Magyar Szó, 1963. november (20. évfolyam, 301-329. szám)
1963-11-24 / 324. szám
▼aadr—p. IMS. na*. St Amiről szó volt a vajdasági írók plénumán a vajdasági írószekció múlt vasárnapi plenáris ülésén~1995) nemcsak az írók, de a közönség számára is érdekes téma volt napirenden: a köztársaságközi irodalmi együttműködés. . Ha tekintetbe vesszük, hogy e mögött a hangzatos cím mögött tulajdonképpen az ország különböző vidékeiről való és különböző nyelveken beszélő írók egyáltalán nem formális, de nagyon is közvetlen és baráti együttműködése rejlik, együttműködés, amelyet az írók kezdeményeztek, folytatnak és szorgalmaznak, akkor érthetővé válik az érdeklődés is, amely a plénum iránt megnyilvánult, az élénk vita és az eszmék a javaslatok sokasága, amely ezen az értekezleten elhangzott. Mindenekelőtt, talán a plénumnak azt a szóban, és magatartásban kifejezett álláspontját kell kiemelni, hogy ezen a téren is véget kell vetni minden rögtönzésnek, a jövendő kapcsolatok legyenek egy megfontolt és állandó tevékenység eredménye, azzal, hogy minél inkább a tényleges irodalmi csere és együttműködés, az írott és nyomtatott szó kapjon elsőbbséget. A köztársaságközi irodalmi együttműködés egyre élesebben veti fel a vajdasági írók által már annyiszor felvetett fordítás kérdését. Az akció folytatása és kibővítése el sem képzelhető élénk fordítói tevékenység nélkül és a vajdasági írók, akik hajlandóak tevékenyen részt venni a probléma megoldásában, elvárják a kiadóházak és a társadalmi szervezetek erkölcsi és anyagi támogatását. Mert, amint a plénumon elhangzott, a műfordítás, minden eddigi kudarc és féleredmény ellenére sem megoldhatatlan probléma. Az irodalmi együttműködés sikerének másik kulcsa — a plénum részvevői szerint — közlési tér, a szorosabb kapcsolat az irodalmi folyóiratok és a kiadóházak szerkesztőségeivel, hogy a házanként változó szerkesztési elvek, polarizáló törekvések mellett az eddiginél több helyet kapjanak az integrációs törekvések.külön szerepet kapott az együttműködésben az annyit dicsért és még többet bírált írótáborozás. Az idei kanizsai táborozáson ugyanis részt vett többek között egy maribori író és a Kanizsán tapasztaltak alapján a szlovén íróegyesület maribori alosztálya elhatározta, hogy minden évben szervez írói táborozást, amelyre többek között vajdasági írókat is meghív. Az egészen világos, hogy az írótábor intézményének ilyen fejlődése az új kapcsolatok sokaságát teszi lehetővé. Több felszólalás hangzott el a plénumon a mozgalom kiszélesítése érdekében. Megállapították, hogy az eddigi akciókban a tagságnak csak egy kisebb ,része vett részt és kívánatos lenne, ha minél több író kapcsolódna be. A tartalmilag egyre szélesedő és az írott szó felé terelődő akció lehetővé teszi ezt olyanoknak is, akik bármilyen oknál fogva tartózkodtak az eddigi— főként esztrád jellegű tevékenységtől. És végül — még valamit megállapított ez a plénum, ami ha meg is haladig az írók értekezlete, és ennélfogva a róla szóló beszámoló kompetenciáit, mégis valahogy ide tartozik: azt, hogy a kapcsolatok az együttműködés keresése, ez az integrációs törekvés ne csak az irodalomban de a kultúrélet minden területén érezhető és ezért talán ideje lenne arról gondolkozni, hogyan lehetne öszszefoglalni ezeket a törekvéseket és kezdeményezéseket (ott phot vannak) egy közös keretbe, amelybe beletartozna az írók együttműködése is. SAFFER Pál ! A homo politicus regénye rásban vagy élőszóban, az idén már többször volt alkalmaim hallani a politikai regényről mint külön válfajról, . Néhány hazai regényünk késztette a kritikusokat arra, hogy a homo politicusnak az irodalomban való