Magyar Szó, 1962. december (19. évfolyam, 331-359. szám)

1962-12-16 / 345. szám

12. oldal MAGYAR SZÓ A Tizian-eset Egy tapasztalt rendező és egy tehetséges meseszövő találkozása Újabb kísérlet a bűnügyi film meghonosítására Rados Novakovics, a jugoszláv filmgyártás veterán rendezője több évi távollét után — az Atelje 212 kamaraszínház művészeti vezetője volt — tavaly visszatért a szakmába, és sikeresen megfilmesítette Oszkár Davicso Dal című regényét. A hivatalos elismerés sem maradt el: megkapta az év harmadik legjobb filmjének járó Ezüst Arénát. Vlasztimir Radovanovics filmíró neve az idén tűnt fel, a Szasa című díjnyertes film forgatókönyvét írta. Jóllehet sokan megállapították, hogy a Szasa értékét túlbecsülték, s kétségbevonták Radovanovics díjazásának létjogosultságát is, mégis üdvözölték jelentkezését, mert felismerték, hogy van érzéke az izgalmas, érdekes és dinamikus történetek megszerkesztéséhez. Nos, ez a két művész — a tapasztalt rendező és a tehetséges meseszövő — most együtt dolgozik, közös művük A Tizian-eset című fiún, amelynek felvételeit a napokbanfejezték be a szurcsini repülőtéren. Egy újabb kísérlet ez nálunk a bűnügyi film meghonosítására, mert az eddigiek vagy csődöt mondtak, — legutóbb a Gyilkosság egy perc alatt jutott erre a sorsra — vagy csak kacsingatás volt a műfaj felé, egyes filmekben afféle ízelítő, hogy a mesét érdekesebbé tegyék. A Tizian-eset klasszikus bűnügyi film lesz, rendőrségi felügyelővel, olasz származású amerikai gengszterrel, gyilkosságok sorozatával, és ha minden jól megy, az izgalom csak az utolsó kockákon oldódik meg, amikor is lehull a titokzatosság fátyla a gyilkos személyéről. Hitchcock, a bűnügyi műfaj világszerte ismert művelője bűnnek tekinti, ha filmjeinek meséjét nagydobra verik, hiszen e filmek — és regények — varázsa éppen abban van, hogy az utolsó pillanatig mindenki gyanús. Ezért filmjeinek készítésekor elzárkózik a nyilvánosságtól, munkatársainak megtiltja, hogy bármit is elmondjanak róla a sajtó embereinek, sőt magándetektívekkel veszi körül a stúdiót, nehogy valaki kilesse és kikotyogja a titkot, a bemutató után pedig megkéri a nézőket, ne fosszák meg embertársaikat az élvezettől azzal, hogy előre elmesélik nekik a film tartalmát és megoldását. Ezt az utóbbi tanácsot megszívlelve mi is csak annyit mondunk el, hogy a cselekmény Dubrovnik szűk utcáin, a patinás falak tövében és a pincék félhomályában játszódik, az a bizonyos olasz származású amerikai gengszter pedig a vízalatti sporthorgászok turista csoportjával érkezik a városba, azzal az alattomos szándékkal, hogy ellopja és kicsempészsze az országból Tizian egyik remekét. Közben néhány gyilkosság is történik Vajon a két bűntett között van-e összefüggés, ki követte el a rablást és az emberölést? — ezekre a kérdésekre a film befejező jelenetei adnak választ. A film gyártója, a beográdi Avala elsősorban közfogyasztási cikknek szánja a Tizian-esetet. A minél kedvezőbb piaci értékesítésre gondoltak bizonyára akkor is, amikor Rade Markovics Irena Proszen, Mina Baoh és még néhány ismert jugoszláv színész mellett két amerikait is szerződtettek a Cannonbool televízió filmsorozatból ismert William Campbellt és az ír származású Patrick McGee-t. Hogy sikerül-e elérni ezt a minimális célt, vagy talán ennél többet is , az már az új esztendő első hónapjaiban eldől: ekkor ugyanis már a mozik műsorára kel"• IC Z. Irena Proszen, az új bűnügyi film női főszereplője Rade Markovics a Tizian-esetben William Campbell és Irena Proszen Vasárnap, 1962. dec. 16. Láttuk Az ezerszemű dr. Mabuse 4 veterán Fritz Lang, a technikai bravúrokba szerelmes rendező legutóbb Esnapuri királytigrisével alaposan felsült, most azonban Az ezerszemű dr. Mabuse rendezésével rehabilitálta magát. Tudniillik, újból olyannak mutatkozott be, amilyen: az izgalmas, dinamikus bűnügyi filmek szakértőjének. Visszatért kedvenc témaköréhez, a lélegzetelállító Mabuse történetek pergetéséhez, amelyek tudásának, leleményességének csillogtatására már eddig is bőséggel nyújtottak alkalmat. Most pergetett művét alig egy évvel ezelőtt készítette: egy 1960-ra tett bűnügyi história feszültséggel ötletes fordulatokkal teli felgöngyölítését jelenítette meg benne. Pontosabban a legkegyetlenebb, s legfondorlatosabb eszközökkel a rakétafegyverek megkaparintására törő, „csodás módon” mindent látó, ezerszemű Mabuse történetét, kinek az a szándéka, hogy vitatkozásának sikere esetén általános tömegpusztítást vigyen végbe ... Egy előkelő hotelba még a nácik által ügyesen beépített titkos televíziós központ segítségével bonyolítja Mabuse (voltaképpen Lang rendező) a pergő cselekményű