Magyar Szó, 1967. január (24. évfolyam, 1-28. szám)

1967-01-09 / 6. szám

8. oldal (64) A maffia régtől fogva a szűkösségen alapuló ösz­­tövér monopóliumokból élt. Visszatartotta a földet, hogy hatalmas olcsó mun­kaerő-tartalékokat hozzon létre. Téli áradás idején a folyók akadálytalanul ömölhettek a tengerbe — elfolyt az értékes víz —, amely gátak közé szorítva átalakíthatta volna a vidé­ket —, mert a gátépítés sértette volna néhány víz­monopolista érdekeit. A régi maffia szelleme a fe­udális múltban alakult ki, midőn „nem jutott minden­kinek”, s ez a maffia nem tudott megszabadulni az irányított nyomor filozó­fiájától. Most azonban szembekerült egy fiatal, terjeszkedő, kapitalista maffiával, amely nem tűrte a hagyományos korlátozá­sokat. A régi maffia elve­tette a gátépítést, mert száz lusta vén gazember jól élt az artézi kutakból szivattyúzott vízből. Az új maffia viszont kiállt mel­lette az építési szerződé­sekből várható óriási ha­szon miatt. S ugyanezért akart korszerű utakat, hi­dakat, szállítási lehetősége­ket, városfejlesztést és mindenféle ipari terjeszke­dést. Don Calo Vizzini és hívei lélektani szempont­ból még a tizennyolcadik században éltek — ha ugyan nem a bronzkorban —, míg Buffalóból, New Yorkból vagy Kansas Ci­­tyből jött fiatalabb testvé­reik testestől-lelkestől ko­runk emberei voltak. Elkerülhetetlen volt az összeütközés. A versengő ideológiák képviselői kö­zött kirobbanó élethalál­harc legikább a corleonei eseményekben nyilvánult meg. Ebben a szerencsét­len városban, ahol — em­lékezzünk csak Dokci köny­vére — egy ember meg­gyilkolása sem vert föl na­gyobb port, mint egy kecs­ke levágása, az ármányos dr. Michele Navarra, a régi maffia főnöke, szembeke­rült fiatal vetélytársával, Luciano Liggióval, a Pla­cido Rizzotto szakszerve­zeti vezető gyilkosával. Amíg dr. Navarra volt Cor­leone ura, semmi sem vál­tozhatott. Az illetékesek egy gát építésének a tervét latolgatták, de a hagyo­mányokhoz makacsul ra­gaszkodó Navarra hallani sem akart róla, s mert akadályozta Liggiót a vál­lalkozókból kicsikarható óriási haszon elérésében, Liggio egyszerűen meggyil­kolta. Corleone meggyötört lakosságának szerencsét­lenségére a két ellenséges tábor számszerűen körül­belül egyforma volt, így a harc folytatódott, s még ma sem ért véget. Alig mú­lik el hónap, hogy ne ér­kezne hír egy-egy újabb mészárlásról — a konzer­vatív és a haladó frakció szorgosan irtja egymást. Magában Palermóban nem volt ilyen élesen kö­rülhatárolt ellentét a piac egyes részlegeinek és a kikötőnek a „családjai” kö­zött, a következmények azonban ugyanígy alakul­tak. Az erőszakos halál mindennapossá vált. Ha­marosan Palermo városá­ban lett világszerte legna­gyobb az emberölés szá­zalékaránya — nagyobb, mint egész Lombardiában, abban az északi tarto­mányban, ahol Olaszország valamennyi nagy ipari vá­rosa összpontosul. A vé­rengzés láttán a polgári lakosság makacs hallgatás­ba burkolózott. Az egyik gyilkosság után a rendőr­ségnek sikerült kordonnal elzárnia a forgalmas utcát, ahol a bűncselekmény tör­tént. A rendőrök minden­kit kikérdeztek, de senki el nem ismerte, hogy akár csak egy lövést is hallott volna. Más alkalommal egy járókelő a lövöldözés kezdetén futásnak eredt, s valósággal belebotlott egy holttestbe, amikor a rend­őr megállította. Ennek ellenére tagadta, hogy észrevette volna a szin­te lába közt heverő halot­tat, s