Magyar Szó, 1964. május (21. évfolyam, 121-149. szám)

1964-05-01 / 121. szám

A. oldal MAGYAR SZÓ Ami nem látszik a borítékon Eleseje előtt, majdnem mindannyiunkat elkap valami különleges láz, izgalom, türelmetlenség. Várjuk a borítékot, a havi kereset kifizetését. Már előre megvan a terv, mire költjük, és legtöbbször hosszabb a lista, mint amennyire a borítékba süllyesztett bankók értéke futja. Bár leginkább előre tudja az ember, körülbelül mekkora ez az összeg, mégis minden elsején megismétlődik otthon a kérdés: Mennyit kerestél? Barátunktól, ismerősünktől is azt kérdezzük: Mennyit kerestél?, és mérlegeljük sok-e az vagy kevés képességeihez, munkájához képest. Megszoktuk, hogy a borítékon keresztül értékeljük a munkaközösség helyzetét és a dolgozók életszínvonalát. Pedig az a húsz-harminc, ötven vagy több ezer dinár, ami a borítékba kerül, az csak egy része annak, amit a munkaközösség a dolgozónak juttat. Az a másik jó néhány ezer dinár nem kerül a borítékba, az a másik rész, amit a dolgozó közvetett úton kap. Erről a másik juttatásról kevesebb szó esik. Most arról írunk. Egy körséta alkalmával mi is megkérdeztük az Albus gyár egyik munkását, menynyit keres. Gondolkodás nélkül megmondta az összeget, s várta, hogy sokalljuk-e, vagy keveselltük. S mit kap még a vállalattól? — fűztük tovább a kérdést. — Hát — gondolkodott egy kicsit — a háromhavi elszámolás után kapok még valamit! Más témára tereltük a szót, elbeszélgettünk a családról, szabad idejéről. Elmondta, hogy iskolába jár, s bár sok idejét lefoglalja, nagyon örült, hogy igen kedvező feltételekkel tanulhat tovább, mert a vállalat fizeti a tandíjat, a tankönyveket, emellett a vizsgák előtt fizetett szabadságot is kap. Egyébként többször haza se megy, hanem a vállalati étkezdében ebédel. Meg van elégedve az étkezdével, már csak azért is, mert egy tál étel mindössze 50 dinárba kerül. Otthon is van elég tennivalója, mert lakást kapott, és bizony egy új lakásban mindig van valami rendezni való, hol itt, hol ott lehet egy kis házimunkával szépíteni, hogy minél otthonosabb legyen. Szeretné még az évi szabadság előtt valamennyire berendezni, mert a gyerekekkel nyaralni készül. Minthogy a vállalat hozzájárul a nyaralási költségekhez, az egész család elmehet a tengerre. Elbúcsúztunk tőle, hogy az irodában belelapozzunk a jelentésekbe, a tervekbe. Mit láttunk ott? Sűrítve az adatokat talán elég ennyi: csak az idén több mint hatmillió dinárt terveztek a dolgozók továbbképzésére; eddig több mint nyolcvan lakást, a magánosoknak pedig hét szobát vásároltak; a szakszervezeti nyaralóra a négy év alatt több mint ötmillió dinárt juttattak, nyaralási juttatásokra pedig évente átlag félmillió dinárt irányoztak elő. Az orvosi rendelő, az étkezde, a munkaruhák mosása és javítása újabb milliókat követel a vállalati kasszától, összegezve, a különféle juttatások évente több mint húszmillió dinárra rúgnak. Ez megfelel a munkások egyhavi keresetének, tehát úgy is mondhatnánk, hogy a tizenharmadik fizetést a társadalmi színvonal emelésére fordítják. Az Albustól egy hajításra van a Novkabel. Minél közelebb értünk a gyár kapujához, annál jobban fokozódott kíváncsiságunk, vajon itt, ebben a másfélezres létszámú gyárban mennyit kapnak a munkások borítékon kívül. Épp munkaszünet volt, és a munkások az étkezde felé igyekeztek. — Mennyibe kerül egy tál étel? — kérdeztük. — Hetvenöt dinár, de jó — hangzott a válasz. A pénzügyi igazgató irattárából előkerültek az adatok. Csak a továbbképző központ évente átlag 20 millió dinárt költ el, az étkezde dotálása újabb húszmillióba kerül, mintegy 250 lakást vettek eddig, ebből az idén negyvenet és tizenöt szobát; a szakszervezet négymillió dinárt költ el a nyaralókra, a nyaralásra, a klubra és a szakosztályokra. A vállalati orvosi rendelőnek évente átlag