Magyar Szó, 1964. január (21. évfolyam, 2-30. szám)
1964-01-12 / 11. szám
Vasárnap, 1964. január . a kivégzettek elhantosán fiügyelni kell, hogy a sírok ne váljanak szerb kegyhelyekké (zarándokhelyekké). Meg kell akadályozni, hogy a sírokat kereszttel jelöljék meg, feldíszítsék stb. Ezért a halottak elföldelését, megfontoltan, félreeső helyeken kell végezni. (Böhme német tábornok 1941. október 10-én kelt utasításából). Kémények fürkészik az eget, de semmit sem találnak. Füstzászlók állnak, úgy létszik, megdermedtek. Aztán szétömlenek mégis, falusi füzekre jellemző rajzot alkotva az égen. Élet van a faluban, mondja a füst a maga nyelvén. A hegyoldalakon kékül a hó, olyan, akár az ég. A falut fehér lepel borítja, a kristályos csillogás minden. A házak tövében a folyót jégpáncél fedi, behordja a hó. A füzek és szilfák csupasz ágain fekete téli madarak. A szilfa a folyóparton vertgyökeret, a parasztember meg a falujában. Amikor a városban indul, fölnéz, fölnéz az égre, s egy pillantást vet a szilfára; hazaérve megismétli ezt a szertartást. A kapuk és a kasok tövében, valamint az ösvények mentén — ahonnan a németekre rontottak — fekete és tarka bundájú ebek hevernek. Némelyiket, szitává lőtték ugyan, de a kutya szívósságával a ház mögé vonszolták magukat, s ott a gyalogösvény és a boglyák mellett, a szelíd tisztásokon lehelték ki párájukat. A faluban maradt emberek nem járnak ki a házból, s nem temetik el házőrzőiket. Az ebeket megszívta az éjszakai fagy, megütötte a dér, a hóba süppednek mind mélyebben. Csak a falu postása jár be a városba. Alkonyattájt aztán megkoppan a visszatérő postásfalába a híd deszkáin. A faluszéli első házakban mindig meghallják, mikor jön; ajtók, ablakok nyílnak, de csak résnyire. Messzebbre vitték őket. Hová? Látták, amikor marhakocsiba fölpakolták őket. Mindnyájukat. De hát hová cipelték őket? Nem tudom. Nem tudni. A hirtelen leszálló téli est betakarta a falut, és jegesre fordítja a nappal fújdogáló, gyönge déli szelet. Minden becsukódik, a házak magukba vonulnak. Másnap alkonyatkor ismét megkoppant a faláb. Az ajtókban, ablakokban itt is, ott is arcok láthatók. Tudom, hol vannak. Kragujevácra vitték őket. Menj utánul. Nem engednek senkit. Nem adnak auszvájszot. Muszáj menned, a mi postásunk vagy. Nem viszik őket még meszszebbre? Nem tudni. Németországba, munkára? Nem tudni. Esznek-e valamit? Hát tán ... A postás tovabaktatott a soron, a kútnál megállt, és botjával letörte a jégcsapot a vaspipáról. Amikor a jég csörrenve a rácsra esett, megfordult falába körül, s szemével bámészan sorra vette a falu kéményeit. Hevesen bólogatott közben, mintha pörlekedne velük, a tetőkön álló tömzsi, kormos oszlopokkal. A fagy csípte a nyakát, s máris újabb áttetsző jégcsapot mintázott. Pénteken aztán megállt a postás a falu előtt — a hídon át nem akaródzik neki. Eljegecesedett, hangos lett a hó a fagytól, koppanva visszhangzik rajta a faláb. Bár átugorhatná a hidat, s utána csendesen hazalopózhatna! Hamarosan bealkonyodik, a kutyatetemek is alig látszanak már a hóban. Fagyos ujjaival összehajtogatott papírlapot gyűröget a zsebében: az egész névsor rajta van, a városban adták neki. Bajuszából csipdesi a jeget, és elnéz a csupasz szilfák felé, melyeknek ágai közt már megragadtak az est első fátylai. Nagy sokára mégis megkoppant a faláb. Csikorog: megnyílnak az ajtók, az egyik, a másik, majd az ablakok is. Résükben fejek: orr, száj, szem eggyé olvadt a sötétben. Hol vannak? Beszélj, van nyelved. Szólalj meg már. Hol vannak? Sehol. Mindnyájan? Itt vannak mindannyian a névsorban. Pecsétes írásba adták. Egy napon