Magyar Szó, 1966. november (23. évfolyam, 300-327. szám)
1966-11-20 / 319. szám
Vasárnap, 1966. nov. 20. MAGYAR SZÓ Felépül az iske meg nem ILYEN AKCIÓ volt Temerinben! Túlzok-e, ha leírom, amit a Szocialista Szövetség temerini elnökétől hallottam? Valószínűleg igen. Mert — hogy mást ne említsek — a háború utáni években bizonyára volt a mostaninál nagyobb jelentőségű vállalkozás, de az egészen más volt, az akkori helyzetet nem hasonlíthatjuk a mostanihoz. Mi volt ez az akció? A falu polgárai néhány hónappal ezelőtt elhatározták, hogy 60 millió régi dinár kölcsönt írnak ki új iskola építésére. A kölcsönjegyzés a napokban befejeződött, a 60 millió kikerekedett. Hogy az olvasó képet alkothasson magának e vállalkozás méreteiről, összehasonlításul el kell mondanom, hogy az emlékezetes szkopjei kölcsönre az egész ország te-rületéről 45 milliárd dinár gyűlt össze, vagyis minden jugoszláv lakos — a csecsemőket is beleszámítva — 2500 dinárt adott. Ha a temerini összlakosságot számítjuk, akkor körülbelül 3700 dinárt adott mindenki, a csecsemők is, így lett ki a 60 millió. A jegyzés befejeződött, s most már gyűlik a pénz, 8 milliót be is fizettek a polgárok. Jövőre kezdődhet az építés, így egészen egyszerűnek tűnik a dolog, de sokkal nehezebb és bonyolultabb volt, amíg eddig eljutott. Története a következő: AZ ÉPÍTÉST Sárosi István, az iskola igazgatója kezdeményezte több évvel ezelőtt, össze is kapart valahogyan egy épületre való, pénzt, elkészültek a tervek, de akkor kitűnt, hogy a szomszédos Járekon jobban kell az iskola, s így a temeriniek terve füstbe ment. De kell Temerinben is. Ekkor vetődött fel először a belső kölcsön gondolata, amit előbb a Szocialista Szövetség, majd a községi szkupstina is magáévá tett. — Amikor először hallottunk róla, mindannyian túl merésznek, megvalósíthatatlannak hittük — mondja Uracs Pál, a Szocialista Szövetség községi elnöke. — Minél többet beszélgettünk róla, mindinkább azon voltunk, hogy meg kell valósítani; mind több híve lett az ügynek; amikor pedig láttuk, hogy a polgároknál is megértésre találunk, elhatároztuk, hogy meg is valósítjuk. A faluban 38 öszszeíró csoportot alakítottunk, s mintegy 200 embert vontunk be a hírverésbe, agitációba. Volt dolguk bőven. E sorok írója is végighallgatott és feljegyzett néhány beszélgetést a kölcsön jegyzésekor. Íme egy párbeszéd, amely az akció kezdetén folyt a falu tanyavilágában, Gábor Pál tanyáján, Hajdúk József harmados és Sneider Dezső összeíró között. — Tudja-e, miért jöttünk? — Olvastam valamit az újságban. Az iskola miatt? — Igen. — Gondoltam! No, én meg piskáztam még az asszonynyal, úgy gondoltuk, adunk ötezret. — Hány gyerek van? — Három, hogy — Úgy gondolta, mindegyikre ötezret? Itt egy kis egyezkedés kezdődött. — Szegény ember vagyok én... — Ha gazdag volna, százat kérnénk. — No, legyen tízezer — adta be a derekát Hajdúk József. A GYŰJTÖK az akció kezdetén úgy tervezték, hogy nyilvános elismerésben részesítik mindazokat, akik különös megértést tanúsítanak az ügy iránt és a legtöbbet áldoznak rá. Megér,demelnék, hogy mi is megemlítsünk néhányat közülük, de nem lennénk igazságosak, mert ki tudja felsorolni annak a sok embernek a nevét, aki ugyan nem nagy összeget, de havi keresete tetemes részét jegyezte. És ki tudja felsorolni annak a sok iparosnak, munkásnak, földművesnek, tisztviselőnek, tanítónak a nevét, akinél az egész család együttesen és egyenként is jegyzett bizonyos összeget, s amely nem egy helyen több százezer dinárra rúg? Természetesen azokat sem lehet felsorolni, akik kereken kiutasították a portáról a kölcsön jegyzőket. Nevüket senki sem írta fel, de nincs is erre szükség, megjegyezte