkedvetlenít, a nevetés azon­ban visszaadja emberi hitün­ket és arcunkat. A nevetés te­hát, ha csak egy pillanatra is, de megszünteti mindazt, ami bennünket elkedvetlenít. A komor arcok és ráncos homlokok idejét éljük. Üdvözlet és hódolat a hu­moristának. DÉSI Abel Miroszlav Antics rajza Miroszlav Antics rajza MAGYAR SZÓ HooMb I '!

Next