reflektálódását firtassák, s talán már kissé divatos is lesz erről beszélni, s talán utólag majd egy sereg műről ki is mutatják, hogy voltaképpen politikai regények. Ezen pedig nem azt értjük, hogy pártok tülekvését láttatják az olvasóval, sem azt, hogy hőseik pártkoncepciók papírszagú megtestesítői, s nem is szociális témák feldolgozását, kivált nem szociológiai tanulmányba kívánkozókét, hanem azt, hogy a hős nem magára maradt és magáért való elzárt egyedként éli át sorsát, hanem áthatja a közösségi ügyekben való teljes elkötelezettség, cselekvőleg vesz részt a társadalom egészének ügyeiben. A politikai regény szószólói hangoztatják, hogy a hősöknek ettől eltekintve teljes egyéniségeknek kell lenniük, s péndaként felhozzák Krleža Bankett Blitvában című regényét, amelyben Niels Nielsen csak a harmadik kötetben nyert igazán plasztikus képet, úgyhogy láthatjuk, jól árnyalt érzelmi erkölcsi, esztétikai nézetei teljes összhangban vannak az első két kötetben reflektált politikai törekvésével, egyszóval kiteljesült egyéniséget kapunk. Egyben ugyanez a harmadik kötet mutatja meg az első két kötetben felvázolt, a kelet-európai országok egy történelmi korát szintézissel összefogó, hallatlanul bonyolult politikai erőviszonyainak kibontakozását, amely Niels Nielsont becsületes és rokonszenves volta ellenére is zsákutcába juttatja, mert a politikai erőviszonyok a saját útjukon haladnak, összeroppantják azt, akinek irányvonala másfelé vezet, elszigetelik egyediségében és homo politicus voltában egyaránt. Felhozzák példaként Davičo A költemény című regényéből. Mica alakját, aki a társadalmi feladatok tüzében vergődik és acélosodik, magánélete is ott játszódik előttünk, de mintha külön lenne választva a mattól, noha cselekményileg egybefonódik vele: a kapcsolat nem elég mély a kettő között, a hős magánélete kissé politikai élete mellett, vele időben párhuzamosan folyik, de nem alkot vele egységes egészet, s ez sikertelenségnek tudható be. Mindazonáltal szemtanúi vagyunk a kiteljesedés felé haladó homo politicusnak. Legelőször azonban Dobrica Cosia Deobe című művével kapcsolatban emlegették a politikai regényt, amelyben a hősök eszmei elkötelezettsége csakugyan maximális. És épp ez a mű mutatja leginkább a politikai regény fogalmának problematikus voltát. Ugyanis a csitnik-társadalom szociológiai rajzát kapjuk benne, a hősök e társadalom rétegeződésének kifejezői, szerepükkel a rétegek hierarchiáját s mozgásirányát adják, bátran mondhatjuk tehát társadalmi regénynek a művet. A végigkísért emberi sorsok, a nagy dilemmák, törések, hallatlan szituációk, a kockán forgó lét viszont kiváló alkalmat nyújtott a lélekelemzésre, s a szerző ki is aknázott minden lehetőséget, sőt a tömeg lélektanában alig akad olyan, mester, mint Cosic — oly hallatlan egyénítő képességgel rendelkezik, hogy a tömeg párbeszédéből ki véljük hallani, mit mondott ugyanaz az ember s ezért nyilván mondhatnánk lélektani regénynek is a Deebet. A szerzőtől tudjuk, hogy bizonyos zeneművek vezérelték a részletek komponálásában, s csakugyan a mű egész struktúrájában, még a mondatokban is kiérződik egy ilyen fogantatás. A nevezetes ellenpontozás törvénye szerinti igazolás pedig szinte félelmetesen végigvonul a könyvön. Csakhogy az ellenpontozásnak semmi tartalmi megokoltsága nem lett volna, ha , a szerző — talán tudattalanul is — nem a pragmatizmus filozófiájával átitatottnak láttatja a csetniktársadalmat, ennek az eklektikus elemeket egybeolvasztó más-más irányzataiban is egymással ellentétben álló, a gyakorlat kritériumtalanságában vergődő filozófiának az ideológia alsóbb régióiban, a politikában való