Magyar Szó, 1967. január (24. évfolyam, 1-28. szám)
1967-01-29 / 26. szám
10. októl MAGYAR L,Z?0 Tizenkét nehéz nap Párizsban Meg a szervezett munkavállalás is kockázatos — Slavko Popov fiatal zmbori szerszámkészítő élményei Párizsban Egy város két arca OLASZORSZÁGI JEGYZETEK Még a szervezett munka- Válllalás is kockazatos — Slavsto Popov vaias zombori szerszama teszi le emenyei tráxszatait. A jugoszláv dolgozók külföldi lumisavállalasa, euvelyezvevese, egyre szervezettebb. újaiéban már azumaut sem kert találomra utraxeiшик, akik a raueiaországban keresnek munkát. uj-neigraa székhellyel (Tóéin bunar laoj állandó jugoszláv—francia vegyes bizottság működik, s ennek közvetítésével már itthon megköthető a munkaszerződés a francia gyáraikkal, vállalatokkal, legutóbb a neves Citroen autógyár képviselői látogattak el Jugoszláviába, s néhány száz szakképzett dolgozót szerződtettek. Zomportban 9 szerszámkészítőt választottak ki a sok jelentkező közül, s hathavi próbaidőre megkötötték velük a szerződést. A zombori munkások három csoportban keltek útra: az első január hatodikén, a második január kilencedikén, a harmadik pedig a napokban. A második csoport Blavko Popov zombori, Vojislav Bursać apatini és Hadisav Tanardzić stanisići szerszámkészítőkből állt. Popov Slavko 25 éves fiatalember azonban már 12 nap múlva visszatért Párizsból, mert úgy érzi, hogy becsapták, a gyár megszegte a szerződési feltételeket. Elmondta nekünk, mi történt vele és társaival, a ugyanerről jegyzőkönyvi nyilatkozatot adott szerdán a zombori munkaközvetítő intézetben. NAGY REMÉNYEKKEL KELTÜNK ÚTRA... — A Poljopovrednik mezőgazdasági gépgyárban dolgoztam — beszéli Slavko Popov. — Sajnos, nem vettek vissza a katonai szolgálat után, már vagy tíz hónapja munka nélkül vagyok. Elhatároztam, hogy szerencsét próbálok a Citroennél. A gyár mérnöke megfelelőnek talált a próbán, az orvos pedig egészségesnek, így hát Belgrádiban aláírtuk a szerződést. Az van benne, hogy hat hónapig próbaidőn leszek a gyárban 3 frank 90 centime-es órabérrel. Eleimet — reggelit, ebédet, vacsorát — és lakást kaphatok napi 5,60 frankért. Kifizetődőnek találtam a munkát: havi 900—1000 frank, vagyis, mintegy 230 000 dinár tisztességes kereset. Január kilencedikén, hajnali két órakor keltünk útra. Megkaptuk a vonatjegyeket, még a metrójegyről sem feledkeztek meg munkaadóink. Új-Belgrádban további utasítást kaptunk s egy zárt borítékot, amelyben irataink voltak. Párizsban a Rue Bargue 40. szám alatti karantinban kellett jelentkeznünk. Noha egy dinár, azaz frank nélkül bocsátottak bennünket útra, bizakodva helyezkedtünk el a vonaton. Hiszen nagyon figyelmes, előzékeny volt mindenki irántunk: Zomborban a gyár képviselői, Belgrádban pedig az állandó bizottság tisztviselői. AZ ELSŐ MEGLEPETÉS Párizs elkápráztatott bennünket De nem sok volt az idő a nézelődésre. Magával sodort a hatalmas tömeg, a metrók forgataga. A karanténban jugoszláv toknácsnő és a titkársági hivatalnok fogadott bennünket Elvette útlevelünket s valami ideiglenes igazolványt adott, ami a szabad járást-kelést biztosította számunkra. Innen a Citroen irodájába mentünk. Átnyújtottuk a borítékot, a francia nyelvű szerződést megtartották, majd húsz frank előleget adtak, és közölték a külföldi dolgozók szállásának címét. Ott egy keveset aludtunk, s már hat óra