hatmillió dinárt juttatnak. A nyugdíjba vonulókat mind megjutalmazzák egy-egy órával. Jegyezgettük az összegeket, s kiszámítottuk, hogy a kábelgyár évi juttatások címén körülbelül 110 millió dinárt nyújt dolgozóinak, ami több mint az összkeresetek kéthavi összege. Tehát nemcsak annyit kapnak a dolgozók a jövedelemből, ami a borítékba kerül. De engedjék meg, hogy rögtön helyesbítsünk is. Nem minden dolgozó részesedését mutatja a boríték. Azért mert — habár a munkaközösség mindenkinek lehetőséget ad, hogy merítsen ebből a másik kasszából — nem mindenki használja, használhatja ki eléggé, ezért oszlik meg ez a hatalmas összeg arányosan a dolgozók között. — Tudjuk — mondták a Kábelgyárban —, hogy ez az összeg nem elegendő, de új gyárat építünk, és sok pénzre van szükségünk. Ennek ellenére az emberekről való gondoskodásnak erről a formájáról sem feledkezünk meg. Ha több pénzünk lesz, még többet juttatunk a borítékokba és azon kívül is. Közeleg az elseje, a szép május elseje, s a kizöldült fasor mellett a szerkesztőség felé haladva, örömmel tölt el bennünket az a tudat, hogy erre a napra ilyen szép adatokkal ecsetelhetjük az emberről való gondoskodás néhány megnyilvánulását. VARGA Matild Karod erős szíved "emelkedett. Végtelen a tér, mely [munkára hív ... Míg hallgatom és jegyezgetek, mindegyre a Madáchsorok villóznak bennem, meg az, hogy: ember küzdj és bízva bízzál! Igen, mert ahogy beszélgetés közben iramlik az idő, és összerakódik a portré, egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy Almási Mátyás gépészmérnök, amíg eljutott az oklevélig, küzdött is, bizakodott is, és a munka végtelen terét is bejárta. Eredménnyel. Ennek alapján azt lehetne hinni, hogy bizonyára már az idősebb korosztályhoz tartozik. Pedig nem. Almási Mátyás 1928-ban született Növi Ladon, iparoscsaládban. Az apja géplakatos volt, és a hagyományokhoz híven fiát is annak nevelte. Igaz, egyéb tervek is megfordultak fejében, ámde komolyan venni nem merte őket. Almási Mátyás így előbb csak afféle alkalmi kisegítő volt, de hogy az ipari középiskola gépészeti szakának első osztályát elvégezte: inas lett. Az apjánál. Azt talán mondani sem kell: nem valami örömteli gyermekkorral. A felszabadulás azonban neki is változást hozott. 1948-ig befejezte félbeszakított középiskoláját, majd munkába lépett a Kábelban. Itt dolgozott, s ugyanakkor — minthogy az igyekezet, a szorgalom és az önmagával való elégedetlenség mindig megvolt benne — a belgrádi gépészeti fakultásra is beiratkozott rendkívüli hallgatónak. Az első félévi anyagból így vizsgázik, de a második szemesztert már rendes hallgatóként kezdi. Csak azt ne higgyük, hogy simán. Mert közben meghal az anyja. És a küzdelem folytatódik, vagy inkább még csak most kezdődik. Az elsőéves hallgató alig hogy pittymállik, felkel, kapkodva csomagol, rohan a vonatra, és késő este, elcsigázva tér csak haza. Mert utazik. Napról napra. Utazik, tanul, álmatlankodik, rosszul és rendszertelenül étkezik. Emiatt lesoványodik. Mint a nádszál. Az apja ekkor felüti a fejét egy este és azt mondja: „Piám, ez így nem mehet tovább”. És hangján átüt a keserűség. Almási Mátyás ekkor egy évig a Jugoalatban dolgozik. Aztán beiratkozik a gépészeti kar második évére. Töretlen utat, nyugodt tanulási éveket remél, de ekkor váratlanul az apja is ágynak dől. Haza kell jönnie, gondoskodni a megélhetésről... és az ápolásról. Ez azonban már nem segít. Mátyás magára marad, illetve a nővérével. Mivel azonban nővére ez időben még munka nélkül van, ő az apja nyomdokaiba lépve, átveszi a szerényen jövedelmező lakatosműhely irányítását, és 1958-ig átadja magát a kétkezi munkának. Nem mondhatni, hogy nem lel benne örömet, de esténként azért, ha kissé fellélegzik, a nagyobbratörés vágya is megmozdul benne. Megmozdul és az 1958/59. iskolaévben újra nekivág az egyetemnek. A második , év nehezen megy neki, mivel megint utazik, meg azért is, mert a majd hétéves szünetet is megérzi. A harcot, a küzdést azonban most már nem akarja feladni. Inkább lemond mindenről, mármint a szórakozásról, de a célt, a célt azt nem adja fel. Már csak azért se, mert közben az ösztöndíjat is megkapja, így hát lassan megszokja a könyveket, az előadásokat... 