Magyar Szó, 1962. július (19. évfolyam, 179-209. szám)

1962-07-12 / 190. szám

i. «Mal Folyó­számlám... Topogunk, tolakszunk, iz­zadunk. És nem éppen rit­kán szitkot morzsolgatunk szét fogaink között. Tizen­egy óra. Alapjában véve még nem is nagy idő. Csak­hogy legtöbbünk már 8 óra ó­­ta, esetleg még korábban itt ácsorog, szorong, kecmereg.­­Az egyik tolóablaktól a má­nkig. Topog, tolakszik mindenki. Mégis előbbrehaladás alig van, vagy legfeljebb csak annyiban észlelhető, hogy a szerencsésebb csillag alatt született sorstársak az egyik sorból ... átkerülnek a má­sikba. Persze ez sem épp tör­vényszerű. Mert van aki iga­zán balszerencsés, peches. Hogyisne! Hiszen a „hivata­los közeg", alighogy elébe préselődött, furakodott az illető, máris mondja a ma­gáét, csevegi: — Még semmi. Tessék ta­lán holnap... Holnap, holnap — dörmö­­gi a póruljárt atyafi is ki­felé rogyadozva —, holnap!? Közben pedig viszolyogva ar­ra gondol, hogy az a holna­pi „néhány óra’’ bizony me­­gintcsak nem lesz valami é­­venkerti időtöltés. De hát mit tehet, ha már tisztelet­­díjas munkát is vállalt, ha úgy mond, újdonsült folyó­­számla-tulajdonos. Persze, hogy beállít másnap is. A kommunális bankba. Mond­juk éppen a noviszádiba. És akkor mindenekelőtt megint sorba áll, hogy mint illik, annak rendje-módja szerint megérdeklődje, érkezett-e már valami a számlájára? S ha netán végre valahára az ötödik „munkanapon” rámo­solyog az áhított Fortuna istenasszonya, megint... nos, megint csak marad a sorba­állás. Most már azért némi változatossággal mégis, mert ezúttal egy hevenyeszen ki­töltött vigázó papírcédulács­­kával kell neki rajtolnia a­­ma bizonyos sor végén, ami történetesen, de kivétel nél­kül mindig előtte kígyózik, tekereg. Rajtolnia kell és ép testben, ép lélekben eljutnia az újabb salterablakig, ha a megkeresett pénzét látni akarja, forgatni. Ámde a bonyodalom nem lenne igazi, ha itt sem tör­ténne afféle kisebb fönnaka­­dás. Hát igen. Mert a folyó­számlát is ki illik, és ki kell még tölteni. Ez pedig testvé­rek között is időbe telik, fo­kozott figyelmet, pontossá­got követel. És ugyan ki az, aki ezt sorban állva el tudná végezni? Ki az, ami­kor minduntalan lökés éri a könyökét. Senki. Meg hát, ami igaz, igaz, a nyílás mö­gött ülő személyzet is türel­metlen. (Látszik, hogy dol­gozni akar, segíteni a hozzá­­fordultakon!?) Ezért hát, ki kell állni a sorból, majd a sikeres számlakitöltés után — újra beállni. Hogy hova? Tudott dolog: a sor legvégé­re. De ne részletezzük tovább. Hiszen így megy ez napról napra. Sor- élőtől sor végig, így bonyolódik ez a nehéz­kes ügyvitel a szóban forgó noviszádi pénzügyi intéz­ményben is. Úgy látszik a­­zonban, hogy a tisztviselő emberbarátokat mindez nem igen aggasztja, mert ők cso­dálatos betokosodással célra­vezetőnek találják az eljá­rást, és rendületlenül alkal­mazzák is az áldott­­türelmű honpolgárokon. Bár az is lehet, hogy csak az ősrégi hagyományokat ápolgatják, dédelgetik ilyen előszeretet­tel. Mindenesetre nem árta­na utánajárni az egésznek... Az erre vállalkozó azért le­hetőleg egy másodperccel se érkezzen fél kettő után. Hogy miért? Mert feleket csak kettőig fogadnak, így hirdeti ugyanis a főbejárati „cég" tábla. Bent azonban