mind? Mind. Mikor? Tegnapelőtt. Ha kiterítve is, de nekünk hazajöjjenek. Kértem. Nem adják. Azt mondták: ott vannak a névsorban, így parancsolta a legfelső komandó, azt mondják. A postás lefelé biceg az utca hosszán, az ő háza lent van a folyóparton. A kút pipájától egészen a rácsig ér a jégcsap. Melyikük jött ki elsőnek, senki sem tudja. Úgy látszik, senki sem volt első. Egyszerre csak sokan lettek, ki ásóval, ki krampáccsal. Némán ásták a gödröket, forgatták a szőrös tetemeket — ráismertek egyikre is, másikra is. Egy fekete bundás: fölismerni éber, kajla füleit; domb tetők és kiszáradt patakmedrek fölött visszhangzott vakkantása. Egy hamuszürke. kis csipisz maradt, soha meg nem nőtt. Hegyes, mindig figyelő füle, mint a hiúzé; mindig meg lehetett volna számlálni bordáit; szemei fekete disznószemek. Fogát vicsorgatta s csattogtatta örökké. Zöld katonaköpeny foszlánya szorult állkapcája közé. Golyótól találva, ott bukott föl az utolsó kerítésnél, ahol már a mezők kezdődnek. Egy hatalmas tarka. Feje széles, mint egy borjúé. Az akác hűvösében szeretett szúnyókálni, nyelvét lógatva. Az arra menő gyerekek kukorica szemet tettek nyelvére, morogva fedezte fel mindig a csalást. Elsőnek esett el, lomhán, ügyetlenül, amilyen volt, meg akart szagolni valamit. Zivannal járt ki a vásárra. Ott temetik el mind, ahol lekaszálta őket a golyó. Egy zöldes szőrű, hosszú testű kölyökkutya. Fekete, baljós szőrszál nőtt a szeme körül. Nyájat őrzött, mindig a gyapjas jószág oldalában, s kellő távolságra, a dombon. Harcias fajta, sohasem ugatott fölöslegesen. Pislogó lámpások imbolyognak a házak és a kerítések mentén, a boglyák körül. Pereg a daruszerű hó a kutyatetemekről, s egymás után nőnek a behavazott halmok, így járják sorra az emlékeket: a kutyától az emberig vezet az emlékezés útja. A homályosan égő lámpák fényében hosszan nyújtózik a havon az emberek és a kimúlt állatok árnyéka. Néha elhangzik egy-egy szó, de inkább jelbeszéd járja; orrok, szemöldökök emelkednek — egyetértenek és bólogatnak. Folyik a néma, paraszti tanácskozás. És megint csak nem tudni, ki ácsolta az első keresztet a kerítés lécéből. Többen éjnek idején álltak neki a kereszt ácsolásának a fáskamráknál. Volt, aki tüzes vassal bele is égette mindjárt a kivégzett cirillbetűs nevét. Az asszonyok készíteni kezdték a papaiját, és szállt a főtt búza illata a küszöbökről, ahol famozsarakban előbb megtörték. II. Délben csurgóra válnak az ereszek, csöpög a viz a házfalak mentén. A hó szutykos lett, lecsusszant a tető meredekjén, s a kémények körül elsötétlett a meztelen cserép. Szól mindhárom templomharang, belehasítanak az utcába, és kettéhasítanak minden élőt. Visszhangzik a harangszó, a köd lehúzza és beissza, letompítja a hangját. A helyőrségi parancsnokság előtt őrségváltás. A német katona a sisakját igazgatja, és vöröslő fülét dörzsölgeti. A kisváros bejáratánál az utca kellős közepén föltűnik a gyászmenet. Legelői Jeremija, Isten szolgája halad. Posztóruhában, csupán szakálla és haja árulja el, hogy papi személy. Magas, hajlott termetű, himbálózva jár. Fekete, nyíratlan szakálla valóságos bozót; nagy hajából és szőrös füléből köd tekereg elő. Jobbjában, megtermett orra magasságában, érckeresztet tart. Baljában bot, tilosban vágott cserfaág. Jeremija egész testében előre, az érckereszt felé lendül; szinte elhúzza az egész menetet, mintha be volna fogva. Jeremija mellett, egy fél lépésnyire, a postás kocog; kezében pléhtálca (a kocsmában kérték kölcsön), s rajta — egy kővel lenyomatva — a kettéhajtott névsor. Biceg a postás, folyton süllyed a jobb válla. Jeremija nyomában pedig tizenhét