Magyar Szó, 1965. április (22. évfolyam, 89-118. szám)

1965-04-18 / 106. szám

Vasárnap, 1965. április 16. Debreczeni József verseiből Pietist­a önéletírás Hittem, hevültem, káromoltam, Nyeltem püffedt kovászát malasztnak; Falábú prédikátor voltam: Csonka csavargó, vándor parasztpap. Hűvös híves delíriumában Teremtettéző Méliusz-Juhász; Sátán fejéhez vertem falábam Mig ég szakadt és megrogyott a ház. Vér volt a párbér, ocsu a tized A sekrestye, sírverem estje. Szívtam szivacsból ecetes vizet És latrok közt még latrabb volt a mesgye. És megfosztottan, üszkös kereszten. Csalódtam csüggve Gondolat Fián Ha példázatba mégis belekezdtem, Egy tébolyult kor volt eklézsiám. Isten se volt már erős várunk nékünk, Vad láp iszapján toccsant a faláb. Talpig sáros seb vola öltözékünk S el sem fedtük szemérmünk legalább. Több voltam-e a nyájnál, jobb-e? Temettem-e életre egy magot? Már nem tudom. Hová ezüst szél dob be, Megmondják holnap majd a csillagok. Elégedetten Jó a felhőnek: faragott Az isten néki szép napot És felölthet száz alakot. Toronynak is jó: lát eget Virágos fát a domb megött. Harangnak jó, mert nesze van. Csillagnak, mert jó messze van. Jó nekem is, mert nincs neszem. Kenyerem dercéjét eszem. Egyszer csak nyomom sem leszen. Belgrádi ünnepeste Az este gyöngyfüzére szikráz. A város, mint a láng és mint a csók. Féktelen söprik gátjaik A forró fényfolyók. A fénylés árad, mint a víz, ha lősz. Az emberek fénypallón járnak. Dalolva feszülnek az árnak S az ár tetőz. Fent és alant csak csillag már a jel A sugárút is szinte cseppfolyós. De sajkájába lassan beemel A sokaság: az árvízi hajós. Bencz Mihály verseiből Az öröm percei Amikor megdicsért gyerekként nevetsz egy-két szép szón, bókon és maradandón adod vissza a csókom elhiszem, hogy te­a­tán mégis szeretsz. Ködben... Eltörpül az éjben fenn a hegy orma, csak a sírok nőnek egyre nagyobbra behorpadtan is. Nyári szonett A domb alatt, hol sárgul pár fűzfa összegyűlt a záporok vize s a bukó Nap égén festi be a kicsi tó tükrét, mint ha tűz van. Fűre száll a fészkéből egy varjú, tücsköt kémelt éhének szeme. Pasztellkép: a természet szene föléje a pírba fecskerajt húz. Hármat száll, a hajnal és az alkony köszöntője és búcsúztatója. Fehér blúzt rejt amoda egy balkon­i fehér jázmin, vörös tubarózsa keringőzve küldi illatát a nyári estbe bujdosó leánynak. MAGYAR SZÓ eW ... 0. oldal Gránátalma, fűrészpor Deák Ferenc Biztos mindent leromboltak... rette­gek attól a pillanattól, amikor meg­virrad és elém tárul a völgy... — Izabella egész közel húzódott hozzám. Nem, nem volt annyi önbizalmam sem lelki­erőm, hogy biztassam. A menekültek föl­vonultak egészen a bércekig, de mi itt maradtunk közvetlen a part közelében, az első magaslaton. A mandragorák alatt. Nem tartottam fontosnak, hogy fölkapasz­­kodjam a többiekkel, hisz mi úgysem ve­szíthetünk semmit. Mi már eleve olyan helyzetben és állapotban voltunk, hogy­ semmiféle fizikai, földrajzi eltávolodás nem hozhatta meg a biztonságot, sem a kényszerű elrugaszkodással járó gyanús szabadságérzetet. Izabella ennek nem volt tudatában, benne egész más értelmet öltöt­tek az események, hisz már elejétől kezd­ve csak érzelmi vonalon sikerült lépést tartania mindazzal, ami velünk történt. — Miért hallgatsz? örökké csak hall­gatsz! Képtelen vagy egy biztató félmon­dattal kiegészíteni életünket... Hát téged egyáltalán nem izgat, mi történik odalent? Hát neked teljesen mindegy, mi lesz a házunkkal? Te nyugodtan ülsz és bóbis­kolsz is tán, lent meg valaki egyetlen moz­dulattal tönkreteszi félmilliót érő ásvány­gyűjteményedet vagy kéjesen átgázol az ágyon, melyben első nászunk volt... Izabella már az első szavaknál kibonta­kozott ölelésemből, s csak a tücskök szűnni nem akaró kegyetlen zenéje nyomta el sí­rását. — Kedvesem, nem hiszem, hogy bármi­ben is kárt tennének... A mi várunkat sohasem veszi be senki... Oda rajtunk kívül senki nem jut be és nem is