Magyar Szó, 1965. április (22. évfolyam, 89-118. szám)

1965-04-25 / 113. szám

Vasárnap, 1965. április 25. Alapkőletétel A napokban Duna-parti séta közben láttam, hogy a Gorkij utca sarkán új palota épül. Felháborodással vettem tudomásul, hogy nem hívtak meg az alapkő letételéhez. Holott kerek tizenöt éve jogom van ott egy szobára, előszoba- és fürdőszobahasználattal. Végzésem van róla. A végzés megvolt tizenöt év előtt. Csak éppen az épület hiányzott hozzá. Nem tartoztam a szerencsések közé, akik emberi lakhelyen laktak. Tizenhárom évig húzódtam meg egy pincében, amelyben minden évszaknak megvolt a maga érdekessége, öröme. Nyáron, amikor nyaralásból hazatértünk, feleségem egyszer elképedve szólt rám: — Hogy lehettél ilyen rendetlen, hogy rongyokat dobáltál a sarokbal Csakugyan valami furcsa szürke gomolyog volt a sarokban. Mivel azonban ártatlannak éreztem magam, be akartam bizonyítani, hogy nem az én kezemből került oda a rongy. Lehajoltam, s a rongy egyszerre széjjelugrott. Roppant népes békacsalád kelt életre a sarokban. Napokba telt, mire valamennyi tagját sikerült kihalásznom a szekrények, polcok alól. Ősszel, amikor elkezdődött az esős időszak, a mezőről az egerek költöztek be hozzánk, olyan sokan, hogy macskánk már unta fogdosni őket. Megvárta, hogy én vadásszak rájuk, és tálcán tálaljam neki. Olyan gyakorlott egérfogó lettem, hogy egyszer vidéken vendégségben is én fogtam meg az egeret. Télen hiába raktunk szőnyeget a kőpadlóra, pokrócot a vékony ablakra, és hiába fűtöttünk el kétszer anynyi szenet, fát, mint mások. A hűlő föld dermedésével hűlt, dermedt a szobánk, és a kályhától egy méterre már nem kellett aggódnunk, hogy bármi megromlik a melegtől. A legszórakoztatóbbak mégis a tavaszok voltak. A hirtelen olvadástól, erős esőktől olykor váratlanul kiöntött a szennyvízcsatorna, és levét beontotta szobánkba. Egy reggel, amint a befüggönyözött szobában a felkelés gondolatán töprengtem, hosszú elhatározás után papucsomat kerestem. De Petőfi szavával: „Tengert látok, amint letekintek”. Papucsom valahol az ajtó táján úszott jó messze heverőmtől, s le se merem írni, hogy mi volt az, ami versenyt úszott vele. Ha addigi panaszaimat nem is vették komolyan, a szobai úszóverseny mégis meghatotta a magasságos lakáshivatalt. Árvízkárosult, kiöntött lettem, akiről még az akkori viszonyok között is azonnal kellett gondoskodni. Azonnal gondoskodtak. Már öt hónap múlva megkaptam a végzést. Kiutaltak egy valódi első emeleti szobát a Gorkij utca 63. szám alatt. Az örömem nem tudom leírni. Kora délután kézbesítették a végzést. Abban a pillanatban indultam, és a kórház tájáról futólépésben rohantam a Duna-park végében álló Poliklinikához, ahol feleségem a fogászaton éppen egy tátott száj körül tevékenykedett. Csapot-papot, tátott szájat, mindent feledve rohantunk, most már kettesben, leírhatatlanul boldogan, a közeli Gorkij utcába. És szívdobogva számoltuk, ötvenegy, ötvenhárom, ötvenöt, ötvenhét, ötvenkilenc... Több ház nem volt. A végzésben olyan pontosan megjelölt parkettás, összkomfortos előszoba- és fürdőszobahasználatra jogosító szoba nem létezett. Az ég alatt a szabad légnek azt a terét még nem határolták el. Aznap nem aludtunk. Hajnalban ott álltunk a lakáshivatal előtt, és vártuk, hogy kinyissák. De mire kiderült, hogy gépelési hiba történt, nem 63-nak, hanem 64-nek kellett volna az iratban állnia, mire odarohantunk a 64-be, valaki az éjjel már beköltözött az üres szobába. És abban az időben még nem volt az a karhatalom, amely a jogtalanul beköltözöttet ki tudta volna rakni. Maradtunk