Magyar Szó, 1960. október (17. évfolyam, 231-256. szám)
1960-10-16 / 244. szám
Vasárnap, 1960. X. 18. falsán Toldi (Arany János nyomán) ÉG a napmelegtől Irodalmunk sarja Bősz kritikus nyájak legelésznek rajta. Nincs egy árva regény Írók közt kelőben. Nincs tenyérnyi múzsa nagy határmezőben. Tergák hűvösében a sok iró-szolga lustán hortyog, mintha rendjén menne dolga. Hej pedig üresen, vagy félig rakottan, nagy írói fejek nyakon lógnak ottan, ösztövér kritikus vizsgáló szemével Mélyen néz fejükbe s benne vizet kémlel. Óriás szúnyognak képzelné valaki, Mely az iró népnek tintáját szítja ki. Fórumnál az irók szomjasan delelnek Kiadók hadával háborúra kelnek. Fáhágott a költő előleg nyakára Nincs ki csókot adjon magas homlokára. Egy, csak egy hó van talpon a vidéken, meddig a szem ellát, vajdasági égen, hatalmas töltőtoll reng araszos vállán, öt kiló tehetség pelyhezik az állán. A világhírnévre messze, messze bámul, s elfordítja fejét a modernistáktól. Azt hinné az ember, verset, regényt hordoz a hátizsákjából vastag könyvet, eldözöm leégett ő is. irodalmunk sarja, vékony vitacikket süetnetett vajba. Szépöcsém, ne vitázz a vannak füzében. Lődd, a többi horkol tozga hűvösében ... Ki vitacikket ir. Jobban tette volna, írod,"Imi szérűn Inkább ha horkolva .. BOGDÁNFI Sándor Lelkes olvasó vagyok és szkeptikus író. Az olvasásban még hiszek, az Írásban mind kevésbé. Olvasó vagyok, és kételkedek az Írásban és a könyvek hatalmában. De író is vagyok, és hiszek a könyvekben, mert azok életem szerves részei. Hiszek a könyvekben, mert szeretem őket. A könyv szeretete pedig hozzátartozik az „írói mentalitáshoz”.. . Szóval szeretem a könyveket, de ugyanakkor tudom azt is, hogy e szeretet oly keveset ér. Tudom, hogy a könyvek hatalma és varázsa ma jóval kisebb, mint néhány évtizeddel ezelőtt, és a jövőben még kisebb lesz. A könyveket elnyeli az idő, és ha az író mégis túléli mindezt, akkor azt csak a kételkedésnek köszönheti. A könyvek meghalnak, a kételkedés él. A klaszszikus irodalom hallhatatlansága mesterségesen táplált mítosz. Ez az emberiség egyik legnagyobb öncsalása. És e csalás abszurd voltát még növeli az is, hogy ezzel majd mindenki tisztában van, és mégis a kultúra és irodalom „védelmében” a művészet örök és halhatatlan voltáról szónokolunk. .. Homérosz és Platón a tanároknak és a tankönyveknek köszönheti életét. De ez az élet már nem természetes. Mesterséges táplálás tartja fenn, mint a súlyos betegeket. S vajon milyen élet az, amely csak így létezik? Az író hitét és reményét a szkepticizmus táplálja. Hinni kell és remélni, tagadni, és kételkedni. A lelkesedés értelmét csak a csalódás és félelem adja meg. Szükség van mind a két végletre, mert egymás nélkül mind a kettő értéktelen. Elméletileg talán így tudnám megindokolni a szkepticizmus értelmét és szükségességét. És mindez nekem nagyon fontos , hisz a. .hitelemről, van szó. Szkeptikus vagyok, mert a reményt és a félelmet sokszor azonosnak érzem és ez a szkepticizmus azt is jelenti, hogy túl kellene haladni ezen a helyzeten. Túl kellene haladni azokon a körülményeken és okokon, amelyek a szkepticizmust kiváltják és táplálják. A szkept ilyen emberi magatartás. De ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy az ember helyzete még mindig nem emberi. A szkepticizmus létjogosultságát tehát e nem emberi helyzet adja meg. „Gondolkodni annyi, mint túlhaladni” — mondja Ernst Bloch, a jeles marxista filozófus és ez azt jelenti, hogy a gondolkodás célja a helyzetet túlhaladó cselekvés... De író vagyok, és létezésem elején