Magyar Szó, 1964. július (21. évfolyam, 180-210. szám)

1964-07-18 / 197. szám

II. oldal (42) Attól sem kell tartania, hogy újra bíróság elé ál­lítják. Ugyanis az angol perrendtartás szerint, akit egy ízben fölmentettek va­lamilyen bűncselekmény alól, ugyanazért a bűncse­lekményért nem vonható még egyszer felelősségre, még akkor sem, ha az ál­lamügyészségnek meggyő­ző, döntő bizonyítékai van­nak ellene. Legfeljebb orgazdaság címén indíthatnának eljá­rást ellene, persze csak ab­ban az esetben, ha rá tud­nák bizonyítani, hogy az öt és tízfontos bankjegyek, amelyekkel olyan bőkezű­en bánik, a postarablásból származnak. Ezt a lehető­séget azonban éppen a Scotland Yard hiúsította meg. Ugyanis Butler detektív­­főfelügyelő áldozatul esett saját ravaszságának. A postarablás után egyik sajtónyilatkozatában közöl­te, hogy az elrabolt bank­jegyek száma nincs felje­gyezve. Ezzel az állítással gondtalan költekezésre akarta késztetni a posta­rablókat, de módszere csak Cordrey és Boas esetében vált be. Ők két kézzel szór­ták a pénzt, ezzel maguk­ra vonták a figyelmet, és ennek tulajdoníthatják le­tartóztatásukat. A Scotland Yard ezután taktikát változtatott. Azt a hírt terjesztette, hogy az elrablott bankjegyek nyolc­van százaléka regisztrálva van, vagyis a rendőrség ismeri a számukat. Butler ezzel a sakkhúzással páni­kot akart kelteni a posta­rablók között. Az ered­mény ezúttal is roppant so­vány volt: egy londoni nyil­vános telefonfülkében 50 000 font gazdátlan bank­jegyet találtak. A bírósági tárgyaláson azután a Scotland Yard kénytelen volt színt valla­ni. Az államügyész egy lis­tát helyezett a bíróság asz­talára az elrablott bankje­gyek számával. Kiderült, hogy a postarablók által zsákmányolt bank­j­egyek­­ alig tíz százalékának a szá­mát ismeri a rendőrség. Kilencven százalékot nyu­godtan forgalomba hozhat­nak a még szabadlábon le­vő postarablók, mert most már ismerik a feljegyzett, azaz „kényes” bankjegyek számát. Roy James, a fiatal au­tóversenyző mégis a fel­­jegyzett bankjegyeknek tu­l­aj­doní­that­ja elítélését. Ő még egy héttel tovább bujkált, mint John Daly. December 10-én a rendőr­ség körülfogta azt a külvá­rosi házat, ahol rejtőzkö­dött. Filmszerű jelenet ját­szódott le ezután, miköz­ben a rendőrök beverték a földszinti ablakokat, hogy a lakásba juthassanak , mert csöngetésükre nem nyitottak ajtót — Ray James a padláson felbon­tott néhány cserepet, a tető­re jutott, onnan a szom­szédos ház tetejére, lecsú­szott a villámhárító drót­ján, és­­ egy rendőr kar­­jai között kötött ki. Szökési kísérlete előtt gyorsan teletömte zsebeit pénzzel. 12 041 fontot talál­tak nála. E bankjegyek szá­ma nem volt regisztrálva. Viszont a pénztárcájából két ötfontos bankjegy ke­rült elő, amelyeknek száma a listán szerepelt. Ez a két bankjegy okozta a vesztét. Egyébként Roy Jam­est, mint John Dalyt is, rendőr­ségi besúgók árulták el. A nála talált 12 051 font­tal együtt kereken 330 000 font térült meg az elrablott pénzből. Ez az összeg azó­ta sem gyarapodott­­ja az arcát, vagyis új arcot csinál neki. A lapok sze­rint dr. Bäcker nem volt hajlandó elcsúfítani a pá­ciens szép, szabályos arcát. Néhány nappal később az orvos az egyik újságban meglátta Bruce Reynolds őrnagynak, a megszökött postarablónak az arcképét. Úgy tűnt neki, hogy ha­sonlít ahhoz a külföldihez, aki nála járt. Észleletét rögtön jelentette a német rendőrségnek, az pedig to­vábbította a jelentést Lon­donba. Másnap a német lapok öles címbetűkkel, első ol­dalukon közölték: Az egyik angol­­postarabló 50 000 márkáért új arcot akart csi­náltatni egy hamburgi or­vosnál! A hír bizonyára Bruce Reynolds őrnagyot lepte meg a legjobban. Ugyanis hamarosan kiderült, hogy dr. Bäcker rejtélyes páci­ense egy tudathasadásban szenvedő dán egyetemi hallgató volt, akit időköz­ben egy elmegyógyintézet­ben gyógykezelés