erre vonatkozólag is mást vallanak. Merőben mást. Mert fél kettőkor szép csendesen beteszik az ember orra előtt az ajtót... Cselekszik pedig mindezt nagy-nagy fontos­kodással és állítólag tisztán, de tisztán a közérdekből... (sz-cs) Töméntelen intézet van egy ilyen modern és bonyo­lult társadalomban, mint a mieink. Az összes szinteken, a kommunálison is. Ajaj! Az egyszerű polgár (van még i­­lyen egy ennyire nem egy­szerű, összegubancolt világ­ban?), szóval az egyed (hű de jó kifejezés!) nem is sej­ti, mi mindennel foglalkoz­nak köz- és magánérdekű intézeteink, s ha nem dol­goznak, mi mindenre talál­ták ki őket. Igaz, hogy Ame­rikában is van — szemtanú állítása szerint — egy fog­piszkáló kutatóintézet. Nem fogpiszkálók után kutat: tűz, tűz, víz, víz ... hanem azt tanulmányozza, három eme­leten és egy víztoronyban, hogy milyen hosszúságú, vas­tagságú, alakú, szilárdságú, merevségű, hajléko­nyságú, karcsúságú, színű ízű, bűzű sú­lyú és hegyű fogpiszkáló felel meg az american way of life, az amerikai életmódnak, A­­merikában és külföldön, kü­lön a szabad világban és kü­lön abban, amelyet még nem sikerült felszabadítani, mert nem hagyta magát. Különös tekintettel a szálkára, ami gerenda nagyságú a másik szemében, aspecialy azéban, aki, szegény ördög, felszaba­­dítatlanul a saját gusztusa szerint él. Mert a szálkát és a gerendát okvetlen meg kell különböztetni a fogpisz­kálótól. Az odvas fogak ér­dekében is. Erre már, szóra­koztató rovatunkban fölhív­tuk kedves újság- és fogpisz­káló fogyasztóink figyelmét, amikor beszámoltunk azok­ról a fantasztikus kutatási eredményekről, amiket Cae­­tán B­öfinger tanársegéd ért el a Harvard egyetemen. Mi még, hála az égitek, en­nek a szeszélyesnek, mely hol így, hol úgy, de sohasem az évszaknak megfelelően bo­rul és derül — a saját gusz­tusunk szerint élünk és pisz­káljuk a fogunkat. Olykor a villa hegyével, vagy a budli­­bicskával, ami ugyan nem nagyon gusztusos, de még mindig jobb, mint egy pofon, mégha az is de gustibus ... Tekintet nélkül a kánikulá­ra, ami most a fagyhullám u­­tán, ránk zúdult és íme, rá­nyomja bélyegét írásunkra is. Mi tehát, még e súlyos é­­letkörülmények között is sa­ját gusztusunk szerint élünk, ide értve az életnek azt a fontos funkcióját is, mely mások gusztus szerinti életé­nek megakadályozásában me­rül ki. Mi például előszere­tettel otthon felejtjük a ka­pukulcsunkat. Állítólag az amerikaiak is, csak hogy ott rejtjeles varázsszóra nyílik a kapu, egy beépített és külön­leges ultrahang-szerkezet ré­vén. Ami az ultrahangot illeti, abban mi is vagyunk vala­kik! Különösen, amikor a másik ruhánkban maradt a kapukulcs. A helyzet tulaj­donképpen ugyanaz, mint A­­merikában, csak az anódcsö­vek hiányoznak h­ozzá, meg a tekercsek. Ezzel szemben mi hajnali kettőig tekergünk, akkor hazamegyünk és a ka­punál megállapítjuk, hogy a kulcs abban az átkozott far­mernadrágunkban maradt. — Miléééva! —­ordítunk bele az éjszakába, ezzel is hangos kifejezést adva kizá­rólag hazai ízlés szerint sza­bott way of life-ünknek. — Miléva! Az anyád, erre-ar­­ra...! Ezután a klasszikus görög dráma hagyományait követ­ve kórus jelenik meg a szí­nen, az utca lakói személyé­ben, akik az ablakokban fog­lalnak