1962-ben diplomál. Almási Mátyás, aki voltaképpen a lakatos műhelytől indult, gépészmérnöki oklevelet kap. 1963. január elsején, újév napján, s talán minden túlzás nélkül egy új élet kezdetének napján pedig helyet a Pobeda szerszámgépgyárban. Azóta itt dolgozik. A szerszámgépek tervezőirodájában. A gyár igazgatóhelyettesének megállapítása szerint Almási mérnök jó és minőségi munkát ad, mint tervező pedig rendkívül perspektivikus és sokat ígér. Pontosan, szépen, odaadással dolgozik. Igen, mert hát Almási Mátyás, amint látjuk, nem a költőtől, hanem az élettől tanulta meg, hogy: végtelen a tér, mely munkára hív. Esete persze nem egyedülálló. De azt példázza, hogy sok-sok lemondással, igyekezettel, kitartással a lakatos műhelytől is el lehet jutni a mérnöki tervezőirodáig, avagy tágabb értelmezéssel és Ady örökszép szavaival élve az értől az óceánig —, ahogyan el is jutnak sokan az erőskarúak, de különösképp az erős akaratúak közül... SZŰCS Imre Adhatosműhelytől a tervezőirodáig Almási Mátyás gépészmérnök portréja Almási Mátyás gépészmérnök munka közben Mikor Gattovics kilépett a kocsmaajtón, arcába vágott a hirtelen támadt, hűvös esti szél. Máskor csak körülcicázták az ilyen esti szellők fodrai fejét, most úgy rontott rá erőszakosan a vihar, mintha ősz fürtjeit akarta volna megcibálni és messzire fújni fejéről a kopott kalapot. — Nono, — dünnyögte magában az öreg kötélverő, — bolond vagy? Nem ismersz talán? Úgyis hazamegyek, mit akarsz velem? Némi bűntudatot érzett, mint mindig ilyenkor, de most csakugyan hazafelé tartott. Egyik kezével kalapja karimáját szorongatta, másikkal görcsösen fogta össze mellén a vásott felöltőt. Autók cikáztak az úttesten, a sarki rendőr fehér könyökvédővel végezte témnamutatványait, s az égről eltűntek a csillagok, csak egy széles, vérvörös mezőt lehetett látni, s alatta gurultak stílyosan a fekete felhők, míg a hold fehér sarlója kitartóan strázsált fölöttük. Odébb, a lámpa vibráló fénykörében egy jól öltözött fiatalember alkudozott a részeg utcalánnyal, akinek ez volt a működési területe, egyik saroktól a másikig Gállovics régen ismerte, minthogy ő is itt kóricált fájrami után a két sarok és a két kocsma között . Csak nem megy már haza, mester úr? — szólította meg a lány, s ő akkor látta, hogy a fiatalember már eltűnt. És minthogy a szél is megcsendesedett egy kicsit, Gallovics megállt a lámpa alatt. — Nézze, kisasszony, — engedte el a kalapját, és mutatóujjával oktatóan megfenyegette a lányt —, én öreg ember vagyok, engem már nem érdekelnek a hölgyek. Megiszom azt a kis borocskát este, aztán elmegyek csendesen haza. Vannak itt fiatal palik, majd csak elkíséri magát valaki. — Engem már csak a halál kísér el, — mondta a lány és zsebkendőjével a szemét törölgette. — Én nem várom meg a reggelt. — Ó, ne beszéljen így! — szólt rá gyengéden a köteles, és a rendőr felé nézett, aki oly mereven forgott a tér közepén, mintha dróton rángatták volna. És az égre emelte tekintetét, ahol most sápadtan megjelentek a csillagok, és ami vörös volt eddig, az is meghalványodott már. — Nem, nem, — zokogta a lány, fejét Gallovics vállára hajtva —, elég volt. Én az éjjel végzek magammal. S bár Gallovicsban is volt némi szesz, azért erősen érezte a lány leheletében a pálinkaszagot, s talán éppen ezért fogta el még erősebben a bűntudat, úgyhogy belekarolt a lányba, és azt mondta: — Maga most szépen eljön velem, és kialussza a halált. S az nem