alá vet­tek. Az egyik nürnbergi szál­lodában valóságos hajsza játszódott le, amíg letartóz­tattak egy gyanús vendé­get. A letartóztatás után a nürnbergi rendőrség az Interpol útján büszkén je­lentette Londonba: Elfog­ták James White postarab­lót. A letartóztatott férfi valóban feltűnően hasonlí­tott a körözött James White postarablóra. A rend­őrség gyanúját még megerő­sítette, hogy az illető egy exotikus külsejű, sötét bő­rű, fekete hajú nővel és egy kisgyermekkel együtt szállt meg. Amikor a rend­őrök elvezették a szállodá­ból, kitépte magát közü­lük, és futásnak eredt. Az egyik rendőr figyelmezte­tésül utána lőtt. A szöke­vényt végül is utcai járó­kelők fogták el. Ám hamarosan kiderült, hogy nem postar­ablót, ha­nem egy angol kereskedőt tartóztattak le. A túlbuzgó nürnbergi rendőrség kény­telen volt egy nap alatt két delikvenstől is bocsánatot kérni a tévedésért. Ugyan­is egy nappal előbb egy kanadai egyetemi tanárt tartóztattak le postarabló­­ként. VESZTEGETÉSI KÍSÉRLETEK A bűnper öt hónappal a postarablás után, 1964. ja­nuárjában kezdődött. Rög­tön a tárgyalás megnyitá­sa után szenzációs bejelen­tés hangzott el. Ugyanis Karin Field, a letartózta­tott Brian Field ügyvéd fe­lesége közölte a bíróság­gal, hogy két nappal az­előtt felkereste egy isme­retlen férfi, és felajánlot­ta, hogy 3000 fonttal meg­vesztegeti az egyik esküd­tet. (Folytatjuk) Felső sor: A három Fulham-boy ROGER CORDREY, a vasúti véd­jelző szakértő húsz, WILLIAM 150 AL huszon­négy, RONALD BIGGS harminc évet kapott. Középső sor: MARY MANSON, a postarablók gyermekeinek neve­lője. A bíróság bizonyítékok híján felmentette. A titok­zatos TWINKY, ő adta az ötletet a postarabláshoz. Kilé­tét még nem állapították meg. Éppen úgy ismeretlen a rendőrség előtt az AZ ÍR VASUTAS is, akinek értesítése alapján a Gentlemanek Ligája egy nappal elhalasztotta a postarablást, hogy nagyobb összeget zsákmányolhasson. Alsó sor: a Leatherslade farm megvásárlásának lebo­nyolítói: BRIAN FIELD ügyvéd huszonöt, JOHN WHEA­­TER nyugalmazott hadbíró három, LEONARD FIELD -Strohmann” 25 évi börtön. - O) A L­ynchnek nevezett kísérőm nyomban végrehaj­­totta a parancsot, s meggyújtotta a fáklyát. Anna­k fényénél láttam, hogy sejtelmem nem csalt: Lynch­en valóban fekete csuklya volt. Ekkor megszólalt a Nagy Mágus: — A Klan örül, hogy Mr. Bolton eljött közénk — mondta és hangja recsegett, mintha dörzspapírt rá­gott volna. — S örülünk annak is, hogy senkinek sem szólt a levélről. A Nagy Klán első utasítását híven tel­jesítette. Ebből látszik, hogy Mr. Bolton komolyan vette a levelet, a Klán hívó szavát. Egy percnyi szünetet tartott. — Rátérek hát a dolog lényegére. A Nagy Klán úgy határozott, hogy Mr. Boltont, érdemeire való te­kintettel, felveszi a Klan dicső seregébe. Egyelőre egyszerű tagnak, Klan-testvérnek. Most pedig öné a szó, Mr. Bolton! Kissé furcsán éreztem magam e négy idegen kö­zött. Vajon kicsodák lehetnek? — töprengtem ma­gamban. — Annak a Nagy Mágusnak olyan ismerős a hangja! Hol is hallottam ezt a recsegő, parancsoló hangot? De sehogy sem jutott az eszembe. Ez a ma­gas, szikár termet is nagyon emlékeztet valakire! De kire? Az ördög tudná megmondani! Akárhogy is eről­tettem agyam, semmi rakos dolog nem jutott az eszembe. __,____..._________,____._______. Miközben idáig jutottam gondolatban, megkaptam a szót a Nagy Mágustól. Válaszolnom kellett. Örülök, hogy meghívtak, uraim — feleltem és nagy lélegzetet vettem, mert hirtelen nem jutott eszembe, hogyan is folytassam. — Szíves-örömest le­szek a Klan tagja, ha a Nagy Klán méltónak tart ar­ra, hogy dicsőséges serege egyszerű szürke harcosa legyek. Ezért jöttem el, ezért nem szóltam senkinek a levélről, ezért követtem vakon­ a kísérőmet idáig. Tudtam, hogy csakis a Nagy Mágus elé vezethet, aki­nek egyedüli és kizárólagos joga dönteni