Magyar Szó, 1962. május (19. évfolyam, 119-148. szám)
1962-05-20 / 137. szám
B. «Mal MAGYAR SZÓ Még nem volt ilyen színvonalas fesztivál A franciák és az olaszok viszik a szót TUDÓSÍTÁS A CANNES-I FILMVERSENYRŐL Végre egy gyenge nap! *— így kiáltott fel Milutín Csolics, az ismert beográdi filmkritikus egyik minapi cannes-i tudósításában, amikor a jobbnál jobb filmek özöne után egy kis hullámvölgybe került a fesztivál. Az idei azúrparti találkozó ugyanis alaposan rácáfolt arra a hiedelemre, hogy egy húsznapos fesztivál műsora mindvégig színvonalas lehet. A hullámzás elkerülhetetlen. A világ minden tájáról ide sereglett filmművészek kitűnő filmeikkel szinte bombázták az elkényeztetett közönséget, a finnyás kritikusokat, úgyhogy végül is az volt a meglepő, amikor néhány kevésbé sikerült alkotás is műsorra került. A tudósítókat egészen lázba hozta a sok értékes, művészi élményt nyújtó alkotás, és nem túlozunk, amikor azt mondjuk, hogy kénytelenek voltak a mélyen elraktározott dicsérő jelzőket is előcsalni, mert csak így tudták benyomásokat híven kifejteni. A múlt vasárnap már beszámoltunk a francia Cleo öttől hétig, az angol Egy csepp méz, meg a spanyol Plasido fényes sikeréről. Sokan úgy vélték, hogy a francia film bérmutatójával eldőlt a verseny, nehéz lesz pótolni előnyét, a jóslat azonban korainak bizonyult, szinte naponta születnek meglepetések. A fesztivál egyik legnagyobb szenzációját Gualtiero Jacopetti olasz rendező Kutyaélet, című nagysikerű riportfilmre keltette. Ez a közismert világfi és kalandor — az ő autójában lelte halálát, szerencsétlenség közben, Belinda Lee filmcsillag, s azóta jómaga is bottal jár — a világ mind a négy sarkából öszszegyűjtötte a még sohasem látott furcsaságokat. A válogatott borzalmak, csodabogarak, drasztikusan szókimondó megfigyelések gyűjteménye meghökkentette a fesztivál közönségét, egészen új oldaláról mutatta be földgolyóbisunkát, amelyről sokan azt hiszik, hogy mindent tudnak róla. Jacopetti az ellenkezőjéről győzi meg a nézőt. Riporter módjára, különösebb rendszer nélkül fűzi a képsorokat, egymáshoz, a világ egyik végéről a másikra visz bennünket, de amit mutat, valóban fantasztikus. Értékét éppen hitelességében, a dokumentum erejében látják. íme, mit is mutat filmjében: vaddisznóvadászat husángokkal; singapoore-i halálház; egy teknősbéka kimúlása, amely az atomsugárzás következtében elvesztette tájékozóképességét; nők hizlalása a Maláji-szigeteken a molett nőket kedvelő törzsfőnökök részére; soványító kúra az amerikai ízlés kielégítésére; vallási őrület a déli tenger szigetein; a hamburgi alkoholisták őrültségi rohama; a szexualitás modern kultusza, stb. stb. A japánok és a lengyelek újból igazolták régi jó hírnevüt. Meglepetős, hogy a japánok az idén s mai tárgyú filmmel jelent-tkeztek. Ez a neorealizmus eszközeivel — egy több- 6 gyermekes munkáscsalád s életkörülményeinek bemu- tatásával — ábrázolja a fellendülés korszakában lévő szigetország szociális probllémáit. A lengyel Ablak nélküli ház — a cirkuszi sátrak lakóinak életéről — nem aratott olyan sikert, mint tavaly Kawalerowicz Joanna nővére, ám mégis megőrizte a lengyel film tekintélyét. Se hideg, se meleg fogadtatásban részesült egy francia, egy amerikai és egy szovjet film. Raymond Rouleau rendező Tervel szerelemesek című balettfantáziáa, a főszerepben Ludmilla Tcherinával, vitathatat san értékeivel sem zavar sok vizet az erős mezőny- ben, de a franciákat ez nem aggasztja túlságosan, mert a Cleo öttől hétig to-vábbra is az élen áll, és még hátra van legkomo-lyabb képviselőjük, Rorbert Bresson rendező Jeanne d’ Arc pere című filmje, amelyet André Malraux író, kultuszminiszter személyesen jelölt ki Franciaország képviseletére. Az