Magyar Szó, 1967. szeptember (24. évfolyam, 240-269. szám)
1967-09-09 / 248. szám
4. oldal A múlt hónapban történt. Az autóbuszra együtt szálltunk föl. Elég sok utas volt éppen. Elhelyezkedésünk után önkéntelenül szó esik a véletlen szomszédok közt, ki merre megy. Azt mondja az én szomszédom, szép szálas, szőke parasztember, hogy az asszonnyal nagy útra, az Adriéra indult. Utazgatni, pihenni. És az előtte ülő asszony vállára sütnt, aki nevetve mondja: — Mindig ezt az utazást emlegeti, elmegyek már vele. — Szeret utazni? — kérdezem az embert kissé csodálkozva, mert látom, hogy izgatottan örül az útnak. Kedvére volt beszélgetni. Mondta is frissen. — Furcsának találja, hogy parasztember létemre szeretek utazni? Megszoktam régebben. De nagy sora van annak. Katona voltam végig ebben a nagy háborúban. Albániában ácsorogtunk, mikor itt összeomlott a királyság. Jöttünk haza, elfogtak a németek. Cipeltek hetekig, míg valahogy hazaengedtek, hogy magyar vagyok. Aztán behívtak Horthyék. Hajtottak ők, utána a nyilasok, összejártam fél Európát, kelettől nyugatig. Amerikai fogságban voltam Nyugaton, mert fejbe lövés terhe mellett Nyugatra szállítottak a nyilasok és németek. Sajnáltam a fejemet, mentem a parancsra. — Nem próbáltak elszökni? — kérdem tűnődve. — Nem lehetett. De készültünk rá. Megyünk velük, dobáljuk el lassan a fegyvereinket, végül az egész szerelésünket is. Nehéz volt folyton hátrálni, cipekedni és gyalogolni. Mire fogságba értünk, csak az egy ruhánk maradt. Hogy hol nem jártunk még a hadifogságban is! Igaz, akikor már teherautón cipeltek többnyire az amerikaiak, ritkábban vonaton. Dolgoztattak minket erre, hajtottak amarra. Gondoltam, majd csak vége lesz, egyszer mindennek vége szokott lenni. De én akkor a hosszú háborús esztendők alatt megszoktam, hogy világot lássak, tengereket, meg városokat. Beleszoktam az utazásba. — Hogy jutott mégis haza? — unszolom most már egyre érdeklődőbben. — Annak is nagy sora van. Még a hazajutásom se ment simán. Elengedtek, és én úgy átcsúsztam a határon és itthon találtam magam. Behívtak a milíciára és azt kifogásolták, miért nem jelentkeztem Magyarországon a mi követségünkön, mert előbb oda érkeztem. Miért szökve jöttem. Faggattak, hol jártam, mit csináltam. Mondtam, hogy közkatona voltam, sorozott. Lejártam térdig a lábam, mindig hajtottak. És nem szökdösve termettem én itthon, hanem egyenesen, az apostolok lován. Azt mondták, visszadobnak, mert kint nem jelentkeztem. Ejnye a nehézségű, én nem vártam meg, hogy visszadobjanak. Visszaszöktem a határon át és ott jelentkeztem, hogy hivatalosan akarok hazakerülni, adjanak valami papírt. Adlak is. Hazajöttem, akkor már vonaton. Rendbe is jött aztán minden, mert már másik ember hallgatott ki, mikor bejelentkeztem a papírommal. — No, és mi volt az utazással aztán? — Jó darabig elmaradt. Szövetkezetben voltunk pár évig, mert szorítottak, hogy iratkozzunk föl, de az nem jól ment. Kiléptem. A magam szakállára kezdtem újra. Előbb rendbe kellett szedni a kis örökségemet, a háború alatt a föld anyáméknél tönkrement. Nagy erőlködéssel kuporgattam, ki is egészítettem a földemet, vettünk keveset hozzá, és az asszony is hozott, mert közben megnősültem. Itt elhallgat az emlékezésben, cigarettára gyújt , aztán: — A hangyaszorgalom pipa füst ahhoz, ahogy én dolgoztam. Igaz, az asszony is segített, már ahogy bírta. Társastermelők vagyunk. Közben nőtt a család. Csak a vásárokra jártam el. A környékben minden vásárt minden évben bejártam. De utazni nem tellett Hej, nehéz volt beletörődni, hogy évekig alig tudtam kimozdulni a tanyáról. Pedig mindig a messzin járt az eszem. De annyi mindent kellett vennem, azokra kellett a pénz. Két fiamat mesterségre adtam. Gyárban dolgoznak. Egyik