továbbra is, még sokáig, a békák, egerek és olykor papucsommal versenyt úszó egyebek között. A tizenöt év előtti nagy boldogság tündérpalotája pedig csak most épül. Nem vagyok többé érdekelt, mégis nagyot dobbant a szívem, mikor megláttam, hogy végre kiszakítják a teret a levegőégből, és szobának határolják el azt is, amire tizenöt év előtt végzést kaptam. Ezért tartom sértőnek, hogy nem hívtak meg az alapkő letételéhez. Kutatok régi irataim között, keresem az egykori végzést. Ha meglelem, még mindig felajánlom, hogy építsék bele a ház alapzatába. Kortörténeti dokumentum lesz az idők végtelenjében, amikor már az épülő ház is olyan öreg lesz, hogy le kell bontani. Kortörténelmi okmány egy korban, amely majd már nem ismeri azt, amit mi lakáskérdés néven emlegetünk. És értetlenül áll olyan fogalmak előtt, mint: lakáshivatal, kiutalás, végzés, hamis végzés. Nem értik majd meg ezeket a szavakat. De egyet biztosan megértenek: a gépelési hibát. Hiszem, hogy a gépelési hibák, amelyeken emberi sorsok dőlnek el, túlélik a most épülő új palotát és a sok-sok jóval később épülő palotát is. Mert az akta örök, ahogyan az aktaíró is kiirthatatlanul örök. Amíg pedig akta lesz a világon, amíg aktáktól függnek sorsok, addig élni fognak a hibák. Élni fognak. Legfeljebb a békatelepek és úszóversenyző papucsok nélkül. De ebben sem vagyok egészen bizonyos. SÜLHOF. József HÍROYA* SZÓ Az ebédvivő asszony Fekszem a szőlősor közötti langyos homokon, egy virágdús barackfa alatt. Dél van, és fölöttem tétovázó fodros felhő, amely úgy áll, mintha várna valamire. Én is várok. Várom az asszonyt, aki ebédet ígért. Már itt kellene lennie, de valamiért késik. Igazság szerint haza gurulhatnak, mert nem lakom messze, de a fene tudja, jobban esik kint az evés a szabadban, mint odahaza az asztalnál. Valami ősrégi megszokás szabadult föl bennem, talán a mezőn falatozó paraszt, aki kupacon ülve, térde közé szorított köcsögből kanalazza a levest, és amíg izmos állkapcsai ritmusos mozgást végeznek, addig nagy, bús ökörszemének szelídségével végigsimogatja a virágba bomló tavaszi tájat. Fektémben a homok álmosító langyossága félálomba ringat, és lelkem tavából kilöttyenti az emlékeket, melyek szertefolyó utacskákon lassan kúsznak körülöttem, hogy csápjaikkal átfogják a múltam. Kószáló gondolatom minduntalan visszatér ebédhozó asszonyomhoz, aki valóban feltűnik a szőlőskert kapujában, karkosárral a kezében. Láttára felülök a sorok között, és nézem fiatalos mozgását, amint ragyogva lépked a mezsgyén felém. Hej, hej,de régen láttam már ilyet is, ebédvivő asszonyt. Ritkán lehet látni már ezt a mezőkön messzire virító pipacsszín fehér cselédet, aki két karkosárral a kezében, vagy annak híján, fejkendőkbe kötött fazekakkal kiporzott a faluból, hogy valamerre eltűnjön az akácos dűlőutak szertefolyó szalagjain. A nagy nyári delek rekkenő hőségéből felködlenek előttem pirosbabos kendőikben, amint végighúznak a kalászos rónán, mintha délibábot nyergelnének lobogó sörényébe kapaszkodva, kendőjük az égbe lebben ... Látom őket, amint mennek frissen, szaporán messze arató övéikhez, nyomukban por száll és pillangó, amely virágnak nézve őket ott kering kipirult arcuk körül. Fölöttük felhő,fenyegető villám, előttük feléjük leső éhség, míg mögöttük a dél pattogtatja ostorát, hogy siessenek, mert lesik őket a rendek közül. .. Itt-ott nyomukban felütött fejű tanyai kutya szimatolja az ételszagos leget, és tisztes távolról messzire elkíséri az ebédvivő asszonyt. — Ahuna!... Gyün!... — mondotta ilyenkor valaki az aratók közül, aki messziről rálátott az ebédvivő