ellenkezett. Az öreg kötélverőbe kapaszkodva még a könnyei is felszáradtak talán. Tántorogva mentek. Mikor a rendőr kinyújtotta előttük a karját, Gallovics megemelte rossz kalapját. Amikor hazaértek a kötélverő városszéli házába, és az öreg kutya már a kapuban farkcsóválva köszöntötte gazdáját, a lány megtorpant, nem akart bemenni a házba. Gallovics úgy biztatta, mint egy gyereket. — Ne félj, no. Nem harap ez. Jó kutya. — Jézus nevében kérem, — csuklott fel a lány hangja—, engedjen el! Ne szennyezze be velem az otthonát. Én egy utolsó némber vagyok, és nem akarok már tovább élni, érti? — Már megint kezded? — intette le szigorúan a kötélverő. — Szót fogadj nekem, hallod, mert baj lesz! Csak te gyere szépen. Félkezével kinyitotta az ajtót, lámpát gyújtott, és leültette a lányt a kályha mellé, amelyben még volt egy kis meleg. A kutya felugatott az égre, s az ágyban megmozdult a kötélverő felesége. — Ne ijedj meg, mama, — mondta az asszonynak. — Nehéz jónak lenni, de néha muszáj. Majd ha megvirrad, elmegy ez a lány, és mindent elfelejt. — Gutaütött, szegénykém — fordult magyarázóan a lány felé. — Hall ő mindent, csak beszélni nem tud, magával tehetetlen hat éve már. Én főzök rá, mosom a ruháját, mert nincsen senkink. — Hát csak aludj, mama! A lány bambán, magába roskadva ült a vaskályha mellett, s csak néha nézett fel hülye arccal, amikor nyüszítő hangokat halott az ágy vagy az ajtó felől, s nem tudta, hogy a kutya sír-e vagy a beteg asszony. — Aludj te is, — mondta Gallovics, és megsimogatta a lány haját. Aztán eloltotta a Vimpót, befeküdt a felesége mellé a másik ágyba, s csakhamar hangos hortyogásba kezdett. Amikor kukorékolni kezdtek a kakasok, Gallovics kialudta esti mámorát, és már csak valamilyen halvány derengés motozott fejében a lányról, akit odaültetett a kályha mellé. — Alszol még, mama? — szólt az asszonyhoz, pedig tudta, hogy az úgyse válaszol, hiszen néma, hat éve már. De így szokta meg, hogy beszélt hozzá és kérdezgette is, mintha éppoly egészséges és hibátlan asszony lett volna, mint régen. Csak néha nézett a szemébe hosszan, hogy választ kapjon. — Úgy látszik kialudta a halált és elment, — mondta mosolyogva. — Azt mondta, nem várja meg a reggelt. Hát mondom neki: Kisasszony, érdemes meghalni egy rongy alakért, aki elhagyja az embert? De, azt mondja, neki nincsen most már senkije. Erre föl szántam meg. Először, gondoltam, szólok a rendőrnek. És olyan csúnya éjszaka volt, mintha megvadult volna az ég, és el akarta volna fújni az embert erről a világról. Egy kis ideig hallgatott. Tudta, hogy az asszony minden szavát figyeli és várja. Elmosolyodott újra, és megfogta a felesége kezét.— Akkor mondom magamban, — folytatta derűsen, és a hangján is hallani lehetett a jókedvét —, milyen rossz az, ha valakinek nincsen senkije. Nem is csodálkozok, hogy meg akart halni. Én se bírnám ki, ha egyszer, isten ne adja, te már nem lennél. Hát mondom neki: Csak te gyere, fiam, énvelem. Majd elmegy neked a kedved a haláltól! Felült az ágyban, felesége arca fölé hajolt, és két könny cseppet pillantott meg a két szemében. Elsimította az aszszony homlokából hamuszürke haját, és azt mondta nevetve: — Elment, szegényke! Csak arra vagyok kíváncsi, ott látoam-e még a két kocsma között a sarkon? Még máma este megnézem. De úgy teszek, mintha sose láttam volna. Egy pissz nem sok, annyit se mondok neki. De nem hiszem, hogy ott lesz. Mikor magához tért, mégiscsak látnia kellett, milyen szépen megvagyunk mi ketten egymással. Ez most, meglátod, mama, olyasvalakit keres magátak, aki sose hagyja el. Elégedetten mosolygott, ahogy szétnézett a szegényes szobában. Mert akkor már besütött a nap az ablakon, s a kutya hangosan megugatta a kerítésnél a reggeli járókelőket. HERCEG János A kötélverő, az asszony meg a lány Péntek, 1984. május 1., 2* 3.