kicsúcsosodásában, amelyeket — e filozófia irányzatait külön-külön — a hősök képviselik, kezüket tehát megkötik az ellentétek, folyton önmagukkal is ellentétbe kerülnek, önmaguk ellenpontján táncolnak, s talán épp ennek a filozófiai fogantatásnak kell betudnunk a regény legnagyobb fogyatékosságát is, azt tudniillik, hogy a várt tetteket sohasem azok hajtják végre, akiktől az ember egyéniségüknél fogva elvárná, hanem épp ellenkezőleg, akiket másmilyennek mutatott be a szerző. Ha ezt bravúros lélekrajzzal is tette, csakis az egyéniség és cselekedetei közötti összhang rovására tehette, az ellenpontozás következetessége valaminek a feláldozásához vezetett; a filozófiai vonatkozás viszont kidomborodott: van rá okunk tehát, hogy bizonyos értelemben epikai úton — s nem gondolatisággal — kifejezettfilozófiai regénynek fogjuk fel a művet. Bárhogy is forgatom a dolgot, nem látom elég megokoltnak, hogy aszerint különböztessük meg a válfajokat, hogy a teljes ember melyik oldalát domborítják ki, s közben lényeges meghatározóként voltaképpen ugyanazt kényszerüljünk mondani a társadalmi, politikai, sőt a valóban művészi történelmi regényről is. Igazuk van ugyan a politikai regény meghatározása körül fáradozóknak, hogy a kritikai realizmus művelői még a társadalmi környezetben ragadták meg az individuális hős sorsát, később azonban mintha kettévált volna a dolog, s lett individuális hőst bemutató, valamint társadalmi problematikát felfedő regény, ez pedig korunk nagy élményének, a tudat szubjektív formájának kialakulásával. Horkheimer szavával, a szubjektív ész felülkerekedésével következett be. A regényben az egyik út Henry Jamestől, Prousttól, Joyce-tól Sarrautig vezet, pontosabban a lélektani regényről, vagy ha úgy akarjuk, a tudatelemző regényről, esetleg a privát szenzibilitás regényéről van szó, másrészt viszont hívjuk fel a figyelmet, hogy a politika mindenhatóságának az élménye is éppen a mi koorunké, amelyben a világ nagy méretű integrálódásának következtében a legtávolabbi zugok társadalmi eseményei is valamelyest kihatnak a földkerekség majd minden emberének sorsára, s maga a politikai élet demokratizálása is egyre nagyobb tömegeket von be érvényébe, átlátja létünk minden lényegét. És mégis fölöttébb érdekes, alig születnek napjainkban olyan regények, amelyek legalább dilemma elé állítanának bennünket, hogy vajon csakugyan nyugodt lélekkel mondhatnánk-e őket politikai regénynek. Mert ha a politikai regény legradikálisabb meghatározását is vesszük figyelembe, mely szerint nemcsak arról van szó, hogy a hős a közösségi ügyekben, eseményekben élje át egyedi sorsát, hanemmindenekelőtt életre kell kelniük az ideáknak és az ideológiáknak, s olyan képességgel kell rendelkezniük, hogy a hősöket szenvedélyes tettekre és áldozatokra késztessék; olyan szuggesztíven kell hatniuk, mintha ők hordoznák azt a drámaiságot, amelyet a regény kifejez”, nos akkor egyfelől alig találunk olyan — az ideológiákat közvetlenül életre keltő — jelentősebb regényt, mint Joseph Conrad Nostromoja, másfelől viszont minden regényben elkerülhetetlenül a mű sodrában leledzenek az ideo-affektív mozzanatok — az ideológiának az irodalom természete szerint sajátos reflektálódása —, s csakugyan ez a hősök hajtóereje, s minden drámaiság át van itatva velük, végül pedig: épp az imént vázoltuk Cosia regényével kapcsolatban, hogy a politikainak vehető regényt is elegendő okunk volna több névvel illetni. Ha viszont távlatában szemléljük a dolgot, még problematikusabb a politikai regény léte. Napjainkban ugyan a politika szerepe hallatlanul megnövekedett, de az osztálynélküli társadalomban mint tudatforma el fog