kijelentette, hogy hallott ugyan vészjósló hangokat, de azokat mennydörgésnek vélte, s azért futott, hogy el ne ér­je a vihar. A Tiszteletreméltó Tár­saság ilyesfajta belső né­zeteltéréseit és feszültsé­geit még súlyosbította, hogy váratlanul elhunyt békéltető szelleme, Don Calo, aki oly sokat tett a „tiszteletreméltó férfiak” egységéért. A régi iskola számos maffosójához ha­sonlóan — akik szerették a gyomrukat, és kevés test­mozgást végeztek —, idős korára ő is egyre tunyább és kövérebb lett. Kisebb szívrohamok kínozták. Egy napon éppen hazafelé, Vil­­lalbába tartott autóján, amikor utolérte a halál. Kérte, hogy fektessék az út szélére, ahol kényelme­sebb helyzetben pihenhet. S néhány perc múlva bé­késen meghalt. Utolsó sza­vai ezek voltak: „Milyen szép az élet.” Gazdagon feldíszített ravatalánál po­litikusok, főpapok rótták le kegyeletüket, s természe­tesen minden maffia-„csa­­lád” feje is megjelent. A gyászolók ünnepélyes fel­kiáltásokkal fejezték ki csodálkozásukat a kellemes illat fölött, amely állító­lag a holttestből áradt: „Még a halálban is illatos!” És miként 1909-ben Don Calo ott állt a camporealei Don Pietro ravatalánál, és bal kezébe fogta a kopor­sót borító fekete zászló bojtját, hogy a meghalt capo-mafia szuggesztív ereje az ő testébe szálljon át, úgy tett most Don Calo utóda. A villalbai templom­ban elhelyezett emléktáb­la szerint az elhunyt tiszta lelkű, józan, türelmes volt, fáradhatatlan a gyengék védelmében, s mindenek­­fölött úr. És az újságírók százai még ennél is elisme­­rőbb szavakkal ecsetelték érdemeit a nekrológokban. Egy jeles író mindannyiuk nevében így összegezte vé­leményüket: „Minden társadalom­ban kell lenniük olyan embereknek, akik ren­dezni tudják a túlságo­san bonyolulttá vált helyzeteket... Don Calo­nak csak a telefonkagy­lót kellett felemelnie, s elérhette a bíborost, a prefektust, a tábornokot, a regionális parlament elnökét, a polgármestert vagy a képviselők bár­melyikét. Ő maga tartóz­kodó és megközelíthetet­len maradt, akár egy sza­muráj vagy egy német tábornagy, funkcióinak gyakorlása közben.” Politikai tekintetben még Don Calo hipnotikus befolyásának megszűntével is jól mentek a Tiszteletre­méltó Társaság dolgai. 1948. április 10-én Szicília maffia-főnökei tanácsko­zásra gyűltek össze egy földbirtokos tengerparti villájában, közvetlenül Palermo mellett, s ezt kö­vetően a kereszténydemok­raták legteljesebb támo­gatására adtak utasítást. A találkozó után vagy ötven autó távozott a sziget min­den tája felé, s valamennyi százszámra vitte a párt jelvényét — a pajzson el­helyezett keresztet — a Társaság tagjainak. Bármily megnyugtató volt azonban, hogy a szi­cíliai választók most már biztosan visszatérnek a ré­gi gondolkodás szigorú ke­retei közé, amikor eljött az idő, hogy ezek a választók az urnákhoz járuljanak, egyik-másik keresztényde­mokrata politikusnak se­hogyan sem akaródzott megadni, amit viszonzás­képpen tőle vártak. Közé­jük tartozott Alessi, a re­gionális parlament elnöke. Jóllehet hű barátja és tisz­telője volt Don Calonak, s a maffiát egy ízben úgy jellemezte, hogy az nem egyéb szicíliai folklórnál — „a couleur locale-hoz tartozik” —, Alessinak mégsem vette be a gyomra az új megállapodást, így hát lemondott. Ezt a párt jobbszárnyának hétéves uralma követte, amit a maffia a maga tekintélyel­ven nyugvó taktikájával