helyet, öltözékük szin­tén tóga, elvétve pizsama. — Az anyád erre-arra! ■— hangzik fel, a szólista sza­vainak visszhangjaként, száz torokból a drámai feszült­ség. Rövid intermezzo után, a­­mit mozgások zaja tölt be, és ablakcsukogatás, nyitoga­­tás, ismét a szólista: — Miléééva! Hahó! Ilyenkor már az egész ut­ca, hogy ne mondjam, lakó­testület, talpon van és az ab­lakpárkányokra könyökölve elfoglalja a helyét. Az egész utca — KIVÉVE MILÉVAT. Aki vagy alszik (esetleg az udvari szobában van), vagy nincs otthon, mert tudja, hogy a kapukulcsa a zsebé­ben van, nyugodtan kártya­­partizik, vagy más valamit gyakorol, amiből esetleg nem is lesz parti. — Miléve! — zokogja be­le az éjszakába még néhány szór a kulcstalan korhely, aztán már csak a kórus hang­ja hallatszik, meglazult össz­hangban, dekomponáltan, e­­gyénekre és kisebb csopor­tokra bomolva. A tapasztalatlan lakópol­gár azt hinné, hogy ez a leg­rosszabb formája az éjjeli csend elleni orvtámadásnak, pedig nem igaz. Vannak itt már rafináltabbak is. Ide so­rolhatnánk az idegen ablak alatti szerelmetes suttogást. Azért mert, az ilyenre nem csak felébred az alvó szerel­mes, leendő szerelmes és haj­dani Dani, hanem utána sem tud elaludni, illetve ha igen, akkor nyugtalanító álmok nyugtatlanítják az álmát. A legrafináltabbra csak a napokban jöttem rá. Arra a módszerre, amely a munká­ban és a munka mímelésé­­ben megviselt idegek gyalu­­lására legalkalmasabb. Tu­lajdonképpen nem is én, ha­nem egy fiatal szomszédom jött rá, aki hajnalban, haj­nal előtt... jött haza, ter­mészetesen, kapukulcs nél­kül. Miléééva? Szó se róla. Helyette füttyszó hasított bele a városi éjszaka csend­jébe: — „Ó torreádor .is a bi­kát!” Felébredtem, pedig az ud­varias megszólítás már ré­gen nem rám vonatkozik. De felébredt az utca kórusa is. Mégsem történt semmi, mint egy tíz percig. No, nem baj, úgy látszik, a Carmen a kedvenc operája a pasinak, aki végigment az utcán. Mi is az én kedvenc operám?, töprengett a kórus, de nem sokáig, mert ismét elnyomta az álom. Most már csak hor­kolás hallatszott itt-ott egy­­egy ablakból, againt a parti­túra előírta. Horkolt a kó­rus, a görög, de nem sokáig, mert letelt­ a tíz perc: — „A torreádor........* — Hű, az anyád! Legalább egyszerre elintéznéd, bever­néd az ablakot, döngetnéd a kaput, orditoznál! „Ó, áldott, emberséges Miléva! Hol vagy ilyenkor?”, zokog a kórus. Zokog, s ismét álomba szen­derel. — Ó, torreádor........ a bi­kát! — hangzik fel ezúttal tizenhat perces szünet után. — Borzalom! Felháborító! Kiugrik az ember szíve a he­lyéből, a dühtől — forgoló­dik az ágyban a kórus, és húzza a paplant a fejére. De melege van és ismét kidug­ja a fejét a paplan alól. El­aludni? Nem lehet. Illetve, nem érdemes, mert tíz perc múlva ismét jön a torreádor, az a balkezes, aki nem tud­ja leölni a bikát. Nem sza­bad elaludni, mert ki tudja, a hatodik ébresztés után si­kerül-e még ezen az éjjelen elaludni? S tényleg! Huszon­három perc múlva: — A torreádor.... — ... Izétje már azt a bi­kát — szólalt meg egy, a kó­rusból kiemelkedő szólista, mély bariton hangon. — Mert ha én oda megyek, fia­talember, akkor a vizsgáló­bí­ró sem tudja majd megálla­pítani kettőnk közül, hogy ki volt a béka és ki a vörös