Magyar Szó, 1961. május (18. évfolyam, 101-125. szám)
1961-05-01 / 101. szám
Magunk osztjuk a keresetet Beszélgetés Dragi Sztamenkovics elvtárssal, a Magyar Szó szerkesztőségében Az új gazdasági intézkedések tükrében megannyi változás körvonalai mutatkoznak. A gazdasági szervezetekben lázas előszámítások, tervezések folynak és lassan tisztázódik a kérdés, hogy az egyes vállalatok hogyan illeszkednek be az új helyzetbe. A dolgozó embereket természetesen az is érdekli, hogyan alakul keresetük az új rendszerben. Erről nyilatkozott Dragi Sztamenkovics, a Szerbiai Szakszervezeti Tanács elnöke a Magyar Szó szerkesztőségében folytatott beszélgetés során. A belső elosztás szabályzata az, amely rendezi a keresetek kérdését minden egyes vállalatban. A szabályzatot az év végéig el kell készítenie minden gazdasági szervezetnek. Az új gazdasági intézkedések megnyitják a lehetőséget, hogy ezentúl mindenki munkája szerint részesüljön a vállalat anyagi eredményéből. A szabályzat kidolgozása nem lesz könnyű feladat. Ahol már létezik valamilyen serkentőbb javadalmazási rendszer, tehát megvan a kiindulópont, könynyebb lesz elvégezni a munkát. Ahol viszont csak a régifajta illetményszabályzat van érvényben, nehezebb utat kell még megtenni, — mondotta Dragi Sztamenkovics. A szabályzat elkészítése rendkívül bonyolult munkát igényel. Egyelőre csak az általános elvek ismeretesek, a munkástanácsok nem rendelkeznek részletesebb magyarázatokkal. A Köztársasági Szakszervezeti Tanács legközelebbi plénumán megpróbáljuk tisztázni a szempontokat, amelyeket a szabályzat készítésekor ajánlatos figyelembe venni. Véleményem szerint azonban az első és legfontosabb szempont az, hogy óvatosan és körültekintő előkészületek után kell hozzálátni a munkához. Normatívok, új munkaszervezés, jó nyilvántartás és könyvvitel nélkül nincs jó elosztási szabályzat. Ezek alapján lehet csak pontosan megszabni a mércét, hogy kinek mennyi jár a gazdasági egység, azaz munkasejt személyi jövedelmialapjából. Ahol mindez még nem működik kellőképpen, jobb ha a régi illetményszabályzatban lefektetett elosztási kulcsot veszik alapul. Nyilván csak azokra az illetményszabályzatokra gondolok, amelyek megfelelőek. Mindennemű „beugrás” az illetményszabályzatból az új elosztási szabályzatba, még nagyobb igazságtalanságokat okozhat a belső vállalati elosztásban. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy engedményt kell tenni a konzervatív felfogásoknak és azoknak, akik ellenzik az új, tökéletesebb elosztás bevezetését az egyes vállalatokban. A szakszervezeti csoportok és a többi társadalmi tényező legfőbb feladata most az, hogy világosan, egyszerű és érthető módon feltárják a munkások előtt: milyen arányban lehet elosztani a vállalat jövedelmét keresetekre, beruházásokra és életszínvonalra. Ezt pontosan kell tudni minden munkásnak, nekik kell dönteniök erről az arányról, mert egy szép napon megtörténhet, hogy az ügyek nem ismerése miatt olyan döntéseket hoznak, hogy végül a tervezett nagy keresetek helyett csupán minimális személyi jövedelmet kaphatnak. Az egész munkaközösségnek tudnia kell, hogy mennyi lesz a termelés, azaz mennyi lesz a jövedelem összege, ebből mennyit kap a közösség, mennyi kerül az alapokba, és mennyi marad személyi jövedelmekre, azaz keresetekre. Ez adatok ismeretében a munkás könnyen kiszámíthatja, hogy mennyivel több jut neki, ha a termelés növekszik. De nemcsak az egész vállalatról, hanem minden egyes gépről tudnia kell, hogy az mennyi jövedelmet hoz, milyen kiadások terhelik, mennyi a vesztesége, ha a gép áll, vagy üzemképtelenné válik. Ezekről az elemekről széleskörű, teljesen szabad vitát kell folytatni a munkaközösségben. Az egyes gazdasági egységekben maguk a munkások szabadon határozzák meg a keresetek elosztásának