Magyar Szó, 1964. augusztus (21. évfolyam, 211-241. szám)
1964-08-01 / 211. szám
4. oldal Az első paradicsom Macedóniai riport Csak Macedóniában zúdul- hat olyan óriási zápor a meglepett lakosságra, mint a minapi volt. Mintha dézsából öntötték volna, ömlött szakadatlanul, egyberagasztva a fák leveleit, habzó, sáros patakokat alkotva a hegyoldalon Hiába volt minden ügyességünk, a szél kirángatta kezünkből a sátorlapot, amely már amúgyis csuromvizes volt. Egyik végét néhány kődarabbal erősítettük a gépfegyverállás fölé, s alábbitünk, hogy valamennyire megóvjon bennünket és a gépfegyvert az esőtől, a másik végét pedig kézzel tartottűk. Hiába nem tudtunk megbírkózni a zivatarral. Éreztem, hogyan nedvesedik át a ruhám, a víz becsurgott a cipőmbe. Csoda, hogy az eső le nem mosott bennünket a hegyoldalról, olyan erős volt , ahogy ott tehetetlenül tűrtük a szét cibálását, valahonnan lentről gyülekezőt fújt a trombitás ! Nyomban hallottuk a parancsot is: — A segédek az állásban maradnak, a többiek előre. Egy pillantással vettem csak búcsút társamtól, fanyar ábrázattal nézett utánam. Amennyire a sáros talaj engedte, rohantam lefelé a hegyoldalon, hogy minél előbb tető alá érjek. Egy kis falu szélén ütöttünk tábort, a konyhát egy szélesebb eresz alá helyezték. Dideregve, sárosan, bőrig ázva álltam mellé, hogy megszárítsam a ruhám. Már elmúlt hét óra, a zivatartól sötétebb volt, mint ilyenkor szokott. A konyha tüzénél láttam vacsorához, s éppen a végén jártam, amikor valaki megfogta a karom. A tizedesem volt. — Gyere! — szólt halkan ! Megkerültük a konyhát, a kanalazó fiúkat, s csajkával a kezünkben megindultunk egy közeli ház felé. Földbe volt süllyesztve az eleje, mint minden falusi házé Macedóniában. Fölül két ablak árulta el, hogy ott is szoba van. Azonban csak a föld közvetlen közelében egy kis ablakon szűrődött ki világosság. — Kinn állt az ajtóban az öreg, amikor az előbb erre jártam — mondta a tizedes. Behívott, hogy ne ázzak. Mirko is ott van, még téged akartalak idevezetni. Hálásan pillantottam rá Mindig jól megértették egymást ezzel a topolyai asztalos fiúval, jóllehet a tizedesi rang arra késztette, hogy szigorúan végezze feladatát, és senkivel se tegyen különbséget. Mirkó szintén tizedes volt, valahonnan Szlovéniából sorozták be. Kis, sötét bejárón át jutottunk a szobába. Idő kellett, amíg hozzászoktam a homályhoz. Az „öreg”, a házigazda, elébünk jött. Lekezeltünk, majd hellyel kínált bennünket. A vályogból rakott tűzhely mellé ültem, hogy melegedjék, és megszárítsam a ruhám. Odahúzódtak a többiek is, csak a három csöppség maradt távolabb. Ott ültek, az egyetlen heverőn, tágra nyitott szemmel, ijedten bámultak bennünket. — Az enyémek. — szólt Trajese Szpaszevszki, a házigazda. — A legnagyobb — intett fejével a heverő felé, — már ötödikes. A másik kettő még nem jár iskolába. — Hol az anyjuk? — kérdeztem. — Kumanovón, a kórházban — mondotta csendesen — Méhdaganata van, holnap operálják. Hallgattunk Lassan levetettem a cipőm, és a tűzhelynek támasztottam. A két tizedes is szárítgatta holmiját, alig lehetett száraz helyet találni rajtuk. A szo-ba földes volt, a falak fehérre meszelve. Sok helyen lehullott a vakolat, látszott, hogy elmaradt a tavaszi tapasztás, meszelés. Az egyik sarokban üvegek, konzervdobozok álltak a polcon, mellette rozoga lisztesláda támaszkodott a falnak. Egy agyag korsó, asztal, két szék és az