azt a szomszéd, a cimbora, hát még a haragos. A jegyzés javában állt, a faluban másról sem lehetett hallani, mint erről, s ekkor a szomszédos két falu — Járek és Szőreg — lakossága szinte sértődötten vette tudomásul, hogy a temeriniek nem számítottak rájuk. Felajánlották segítségüket, s így, ha egy kicsit megkésve is, de bekapcsolódtak az akcióba. Az ügy érdekében a temeriniek mozgósították a tartományi, köztársasági és szövetségi képviselőiket, hogy építési tervükkel megértésre találjanak a felső fórumoknál is, s hogy a közösség pénzével kellőképpen szaporodjon a temeriniek dinárja. MOST ÖSSZE kell szedni az előjegyzett pénzt, s amíg ez tart, eldől majd az is, milyen lesz az új iskola, mennyi idő alatt épül. Mindez majd attól is függ, hogy végül mennyi pénz gyűlik, össze, mert lehet az több is a tervezettnél. A polgárok megtették e maguikét, most a község vezetőin múlik, elégedettek lesznek-e a polgárok velük, mint ahogyan ők büszkélkednek most öntudatos polgáraikkal. MATUSKA Márton Mielőtt a gazda kimondaná az összeget, elbeszélget a kölcsönjegyzőkkel A turizmus érdekében korszerűsíteni kell a határátjárókat Jože Brilej, a szövetségi turisztikai bizottság elnöke Novi Sadon A jövő év nemzetközi turisztikai esztendő lesz. Egyik kezdeményezője Jugoszlávia, egyike azoknak az országoknak, amelyeknek idegenforgalma az utóbbi években szembeötlően emelkedik. A tartományi gazdasági kamara idegenforgalmi bizottságának tegnapi ülésén, amelyen Jože Brilej, a szövetségi idegenforgalmi bizottság elnöke is jelen volt, mindazokról a tennivalókról értekezett, amelyek az idegenforgalmi esztendő megszervezésében Vajdaságra hárulnak. A bizottság egyöntetűen leszögezte, hogy Vajdaság elsősorban átmenő idegenforgalomra számíthat, külön idegenforgalmi vonzóereje pedig a vadászat és a horgászat. A turisztikai szervezeteknek a kereskedelemnek, vendéglátóiparnak s a többi tényezőnek tehát elsősorban ebben az irányban kell tevékenykednie. Jože Briley hozzászólásában hangsúlyozta, hogy nem lehet nagyarányú beruházásokra számítani, s éppen ezért elsősorban a szervezést kell korszerűsíteni és eredményesebbé tenni. Az idegenforgalom ma igen nagyjelentőségű és fejlődőképes gazdasági ág, s fejlesztésében Vajdaságnak is részt kell vennie. Az átmenő idegenforgalom kialakulása végett mielőtt be kell fejezni a horgosi és a vatini határátjárók korszerű felszerelését, s utat kell építeni a határtól Versecig. — A közeljövőben — mondotta Jože Brilej — a balkáni államok idegenforgalmi értekezletéhez hasonlóan a dunai államok — Jugoszlávia,Ausztria, Magyarország, Csehszlovákia és Románia — képviselői szintén közös idegenforgalmi tervet dolgoznak ki. Ezekből az országaikból a turisták nagyobb része Vajdaságon át érkezik hazánkba, tehát a tartomány idegenforgalmi terveit is ennek keretébe kell illeszteni. Megveszik, csak röfögjön Emelkedik a sertés és a hentesáru ára — Drága takarmánnyal nem lehet olcsón hizlalni Elenyésző kínálat és rendkívül nagy kereslet jellemzi az utóbbi hónapokban Vajdaságban a sertéspiacot, és ennek következménye, hogy a vágóhidak mind többet fizetnek a sertésért, a fogyasztó pedig a húsért és a hentesáruért Ez utóbbi szinte napról napra drágul. Mivel a friss hús árát a községi szkups tinóik árhivatalai hagyják jóvá, a vágóhidak a kolbászon, szalámin, szalonnán pótolják, amit az előbbin veszítenek. Úgy látszik, hiába reménykedtünk, hogy a kukorica árának csökkenésével, másrészt a felvásárlási árak emelkedésével a sertéstenyésztés nagyobb lendületet kap. A tenyésztők ugyanis a korábbi évek tapasztalatain okulva vonakodnak nagyobb befektetést eszközölni, nem hajlandók egyedül vállalni a hizlalással