Magyar Szó, 1967. január (24. évfolyam, 1-28. szám)
1967-01-09 / 6. szám
8. oldal (64) A maffia régtől fogva a szűkösségen alapuló ösztövér monopóliumokból élt. Visszatartotta a földet, hogy hatalmas olcsó munkaerő-tartalékokat hozzon létre. Téli áradás idején a folyók akadálytalanul ömölhettek a tengerbe — elfolyt az értékes víz —, amely gátak közé szorítva átalakíthatta volna a vidéket —, mert a gátépítés sértette volna néhány vízmonopolista érdekeit. A régi maffia szelleme a feudális múltban alakult ki, midőn „nem jutott mindenkinek”, s ez a maffia nem tudott megszabadulni az irányított nyomor filozófiájától. Most azonban szembekerült egy fiatal, terjeszkedő, kapitalista maffiával, amely nem tűrte a hagyományos korlátozásokat. A régi maffia elvetette a gátépítést, mert száz lusta vén gazember jól élt az artézi kutakból szivattyúzott vízből. Az új maffia viszont kiállt mellette az építési szerződésekből várható óriási haszon miatt. S ugyanezért akart korszerű utakat, hidakat, szállítási lehetőségeket, városfejlesztést és mindenféle ipari terjeszkedést. Don Calo Vizzini és hívei lélektani szempontból még a tizennyolcadik században éltek — ha ugyan nem a bronzkorban —, míg Buffalóból, New Yorkból vagy Kansas Cityből jött fiatalabb testvéreik testestől-lelkestől korunk emberei voltak. Elkerülhetetlen volt az összeütközés. A versengő ideológiák képviselői között kirobbanó élethalálharc legikább a corleonei eseményekben nyilvánult meg. Ebben a szerencsétlen városban, ahol — emlékezzünk csak Dokci könyvére — egy ember meggyilkolása sem vert föl nagyobb port, mint egy kecske levágása, az ármányos dr. Michele Navarra, a régi maffia főnöke, szembekerült fiatal vetélytársával, Luciano Liggióval, a Placido Rizzotto szakszervezeti vezető gyilkosával. Amíg dr. Navarra volt Corleone ura, semmi sem változhatott. Az illetékesek egy gát építésének a tervét latolgatták, de a hagyományokhoz makacsul ragaszkodó Navarra hallani sem akart róla, s mert akadályozta Liggiót a vállalkozókból kicsikarható óriási haszon elérésében, Liggio egyszerűen meggyilkolta. Corleone meggyötört lakosságának szerencsétlenségére a két ellenséges tábor számszerűen körülbelül egyforma volt, így a harc folytatódott, s még ma sem ért véget. Alig múlik el hónap, hogy ne érkezne hír egy-egy újabb mészárlásról — a konzervatív és a haladó frakció szorgosan irtja egymást. Magában Palermóban nem volt ilyen élesen körülhatárolt ellentét a piac egyes részlegeinek és a kikötőnek a „családjai” között, a következmények azonban ugyanígy alakultak. Az erőszakos halál mindennapossá vált. Hamarosan Palermo városában lett világszerte legnagyobb az emberölés százalékaránya — nagyobb, mint egész Lombardiában, abban az északi tartományban, ahol Olaszország valamennyi nagy ipari városa összpontosul. A vérengzés láttán a polgári lakosság makacs hallgatásba burkolózott. Az egyik gyilkosság után a rendőrségnek sikerült kordonnal elzárnia a forgalmas utcát, ahol a bűncselekmény történt. A rendőrök mindenkit kikérdeztek, de senki el nem ismerte, hogy akár csak egy lövést is hallott volna. Más alkalommal egy járókelő a lövöldözés kezdetén futásnak eredt, s valósággal belebotlott egy holttestbe, amikor a rendőr megállította. Ennek ellenére tagadta, hogy észrevette volna a szinte lába közt heverő halottat, s kijelentette, hogy