említett széles, deszkából őszszetákolt heverő, ez volt az egész bútorzat. A durván ácsolt faajtón fokhagyma száradt egy szögön. — Dolgozik valahol? — fordultam Trajese Szpaszevszkihez. — A helyi földművesszövetkezetben. Idénymunkás vagyok. — A gyerekek? Ki őrzi őket? — Egyedül vannak. Léna, a legidősebb, megeteti őket, s magot szór a baromfinak, és lefekteti a gyerekeket, mi-előtt iskolába megy. Léna szemét, lesütve igazgatja szoknyácskáját a térdén. Két kócos kis húga gyámoltalanul húzódott mellé Sáros lábukat himbálták zavarukban, mert mindannyian őket néztük. A topolyai fiú felállt, hozzájuk lépett. Be- nyúlt a zsebébe, és egy tábla csokoládét húzott elő. Leguggolt a gyerekek előtt, úgy nyújtotta át a csemegét. Léna nyomban elvette tőle, óvatosan kicsomagolta a csokoládét, megszámolta, hány rúdja van. Kettőt letört, s a gyerekek kezébe nyomta. Ő maga kiszippantott néhány csokoládémorzsát a papírból, a maradék táblát pedig gondosan be- csomagolta. A tizedes mosolyogva ült vissza a tűzhelyhez. Az apa zavartan szólalt meg: — Ugyan nem kellett volna! Mindjárt vacsoráznak. Megyek is, hogy elkészítsem nekik! Kisietett a szobából. Hamarosan tállal a kezében tért vissza. Léna leterítette az asztalt majd odahúzta a heverőhöz. Aztán kanalat adott a gyerekek kezébe, s együttesen nekiláttak a birkatarkónak. Számukra most már senki sem létezett a szobábán. Apjuk nem evett velük. Újra leült háromlábú kisszékére. Bőrzacskót húzott elő zsebéből, s dohánnyal kínált bennünket. A szövetkezetre terelődött a beszélgetés. Házigazdánk elmondotta, hogy fizetése átlag 18 ezer dinár, ez az egész havi jövedelme meg amit a felesége kicsikar a kiskertből. Most azonban el van hanyagolva az is, nincs aki gyomlálja a veteményt, felkösse a paradicsom szárát. Úgy burjánzik vadon, de mégis pirosuilt már az első paradicsom a sűrű paréj között. A gyerekek megvacsoráztak. Léna kivitte a tálat, le törölte az asztalt. Ezalatt a másik két kislány lefeküdt a heverőn. Egészen a sarok- ba húzódtak, hogy odaférjen Léna meg apjuk is. Nénjük egy durva takarót terített rajuk, s ő is melléjük bújt. Nemsokára halk szuszogás jelezte, hogy mindhárman elszenderültek. Házigazdánk felállt, lábujj hegyen kiment a szobából . Nemsokára a már ismert táliás tért vissza. Vérpiros haj- paradicsomot hozott benne, s Letette a háromlábú kisszékre, s a zsebéből néhány fej vöröshagymát húzott elő. Elővette a zsebkését, leguggolt a tál mellé, és lassú mozdulatokkal felszeletelte a paradicsomot. Meghámozta a hagymát és azt is a tálba vagdalta. Aztán megsózta az étvágygerjesztő salátát, s lábujjhegyen állva egy fiaskót vett le a keresztgerendáról. Odaállította a földre, a tál mellé. — No tessék, erre jól csússzik a pálinka! Kézzel szedegettük ki a tálból a salátát, egy-egy fajlat után kortyolgattunk a pánkából. Ízlett, kellemes meleg támadt utána a gyomrunkban. Rámosolyogtunk a gazdára, az „öregre”, úgy tűnt, mintha régóta ismernénk. Neki is jobban feloldódott a nyelve, egy időre eltűnt gondolataiból a kumanovói betegágy. A tavalyelőtti árvízről és a tavalyi földrengésről beszélt. Még a legmagasabb hegyekről is lejöttek a pásztorok, amikor hírül vették, hogy pénzsegélyt gyűjtenek a faluban a sokezer szkopjei hajléktalan számára. Itt, az iskolaudvarban nyíltak meg először a gondosan őrzött, pénzes bormacskók, hogy tartalmukkal segítsenek a szerencsétleneken, itt találkoztak először