pangani, ennélfogva az ideák csakis az ideo-affektív mozzanatokban élhetnek a műben. Mindezt szem előtt tartva úgy tűnik, voltaképpen az itt a probléma, hogy a mai művészet képtelen egészében megragadni a totális embert, s ezért igyekszünk a regény válfajait aszerint meghatározni, hogy az embernek mely oldalát ragadta meg, még ha meg is követeljük, hogy a többi oldala is átsüssön rajta. Ha csakugyan így merül fel a kérdés, akkor teljesen érdektelen, mert bármerről közelítjük is meg az embert az a másik oldal is átviláglik rajta. Igaz, ily módon mégis elkerülhetetlenül felnagyítjuk valamelyik oldalát. De ha az ember totális megragadása csakugyan tehetetlen, az író még mindig választhat olyan értelemben, hogy azt az oldalát ragadja meg,, amely létében tartósabb s az irodalom eredeti aspektusához közelebb áll Az író tanácstalanságának mélyebb okai vannak, semmint első pillanatban gondolnánk. Manapság egyre több szó esik arról, hogy a művészetnek ismét meg кеЏ lelnie sajátos tartalmát, illetve tárgyát, hogy kilábalhasson abból az áldatlan helyzetből, amikor is műve tartalma már csupán formájából fakad, vagyis formális tartalommá sekélyesedett. Nemrég a szovjet Burov mutatott rá, hogy a marxistáknak hitt esztétika tulajdonképpen szintén a kanti esztétika pozícióján áll, hisz képtelen meghatározni a művészet tárgya szerinti sajátos tartalmát. Legutóbb Vanja Sutlic fejtette ki elgondolkoztató módon, hogy mi rejlik a dolog mögött. Nem hiába panaszkodott Goethe, hogy nincs már a művészetnek méltó tárgya, mint ahogy a görögöknél volt még bőven. Hegel és Marx nyomán Sutlic rámutattott, hogy a művészet voltaképpeni alapja, talaja a mitológia volt, abból fakadt és az termelte, s ez a mitológia szabta meg a „való világot” és biztosította a világ egységét, egészét. A mitológia halálával kicsúszott a művészet alól a talaj, elvesztette tartalmát, s egyre inkább más területekről kölcsönzött magának, nem élt — nem élhetett — a, saját területéből fakadó tartalommal, ily módon pedig egyre inkább absztrakttá válít, s korunk legnagyobbjai, még Thomas Mann, Huxley, Sartre is, akiket nem gondolnánk absztraktnak, valójában mégis absztrakt művészetet produkálnak. „Mesteri vagy kevésbé mesteri forma mellett — írja Sutlic — számos, a legkülönfélébb területekhez tartozó különnemű tudást találhatunk műveikben: orvostudományit, archeológiáit, történelmit, zenetudományit, biológiait, filozófiait stb. És ez a lényeg: az absztrakt művészet nem abból a dimenzióból meríti tartalmait, amelyhez ő maga tartozik, hanem egy másikból. Valamikor a művészet saját maga termelte ki tartalmait, manapság „ tudománytól kölcsönzi”. Vagyis nem lel saját dimenziójára. Merre tehát a kiút? Arra hajlunk, hogy Sutlićnak adjunk igazat. A mitológia ideje végérvényesen lejárt. A művészet áldatlan helyzetét maga a mai embernek társadalom- és történelemadta világképe eredményezi. Nem is kerülhet más helyzetbe, amíg ez a világ iyen. El kell jönnie annak a kornak, amikor az ember ismét megleli teljes világát, egységes, egész világát. Nyilván soká várat még magára. De az a tény, hogy Goethével ellentétben sejtjük már, mi történt a művészet méltó tárgyainak elkallódása körül, maga az, hogy elérkezett a lényeg megsejtésének ideje, arról tanúskodik, hogy egy lépéssel közelebb kerültünk ahhoz a korhoz, amelyben a világ kiteljesedik. MAJOR Nándor sztrájkok jegyében főváros kulturális életéről és éber figyelemmel kísérik az élelmiszerek két-három frankos drágulását...) Az amerikaiak nemcsak azért jöttek Párizsba, hogy bemutassák Kleopátrát. Az idén azért is eljöttek, hogy elvigyenek valamit Párizs kulturális javaiból. Az