hallott ugyan vészjósló hangokat, de azokat mennydörgésnek vélte, s azért futott, hogy el ne érje a vihar. A Tiszteletreméltó Társaság ilyesfajta belső nézeteltéréseit és feszültségeit még súlyosbította, hogy váratlanul elhunyt békéltető szelleme, Don Calo, aki oly sokat tett a „tiszteletreméltó férfiak” egységéért. A régi iskola számos maffosójához hasonlóan — akik szerették a gyomrukat, és kevés testmozgást végeztek —, idős korára ő is egyre tunyább és kövérebb lett. Kisebb szívrohamok kínozták. Egy napon éppen hazafelé, Villalbába tartott autóján, amikor utolérte a halál. Kérte, hogy fektessék az út szélére, ahol kényelmesebb helyzetben pihenhet. S néhány perc múlva békésen meghalt. Utolsó szavai ezek voltak: „Milyen szép az élet.” Gazdagon feldíszített ravatalánál politikusok, főpapok rótták le kegyeletüket, s természetesen minden maffia-„család” feje is megjelent. A gyászolók ünnepélyes felkiáltásokkal fejezték ki csodálkozásukat a kellemes illat fölött, amely állítólag a holttestből áradt: „Még a halálban is illatos!” És miként 1909-ben Don Calo ott állt a camporealei Don Pietro ravatalánál, és bal kezébe fogta a koporsót borító fekete zászló bojtját, hogy a meghalt capo-mafia szuggesztív ereje az ő testébe szálljon át, úgy tett most Don Calo utóda. A villalbai templomban elhelyezett emléktábla szerint az elhunyt tiszta lelkű, józan, türelmes volt, fáradhatatlan a gyengék védelmében, s mindenekfölött úr. És az újságírók százai még ennél is elismerőbb szavakkal ecsetelték érdemeit a nekrológokban. Egy jeles író mindannyiuk nevében így összegezte véleményüket: „Minden társadalomban kell lenniük olyan embereknek, akik rendezni tudják a túlságosan bonyolulttá vált helyzeteket... Don Calonak csak a telefonkagylót kellett felemelnie, s elérhette a bíborost, a prefektust, a tábornokot, a regionális parlament elnökét, a polgármestert vagy a képviselők bármelyikét. Ő maga tartózkodó és megközelíthetetlen maradt, akár egy szamuráj vagy egy német tábornagy, funkcióinak gyakorlása közben.” Politikai tekintetben még Don Calo hipnotikus befolyásának megszűntével is jól mentek a Tiszteletreméltó Társaság dolgai. 1948. április 10-én Szicília maffia-főnökei tanácskozásra gyűltek össze egy földbirtokos tengerparti villájában, közvetlenül Palermo mellett, s ezt követően a kereszténydemokraták legteljesebb támogatására adtak utasítást. A találkozó után vagy ötven autó távozott a sziget minden tája felé, s valamennyi százszámra vitte a párt jelvényét — a pajzson elhelyezett keresztet — a Társaság tagjainak. Bármily megnyugtató volt azonban, hogy a szicíliai választók most már biztosan visszatérnek a régi gondolkodás szigorú keretei közé, amikor eljött az idő, hogy ezek a választók az urnákhoz járuljanak, egyik-másik kereszténydemokrata politikusnak sehogyan sem akaródzott megadni, amit viszonzásképpen tőle vártak. Közéjük tartozott Alessi, a regionális parlament elnöke. Jóllehet hű barátja és tisztelője volt Don Calonak, s a maffiát egy ízben úgy jellemezte, hogy az nem egyéb szicíliai folklórnál — „a couleur locale-hoz tartozik” —, Alessinak mégsem vette be a gyomra az új megállapodást, így hát lemondott. Ezt a párt jobbszárnyának hétéves uralma követte, amit a maffia a maga tekintélyelven nyugvó taktikájával