azok a családok, amelyeket két három égbenyúló hegy választ el egymástól. Több mint egy órát várakoztam, míg rám került a sor. Az árvízkárosultaknak ötezer, a földrengés sújtotta lakosságnak pedig nyolcezer dinárt adtam. Nem népkölcsönt, hanem segélyt, örökbe. Már csak, egy-két szelet hagyma úszkált a rózsaszínű salátalében. Az üveg is kiürült, hiszen négyen kortyolgattunk belőle. Tíz órára járt az idő, kintről nem hallatszott már a szél süvöltése. Eszünkbe jutott a gyakorlat, amiért idejöttünk, eszünkbe jutott a felhőszakadás, eszünkbe jutott, hogy vissza kell vernünk az ellenséget, amely az eső miatt elhalasztotta a támadást. Hirtelen, trombitaszó hasított a falusi éjszaka csendjébe. — Riadó! Felrángattuk a cipőnket, felkapkodtuk a holmit és sebtében gombolkozva rohantunk ki a pincelakásból. Futtában mondtunk csak köszönetet az „öregnek”. POLYVÁS József ! Elmondom önöknek, hogyan lettem világmárka. Hát kérem. Kezdő újságíró voltam, a kutya se vakkantott rám, loholtam naphosszat irodából irodába elnöktől titkárig, és vissza, hivatali előszobákban takarító nők lökdöstek ide-oda, és nyúlfarknyi, agyonkaszabolt írásaimat, ha véletlenül megjelentek, azt hiszem, rajtam kívül csak a lektor, a korrektor meg az apám olvasta. Hiába, kezdő újságíró voltam. És mi történt? Egyszer az történt, hogy a kultúrmelléklet szerkesztője az asztalra vágott Hogy azt az erre-arráját, mégis csak szégyen, hogy a vasárnapi mellékletben már egy éve nem írtunk a búrokról. Írtunk a szírekről, írtunk az abesszínekről, írtunk az arabokról, még az írekről is írtunk, de a búrokról egy bötűt sem. Hát kéne egy tanulmány a búrokról. Na, mondtam, írok egy tanulményt a búrokról. Hiába, kezdő publicista voltam. Elővettem hát Mabeud Amineszt, a híres Nobel-díjas tudóst, irodalmárt, festőt és miegymást, és születésének ötvenedik évfordulója alkalmából írtam róla egy tanulmányt. Megírtam, hogy milyen meghatóan, élethűen, s a többi ábrázolja népének keserves életét, hogy helyenként vannak ugyan tévelygései, hogy itt-ott modoros kissé, imitt-amott pedig túlkapásokba esik, de alapjában mégis figyelemre méltó a munkássága. Hiába, akkor még kezdő publicista voltam. A szerkesztőnek nagyon tetszett az írás, meg is dicsért érte. Egyúttal felkért hogy írjak egyik legközelebbi számba egy hosszabb lélegzetű írást Mybeud küzdelmes, hányatott életéről, írtam egy tanulmányt Mybeud küzdelmes, hányatott életéről. Hiába, akkor még kezdő publicista voltam. A tanulmányra felfigyelt egy tankönyvszerkesztő, és felkért, hogy írjak egy most készülő olvasókönyvbe rövid ismertetőt Mybeud életéről és munkásságáról, írtam. Beválasztottak a tankönyvbizottságba? A népegyetem irodalmi tribünje érdeklődni kezdett személyem és a búr irodalom iránt. Felkértek, tartsak előadást „Mybeud és a nép” címmel. Tartottam. Beválasztottak a népegyetem vezetőségébe. A munkásegyetem sem akarta elmulasztani a kedvező alkalmat, és előadásra kért fel ..Mgbeud meg a munkásosztály,, címmel. Tartottam Beválasztottak. Munkásságomra felfigyelt az egyetem. Felkínálták a búr irodalom újonnan megnyílt katedráját. Elfogadtam. A Mybeudról szóló cikkeim gyűjteménye immár egész könyvtárra rúgott ki. „Mybeud és a közös piac” című tanulmányomat az egyetem doktori disszertációnak nézte, és kinyomtatta a doktori díszoklevelemet. Nem utasíthattam vissza. Az oxfordi egyetem rektora udvarias levélben tudtomra adta, hogy