egyik ilyen akciónak a színtere a Louvre, műkincseiről televíziós filmsorozatot készítenek. Mona Li®a amerikai vendégszereplése után az óceánon túl mind nagyobb az érdeklődés az európai művészet iránt. Minden részletét filmre akarják venni. A párizsi lapok viszont beszámolnak a felvételezés minden részletéről, és megjegyzik, hogy az amerikai televízió nézők látni fogják ugyan a Louvre műkincset, de gondoskodás történt, hogy ez a műélvezet „kellő erkölcsi szinten” legyen, ezért a Louvre mezítelen férfialakjait diszkrét fátyolba burkolva veszik filmszalagra. Az amerikaiak megszokták a strip-teaset, de nem hajlandók elfogadni a mezítelen férfi testet ábrázoló műalkotásokat — magyarázzák olvasóiknak a párizsi lapok gonosz kommentátorai. A fontosabb kulturális események közé tartozik — és érdemes megnézni — a Cid előadását a Charlot-palotában, a Nemzeti Népszínházban. Két nagy név hiányzik ebből a nagy színházból nincs többé Gerard Philippe aki hírnevet szerzett a színháznak, s váratlan, felülmúlhatatlan alakítást nyújtott Gomeine hősének szerepében. És nincs többé Jean Villard, e színház rendezője és művészeti vezetője, egy háború utáni valóságos színházi forradalom teoretikusa és szervezője. De megmaradt a színház, és ma ezrével járnak oda rajongó hívei Tháliának, aki leszállt trónusa magaslatáról. Leszállt és megelégszik munkások, egyetemisták és más egyszerű emberek ezreinek tapsával, akik számára a művészet nem fényűzés, hanem táplálék, nem póz, hanem szükséglet. Ezért valamelyik este az egész együttes kénytelen volt pontosan huszonegyszer megjelenni a nagy függöny előtt, hogy a zsúfolt nézőtér kedve szerint ünnepelhessen. A Nemzeti Népszínház egyenes tagadása a színházi válságnak. Nem a színház válságáról, hanem sokktól inkább némelyik színház műsorpolitikának, némelyik színházi ember álláspontjainak és törekvéseinek válságáról lehetne beszélni. Időzzünk még egy kicsit a színházak világában és jegyezzünk föl még egy rokonszenves részletet. A Hachette színház nyolc esztendő óta megszakítás nélkül Ionesco drámáit játssza. Az író számára ez nagy dicsőség. Párizs számára pedig többet jelent egyszerű rekordnak ellenállhatatlanul meggyőző eleme Párizs sajátos és utolérhetetlen szerepének egy művészét diadalra juttatásában, amely itt, a Szajna partján kapta meg ízét és zamatját, színét, hangját és szépségét. Ezen az őszön telt házak előtt játszanak a párizsi színházak. A Comédde Francaise-ben a Bűn és bűnhődés előadásai a leglátogatottabbak, a Sarah Bernhardt színházban a zsúfolt nézőtér már húsz egynéhány este a Volpone előadásain lelkesedik. A Galte Montparnasse színházban napokkal előre elkelt minden jegy a Kereplő című darab előadásaira. Tipikusan kispolgári témája egy utcalány (Sartre utcalányának csak nagyon távoli rokona) ledérkedéséről szól, aki beleszeret egy szemérmes úriemberbe. Ám hagyjuk a színházat, és térjünk vissza a filmhez. Egyébként is a színház meg a film a párizsi kulturális életnek két legfontosabb komponense. Jegyezzünk fel még csak ennyit: a lapok közlése szerint Fernandel és Bourville, a két legnagyobb francia komikus közös filmet készít, és Johny Hollidayt felszólították, bontsa fel eljegyzését, hogy eljátszhassa még egy film főszerepét. Jean-Paul Belmondo, Vittorio Gassman ellenlábasa lett egy filmben. A párizsi mozik pedig szigorúbb intézkedésekre készülnek azok ellen, akik bármilyen módon (hangos kommentálással, papírzacskó csörgetésével, cuppanós csókkal) zavarják a többi néző élvezetét. Egyelőre ennyit, várjuk meg, mit hoz még a párizsi ősz. Mert itt, Párizsban az őszi emlékezés. És várakozás. I Radomir SUBOTIf MAGYAR SZÓ re. gHM