előtt jelentkeztünk az irodában, hogy megtudjuk, melyik üzemrészlegbe kell mennünk. A gyárban sajnos, minden másképp történt, mint ahogy elképzeltük. A munkavezető kijelentette, hogy hét óra alatt kell elkészítenünk egy-egy szerszámot, noha az a munka rendes körülmények között legalább tíz órát vesz igénybe. Jól nekigyűrkőztünk, s befejeztük határidőre. Nagyon siettünk, mert a munkavezető azt mondta, ha nem lesz kész a szerszám, mehetünk. Amikor átadtuk, alaposan megvizsgálta készítményünket, s kisvártatva egy lezárt borítékot nyújtott át, s az irodába küldött bennünket. — Halló, itt Rátonyi-lakás, Robi van a telefonnál. — Édesapáddal szeretnék beszélni. — Mindjárt adom anyut. — A férjem? Az Operettben előadása van, ott biztosan megtalálja. Ami azt illeti, Rátonyi Róbert érdemes művészt nem volt éppen könnyű megtalálni. Legalábbis annak nem, aki nem ismeri az Operettszínház kulissza mögötti labirintusát. Még szerencse, hogy volt, aki kalauzolt, így azután egykettőre a színészek miniatűr kávézójában voltunk. Fönn a színpadon közben óriási tapsvihar közepette a My Fair Lady háromfelvonásos musical jelenetei peregtek. A színészek zajtalanul jöttek-mentek. A csendet csak az ügyeletes hangja törte meg a mindenfelé elhelyezett mikrofonokon keresztül. Hol az egyik, hol a másik színészt szólította. Engem Fodor Bélára, Rátonyi Róbert szabó- és öltöztető mesterére bíztak. Útközben fontolóra vettük a történteket. Ismét próbát tetettek velünk, gyakorlati próbát normára, igen nehéz feltételekkel, s annak ellenére, hogy otthon már megfeleltünk. Az irodában várt azután ránk a keserű pirula. Közölték velünk, hogy csak fizikai munkásnak alkalmazhatnak bennünket 2 frank 60 centime-es órabérrel. Hiába mondtuk, hogy szakképzett munkások vagyunk, és csak szakmánkban akarunk dolgozni A szerződést is emlegettük, de nem tudtuk felmutatni, hiszen elvették tőlünk, amikor megérkeztünk. A jelenlevő francia munkások is nagyon csóválták a fejüket, ők is azt mondták, hogy ennyiért nem érdemes dolgozni. Elutasítottuk hát az ajánlatot, s visszatértünk a karantinba. POLYVÁS József HOLNAPI SZÁMUNKBAN: KESERŰ TAPASZTALATOK — A művész úr ebben a pillanatban itt lesz — mondja Fodor Béla. — Ezt meg honnan tudja olyan biztosan? — Könnyű ezt eltalálni — mondja nevetve, hiszen már a százötvenedik előadásnál tartunk. És tegyük hozzá azt is, hogy a színház előcsarnokában ennek ellenére a táblán az áll: Minden hely elkelt. A következő pillanatban rugalmas léptekkel beviharzik az öltözőbe Rátonyi. A szilveszteri műsorról kezdtünk beszélgetni. Közben megpróbálok jegyezni. Rátonyi olyan gyorsan beszél, mint a gépfegyverropogás. Mondom is neki: — Művész úr, az isten szerelmére, most nincs a képernyőn, és én jegyezni is szeretnék. — Ja, persze persze — mondja ő nevetve. De azért a következő percben ismét olyan gyorsan beszél. Hiába! Látszik, hogy a pergő szó a vérében van. Ha valaki nem járt télen Velencében, aligha gondolja, hogy tulajdonképpen két várost egyesít magában: a turista és az olasz Velencét. Eddig én is a turisták paradicsomát, a szerelmesek és nászutasok romantikus, kissé talán cukros, de mindenesetre szép városát ismertem, most azonban alkalmam volt látni a másikat is. Ilyenkor télen nem kevésbé mozgalmas,nyüzsgő az élet a csatornák városában, mint az idegenforgalmi idény kellős