felvételem ügyében __ Itt megálltam s vártam, hogy ismét a Nagy Mágus szóljon. — Bolton úr helyesen cselekedett. A Nagy Mágus tapsolt. Két társa pillanatra eltűnt a sötétben, aztán újból megjelentek, de akkor már egy kis fekete asztalt hoz­tak magukkal, amit a Nagy Mágus elé állítottak. Az asztalon egy emberi koponya világított kísérteties foszforeszkáló fénnyel. A feketecsuklyás Lynch testvér az asztal másik oldalára lépett és magasba tartotta a fáklyát, hogy az jól bevilágíthassa az asztalt és a körülötte álló fehér­­csuklyásokat. Ismét a Nagy Mágus szólalt meg: — Most pedig Mr. Bolton álljon ide szembe a ha­lálfejjel és tegye balkezét előbb a szívére, majd on­nan a halál eme kísérteties jelképére, jobb kezét pe­dig emelje esküre. Úgy tettem, ahogy parancsolta a Nagy Mágus, aki most így folytatta: — Ököljog testvérünk mondja majd az eskü szö­vegét, Mr. Bolton pedig ismétli szavait. Kezd el Ököljog testvér! Ököljog testvér a Nagy Mágus jobbján állott kar­­bafont kézzel. Most kissé előbbre lépett, és amikor a csuklya szemréjén egy pillanatra rámszegeződött te­kintete, meg mertem volna esküdni, hogy a Jimmy szemei néznek farkasszemet velem! Ámbár lehet, hogy tévedek, — futott át agyamon a kételkedés. És Ököl jog testvér mondani kezdte az eskü szöve­gét. Én pedig utána: ■— Én, John Bolton, aki ezentúl csak Sasszem le­szek a Klan-testvérek és a Nagy Klan előtt, esküszöm a Halálfejre, hogy ... A hang mégsem a Jimmyé! Sokkal mélyebb annál. Sasszem lettem és megszűntem John Bolton lenni. Ez lesz hát ezentúl a Klan-nevem. Ezen a néven je­gyeznek be a Nagy Fekete Könyvbe, a Klan-laj sírom­ba, ahonnan csak akkor törölnek ki, ha — erőszakos vagy rendes — halállal kimúltam már ebből az ár­nyékvilágból. Az eskü véget ért, de a szertartás még nem. A Nagy Mágus most hozzám lépett, két karját előrenyújtotta, a vállamra tette, majd megölelt: — Üdvözöllek, Sasszem testvér a Klán soraiban! —­ recsegte. Társai követték példáját, és ők is elhadarták az üdvözlő szavakat. Csak Lynch, a feketecsuklyás test­vér állt továbbra is mozdulatlanul, akár a cövek és magasba tartotta a fáklyát. Ezzel a szertartás befejeződött. A Nagy Mágus, mielőtt útnak bocsátott volna kö­zölte még, hogy ha a jövőben expressz levelet fogok kapni, áztassam le róla a bélyeget, és ha a bélyeg alatt egy fekete halálfejet és három K betűt találok, a kéz­hezvétel után egy órával jöjjek ide a szurdokba. A további parancsot itt fogom megkapni. Ezt ünnepélyesen megígértem, majd a fekete­csuklyás Lynch testvérrel útnak eredtünk. Amikor kiértünk a kanyonból, Lynch testvér így szólt hozzám: — Menj előttem, Sasszem testvér. Én rövidesen végleg lemaradok és beleveszek a sötétbe. Te pedig siess haza és arról, ami itt ma történt, senkinek egy árva szót se szólj! De furcsa kívánságaik vannak ezeknek a Klan­­testvéreknek! — gondoltam, de aztán megpróbáltam nem törődni az egész dologgal. Látszólag egykedvűen bandukoltam a sötét ösvé­nyen. De közben erősen füleltem hátrafelé: kísérőm alig hallható lépteit még egy ideig ki tudtam venni. Aztán egyre gyengültek, végül bárhogy is hegyeztem fülem, semmit sem hallottam. Lynch testvér végleg lemaradt és beleveszett a sötétbe. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ EGY DÁN EGYETEMISTA ÚJ ARCOT AKAR Még a tárgyalás előtt többször híre ment, hogy a rendőrség nyomában van a még szökésben levő pos­tarablóknak. Hol az egyik, hol a másik európai or­szág sajtójában bukkantak fel ilyen hírek. Tavaly szeptemberben például a nyugat-németor­szági lapok azt a szenzá­ciós hírt közölték, hogy dr. Bäcker ismert hambur­gi sebészorvosnál megje­lent egy külföldi, és 50 000 márkát (több mint 9 millió dinárt) kínált neki, ha se­bészi műtéttel elváltoztat­ Szombat, 1964. Július 1I. 1 — Ebből annyit ehetsz, amennyit akarsz, a soványító pirula benne van a töltelékben.

Next