támogatott. (Folytatjuk) «iMicMaBiiMHiiiiiHMBOMiiiHaaiitiiiiaiHiiBiiHniaBiBniiiaiiaiaiaiiaiinMiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiniMiiiiiiMii 1 (66) ■ Monique nem t­áviratozta meg Heinrichnek, hogy mi­kor érkezik. Nem akarta, hogy együtt lássák őket az ál­lomáson, ahol mindig helyi rendőrök és Gestapo-legé­­nyek ténferegnek. Már csak a rokonától táviratozott Goldringnak a szállodába, meghatározva találkozásuk helyét és idejét. Heinrich megtartotta, amit ígért: civil ruhában je­lent meg, s Monique véleménye szerint ez az öltözék sokkal jobban állt neki, mint a gyűlölt német tiszti uniformis. Egy szemvillanásnyi ideig Monique úgy érezte, mint­ha az az akadály, amely Heinrichtől elválasztotta — el­tűnt volna. Olyan jólesett mellette mennie, belekapasz­kodva a fiú izmos, meleg karjába. Még beszélni sem volt kedve. S Heinrich bizonyára megértette az érzéseit, mert ő is hallgatott. Monique elképzelte, hogy háború nem volt, nincs, és nem is lesz soha. S hogy neki nem kell elrejtenie az érzéseit. Hogy közte és Heinrich kö­zött a szokásos emberi kapcsolat van. Ámde lépten­­nyomon őrjáratba ütköztek, s a csizmák súlyos dobba­nása valahogy arra a hangra emlékeztette a leányt, mint amikor az első rögök hullanak egy koporsó fede­lére. Igen, a valóság minden pillanatban emlékeztette a megszállásra, arra, hogy ő most nem szerelmi talál­kára érkezett, hanem, hogy fontos értesüléseket szerez­zen a maquisard-ok részére. „Még soha ilyen szükség nem volt a fegyverre, mint éppen most!” — lüktetett állandóan a fülében az a mon­dat, melyet az elutazása előtti napon hallott Francois­­tól. Mintha ő maga nem tudná! Igen, a fegyverre szük­ség van, és Monique mindent megtesz, hogy a partizá­nok meg is szerezhessék! „Ez azonban Heinrichnek kellemetlenséget okozhat, mégpedig nagyot!” — villant át hirtelen az agyán. Most itt megy mellette, nem szól semmit, a leány azonban érzi, hogy ő is örül a viszontlátásnak. Milyen boldogan csillant fel a szeme, amikor a három utca kereszteződé­sénél találkoztak! Vajon mit tenne, ha ismerné azokat a gondolatokat, amelyek Monique fejében zsibonganak? Megállítana egy járőrt, és elvitetné a Gestapóra? Lehe­tetlen! Ezt Heinrich akkor sem tenné meg, ha olvashat­na a gondolataiban. Sőt, még ha letartóztatják, amiért a fegyverek nem jutottak el a rendeltetési helyükre , Heinrich még akkor sem árulná el. Monique ezt egész valójával érzi. És mégsem beszélhet nyíltan. Mert ha csupán fél százalék, ha csupán egyszázad százalék gya­nú lehetősége áll fenn, akkor sincs joga érzelmi okokból kockára tenni mindent. Még akkor sem, ha Heinrichnek kell kísérnie a szállítmányt... Monique megrezzent, amint eszébe ötlött, hogy Hein­rich valóban kaphat ilyen utasítást. — Fázik, Monique? — kérdezte gyöngéden Heinrich. — Igen, kissé — felelte önkéntelenül a leány, bár ebben az évben még késő ősszel is csodálatosan meleg volt. — Két lépésre van innét a szálloda, ahol megszáll­tam. Menjünk talán be megmelegedni és pihenni? Monique tagadóan rázta a fejét. —Ó, hova gondol? — De hiszen mi már gyakran voltunk kettesben, és azt hiszem, egyszer sem adtam alkalmat magának, hogy panaszkodjék rám! Egyébként úgyis haza kell mennem, mert igen fontos hírt várok... — Mi az, még nem intézte el a hivatalos dolgait? — De igen, valamennyit! Már csak kétperces telefon­­beszélgetésem lesz arról, hogy mikor indul a vonat, az­után egészen szabad