ott áll a kételkedés. És ez sokszor nem elegendő, hogy túllássunk és túlhaladjunk egy helyzeten. Megmarad tehát a tények feletti félelem. És az író minduntalan szembetalálkozik a tények irracionalizmusával. És mi nagyon sokszor képtelenek vagyunk megérteni azt, ami van, és ami így kellett hogy legyen. „Az események vaslogikája a cselekvő egyének háta mögött történik, és tudatuk nélkül, vagyis a logika fénye nélkül. Mint valami külső vak törvényszerűség és véletlen az emberi szubjektum részvétele nélkül, mint valami fölbomlás vagy tűzvész a természetben, amely független az embertől’’. (Ernst Bloch). És mi nem értjük, hogy miért van így, és hogy mindez mit jelent. Az értelemnek csak a mankóit látjuk, a szárnyait már nem. Az író, aki a hajdani varázslók és papok szerepét örökölte (és ebben ma a politikusokkal osztozkodik), mind kevésbé van abban a helyzetben, hogy oly hatással legyen embertársaira, mint hajdan a papok és varázslók. Az irodalom mindinkább ideologizálódik, intellektualizálódik. Gondolati tartalma és funkciója növekszik. És az olvasók mind inkább képtelenek követni ezt az általános és mindjobban gyorsuló fejlődést. Az író és olvasó közötti távolság mindinkább növekszik, és nincs rá remény, hogy ez a tendencia gyökeresen megváltozzék. Korunk problémái mind mélyebb nyomot hagynak az írók tudatában. Az író filozófusok és filozófus irók általános jelenséggé válnak. Az irodalom és a filozófia közti határvonal elmosódik. Az irodalom és filozófia funkciója mindinkább azonos lesz, az irodalom tehát intellektualizálódik, a filozófia pedig az irodalom nyelvét és formáját szólaltatja meg. Antalfilozófusort érdekesen és szellemesen írnak. Érdeklődésük középpontjában a mai ember és a mindennapi élet problémái állnak. Az írók ugyanakkor mind tömörebbek, mélyebbek, filozófikusabbak lesznek. Két ellentétes fejlődési tendencia jellemzi tehát az irodalom fejlődésének légkörét. Az írók mind mélyebben azonosulnak koruk problémáival, az olvasók pedig menekülnek e valóságtól. Az irodalom mindinkább a gondolkodás költészetévé válik, az olvasók pedig, amennyiben még olvasnak, a könnyű fajsúlyú, szórakoztató művek felé nyúlnak. Azt hiszem, hogy a mai korra is érvényes az a megállapítás, hogy az irodalom és művészet tragikumát csak egy nem tragikus korban lehet teljesen megérteni és élvezni. Egy kor, amely nem tudja teljesen elviselni tragikus voltát, természetszerűleg menekül tőle. A tragikumot csak akkor tudjuk emberileg elviselni, ha valamilyen távlatot látunk e tragikum túlhaladására, leküzdésére. Az író és az olvasó tehát másképp azonosul korával. Az író a dolgok lényegét éli át, és igyekszik azt kifejezni. Az olvasó a felszín kedves könnyedsége felé menekül. Ő a köznapi életben csak a felszínes általánosságokat érti meg, életszemlélete pedig a múlt újraélése, az állandó emlékezés. Az író a jövő, a távlat szemléletével közeledik a dolgokhoz, és talán azért is tudja elviselni egy tragikus helyzet légkörét és tartalmát. Az író szemléleti módja a fejlődés, a jövő felé irányul. Az olvasóé a felszínes jelen, a poétizált múlt vagy az irracionális álmodozásból szőtt jövő. Az író a jelen állandó gondolata túlhaladást, alkotói feldolgozását éli át, az olvasó a jelen eseményeit lassan, óvatosan követi. Érthető tehát a különbség és az ellentét az olvasó és az író szemléleti módja között. Ez a különbség a társadalmi légkör után döntő szerepet játszik az író és az olvasó egymástól való fokozatos eltávolodásában. Ezért teljesen érthető, hogy az olvasók a könnyű fajsúlyú szórakoztató