támogatott. (Folytatjuk) «iMicMaBiiMHiiiiiHMBOMiiiHaaiitiiiiaiHiiBiiHniaBiBniiiaiiaiaiaiiaiinMiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiniMiiiiiiMii 1 (66) ■ Monique nem táviratozta meg Heinrichnek, hogy mikor érkezik. Nem akarta, hogy együtt lássák őket az állomáson, ahol mindig helyi rendőrök és Gestapo-legények ténferegnek. Már csak a rokonától táviratozott Goldringnak a szállodába, meghatározva találkozásuk helyét és idejét. Heinrich megtartotta, amit ígért: civil ruhában jelent meg, s Monique véleménye szerint ez az öltözék sokkal jobban állt neki, mint a gyűlölt német tiszti uniformis. Egy szemvillanásnyi ideig Monique úgy érezte, mintha az az akadály, amely Heinrichtől elválasztotta — eltűnt volna. Olyan jólesett mellette mennie, belekapaszkodva a fiú izmos, meleg karjába. Még beszélni sem volt kedve. S Heinrich bizonyára megértette az érzéseit, mert ő is hallgatott. Monique elképzelte, hogy háború nem volt, nincs, és nem is lesz soha. S hogy neki nem kell elrejtenie az érzéseit. Hogy közte és Heinrich között a szokásos emberi kapcsolat van. Ámde léptennyomon őrjáratba ütköztek, s a csizmák súlyos dobbanása valahogy arra a hangra emlékeztette a leányt, mint amikor az első rögök hullanak egy koporsó fedelére. Igen, a valóság minden pillanatban emlékeztette a megszállásra, arra, hogy ő most nem szerelmi találkára érkezett, hanem, hogy fontos értesüléseket szerezzen a maquisard-ok részére. „Még soha ilyen szükség nem volt a fegyverre, mint éppen most!” — lüktetett állandóan a fülében az a mondat, melyet az elutazása előtti napon hallott Francoistól. Mintha ő maga nem tudná! Igen, a fegyverre szükség van, és Monique mindent megtesz, hogy a partizánok meg is szerezhessék! „Ez azonban Heinrichnek kellemetlenséget okozhat, mégpedig nagyot!” — villant át hirtelen az agyán. Most itt megy mellette, nem szól semmit, a leány azonban érzi, hogy ő is örül a viszontlátásnak. Milyen boldogan csillant fel a szeme, amikor a három utca kereszteződésénél találkoztak! Vajon mit tenne, ha ismerné azokat a gondolatokat, amelyek Monique fejében zsibonganak? Megállítana egy járőrt, és elvitetné a Gestapóra? Lehetetlen! Ezt Heinrich akkor sem tenné meg, ha olvashatna a gondolataiban. Sőt, még ha letartóztatják, amiért a fegyverek nem jutottak el a rendeltetési helyükre , Heinrich még akkor sem árulná el. Monique ezt egész valójával érzi. És mégsem beszélhet nyíltan. Mert ha csupán fél százalék, ha csupán egyszázad százalék gyanú lehetősége áll fenn, akkor sincs joga érzelmi okokból kockára tenni mindent. Még akkor sem, ha Heinrichnek kell kísérnie a szállítmányt... Monique megrezzent, amint eszébe ötlött, hogy Heinrich valóban kaphat ilyen utasítást. — Fázik, Monique? — kérdezte gyöngéden Heinrich. — Igen, kissé — felelte önkéntelenül a leány, bár ebben az évben még késő ősszel is csodálatosan meleg volt. — Két lépésre van innét a szálloda, ahol megszálltam. Menjünk talán be megmelegedni és pihenni? Monique tagadóan rázta a fejét. —Ó, hova gondol? — De hiszen mi már gyakran voltunk kettesben, és azt hiszem, egyszer sem adtam alkalmat magának, hogy panaszkodjék rám! Egyébként úgyis haza kell mennem, mert igen fontos hírt várok... — Mi az, még nem intézte el a hivatalos dolgait? — De igen, valamennyit! Már csak kétperces telefonbeszélgetésem lesz arról, hogy mikor indul a vonat, azután egészen szabad