arányát egymás között. A személyi jövedelmek összegét a termelési tervben kell előirányozni, s ha az, mondjuk, egymillió dinár egy gazdasági egységben, ennek keretében maguk a munkások szabadon döntik el az egymás közti elosztás kulcsát. Ha a termelési tervet túlteljesítik, a keresetek is természetesen növekednek az elosztási kulcs szerint. Ez a módszer lehetetlenné teszi az alaptalan követeléseket. Ha valaki követeli a keresete növelését, akkor az csak a másik keresetének rovására történhet. Ha a munkasejt közössége nem tud megegyezésre jutni, addig kell folytatni a vitát, amíg meg nem találják a megoldást. A szakszervezetnek az a legfontosabb feladata, hogy e vitákban biztosítsa a demokratikusságot, a szabad véleménynyilvánítást és a szabad döntést, nehogy bárki is magasabb keresethez jusson, anélkül, hogy minden illetékes tényező beleegyezett volna. Véleményem szerint ez az egyetlen módja annak, hogy mindenki munkája szerint részesüljön a jövedelemből. A teljesítmény szerinti díjazás rendszerének bevezetésekor megmutatkozik, hogy a munkásosztály egyes rétegei: a szakképzetlen, félig szakképzett és magas képzettségű munkások, a technikai értelmiség, a vezetőapparátus, vezetőtisztviselők, valamint a könyvelőségekben, nyilvántartásokban dolgozó hivatalnokok különböző módon tekintenek az új helyzetre. Ezzel a kérdéssel is foglalkozott nyilatkozatában Sztamenkovics elvtárs. — Politikai meggyőzéssel, vitákkal, kitartó magyarázással kell elérnünk, hogy a munkás ne becsülje túl önmagát és ne becsülje le mások munkáját. Ez most különösen fontos azért, mert régebben a hatósági szervek kívülről beavatkozhattak a keresetek meghatározásába, most pedig a munkás kezében van a döntés. Közismert dolog, hogy a tanulatlan munkások ma nyíltan hangoztatják, hogy munkájuk értéke le van becsülve, aránylag keveset kapnak, keveset keresnek, noha véleményük szerint a fizikai munka a legértékesebb. Bizonyos mértékben, a régi illetményszabályzatok szerint csakugyan leszorították a keresetüket. A legtöbb vállalatban azonban már helyreigazították ezt a hibát. A szakképzett káder, különösen a fiatalok, túlságosan magasra értékelik munkájuk értékét, holott az gyakran nincs arányban képességeikkel és a termeléshez való hozzájárulásukkal. Különbséget kell tenni szakértő és szakértő között. A gyakorlatban nem egyszer megtörténik, hogy ha egy kiváló képességű vezető mérnöknek emelik a fizetését, a többi technikai szakember azon nyomban követeli, hogy az ő fizetését is abban az arányban emeljék. A tisztviselők szintén fizetésemelést követelnek, mihelyt tudomást szereznek arról, hogy néhány kiváló munkás rendkívül magas teljesítménnyel magas keresethez jutott. Igaz azonban, hogy a könyvelői és más hivatali munkát is gyakran lebecsülik és roszszul díjazzák, holott e szolgálatok nélkül korszerű termelés el sem képzelhető. Mindezt részletesen meg kell magyarázni az egész munkaközösségnek. Ez a kulcskérdés. A kommuna a munkásosztály egymásközti viszonya is új színben tűnik fel az új gazdasági intézkedések megvilágításában. Ma már elkoptatott frázis, közismert tény, hogy a munkás életszínvonala nemcsak a vállalaton belül megvalósított keresetétől függ, hanem attól is, hogy mennyibe kerül az autóbusz, a lakbér, a kisipari szolgáltatások, stb. a komunában, ahol a munkás él. — Rendszerünkben — mondotta Sztamenkovics elvtárs — a munkásvállalatában végzett munkájának értéktöbbletéből valójában bért fizet a közszolgáltatásokért: 15 százalék hozzájárulást az összjövedelemből, továbbá társadalombiztosítási, lakásépítési, közoktatási és egyéb hozzájárulásokat. Már ennek alapján is érdeklődnie kell, hogyan kezelik ezeket az eszközöket. Véleményem szerint a népbizottságnak, a lakásépítési alapok igazgatóságának szélesebb körben és