művek felé fordulnak. A mai olvasó általában így gondolkodik: csak azt a könyvet olvasom el, amelyik nem nehéz és nem vastag. Ő nem szeret elmélkedni, vívódni, elemezni. Menekülni akar és szórakozni. Menekülni a mindennapi élet kisebb-nagyobb problémáitól, és e menekülés egyik formája a szórakozás legyen. Az irodalom ma annyiban érdekes, amennyiben ennek a szórakozásnak lehet az eszköze. A szórakozás e követelménye mindinkább kirekeszti az olvasás lehetőségét és szükségességét. A mai ember szórakozási igényeit az érdekes, látványos dolgok elégítik ki. Figyelmét, érdeklődését, szlélét és igényeit az irodalom már nem tudja teljes mértékben kielégíteni. A mai ember szórakozási lehetőségei és szükségletei közt igen szerény helyet foglal el az olvasás, messze a mozi, a televízió, a sportmérkőzések és a kávéház mögött. A látott képek ritmusa és szimbolikája az érdekes, és nem a gondolatok, hangulatok leírása és irodalmi kifejezése. A mozi, a televízió, a sport mérkőzések valósága és szimbolikája az érdekes, a gondolkodás tartalma és szimbolikája már nem. Az embereket az érdekes külső forma érdekli, és nem a mély belső tartalom.Ismerjük az énekest és rajongunk érte, de a nevét sem tudjuk a zeneszerzőnek. Imádjuk a filmszínészt és nem tudjuk a filmrendező és a filmíró nevét. A regény is sokszor csak akkor kelti fel érdeklődésünket, ha a róla készült film megtetszik. Az írók sajnos, a mai kor minden problémáját meg tudják érteni, csak az olvasó igényeit és lélektanát nem. Sértődötten és fölényesen beszélnek a műveletlen és igénytelen olvasóról, és képtelenek felfogni, hogy az olvasó igénye és ízlése mennyire indokolt és reális, mert az olvasás nemcsak a szabad időtől és a könyvre szánt pénztől függ. Sok minden kell ahhoz, hogy végül is könyvet vegyünk a kezünkbe, és hogy olvasás után elégedetten tegyük le. (Én magam is mint annyi kortársam, nemegyszer abban a lelkiállapotban vagyok, hogy megvetést és undort érzek minden nyomtatott betű iránt, és az ún. írói munkát és hivatást céltalan képtelenségnek érzem). Sokszor az egyéni élet apróbb megrázkódtatásai is elegendők ahhoz, hogy ne legyen kedvünk olvasni. Hát mit szóljunk azokról az időkről és állapotokról amikor az emberi élet, szabadság egészség feltételei alapjukban rendülnek meg. Az olvasónak tehát igaza van, amikor elégedetlen az irodalommal, és nincs kedve olvasni. Az író tragikuma viszont az, hogy képtelen megérteni ezt az általános lelkiállapotot. Az íróknak meg kell szabadulnuk attól a beteges szubjektivitástól, amely kifele így szólt: Igazam van, mert iró vagyok, neked pedig nincs igazad, mert olvasó vagy. Próbáljon az író például így is gondolkodni. Nincs igazam, mert senkit sem érdekel az, amit írok, vagy meg akarok írni! Nagyon nehéz így gondolkodni, de az ily gondolkodásra nagyobb szükség van, mint a jó regényekre. Próbáljuk a dolgokat és önmagunkat a túlsó oldalról nézni. És ne ijedjünk meg, ha csak árnyékot látunk, vagy egy karikatúrát. Itt mindig az igazságról van szó, és nem arról, hogy ez nekünk tetszik-e vagy sem. Ha egy író öntelten és sokat szónokol az írói hivatásról, és erről meg is van győződve, az többé-kevésbé nagyképű, vagy bolond... Most arról van szó, hogy szerényebbek, józanabbak és szkeptikusabbak legyünk. Az igazság még nem az, amit mi szeretünk, de nekünk meg kell szeretni az igazságot. Ez egy cseppet sem egyszerű és könynyű dolog... Ha az író szkeptikus, erre nemcsak joga van, de ez kötelessége is. A szkepticizmus és kételkedés az írói világnézet alapja. A cél pedig az, hogy a dolgokat