távozhat onnét. Izabella már megint ott ücsörgött mel­lettem és úgy éreztem, meg is nyugodott valamelyest. — Mégis... félek, ha a házban nem se ejthetnek kárt... kivágják azt a három pálmát ott az út mentén, letapossák az oleandereket, fölhasogatják a kaktuszok leveleit... Nem lehetek nyugodt, amikor tudom, mit agyaltak ki­­ . — Hát te tudod? — Igen, hallottam, amikor tervükről be­széltek ... — Ki beszélt? — Egy bársonyruhás hölgy, egy vörhe­nyes arcú férfi, meg egy élemedettebb nagysága. — Nem, drágám, sohasem láttam három ilyen személyt egy társaságban. — De igen! De igen! Ott álltak a pálmák alatt, és beszélgettek. VÖRHENYES: Napok óta csomósodik torkomban a levegő... Valami történt.. Mustárgáz vagy hasonló ... BÁRSONYHÖLGY: Itt már légzésgya­korlatok sem segítenek. Amíg nem jönnek az őszi szelek, minden marad így... Aztán a zivatarok kitisztítják 13 legeldugottabb zugokat is. NAGYSÁGA: Bár lenne valami becsü­letes építményük (a kezében lévő függőónt az egyik falhoz emeli). Csupa használha­tatlan kultúremlék ... Kár lenne ide hoz­ni valami szeizmikus készüléket, hisz egyetlen kalapácsütéstől összedől az egész város... VÖRHENYES: F­YV., hogy egész más irányból leselkedik ránk a veszély. Asszo­nyaim, jó lenne ellenőrizni a kutak vizét. BÁRSONYHÖLGY: Nincsenek kutak. VÖRHENYES: Lehetetlen... BÁRSONYHÖLGY: Itt csupán addig él­tek az emberek, míg kibírták víz nélkül... Ha a tenger vizét nem számítjuk, itt mi is belepusztulunk... NAGYSÁGA: Én nem várhatok egy per­cet sem, én már messze belépdeltem az életbe: vár az utolsó nász... Nem marad­hatok tovább! BÁRSONYHÖLGY: Hagyjuk hát a rákot saját világtájaival bíbelődni: asszonyom, mehet... Itt különben is megszűnik a tör­ténelem. VÖRHENYES: Mielőtt azonban minden „visszatérne” a természethez, nem ártana kegyeinkbe fogadni néhány apróságot... BÁRSONYHÖLGY: Például? VÖRHENYES: Nem szeretnék hivalkod­ni megfigyelőképességemmel, de­ van erre valami különös rovarfajta ... Ezek a bo­gárkák a tenger habjaival táplálkoznak és áttetsző potrohuk van ... BÁRSONYHÖLGY: Ha jól értettem, azt akarta ezzel mondani, hogy abból a használhatatlan civilizációból valami még­is hátramaradt. VÖRHENYES: Ki tudja, nem a termé­szet kegyes játéka-e ez ... Na meg a tücs­kök, hölgyeim, úgy járja át dobhártyáin­kat ez a hanti, akár a sötét éjszakát a fel­lett égő nyilak. BÁRSONYHÖLGY: Hát legyen, gyűjt­sünk össze néhány szivárványszínű boga­rat, aztán jöhetnek a zivatarok.!. L_ _ VÖRHENYES: Higgyék el, nehezemre esik, de kénytelen vagyok mosolyogni. Mi­lyen apróságokkal megelégszik néha a hó­dító, azon kívül, hogy küldetésének neme­sebb része amúgy is alaptermészetét ké­pezi. A vidékek EMSERHF­Z való idomí­­tására gondoltam. Izabella vékony szivárvás,­Tszín teste re­megett az indulatoktól. Kedvesem, azt állítod, hogy te hal­lottad ezt a párbeszédet... Félek, hogy bi­zonyos dolgokat felcserélsz és összetévesz­tesz .. . Az, amit elmondtál nekem, erősen emlékeztet egy álmomra, melyet valame­lyik reggel meséltem el... Lassan megint eltávolodott tőlem, s bár nem láttam, éreztem, hogy az éjszaka tel­jes súlyával ránehezedik, hogy már-már betöri gyönge, rémült homlokát, hogy tüs­kéivel vékonyába tolakszik... Izabella fi­zikuma mindig fordítva reagált, mint ahogy azt érzelmei és gondolatai megköve­telték. Tudtam, hogy az eszmélet határán lebeg most is, hogy igazát nem sikerül ki­­pattantania a rémület csontos háncsából, ezért jobbnak láttam engedni, hogy bár ke­rülő úton, de mégis eljussunk az igazság­hoz. — Igen, kedvesem, lehet, hogy az emlí­tett beszélgetés mégis ott folyt le a ten­gerparton, sőt ha egy pillanatra eltekintesz neveletlenségemtől, megjegyezhetem azt is, hogy nem hárman, hanem négyen vettek részt a pálmák alatti rövid eszmecserében. Izabella, mint egy lelőtt madár, remegő szárnyakkal visszazuhant ölembe. Már-már azt gondoltam, hogy óvatosságomba belo­pakodott egy szemernyi gúny, vagy türel­metlenség, melyre Izabellának különösen éles füle volt. De a következő pillanatban alaptalan gyanúmat egyetlen ragaszkodó öleléssel elsöpörte: — Milyen figyelmetlen vagyok ... Gya­lázatosan figyelmetlen .