közepén. Pedig híre-hamva sincs a fényképezőgépes németeknek, a bort vedelő szőke skandinávoknak, a cifra öltözékű amerikaiaknak, és ki tudja még hányféle náció nagyobbárakoros fiainak és leányainak, akik csak anynyiban hasonlítanak egymáshoz, hogy orrukat vörösre perzselte a nap, és útikalauzt szorongatnak a kezükben. Helyettük a pergőbeszédű olaszok nyüzsögnek: mintha az egész város kinn volna az utcán. Az idegenek távollétével az a vékony cukormáz leolvad a De maradjunk a szilveszteri műsor egyik legsikeresebb számánál — legalábbis nekem nagyon tetszett —, a Lufinál. — Be kell vallanom, nagyon izgultam — meséli Rátonyi. — Nem magam, hanem kislányom, Hajnalka miatt. A Plusz egy fő után, amiben először lépett fel a televízión — a nagy nyilvánosság előtt — egyszerre szilveszteri műsorban részt venni, nagy feladat volt. Az ilyesmi még a nagy színészeknek is komoly munka. Hogy csak egyet mondjak, például a sikertelenséghez elég az, ha a szereplő a tapsba, a kacajba belebeszél. — Hajnalka a számot nem velem, hanem az édesanyjával próbálta. Én premierre készültem, kevés idő volt. És egyébként is a gyerek azt mondta, hogy: apu, te ideges vagy, veled nem lehet komolyan dolgozni. — A szilveszteri műsor óta garmadával kapom a leveteket és végül rendszerint kiderül, hogy nem is nekem, hanem a Lufinak szól. Rátonyi Róbert érdemes művész valóban mestere a zének, táncnak, a humornak és nem utolsósorban a gyakran öt-hat percig tartó tréfás verseknek is. — Én sem tanulok könynyebben, mint más ember — mondja Rátonyi. — A titok nyitja az, hogy útonútfélen mondom, hajtogatom — egyszóval meg kell tanulni a szöveget! Beszélgetés közben többször is vissza kellett mennie a színpadra, azután felharsant a taps, és végre befejeződött az előadás. Rátonyi Róberttal hamarosan mi vajdaságiak is találkozunk. Előreláthatólag március végén, április elején egy magyarországi művészegyüttessel vajdasági körútra indul. Még csak annyit, hogy Rátonyi Róbert pillanatnyilag hét különböző darabban, még a bábszínházban is játszik, nemkülönben könyvet ír. Egyébként a humor, a tréfa, a tánc, a ritmus nagymesterének legkedvesebb szórakozása a komolyzene. Viszontlátásra tavaszra Vajdaság színpadain, KERESZTÉNYI Józsefvárosról, és teljes szépségében bontakozik ki. Mindenki siet, még a sétálók is a hűvös januári időben. Az emléktárgyak, mütyürkék, ékszerek nemigen kelendők ilyenkor, amelyeket különben a missék, fräuleinok, mademoisellek oly szívesen vásárolnak. A boltosoknak ilyenkor van idejük a mélázásra. Annál nagyobb a forgalom a cipő, textil és más üzletekben: tél végi kiárusítás lévén, mindenki igyekszik 25—50 százalékkal olcsóbban vásárolni. Most veszem csak észre, mennyi a diák. Fiúk, lányok szíjjal átkötött könyvcsomóval (nem táskával mint nálunk) sietnek vidáman az iskolába vagy még vidámabban haza. Kora este pedig tele van velük a Campo S. Barteleno tér. Barátokkal, szívük választottjával találkoznak itt a diákok. Akárcsak nálunk a korzón és a köpködőn, csakhogy ott nem köpködnek, csupán nagy ricsajjal tereferélnek. Velence „ nagy utcáján” a Canal Granden és a többi csatornán híre, hamva sincs a romantikát kereső szenvelgő külföldiekkel megrakott gondoláknak. Nem tudom, hol lehet és mit csinálhat most az a vörös inges fiatalember, aki május végén esküdözött, hogy gondoláján megmutatja