nagyon megtisztelném őket, ha havonta kétszer megmutatnám magam búr katedrájukon. Visszaírtam, hogy ámbár a Sorbonne már lekötött hasonló célokra — egyszer egy hónapban láthatnak. Láttak. Meglátogatott egy miniszter. Igen ts meg van hatódva, mondta, hogy éppen neki adatott meg az a kegy, hogy tudassa velem, kineveztek Búria rendkívüli és meghatalmazott nagykövetévé , és átnyújtotta a megbízólevelet. Visszanyújtottam neki a válaszomat, amelyben közöltem vele, hogy bár nagyon meghatott a kitüntetés, elfogadni sajnos, nem áll módomban — mert Búria egyszerűen nem létezik, mint ahogy Mabeud Aminesz sem — én találtam ki az egészet. Amikor még kezdő publicista voltam. PINTÉR Lajos Karrier MAGYAR SZÓ Szombat, 1964. augusztus 1. Milyen eredménnyel vizsgáztak a munkások a zombori kommunában A hallgatók fele sem állt ki Az idén a zombori munkás egyetem és a bezdáni meg a kljajicevói kirendeltsége sok gondot fordított szaktanfolyamok szervezésére. Hogy a munkások mennyire éltek a szakképzés lehetőségeivel, azt mutatja egy számadat: a tanfolyamoknak 350 hallgatója volt. A törekvés, az igyekezet tehát mindkét részről, megvolt. Mikor azonban vizsgákra került a sor, a részvevőknek csak fele jelentkezett, s az is gyenge eredménnyel vizsgázott. A zömberi kommunából 130 munkás jelentkezett vizsgára, s csak 61 tette le. A magas szakképesítő vizsgákon sokkal jobb volt az eredmény, 29-ből csak 3 bukott. Bezdánban és Kljajicevón sem valami jók az e-redmények. Bezdánban 10 fémmunkás állt ki magas szakképesítő vizsgára, s 7 vizsgázott le, a kljajicevói fémmunkások közül 11 vizsgázott le, 8 megbukott. Megállapítható tehát, hogy igen kevés munkás nyert szakképesítést. Ennek egyik oka valószínűleg az, hogy a munkások nagy részének nem volt általános ismerete, és ez megnehezítette a tananyag elsajátítását. Másik ok oka az, hogy a vállalatok nem teljesítették ígéretüket, nem nyújtottak anyagi támogatást a tanfolyam hallgatóinak. Ketven százalékuk részben vagy teljesen anyagi támogatás nélkül volt, mert a munkaszervezetek a káderképző alapba nem biztosítottak elegendő pénzt. A községi szkupsima, legutóbbi értekezletén, javasolta a munkaszervezetek munkástanácsainak, hogy pótolják ezt a mulasztást, és gyarapítsák a káderképző alapot. A szakvizsgák eredménye sem kielégítő. Leggyengébben vizsgáztak azok, akik nem jártak rendszeresen a szaktanfolyamra. A jelöltek főleg az általános műveltséget nyújt tantárgyakból buktak. Ezeket a tantárgyakat különösen azok a munkások sajátították el nehezen, akiknek nem volt meg az elemi iskolai végzettségük. A munkásegyetem szakkáderképző központja a tanulás megkönynyítése végett a jövő iskolaévben változásokat eszközöl: az eddig négy hónapig tartó szaktanfolyamok helyett most 8 hónaposat szervez. Az első négy hónapban csak az általános műveltséget nyújtó tantárgyakat veszik át a hallgatókkal, s utána azonnal vizsgáznak. Ezután négy hónapig csak szaktantárgyakat adnak elő nekik. Ez az új módszer valószínűleg sokkal jobban megfelel a munkásoknak. V. J. A PROGRES ÁRUHÁZ, Novi Sad Reklámáron ajánlja alábbi cikkeit: Hamburgi szalonna 620 dinár „Minas-Franck pörkölt kávé 100 g 240 „ Lantos őröltkávé keverék 100 g 240 „ Legújabb cikkeink: Ellenőrző óra, éjjeliőrök számára 24 000 „ Fonott táskák, különféle színben 7 800 „ Kétrészes fürdőruha, különféle színekben 3 400 „ Pamutdamaszt 80 cm széles, behozatali 680 „ 494-1.