gyakrabban kellene vitára bocsátania a terveket. Ma az a gyakorlat, hogy a kommuna társadalmi tervét, amelyet maga a népbizottság készített el, szinte végleges formájában bocsátják vitára. Elképzelésem szerint helyesebb volna, ha csak néhány problémát vinnének a választók elé. Például így: ebben az évben 300 milliót terveztünk lakásépítésre, milyen lakásokat akartok, és hol? Tessék vitatkozni. Vagy: iskolára ennyi pénzünk van, hol építsünk iskolát, vagy melyik iskolát bővítsük ki? Tessék vitatkozni. Úgy hiszem, hogy a népbizottsági elnökök is bizonyos fokig eltévesztették szerepüket. Az elnök politikai személy, neki kellene ügyelnie a demokrácia megóvására a kommunában, a kapcsolatra a választókkal, de méginkább a vállalatokkal, munkástanácsokkal és igazgatóbizottságokkal, a titkár pedig végezze az adminisztratív munkát, amit eddig az elnök intézett. Kommunális rendszerünk további tökéletesítésében szerintem ez a legfontosabb probléma. Végül néhány általános megjegyzést szeretnék tenni, amely elvi szempontból is megvilágítja az új gazdasági intézkedések értelmét és jelentőségét. A társadalmi termelésnek nálunk különleges bélyeget ad az a körülmény, hogy a termelőeszközök társadalmi tulajdonban vannak. Ahogy Kardely elvtárs mondotta, nálunk mindenki bizonyos vonatkozásban tulajdonos és munkás is, azaz ő igazgatja a termelési eszközöket és egyben részt vesz a társadalmi értékek és kincsek előállításában is, de nem egyedül. Az új hatóeszközök előnye éppen abban rejlik, hogy megkönnyítik az egyéni munka értékének kiszámítását. Megkönnyítik annak a mércének a meghatátározását, hogy egy-egy munkás mennyiben vette ki részét a társadalmi termelésből. Ennek eredményeként a vállalat nagyobb jövedelemhez jut, az egyének pedig nagyobb keresetre tesznek szert. A munkásnak tehát azt kell megértenie, hogy, ha ő nagyobb keresetet akar magának, akkor valójában a vállalat nagyobb keresetéért kell harcolnia. Az egyéni érdek és a közérdek így válik egyenlővé, — fejezte be nyilatkozatát Dragi Sztamenkovics elvtárs. BOGDÁNFI Sándor Bragi Sztamenkovics, a Jugoszláv Szakszervezeti Szövetség alelnöke kérésünkre ellátogatott a Magyar Szó szer-kesztőségébe és elbeszélgetett az újságírókkal az új gazdasági rendszerről. Képünkön (Balról jobbra): Véber Lajos, a Magyar Szó főszerkesztője, Dragi Sztamenkovics, a Szakszervezeti Szövetség alelnöke, Farkas Nándor, a Forum igazgatója, Zsáki József, a földmunkások, az élelmiszer- és dohányipari dolgozók szakszervezete tartományi vezetőségének elnöke, Bogdánfi Sándor, a Dolgozók főszerkesztője, Tell Péter, a Dolgozók szerkesztője, Radovan Vlajkovics, a tartományi szakszervezeti szövetség elnöke és Predrag Vladiszavljevics, a termelők tartományi tanácsának elnöke. 1961. május Gyengéd ujjak minden reggel új meg új virágokat rendeznek el komor sztalom sarkán, valami szelíd, de komor reménnyel: egyszer mégiscsak észreveszem őket. De hát lehet ez? Ezerkilencszázhatvanegy, és mégis — május? Az ember új számításának talán első s talán — tiszta véletlenségből — utolsó éve, — és virágok? Ne tűnjön túl oktalannak, se túl értelmetlennek az a kérdés ma, amikor az emberszem olyan magasságokból nézhet vissza ránk, ahonnan a Föld akár virágba borulva, akár örök jégbe és hóba temetve egyformának látszik; amikor az emberagy új találmánya, cseppet sem új ösztönök és kényszerek szolgálatában, egy szempillantás alatt korommá változtathat minden virágot. De a világ nem kérdez semmit. Csak vár. Az emberre bízza a kérdéseket. És a válaszokat is. Hát az ember? Visszanéz a virágokra. Emberszemmel. És emberhangon mormogja — vagy kiáltja — maga elé s a világ négy tája felé: igen! Ezerkilencszázhatvanegy van, és azértis május! ÁCS Károly Deák Ferenc: MÁJUS VIRÁGBAN MAGYAR SZÓ ▼aeSrnap, 1991. ГГ. SO., V. 1.