vagyok. Megígérem, hogy nem fog tovább unatkozni, mint két percig... — De hát... — mondta habozva Monique. — Talán nem akarja, hogy meglássák, amikor bemegy a szállodába? — mondta a gondolatát kitalálva Heinrich. — Ügy van. Itt engem senki sem ismer, és még azt gondolhatnák, hogy afféle hölgyike vagyok... hiszen tiszti szálloda. — Az utca eléggé néptelen. Kivárhatunk egy alkalmas percet, hogy észrevétlenül beosonjunk. Monique némán bólintott, és meggyorsította lépteit, mintha minél előbb túl akarna esni a reá váró kellemetlenségen. A szobában ott találták Kürtöt. — Bárki keresne, nem vagyok itthon! — vetette oda útközben Heinrich, miután Monique-ot előreengedte a szobájában. Mint találkozásuk első perceiben, most is kínos csend lopakodott közéjük. A leány az utazásról kezdett mesélni, erőnek erejével valami érdekes élményt keresett, hogy kievickéljen zavarából. Ám Heinrich sem volt kevésbé zavarban, mint ő. Társalgásuk felélénkülését a Savoie-étteremben bekövetkezett robbanás története mozdította elő. Monique lesütött szemmel hallgatta Heinrichet. Félt, hogy az többet talál kiolvasni a szeméből, mint egyszerű kíváncsiságot. Amikor pedig a fiú, mintegy mellékesen megjegyezte, hogy ő is majdnem ottveszett, a leány megremegett. — Még mindig fázom! — magyarázta. — Mindjárt adok valami meleget a vállára! — javasolta Heinrich, és már-már levetette kiskabátját, amikor azonban valaki megzörgette az első szoba ajtaját, ahol Kurt tartózkodott. Heinrich szájához emelve az ujját, így figyelmeztette vendégét, hogy hallgassanak. — Goldring főhadnagy idehaza van? — hangzott egy rekedtes hang. — Nem. Elment valahová. — Hát te hogy ragadtál itt, Schmidt? Hisz a keleti arcvonalra akartalak küldeni! — reccsent ismét az előbbi hang. — Főhadnagy úrnak jelentem, Goldring főhadnagy kérte, hogy hagyjanak meg a törzsnél, mint a tisztiszolgáját. — Nyilván nem tudja, milyen jómadár vagy! De majd én elmondom neki... Most pedig jól figyelj, nehogy összekeverd a dolgokat. Közöld a főhadnaggyal, hogy a 787-es számú vonat holnap este nyolckor indul. Ha ő is velünk akar utazni, akkor értesítsen, fenntartunk számára egy fülkét. Megértetted? Reggel még egyszer telefonálni fogok, te tökfilkó, mert biztosan összekeversz mindent! A beszélgetés véget ért, s az ajtó becsapódott. Heinrich várt még egy percig, majd beszólította Kürtöt. — Tehát maga is azzal a vonattal akar utazni— kérdezte Monique, és hasztalan próbálta leplezni aggodalmát. Izgalma áttört a hangján, ott remegett a szemében, meglátszott egész feszült, várakozó magatartásán. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ Hétfő, 1967. január 9. Ш 9] ^ГуИ ■■■«»■■■aufm» ■ ■ ■ЦЦЦ* ■■маиммнццц . KISKERESZTREJTVÉNY Vízszintes sorok: 1. Kellemes íz, 5. Friss, 6. Szellemi munkás, 8. Ásvány, 10. Ajándékoz, 11. Kettős, 13. Ludolph-féle szám, 14. Mássalhangzó kiejtve, 16. Népi tánc, 19. Kiss Antal, 21. Határozott névelő, 22. Belső szerv, 24. Izzó, 25. Az ókori római cirkuszban homokkal felszórt terület, ahol a gladiátorok harcoltak. Függőleges sorok: 1. Közteher, 2. Raffai Erzsébet, 3. Személyes névmás, 4. Menyasszony, 5. Nagy edény, 7. Költői műfaj, 9. Szomorúság, 11. Keményhéjú gyümölcs, 12. Vigyázó, 15. Mezőgazdasági szerszám, 17. Görög betű, 18. Szőnyeget csinál, 20. Az egyik szülő, 21. Török tisztség, 23. A kör sugara, 24. Személyes névmás.