vagyok. Megígérem, hogy nem fog tovább unatkozni, mint két percig... — De hát... — mondta habozva Monique. — Talán nem akarja, hogy meglássák, amikor be­megy a szállodába? — mondta a gondolatát kitalálva Heinrich. — Ügy van. Itt engem senki sem ismer, és még azt gondolhatnák, hogy afféle hölgyike vagyok... hiszen tiszti szálloda. — Az utca eléggé néptelen. Kivárhatunk egy alkal­mas percet, hogy észrevétlenül beosonjunk. Monique némán bólintott, és meggyorsította lépteit, mintha minél előbb túl akarna esni a reá váró kelle­metlenségen. A szobában ott találták Kürtöt. — Bárki keresne, nem vagyok itthon! — vetette oda útközben Heinrich, miután Monique-ot előreengedte a szobájában. Mint találkozásuk első perceiben, most is kínos csend lopakodott közéjük. A leány az utazásról kezdett mesél­ni, erőnek erejével valami érdekes élményt keresett, hogy kievickéljen zavarából. Ám Heinrich sem volt ke­vésbé zavarban, mint ő. Társalgásuk felélénkülését a Savoie-étteremben bekövetkezett robbanás története mozdította elő. Monique lesütött szemmel hallgatta Heinrichet. Félt, hogy az többet talál kiolvasni a sze­méből, mint egyszerű kíváncsiságot. Amikor pedig a fiú, mintegy mellékesen megjegyezte, hogy ő is majdnem ottveszett, a leány megremegett. — Még mindig fázom! — magyarázta. — Mindjárt adok valami meleget a vállára! — java­solta Heinrich, és már-már levetette kiskabátját, ami­kor azonban valaki megzörgette az első szoba ajtaját, ahol Kurt tartózkodott. Heinrich szájához emelve az ujját, így figyelmeztette vendégét, hogy hallgassanak. — Goldring főhadnagy idehaza van? — hangzott egy rekedtes hang. — Nem. Elment valahová. — Hát te hogy ragadtál itt, Schmidt? Hisz a keleti arcvonalra akartalak küldeni! — reccsent ismét az előbbi hang. — Főhadnagy úrnak jelentem, Goldring főhadnagy kérte, hogy hagyjanak meg a törzsnél, mint a tiszti­szolgáját. — Nyilván nem tudja, milyen jómadár vagy! De majd én elmondom neki... Most pedig jól figyelj, ne­hogy összekeverd a dolgokat. Közöld a főhadnaggyal, hogy a 787-es számú vonat holnap este nyolckor indul. Ha ő is velünk akar utazni, akkor értesítsen, fenntar­tunk számára egy fülkét. Megértetted? Reggel még egy­szer telefonálni fogok, te tökfilkó, mert biztosan össze­keversz mindent! A beszélgetés véget ért, s az ajtó becsapódott. Hein­rich várt még egy percig, majd beszólította Kürtöt. — Tehát maga is azzal a vonattal akar utazni— kér­dezte Monique, és hasztalan próbálta leplezni aggodal­mát. Izgalma áttört a hangján, ott remegett a szemé­ben, meglátszott egész feszült, várakozó magatartásán. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ Hétfő, 1967. január 9. Ш 9] ^ГуИ ■■■«»■■■aufm» ■ ■ ■ЦЦЦ* ■■маиммнццц ­. KISKERESZTREJTVÉNY Vízszintes sorok: 1. Kellemes íz, 5. Friss, 6. Szellemi munkás, 8. Ásvány, 10. Ajándékoz, 11. Kettős, 13. Ludolph-féle szám, 14. Mássalhangzó kiejtve, 16. Népi tánc, 19. Kiss Antal, 21. Határozott névelő, 22. Belső szerv, 24. Izzó, 25. Az ókori ró­mai cirkuszban homokkal fel­szórt terület, ahol a gladiátorok harcoltak. Függőleges sorok: 1. Közteher, 2. Raffai Erzsébet, 3. Személyes névmás, 4. Menyasszony, 5. Nagy edény, 7. Költői műfaj, 9. Szomorúság, 11. Keményhéjú gyümölcs, 12. Vigyázó, 15. Mező­­gazdasági szerszám, 17. Görög betű, 18. Szőnyeget csinál, 20. Az egyik szülő, 21. Török tiszt­ség, 23. A kör sugara, 24. Sze­mélyes névmás.

Next