posztó? — A Miléva nem akar föl­ébredni. — Szólalt meg lent egy siránkozó hang. — Én meg a kapukulcsot.... — Jöjjön és aludjon in­kább nálunk. Van a kony­hánkban egy dívány — szó­lalt meg könyörületes han­gon a lakótestületnek egy nyilván rettenetesen álmos tagja. — Csak már aludhas­sunk. .. Csend. Vagy a bikával tör­tént meg, ami megilleti, vagy pedig az ifjú torreró kapott bebocsátást a jólelkű szom­széd konyhájába. Mert az­után már aludhatott, akinek még volt hozzá kedve és ál­ma. Ami pedig az intézetet il­leti, amit bevezetőben emlí­tettünk, annak a neve VÁ­­ROSCSENDÉSZETI INTÉ­ZET. Még nem alakult meg, de majd. Ha már van város­­rendészeti intézetünk, pedig rendetlenség nem is volt, a­­mit rendbe kellene hozni, ak­kor miért ne lenne városcsen­dészeti is, mert, csendetlen­­ség, amit ki kellene küszö­bölni, van amennyi csak be­lefér egy kommunába. Igen ám, de hogy küszö­böljünk? Csakis alapos tanul­mányozás után. Hiszen végte­len sok a változat és mind rafináltabb a csendháborítás technikája. Vagy úgy gondolják, hogy a rendőrség, a kihágás­ bíró is megtenné? Agyonütni? Az is jó. Lehet. Csak nem e­­lég bonyolult. Ebben a tekin­tetben, az intézet sokkal jobb. Jobban megfelel stílu­sunknak, ízlésünknek, élet­­felfogásunknak. Azonkívül egy ilyen intézet alkalmat adna a tapasztalt állampolgá­roknak, hogy a tudományos munkában együttműködje­nek az intézettel, és egy kis mellékkeresethez jussanak. Ha már van folyószámlájuk? SZTANCSICS András Miléééval Új intézetet a népnek MAGYAR SZÓ Csütörtök, 1962. július 12. A ZENTAI KÖZSÉGI NÉPBIZOTTSÁG TANÜGYI TANÁCSA utólagos pályázat útján felvesz tanügyi munkásokat az 1962/63. tanévre Mosa Pilade gimnázium Zenta: 1. igazgatót, 2. előadót a technikai nevelésre. Közgazdasági Iskola Zenta: 3. közgazdászt a könyvelői szakra és a politikai közgazdaságtan­­tanítására . Vegyészeti-Technológiai Iskola Zenta: 4. tanárt a matematika és a technikai rajz tanítására 5. tanárt a szerves vegytan tanítására 6. tanárt az­ analitikai vegytan tanítására. Petőfi Sándor Elemi Iskola, Zenta: 7. előadót az angol nyelv tanítására. Stevan Sremac Elemi Iskola Zenta: 8. előadót, vagy szaktanítót zenei nevelésre. Dózsa György Elemi Iskola Zenta (magyar nyelvű tagozat) 9. előadót, vagy szaktanítót a zenei nevelésre 10. előadót, vagy tanárt orosz, angol, vagy a né­met nyelv tanítására. Thurzó Lajos Elemi Iskola Zenta (magyar nyelvű tagozat): 11. előadót orosz, angol, vagy német nyelv tanítására 12. előadót a szerb nyelv tanítására 13. előadót a technikai nevelésre 14. tanítót. Csokonai Vitéz Mihály Elemi Iskola, Felsőhegy (magyar nyelvű tagozat): 15. szerb, német, vagy orosz szakos előadót 16. fizika és vegytan szakos előadót 17. előadót a technikai nevelésre 18. óvónőt . Tömörkény István Elemi Iskola, Tornyos (magyar nyelvű tagozat): 19. óvónőt 20. két tanítót a tanyai iskolába 21. magyar nyelv szakos előadót 22. német, angol és orosz nyelv szakos előadót 23. szerb nyelv szakos előadót 24. mennyiségtan és fizika szakos előadót 25. biológia és vegytan szakos előadót. Stevan Mokranjac Alsófokú Zeneiskola Zenta: 26. szaktanítót hegedűre 27. előadót harmonikára. Papp Pál Ipari Iskola, Zenta: 28. magas­ sza­kk képzettségű fémmunkást 29. magiais­ szakképzettségű textilmunkás. FELTÉTELEK: az 1. szám alatt megjelölt munka­helyre pályázhatnak 10 évi gyakorlattal ren­delkező tanárok, a magyar nyelv ismerete ,, ■■».