járó kockázatot. Vajdaságban az év elején 700 000-rel kevesebb sertést tartottak, mint 1965 januárjában. A sertéspiacon uralkodó helyzet azt bizonyítja, hogy az állomány az elmúlt időszakban sem igen növekedett. A terménytőzsde jelentéseiből kitűnik, hogy a kínálat távolról sem fedi a keresletet, ugyancsak a tőzsdei jelentés megállapítja, hogy a való kereslet jóval nagyobb, mint ahogy a kimutatásokból látszik. A fehér hússertés ára tovább emelkedett, októberben 2 százalékkal volt magasabb, mint szeptemberben, az előző évi megfelelő időszakhoz viszonyítva 45 százalékkal. Az igen nagy kereslet következtében október végén egyes tenyésztők már 700 dinárt is elkértek a fehér hússertésért, a vevőik azonban csak 685—690 dinárt hajlandók megfizetni. Megérkeztek ugyan a behozatali sertések, a hiányt számottevően ez sem enyhítette. Példának okáért a terménytőzsdén a múlt héten 520 fehér hússertést és 40 fekete hússertést kínáltak, ugyanakkor 1000 zsírsertést és 1800 hússertést kerestek. Az év végén általában növekszik a kínálat, azonban a kereslet is, a hiánynyal tehát továbbra is számolni kell. A hat nagy vajdasági ipari vágóhíd szeptemberben fele annyi sertést vágott, mint a tavalyi megfelelő időszakban, és az augusztusihoz viszonyítva is csökkent a vágás. Országos viszonylatban 31 százalékkal kevesebb sertéshúst termelünk, mint a múlt évben, és a lakosonkénti fogyasztás is ennek arányában csökkent. Sertéshúst nagyban a múlt hónapban nem kínáltak, és emiatt külföldről nemcsak élőjószágot, hanem sertéshúst is behoztunk. A vágóhidaknak ez kifizetődő, mivel a behozatali hús ára körülbelül 14 százalékkal alacsonyabban alakul, mint a hazaié. Minden jel arra vall, hogy a mészárszékekben még jó ideig nem lesz elegendő sertéshús, akkor sem, ha megérkezik a lekötött 400 000 behozatali sertés. Erre utal ez a tőzsdei adat is, miszerint hónapról hónapra állandó magas szinten mozog a tenyészjószág kínálata, és úgyszólván ,egyet sem vesznek meg, a tenyésztők tehát nemigen gondolnak az állomány növelésére. Nincs elég vágójószág, tehát emelkednek az árak, és egyre nagyobb a különbség a jószág átvételi és a sertéshús kiskereskedelmi ára között. Ezek az árak már különben is olyan szintet értek el, hogy a fogyasztás csökkenéséhez vezettek. A nagy külföldi konjunktúra folytán ugyan a vágóhídiaknak egyelőre nem okoz gondot a vágott jószág és a konzervek értékesítése, de mi lesz akkor, ha versenytársai, például Hollandia, ismét megjelennek a piacon, és olcsóbb, de főleg jobb minőségű árujukkal kiszorítják őket. Akkor nyilván a vágóhidak nyakán marad a drága hús. A feldolgozók nemtörődöm viszonya a tenyésztés problémái iránt megbosszulta magát, és a beharangozott minőség szerinti átvételből sem lett semmi. Ugyanakkor jogosan kérdik a tenyésztőktől, miért nem csökkentik a termelési költségeket és növelik a termelékenységet. A termelékenység például néhány kivételtől eltekintve még mindig jóval az európai színvonal alatt van. Az olcsó hizlalás azonban el sem képzelhető olcsóbb kevert takarmány nélkül, a koncentrát ára nálunk viszont jóval a világpiaci paritások fölött alakul. Érdekes, hogy a koncentrát ára már régóta változatlan, habár a kevert takarmány fő alkotó elemei, a kukorica és az árpa ára csökkent. Ezzel szemben a napraforgópogácsa tovább drágul, most már 26 százalékkal az előírt fölött mozog. A kör ezzel beis zárult. A vágóhidak nem törődnek a sertéstenyésztéssel, a tenyésztők, mivel a takarmány drága, drágán hizlalnak. A tenyésztők, feldolgozók és kiviteli vállalatok összefogása, egy esetleges kockázati alap létesítése nélkül nem remélhetjük, hogy a sertéstenyésztés helyzete belátható időn belül