eseményeket, melyek kiindulópontja kivétel nélkül a titokzatos gyilkosságok „látnoki” megjövendölése, majd valóságos bekövetkezése , valamint az, hogy a póruljártak egytől-egyig hosszabb-rövidebb ideig a jelzett hotel vendégei vagy látogatói voltak. Lang ügyes vágásokkal és bátor képkapcsolásokkal végsőkig kiaknázza azokat a lehetőségeket, amelyeket a montázstechnika nyújt. Erénye, hogy ilyen módon műfajilag tiszta, sablonmentes művet alkotott, melyben az időnkénti hatványozott izgalomkeltés ellenére is jobbára a maga helyén van minden, s így a néző, ha nem is túlságosan igényesen, de mégiscsak szórakozik. Annál is inkább, mert Lang az események megjelenítésére Peter van Eyck, Dawn Adams, Wolfgang Preiss, Gert Fröbe és Werner Peters személyében a pozitív és negatív típusokat egyaránt jól megjátszó színészeket toborzott össze, kik közül néhány — mint például Gert Fröbe és Werner Peters — emellett még az ízes humor megszólaltatásában is jeleskedik. Jó technikai kivitelezésű, érdekfeszítő, ha nem is valami épületes cselekményű, bűnügyi film. A műfaj kedvelői aligha csalódnak benne ... (Sz-cs) Lampedusa, Visconti és a Párduc n.il « Elkészült az olaszok legnagyobb érdelődéssel várt címje Nemrégen fejeződött be Palermóban az esztendő legnagyobb költséggel (ötmilliárd lírával) készült és legnagyobb érdeklődéssel várt filmjének ,,Gattopardo”-nak forgatása. Az utolsó jelenet a Gangi hercegi család palotájának báltermében zajlik le. Az „Utolsó bál” előkészítése két hónapig tartott, maga a forgatás három hétig, és Verdi egy ismeretlen keringőjének dallamára 350 statiszta keringett a parketten. „Valójában nem is bál ez, hanem rekviem, melyet a szicíliai főnemesség celebrál saját magának”, így jellemezte Visconti művének ezt a zárójelenetét. Nem kisebb felkészülés és erőfeszítés előzte meg a nagy filmeposz nyitányát: kerek egy hónapig próbálták és forgatták tavasszal Palermo utcáin. A rendező itt 1860 tavaszát akarta megeleveníteni, a Garibaldi partra szállását követő forrongás légkörét, a nép lázadását, a külvárosok tömegeinek betörését a feudális fellegvár utcáira, tereire; azt a pillanatot, amikor évszázadok óta először suhant át a tavasz szele Száclián. A két nagy történelmi freskó jellemző és meghatározó erejű Visconti filmalkotására. Az érdeklődés gyújtópontjában egyébként éppen ez áll: mi születik meg a mai Olaszország — mint tréfásan mondani szokták — két nagy hercegének alkotóerejéből? Mert azt senki sem vonja kétségbe, hogy az olasz arisztokrácia alkonyának művészi erejű ábrázolására nem akadhat hivatottabb kéz, mint a milánói történelmi család sarjáé és a szicíliai hercegé. Visconti dolga persze nem könnyű. Az utóbbi esztendők egyik legnagyobb sikert aratott, világszenzációvá nőtt regényének, Lampedusa Párducának a megfilmesítésére vállalkozott, és mint a film több évtizedes története bizonyítja, az ilyen klasszikussá lett irodalmi művek filmre vitelének kísérletei ritkán sikerülnek kielégítően — különösen az első nekilendülésre. Igaz, Visconti nem fukarkodott sem a pénzzel, sem az erőfeszítésekkel, sem idejével, sem a maga és mások tehetségével. A főszerepeket Burt Lancaster (Salima herceg), Alain Delon (Tamcredi) és Claudia Cardinale (Angelica) alakítják. Mindenki tudja azonban, hogy itt a siker elsősorban nem ezektől a tényezőktől, hanem az alkotó felfogásától, eszmei meggyőző erejétől függ. Éppen ezért rendkívül érdekes az előzetes értékelés amelyet a neves olasz filmesztéta, Guido Aristarco. Visconti elképzelései, céljai és a forgatókönyv ismeretében a Párducról nemrég adott. Aristarco rámutat arra, hogy a két tömegjelenet, a forrongó utca és a fáradt, kimerült, hervadt báli társaság megelevenítése a film két döntő mozzanata. S ez nem csupán szerkezeti, technikai kérdés, a „filmszerűség” követelménye, hanem alapvető tartalmi jelentőségű. Mert ha igaz is, hogy Visconiát Lampedusa nagyszerű irodalmi alkotása ihlette meg és története bonyolításában, jellemei alakítása során is az íróból indul ki, a regény csak kiindulás számára. A film igazi történelmi mű, amelyben a személyi mozzanatok — ha még oly láradók, festőiek is — háttérbe szorulnak. S így Visconti Párduca nem annyira Lampedusa Párducának megelevenítéseként lép szemünk elé, mint inkább Visconti korábbi történelmi filmjének, a Senso-nak folytatásaként. A világ hitvány és pusztulásra ítélt — mondja Lampedusa, aki nem értette meg Garibaldit. S nem csoda, hogy a Garibaldi szellemétől áthatott Visconti a maga Párducában így válaszol: Ez a világ hitvány és pusztulásra ítélt. Visconti tehát elsősorban azt kívánja érzékeltetni, hogy 1860-ban Szicíliában megindult valami, ami még ma is tart.