„kívánatos, a 3, 4, 5, 6, 8, 9, 12, 14, 15, 16, 17, 18, 19, 20, 21, 22, 23, 24, 25, 26, 27, 28, 29 szám alatt felsorolt munkahelyeken kötelező a magyar nyelv kitűnő ismerete, a 7, 10 és 11 szám alatt felsorolt munkahelyeken kívánatos a magyar nyelv ismerete, az 5, 6. szám alatt felsorolt munkahelyeken a technológiai fakul­tást végzett személyeik előnyben részesülnek. MEGJEGYZÉS: az 50 dináros bélyeggel felülbélyeg­zett kérvényeket az érdekelt iskolabizottságok­nak kell címezni. A pályázati határidő a Szerb Népköztársaság Hivatalos Közlönyében való közzététel napjától számítva 15 nap. A pályá­zati kérvényekhez csatolni kell a pályázati szabályzatról szóló előírás 3. és 23. szakaszában előírt iratokat is. A pályázat a munkahelyek betöltéséig érvényes. Félszemközt önmagammal Duiziológiai értekezés S akel­tépelődőm, milyen is hát belső fényképem? Félreértés ne essék, nem a tüdő, mód, lép és egyéb aprólékra gondolok, ha­nem akaratom hegy- és vízrajzára, csele­kedeteim forrására és felső folyására, ki­aludt és lappangófélben lévő érzés-vulká­nokra, a jószándék gejzinecskéire. Persze objektívom nem objektív, s az a kép, melyet a környezetem alkotott ró­lam, is csak negatív. A nagy önrágás közepette hát nagyon kapóra jött a vasárnapi quiz, melynek né­hány ravaszul feltett kérdésére adott de­­bizistenigaz válasz alapján, pontozásos rendszerben kategorizálja pszüchiémet, voltak, és a lelki élet minden megnyilván A kérdések, mint mondtam, csavarosak voltak és a lelki élet megnyilvá­nulását felölelték. Ime: Hisz-e a mindennapi kiadás-bevételben? Szereti fitestvérét (kinek szülei gyer­mektelen házasságban értek au­tom­a­ti­ce beír három pontot) Szokott-e kispárna nélkül aludni? (He?) Idegesíti-e ha a rádió bemondónőjén ugyanolyan szabású ruha van mint ke­gyetlen? Fél-e a pterodactylusoktól? Hány kiló? (Nettó) Hová ül asszonyom, ha a moziban he­lyén már egy csinos ismerős férfiú ül? (Juj!) Stb. stb... A válaszra aszerint, hogy: igen. nem. naná, ugyan kérem, vagy fujji-jal vála­szolunk 1—7 pontot nyerünk. Például, ha arra a kérdésre, hogy: ba­bonás?, igennel válaszolunk, csak három pontot kapunk, míg a „naná?” fe­lelet öt pontot eredményez. A­ f­ogotte születésnap­ján legye­t?-re adott ,,néha” válasz egy pontot hoz a konyhára. Remegő kézzel fogtam hát hozzá lelkeny elemzéséhez. ... „Kispárnával alszom-e? Hm... Hogy állunk a bevétel-kiadással? Uúú... Félek-e a sötétben kettesben? (ugyan kérem, na­ná!). .. Az annyi mint... Hat meg hét az tizen­öt, marad három... összesen huszonnyolc pont. Jaj, de dobog a szivem! (Most derül ki! Most derül ki!) Lássuk csak: 22—30 pont. SZERETI A VASALT INGET, DE HIÁ­NYOS A FANTÁZIÁJA. NÉHA KIRÚG A HÁMBÓL. (A hámból vett he­khi) MINDIG A TÖBBIEKHEZ IGAZODIK. EGY KIS VÁLTOZATOSSÁG JÓT­ TEN­NE ÖNNEK! Cccc! Ha még legalább két pontot tudtam vol­na szerezni, ak­kor egy fikkal feljebb a 30 —35-sök közt lehetnék. Korrekt volnék. Megbízható. Intel­ligens! Na mindegy Ha­­ nem vagyok, hát nem vagyok. Úgy kell nekem. Mert szakok kis­párna nZiV ROPECZKY László

Next