rendeződik. SOMOGYI Zoltán Keservekkel kezdődnek a pihenés évei Szkupstinai jegyzet Egy elrettentő adat: negyvenháromezer nyugdíjügy van függőben tartományunkban. A nyugdíjasok száma egyébként száztízezer körül mozog. Az elintézetlen esetek legnagyobb része a községi nyugdíjkor-megállapító bizottságok íróasztalfiókjában várja az elintézést, sok az igazságszolgáltatás elbírálására vár, bizonyos hányadának elintézése pedig a társadalombiztosító kifogásai miatt akadt el. Adatokkal szolgálhatnánk arról is, hogy átlagban hány hónapig kopogtat az irodák ajtaján ezer és ezer nyugdíjas, idős, nem ritkán beteg ember, mire a postás elviszi neki az első nyugdíjat. Sokuk számára ezzel sem ér véget a kálvária, mert ügyük felületes elintézésének eredményeként vékony borítékot hoz a postás. Ilyen esetekben — s számuk nem elenyésző — kezdődik minden elölről. Az igazság kedvéért ehhez persze azt is rögtön hozzá kell tenni, hogy nem kicsi a száma azoknak sem, akik jogtalanul kopogtatnak nyugdíjért. Sokan tanúkkal igyekeznek bebizonyítani nem létező munkaéveiket. Sajnos, nemegyszer eredményesen. Maradjunk most mégis az előbbi kérdésnél. Nem érdemtelen megállapítani, hogy a kimutatások tengerében nem ritkán elvesző szkupstinai szarv, pontosabban a tartományi szkupstina munkaügyi bizottsága, pénteki ülésén emberközelből vizsgálta meg a kérdést. Nem volt szűkében olyan megállapításoknak, mint például: a nyugdíjast nem tartják egyenrangúnak a termelő, alkotó emberrel, s a vállalati adminisztrációtól kezdve — ahol ügyét elindítják — a nyugdíjmegállapító bizottságig mindenütt ötödrangú feladatként nyúlnak nyugdíjának elintézéséhez. A reform elképzelései, elsősorban az ésszerű munkaszervezés és a tervszerű termelés még kevés vállalatban és üzemben ütött tanyát, a nyugdíj előtt állókkal viszont azóta úgyszólván máról holnapra megváltozott az amúgy is kifogásolható bánásmód. Harmincöt-negyven éves munkájuk megbecsülésének már a látszatát sem igyekeznek kelteni nem egy munkaközösségben. Ez egyébként csak az első csapás, ami emberi méltóságát sújtja az újdonsült nyugdíjasnak, s ha tudjuk, hogy ügyét a községházán sem valami nagy lelkesedéssel veszik kézbe, akkor — keserű szájízzel — majdnem azt kell mondanunk, hogy „jól jön”, megedzi a nyugdíjast a munkaközösségében ért figyelmetlenség, alkalmassá teszi a megérdemelt nyugdíj megszerzéséért indítandó harcra. A községházával, pontosabban a községi nyugdíjkormegállapító bizottsággal folytatott közelharcot legtöbbször azért veszti el a nyugdíját kereső ember, mert ezek a bizottságok a legtöbb helyen nem alkalmasak a rájuk bízott feladat elvégzésére. Az említett szkupstinai bizottság ülésén többen is elmondták, hogy annyi leirat: sugalmazás, figyelmeztetés, felszólítás stb. talán semmilyen ügyben sem érkezett fentről a községi szkupstinákhoz (az elnökökhöz!), mint amennyi a nyugdíjügyek elintézésének meggyorsítását szorgalmazza. Az eredmény azonban — úgyszólván kivétel nélkül — a nullával egyenlő. A községi szkupstinákban — tisztelet a kivételnek — továbbra is a leggyengébb tisztviselők „végzik” ezt a munkát. Az egyébként túlnépesített községi közigazgatás elemi iskolát (sem) végzett, félig írástudó hivatalnokai előtt alázkodik meg a nyugdíjas, ügyeinek gyorsabb elintézése reményében. Valaki arra is figyelmeztetett az ülésen, hogy huszonegynéhány évvel ezelőtt az ígéretek között fő helyen szerepelt a népjóléti kérdések megoldása. Ami a nyugdíjrendszert illeti, valóra is váltak az ígéretek. Az ezt szabályozó törvények talán liberálisabbak, mint bárhol a világon. A jogok tehát itt vannak. Élni velük meddig lesz még oly nehéz és keserves?! CSORBA István 3. oldal