az egész várost, méghozzá fél áron. Azt természetesen bölcsen elhallgatta, mennyi a teljes ár. A csatornák azonban most is élénkek, a vaporetták forgalma nem kisebb mint nyáron, a motorcsónakok, a gondolák változatlanul közlekednek, csakhogy most kizárólag tejet, zöldséget, bort, ásványvizet és más árut szállítanak a nem éppen tiszta vízen. A szemét eltakarítása ugyanis nem okoz nagy gondot a velenceieknek egyszerűen bedobálnak mindent a csatornákba. Télen azonban nem érezhető annyira az állott szennyes víz rózsaillattal nem éppen rokonságban álló szaga, ami nyáron a romantikában a prózai világot képviseli. Most jut eszembe, hogy a galambokról még nem írtam. Ezekről a csodálatos lényekről, melyek itt gyalogosan, csak elvétve repülnek, s némi (nyáron viszonylag drága) kukoricáért nagyon hálás fotomodellek. Sértett művészi öntudattal sétálgatnak a Szent Márk téren, mert a bennszülötteknek „nincs érzékük a művészethez.” Csupán a gyerekek értik meg őket és enyhítik a szomorú téli mellőzést. Ahogy a galambok nem attrakciói a velenceieknek, ugyanúgy megszokták azt is, hogy dagály idején a kora délelőtti órákban csak deszkapallókon lehet közlekedni a Szent Márk téren, mert elönti a víz. A velenceieknek azonban eszükbe se jut azon elmélkedni, hogy a város százévenként 10—12 centimétert süllyed, sőt ez a folyamat meggyorsult, és az utóbbi ötven évben egyes városrészek 14 centit sülylyedtek. • Csupán a tudósok ijedeznek: mi lesz a gyönyörű várossal? Félve gondolnak arra, hogy a Velence mellett levő Margheriban épül Olaszország legnagyobb kőolajfinomítója, amilyen veszélyekkel jár ez. A szakemberek véleménye szerint a város jövője egyáltalán nem rózsás. A sülylyedés gyorsul, a csatornák vízszintje emelkedik, mert a víz nem talál kiutat magának, az épületek, a pompás paloták eróziója mind komolyabbá válik, a csatornák fokozatosan petróleumlagunává alakulnak át, s az első naftarobbanáskor levegőbe repül az egész város. Mindezt a tudósok nagyon komolyan állítják, a velenceiek azonban nem rágódnak rajta, hisz nem valószínű, hogy megérik. Törje a fejét a következő nemzedék. Az élet szép, a turisták nyáron itthagyják pénzüket, ilyenkor télen „a nemzetközi város” megint olasszá alakul, a pizza meg a spagetti olyan jó, hát még a vörös bor! A vendéglők, éttermek, kis kávéházak, bárak jó részét ilyenkor tatarozzák ugyan, és így zárva vannak, de nem baj, hisz oda úgyis az idegenek járnak. A kiskocsmák (mindegy hogy hogyan nevezzük őket) ahova a velenceiek járnak, most is nyitva vannak. Nagy is a forgalom, fogy a nemzeti étel meg a bor. A dolguk után szaladgáló emberek be-betérnek egy pohárra. Nem csoda, ha estére már az itóka barátainak jókedve kerekedik. Este kilenc-tíz óra után azonban elcsendesedik minden (ellentétben Firenzével, ahol éjjel egy órakor még nagyobb a nyüzsgés, mint nálunk Novi Sadon csúcsforgalom idején). Igaz, Velencében nincs egyetlen autó, de még kerékpár sem. Azt hiszem, az itteniek nincsenek tudatában annak, milyen jóleső érzés ez. A késő esti órákban elcsendesedik a város, csupán időnként visszhangoznak az utcák és a csatornák a rózsás hangulatban hazatérők dalától. Aztán az éneklés is elhal és másnap újra kezdődik a sietés. LADI István Négyszemközt Rátonyival Hajnalka, az idősebb és a fiatalabb Robi Velencei utca Vasárnap, 1967. jan. 28.