­­ — Ó, drágám, ne marcangold ezért az apróságért magad. Hisz te egészséges ösz­tönnel csak a lényeget szívtad föl az egészből... A negyedik személy egy su­­hanc volt, csupán oktvetelenkedett egész idő alatt... — Hátha ... hátha mégis mondott vala­mit, amiből kilétükre következtethettünk volna. — Azt hiszem, ez teljesen lényegtelen: jöt­tek, és mire megvirradt, hűlt helyük ... — Megőrjítesz! Hogy lehet ilyen színte­len hangon viszonyulni ehhez az alapjában véve mégiscsak nagy tragédiához? ... Hát neked valóban mindegy, hogy az a suhanc mit mondott, vagy egyáltalán monđott-e valamit? — Nézd, kedvesem, a gyerek egy árva szót sem szólt a párbeszéd végéig, csupán grimaszolt, a másik három személy háta mögé surrant, és utánozta mozdulataikat. — De a végén ... — Igen, a végén Vörhenyes után végre ő is megszólalt... — Mit mondott? — Valami közhelyekből összetákolt ér­telmetlenséget. — Nem! Nem hiszem! A suhanc azért hallgatott mindvégig, hogy szavaival meg­pecsételje, hitelesítse a beszélgetést... Kérlek, ismételd el, mit mondott... — Ha valóban kívánod, megteszem. SUHANC: Ijedten látom, hogy mindahá­nyan eltévedtünk saját téves megfigyelé­seinkből összetákolt credóinkban. Asszo­nyom, ezt a függőónt valamikor saját ágya végéhez emelte ily különös kíváncsiság­gal, nagy, bűnös éjszakák után, ma valami ősi kultúra maradványait kémlelné vele. Ám az, amit az előbb szapult, mint hasz­nálhatatlan építményt, nem más, mint egy omladozó sziklafal... Aztán, Bársonyhöl­gyem, ami a kutakat illeti: tíz lépésre in­nen, az olajfák hűvösében vastag sugár­ban ömlik a kristálytiszta forrásvíz .. . Az emberek itt csak úgy éltek, mint vendégek, semmit nem hoztak magukkal, nem is vit­tek el... Nem építettek, és nem is hagy­tak el... Vörhenyes uram, a veszély még­is fönnáll! Jól sejtette! Az apokalipszis, melynek négy réveteg képviselője mi va­gyunk, visszafelé hat! Hónapok óta járjuk a partokat, tervezgetünk, de csak üres csi­­gaházak roppannak össze talpunk alatt, a homokban fekvő kagylókról azt hittük, hogy élnek, mérges ujjainkkal óvatosan emeltük ki őket, s amikor kinyíltak, gyöngyházszínű teknőikből száraz szivár­ványok mosolyogtak ránk, a kisemmizet­tekre. ön, uram, kitűnő meglátóképesség­gel tüntette ki magát. Mi az igaz belőle? Áttetsző rovarokat vélt fölfedezni a parto­kon, melyek habokkal táplálkoznak. Min­den valószínűség­zerint időközben ön is rájött az igazságra: ezek a babszemnyi üres hüvelyek valami meddő vízinövények elszabadult gyümölcsei... Izabella sírását most már a tücsökzene sem harsogta túl: — Elvettél tőlem mindent... A házun­kat, kertjeinket, az egész életünket ketté­törted ... — Hát nem érted, nekünk sohasem volt semmink, mi örökké kint hevertünk a par­ti homokon, abba ra­jzolgattunk különös je­leket, azokkal építettük be képzeletünket, de mi sohasem voltunk mások, csak álla­tok, állatocskák, csak meztelen gyarló k is nincstelenek. Izabella megint kitépte magát ölelésem­ből. Tudtam, most már véglegesen... — Hozok néhány narancsot... — Igen, néhány narancsot... súgta tá­volról. — Néhány narancsot, mint régen ... — Igen, mint régen — súgta távolról. A tücskök őrülten cirpeltek. Mint ezer apró penge, úgy járta végig bőrömet e hang... — Narancsot nem találtam, csak néhány gránátalmát... — mondtam, de Izabella nem válaszolt.. Aztán ijesztően egyszerre elhallgattak a tücskök... A szomszéd kikapcsolta a körfűrészt. A szomszéd ebédelni ment... Az asztalos ... Kikapcsolta a körfűrészt, a tücsökzenét! Kikapcsolta az éjszakát, mely tíz óra tájt lecsukódó szemhéjam alá bújt. Csak néhány gránátalma maradt ölem­ben. A tavaszi szél a szomszédból besodor­ta hozzám a kesernyés szagú fűrészport Megint esni kezdett... Zarko Fajié: Torzó

Next