fehér kereszt; görbék, egyenlőtlenek. Frissen lehántott fa illata tölti be az utcát. Fakeresztek — élő katonatemető. Mozognak — a falu megmaradt férfinépe viszi. A fejfákon (kocsikenőccsel mázolták rájuk) nevek: Zivadin Jeremić, Pavle Zivic, Svetozar Kostic. Tovább már nem látszanak a betűk — táncolva hajladoznak a keresztek, félig eltakarnak egy-egy nevet, s csak egy szempillantásnyira láttatják az egészet. Némelyikre a cséták meg hintók mázolásakor kimaradt festékkel zöld vagy sárga nyomtatott betűket pingáltak, így sorakoznak a kerekded cirillbetűk, a piros gyapjúfonat, tér, orgona színében, vagy feketén, forró vaspálcával a fába égetve. Vonul a megelevenedett kis katonatemető. Minden kereszt egy-egy ember, fából, széttárta karját, lábát kemény vigyázzba rántotta, féllábon áll, mint a gólya — föl készült rá, hogy könnyebben a földbe dugják. A fakeresztek mögött tizenhét panasja, a sírástól szortyogó orrú, vörös fülű, didergő gyerkőcök viszik a fehér cukorsapka nélküli szentelt búzát. A tálakban, a ragacsos búza köldökében egy-egy gyertya ül. Tizenhét szál gyertya hunyorgat a keresztek lábánál. Vékonyan száll a füst, sok gyertya el is alszik. Három gyászruhás parasztaszszony, mint valami bűbájosok, odafutnak a kialudt gyertyához, és sietve meggyújtják, közben mind mormog valamit a foga között, s taszít egyet a gyerek fején vagy vállán. A köd megritkul, behúzódik az ereszek és alacsony tornácok alá. Egy pillanatra föllebben az egész gyászmenetről, mely most olyan, mint ha a városka főutcájába ékelődött, óriási, fekete faltörő kos lenne. Nesztelenül lépnek a bocskoros lábak a kásás hóban. Nincs sem énekkar, sem pap , senki sem énekel. Nem zsolozsmáznak, s nem hallani a gyászmenet szokásos zsongását sem. Csak mennek, hogy elérjék a kisváros másik végén — a temetőt. A harangozó megrántja a kötelet — a harang megkondul, és lengésbe kezd —, Jeremija akkor lép egyet, seregnyi kereszt követi, s utánuk a panasját vivő gyerekek. Lobognak a gyertyák, némelyik kialszik, de az aszszonyok nem restek, hamar meggyújtják ismét. Jeremija magasra emeli az érckeresztet, s amikor járókelőt lát az utcán, odafordítja. Kereskedő, bocskoros varga: megáll mind a falnál, leemeli sapkáját, megadja a kellő tiszteletet a gyászmenetnek. A tizenhét tál búza mögött csupán az elhurcoltak jelképei vonulnak. Egy szál deszkán, hímzett párnán képek: vásárokon, lakodalomban, a katonaságnál készült fényképek. Mitar Švabić a tüzéreknél szolgált, kipirosította a fényképész, hosszú, nagy szemöldököt rajzolt neki; arca komoly, a sajkacsa alól sűrű haj ágaskodik, ágyúcsőhöz való koromszedő kefe. Janko Svržićet a vásáron kapták le söröshordó mellett, eladta tehenét, mosolygó képpel emeli hát a söröskriglit, mintha magával az úristennel koccintana. Ezután csak egy fekete bot jön, s a boton fekete kalap; nagy fejű ember hordta, anynyi bizonyos. Billeg az üres kalap, hol előre, hol hátra nyaklik — a takarón megáll. Aztán félrevágódik, mintha tehén tőgye alá lesne. A neve Zivadin — tőszomszédja viszi a botot. Megint egy katonakép, két katonapajtás fényképészkedett le annak idején. Egyikük egy csíkkal áthúzva, neki nincs helye ebben a menetben, hadifogságban van, él. Sárga, fehér meg piros gyapjúfonállal díszített lombot visz egy lányka. A gallyak között iskolatáska és sapka aránylik a római hetes a sapkán. Ez Radoje diák. Vonul a néma menet, görbülnek a barázdás asszonyarcok, tátognak, nyelik a ködöt. Jeremija szabja meg a lépések ütemét. Szüntelenül árad a harangszó a fejek fölött. ______ _ Helyőrségi parancsnokság előtt lábhoz tett fegyverrel, vigyázzba állt a német