amerikaiak sem váltották be a reményeket az Erőszak angyala című filmjükkel, jóllehet azt tartják, hogy ez a legkimagaslóbb alkotásuk az utóbbi években. Nagy elégtétel azonban számukra, hogy Warren Beathy, a film nagyon tehetséges főszereplője — egy új James Dean — a fesztivál legnépszerűbb alakja lett. Lev Kulidzsanov szovjet rendező Amikor még a fák magasak voltak című alkotása is mérsékelt sikert aratott — Cannes-bak nagyon sokan emlékeznek Csuhraj filmjeire —, de bizonyára ez is elegendő lesz ahhoz, hogy megkapja a díjak egyikét. Látszólag meglepően jól szerepeltek az osztrákok. Isteni Júlia című filmjük azonban csak névleg az övék, francia színészek játszanak benne (Charles Boyer), franciául beszélnek, angol szerző művét filmesítették meg (Somerset Maugham), német rendező csinálta és német a női főszereplő, a nagyszerű alakítást nyújtó Lili Palmer is. Bunuel, az idős spanyol rendező, akinek Viridiana című alkotása tavaly megkapta az aranypálmát, idei filmjével, Az öldöklő angyallal Mexikót képviselte. Ezúttal is nagy erővel pellengérezi ki a gazdagok álerkölcsét, mondanivalóját kristálytiszta filmnyelven közli a nézőkkel, de a versengés olyan erős, a színvonal olyan magas, — akár a szovjet és az amerikai film esetében —, hogy még a kiváló filmekkel is nehéz érvényesülni. Cannes, úgy látszik, a lehető legjobb módon, a remek filmek sokaságával emlékezik meg a nemzetközi filmfesztivál 15. évfordulójáról. Fenn, balról jobbra: Jean Soret és Lili Palmer Az Isteni Júlia című osztrák filmben; Alain Delon és Monica Vittti a Napfogyatkozás című Antonioni filmben, az olaszok nagy reménységében, jelenet a Cleo Ottói hétig című francia filmből, rendezte Agnes Varda. Lenn, balról jobbra: egyegy jelenet a francia Jeanne d’Arc pere, az angol A méz édes íze és az olasz Kutya élet című filmből Fiatal csillagoik nemzetközi triója: Suzette Steulweny holland, Inna Gulia szovjet és Maria-Jose Nat francia színésznő az Azúr-parton Уеејгчр, Ш!. иђм . ! Láttuk Alekszandr Nyevszkij Csaknem negyed évszázaddal ezelőtt , 1939-ban készült el Eisenstein szovjet rendező azóta már klaszszikussá vált Alekszandr Nyevszkij című filmje. Egy évtizeddel ezelőtt nálunk is bemutatták, mostani felújítását csak üdvözölni lehet. Kiváló alkalom ez, hogy felújítsuk emlékeinket egy remekműről, amely nem egy filmtörténész szerint ugyanolyan jelentős mérföldkő a hangosfilm történelmében, mint a Patyomkin cirkáló a némafilm történelmében. Eisenstein alkotó művészetinek koronája ez a film. Megteremtette benne a képét a hang szintézisét, a mesteri, aprólékos gonddal kidolgozott jelenetekbe szervesen beleilleszkedik Szergej Prokofjev zenéje. Formaművészetéről köteteket írtak, külön tanulmányok jelentek meg szimbólumairól, a német lovagrend csapatainak geometrikus beállításáról, az orosz csapatok szabadabb formációiról, a jég és a tűz, a fehér és a fekete szín meg a tárgyak — lándzsák, kopják, acélsisakok — meghatározott jelképes szerepéről, minden valamirevaló kézikönyvben megtaláljuk a film legizgalmasabb, legdrámaibb jelenetének, a Pejpuszta jegén lejátszódó csatának elemzését, azzal az elmaradhatatlan megjegyzéssel, hogy ez a filmtörténet egyik legtökéletesebb jelenete. S mégis, mai szemmel nézve, egy kicsit rideg ez a remekmű, tökéletessége ijesztő, ünnepélyes, emelkedett, hangjában valami taszítóerő van, valahogy hiányzik belőle az emberi közelség. Azt mondtuk az imént, hogy felújítását csak üdvözölni lehet. Vagy talán jobb lett volna, ha nem kerül a zsibongó moziterembe, ha megmarad a klasszikusok hajlékában, a filmtárak áhitatos hangulatú, hűvös csendjében. K. Z. HORGOSRA — május 20-án és 21-én. MARTONOSRA — Május 22-én és 23-án TRESNYEVÁCRA - május 24-én ADORJÁNRA - május 25-én