aszszonyra. Most aztán földerültek az arcok, az üszögporos izzadt karokban frissebben buzogott vér. Gyün az ebéd, s ettől fütty pipiskedett föl az arató bensőjéből, és kikönyökölt csücsörített száján. Az ebéd vivő aszszony, nemcsak a jó falatok Ács József szövegrajza kát hozza, hanem egyes édeskés izgalmat is, mert postás is egyben, aki elmondja ebéd közben a nagyfa alatt, hogy mi újság otthon a ház körül? Persze, nem megy az ebédvivés olyan simán, mint sokan gondolják. Sok útszéli arató vagy munkás elébe szól a menyecskének és élcelődik vele. — Ne vidd olyan messzire, húgám! Ülj le vele ide az ölemben, mindegy annak az ebédnek, hogy ki eszi meg... — Annak mindegy, de az uramnak nem — nyelvel vissza a menyecske, s egy pillanatra megáll, hogy kötényével letörülje arcáról az izzadságot, és utána kosarat cserélve haladjon tovább övéi felé. A nagyfa alatt azután, a földvégen vagy a tanya mögött, zsákra megterítve hozzálát a család. Kopog a bögrék oldalán a kanál, s a sonkával főtt bableves szagára odagyúl minden négylábú ingyenélője a tanyának közéjük. Az asszony velük ebédel, és meséli, meséli az urának, ami egyik déltől a másikig történt. Az ember ilyenkor rendszerint hallgat, miközben lágy tekintettel simogatja a térdig poros mezítlábas asszonyt, akire most rászakadt az otthon és az ebédvivés gondja a jószágok ellátásával együtt, ő még többet dolgozik, mint az arató. Neki ezerfelé kell szaladnia. Két órakor kel, hogy nyolcra vagy kilencre megfőzzön, és délre pontosan kiérjen az ebédjévé. Néha tizennyolc-húsz kilométer távolságra is kiporzottak az ebéddel. Amíg fiatal házasok voltak, akkor kalapálás után egy röpke félórára az asszony ölébe hajtotta az ember a fejét, és tervező beszélgetéssel építették a jövőt. Hol vannak máma már ezek az ebédvivő asszonyok? A karkosarak és a fazekak? Az aratók és a marokszedők? Eltűntek baboskendőikkel együtt, belekavarodtak az érett kalász elfolyó hullámsírjaiba, és áthúzta rajtuk koronáját az idő. CSÉPE Imre H. e Khri Képriport a Melujáról : STERIJA JÁTÉKOKON péntek este nagy érdeklődés előzte meg a Novi Sad-i Szerb Népszínház művészgárdájának bemutatkozását. A hozzáértők szerint, — akik jól ismerik a szemle műsorán szereplő színműveket, meg együtteseket — nyílt titok, hogy Dorjelebovic Hallelujája, illetve a dráma kivitelezői legalábib egy-két díjra pályáznak, néhány megtisztelő elismerés várományosai. A rendező: Dimitrije Đurković, a szerző: Borde Lebovic, a jelmez- és díszlettervező: Vladimir Marenic — képünkön — igen elégedettek voltak az előadás után, amelynek sikerét hatalmas tapsvihar nyugtázta. Ezért nem pusztán pózból mosolyognak a fotoriporter lencséjébe. Kiv orđe Jelislé és Dragoljub Milosavljevic-Gula, a Hallj beluja rangos szereplői az életben jó barátok, de most a játékokon vetélytársak. Az izgalmas előadás után a közös öltözőben talán azon töprengenek, hogy kapnak-e díjat kiváló alakításukért. Erről talán korai beszélni, hisz a szemle még nem ért véget, s más színészek is kitűnhetnek, de azért bizonyos, hogy a zsűri komolyan latolgatja a két Novi Sadi művész esélyeit. (V.) (Bora VOJNOVIC felvétele) Minden ЈШ, ha a vége jó, — állítja a már kissé elcsépelt, de mindig használható szólásmondás. A tartományunk székvárosában hagyományossá vált hosszú áramszünet egészen kihozta a sodrából a Szerb Népszínház színészeit, de amikor megjött az áram és kigyúltak a fényszórók, ment minden, mint a karikacsapás. Le- hullt a függöny, s Milica Kljatc-Radakovic — képünkön — az ajándékba kapott sok virágból egy csokorra valót választ ki magának — emlékül.