katona. Jeremija odafordította fejét, kinyújtotta az érckeresztét. S mint valami jeladásra, arra fordultak mindannyian: a keresztvivők, a gyerekek a panastákkal, a halottak jelvényeit hordozók — az egész menet, a gyászkíséret meglassította lépteit, az egyike: gyerek elejti a búzástálat. Valamivel lejjebb az utcán, a „Szántóvető”-höz címzett vendéglőnél és a gimnázium hosszú fala mentén megálltak a járókelők, városi polgárok, piaci táskás asszonyok. A férfiak leveszik kalapjukat, sapkájukat, az asszonyok keresztet vetnek, szedegetik elő a zsebkendőt, orrukat, szemüket törölgetik. Riadtan nézik a sok fehér fakeresztet. A temető beköltözött az utcába. Jeremija ferdén a szeme közé néz mindegyiküknek, s szüntelenül hinti a keresztet. Lóbálja a fütyköst, és aprózza lépteit. A nyomában ott szökdécsel a postás, tartja ám erősen a tálcát a névsorral. Hullámzik előre a menet. Őrlik a lábak a havat, szenynyes, fagyos kásává választják. Egy sor karón ruhák himbálóznak, régiek és újak vegyesen. Némelyik fölfúvódik a szélben, és lengenek az üres kabátujjak. Napszítta, agyagos ruhadarabok, folt hátán folt; a foltokon daruszemek, liszt és trágyaszag ragadt meg — viszik rongyos paraszti halottaikat. Egy deszkán fehér ing lobog, a deszka fölső végére egy téli sál van hurkolva, tetejébe meg alacsony asztrahán kucsmát húztak. Ez Mile, a falu első széptevője. A deszka mellett parasztember lépked, a kezében gyalú, fölemeli, mintegy fölmutatja: így tartják a galambot, mielőtt szárnyára bocsátják. Leengedi karját, majd ismét fölemeli a gyaluval. Mica mester asztalokat és falusi nyoszolyákat eszkábált. A holtak jelvényei mögött a rokonság halad, majd a többi falubeli. Őröl a vénaszszonyok fogatlan, szája, imákat seppegnek. Pislognak apró szemükkel; ezekből az aszott testekből, melyekben többé nincs kiválasztás sem, könny sem fakadhat; szemük gyulladásos, piros, pulykaéii. A menet végén szamaragol a bolond Perca. Ijedtében futott ki a faluból, megijedt a magánytól. Sajka csáját lengeti, mintha levegőt, ködöt, valami csapadékot akarna belemeríteni. Elfárad az üres csapkodásban, keresztbe fonja karját, és nagyot sercmnt a csacsi füle fölött. Akkor fölsandít a kéményekre, lába a szamár két oldalán kalimpál. III. Csend honol a temetőben. Nyugszik a kő és a föld és a hó. Szél sem jár a sírkövek között. Egyszerre csak tizenhét tompa ütés hangzott fel. Akkor még egyszer, majd még egyszer mind a tizenhét. Aztán egyenként bufogott, mint a lövés, cuppog a sáros föld, süllyednek a keresztek. Elcsendesedett minden, a temető elnyúlt, megnőtt, a legutolsó halmon fakeresztek új serege. Élesen följajdul az első asszony. Jaj, fiam, hogy senki ne tudja... A fejfákhoz roskadtak az asszonyok, a férfiak meg csak állnak hajadonfőit, és időnként keresztet vetnek. Jeremija sírtól sírig jár, áldást (Folytatás a 14. oldalon) Antonije Isakovic Kapitány László rajza végtagok tanakodnak a szégyenfán megcsodált feje ceruzacsinálta zeng mint lomb vékonydongájú szép termékeny lánykoholmány éjszaka szinte törvényszülte korán ítélkező ébenfa kaloda nyitott szemek előtt vihogó isten emelte kihűlt helye az agynak mefisztó kedve szerint de szája hasad a szélben fényképét operatőr lopta és ont színes szavakat időzsarolta képkeretbe miért takargassam miért fitogtassam s feledjem bilincseim miért miért két foszladozó tenyeremben kulcsa a nyakamra kattintott nevelő zárnak a fekete fán ülő nagy csontos madarak kopácsolását csobogó szememmel csitítom s bolyhos halántékom hosszasan elnézi amint domború hegyük tovaszárnyalva az áradó vizet hiába végigszántja torok csaba MAGYAR SZÓ FEMETES II. oldal