úgy lássuk, ahogy vannak. A teljes embert, a teljes helyzetet, a teljes dolgokat. Mindent a maga helyén és idejében a maga materiális valóságában. Minden misztifikáció és durva leegyszerűsítés nélkül. A legjobb szándékkal és legjobb tehetséggel kutatva az igazságot. Ez az írói szivatás lényege, ha lehet még egyáltalán írói hivatásról beszélni. .. Mert sohasem volt több ok az aggodalomra, félelemre, kételkedésre, szorongásra, mint ma. Minden megrezdülés a világ bármelyik pontján sorozatos láncreakciót vált ki mindenütt. Az ember lénye és jövője sohasem volt ily kérdéses, mint ma, az atombomba árnyékában. A társadalmi ember fogalma kozmikus méreteket ölt. Az ember sorsa és jövője ma mindenütt egyformán fontos és problematikus. És ha az egyensúly valahol megbomlik, ennek a hatását mindenütt érezni lehet. A felelősség is kozmikus méreteket ölt... És úgy néz ki, hogy ebben a helyzetben és ily körülmények közt az író egyedül maradt. Kihez forduljon hát, ha kiáltani akar, ha segítségért folyamodik, vagy figyelmeztetni akar a fennálló veszélyre? Kihez forduljon, ha gondolkodásra akar késztetni a problémák felett? A politika csak parancsokat, utasításokat, párthatározatokat ad, és adhat, segítséget nem. A gazdasági élet még rendezetlen és tehetetlen. Az éhség és nyelv már még mindig reális helyzet és veszély a világon. A kultúra önmagával is tehetetlen és segítséget vár. Az olvasó nem bízik az irodalomban és általában nem is nagyon ismeri. Hogyan alkothat róla tehát véleményt? És különben is , csak szórakozni akar. Kihez forduljon tehát, az író, ha ily módon egyedül maradt? Vajon a világ összes irói elegendőek-e ahhoz, hogy egyetlenegy afrikai néger vagy algeri mohamedán életét megmentsék? A világ összes irói tehetetlenek egyetlenegy katonatiszt vagy rendőr hatalmával szemben. A gyarmatokon ő még mindig mindenható hatalommal bír, és bármikor megszabja a határvonalat élet és halál közt. Mit mondhatunk az irodalom humanizmusáról ily körülmények között? Sajnos, e helyzetben az irodalom és az író tehetetlen, tehát valósággal nem létezik. És ha az író boldog is a maga kis szigetecskéjén, ő ezzel el van vágva a világtól, és életét a kegyetlen világ tengerei ve-eszik körül. Lehet-e ekkor igazi nyugalomról, békéről, boldogságról beszélni? Az író lassan korszerűtlen jelenség lesz. Ez súlyos igazság, de így van. Le kell nyelni ezt a keserű pirulát ha nem is tetszik. Hogy e keserű pirula orvosságot jelent-e valakinek, azt még nem merjük állítani. .. Tényeket szeretnénk elmondani, de ez még nem jelent megoldást. A gondolkodásra apellálunk, de tudjuk, hogy ez egymagában véve igen keveset ér. A gondolkodás értelmét a cselekvés lehetőségei adják meg. Térjünk hát vissza szkepticizmusunk okaira. Az író lassan magára marad és az olvasó másfelé fordul. Az író mind többet szeretne, az olvasó mind kevesebbre kiváncsi. Az intellektuális igényű olvasó ma már főleg az írók közt van. De az írók közül sem mindegyik szereti a mély tartalmú könyveket. Lassan alighanem oda fejlődünk, hogy már maguk az írók sem lesznek kiváncsiak az irodalomra. A humor és a szatíra talán az egyetlen mód arra, hogy az író komoly maradjon anélkül, hogy népszerűtlenné váljon. A gondolkodás sokszor elkedvetlenít, a nevetés azonban visszaadja emberi hitünket és arcunkat. A nevetés tehát, ha csak egy pillanatra is, de megszünteti mindazt, ami bennünket elkedvetlenít. A komor arcok és ráncos homlokok idejét éljük. Üdvözlet és hódolat a humoristának. DÉSI Abel Miroszlav Antics rajza Miroszlav Antics rajza MAGYAR SZÓ HooMb I '!