már nős. Most férjhez adtam a lányom, aratás után. Beültettem őket az urával együtt a tanyára, ügyes gazda a vejkó is. Marokra fogja a dolgot, ha kell. Csak a jószágokat kell most gondozni, krumpli- és cukorrépaszedésig, meg kukorica törésig, és végre elutazok az asszonnyal a tengerpartra. Ők meg hogy turbékoljanek a tanyán. Ezután már minden évben elutazok valahová az anyjukommal. — És hogy akarják eltölteni a pihenőjüket? — kottyantok bele kíváncsian. — Szállodai szobát veszek ki, és szétnézünk kettesben egy kicsit. Már megvan a hosszú útra a másik autóbuszjegy is. Feleségem még sose volt messze. Kéthárom hetet kóborgunk majd néhány városban, hogy lássunk ezt-azt. Meg hát pihengetünk. Ránk fér. Én fiatal korom óta azon törtem a fejem, hogy jöjjek-menjek. Szeretek úton lenni. És utazni akarok még, mielőtt elöregszek. Szeretnék most békében világot látni. Megnt kérdést szegezek neki. — Ki kalauzolja majd az úton? — Hát beszélek én még két-három nyelven annyit, hogy nem adnak el, eligazodok majd arrafelé is. Az asszony helyett is én beszélek ott. Itthon ő a több szavú. Meg az unokám. Mert van egy unokám is már. Ha nagyobb lesz az unoka, őt is magammal cipelem. Utazva tanuljuk a földrajzot. Egyszer bevittem a palicsi állatkertbe. Többet tud már mesélni az állatokról, mint valamikor az én tanítóm. Aki jön-megy, többet tud. Nem kozma semünk otthon, mint régen a negyapámék... LATÁR István Nem kozmásodunk otthon MAGYAR SZÓ Vallomás az évnyitóról és a hivatásról VIDÁM CSENGŐSZŐ... кога osu. napsutesoca iuiuo Јккллаеуиlet... majdani szept.em.Dereket idéző mész-es pacuoolajszag... еаер апуак itezei szorongató Laskas emberpa- 1ашак... A villanyárt»олип muiuasra kész, nyugtalan léceit er ajok, galatina vakációból megtért, ünneplőve spitozott zsibongó ■ gyerekes. — Évről évre ismét nxio szép tempen kép ez, amely mellett közömbösen elmenni meg kerges szivu xelnott sem kepes, meg is annak a jaroaelok, megmosolyogja* a csöppségeket, s egy pillanatra talán tovatűnő gyermekкошкга is visszarevednek. Иуепког, evnyitok ancalmaval magam joppan szurkolóit, mint a tanutvanyam — ne annyira legalább, izgat, hogy milyen alakokat kapok vissza. Kik lesznek az újait? Íegértjük-e majd egymást? Lesz-e sok bajom az ismétlőkkel? Akad-e problemás tanuló közöttük? Megannyi kérdés, amelyre csak az elkövetkező ћопарок folyamán kapok választ. Pedagógus társaimmal az emeleti abókból figyeljük a gyülekező tanulókat. Már szinte betöltik a tágas udvarteret, de azért csak jönnek, egyre jönnek a szárnyait ölelésre táró kapun befelé. A nyolcadikosok rangidősökhöz illő komolysággal érkeznek, a fiatalabbak derűs természetességgel, fontoskodás nélkül. Az érkezők egyik-másikát hangos ováció, kiabálás fogadja. A társaik elébük mennek, körülveszik, hírekkel traktálják őket. Másokat gunyoros vagy fitymáló megjegyzéssel várnak, egyeseket meg éppenséggel észre sem vesznek, átnéznek rajtuk. Az udvaron lassan-lassan kialakulnak a csoportok osztályközösségek, barátnők, utcabeliek, pecatársak, focisták, könyvet cserélők. A diákgyűrűk közepében itt-ott egy-egy szereplő „sztár” körül máris alakulóban a csodálók és hízelgők kötelező sleppje, amely készséges nevetéssel nyugtázza a vezér jópofa bemondásait. A körök peremén — de még hallótávolságon belül — állnak kiszorulva a „szürkék” a diákélet kisemberei. Órájuk nem figyel senki, az ő nyári élményeik színtelenek mint ők maguk, nem vonzanak hallgatóságot. Állnak sután, tétova bizonytalansággal, a jellemükből eredően izeiszegen vagy irigyen hallgatják a „csillagot”, amint fölényes kivagyisággal szónokol ott a gyűrű közepén. Túl a csoportokon, a kerítés mentén nehezen oldódó magányosok, társtalan elkülönülök, a diáktársadalom szánandó mizantrópjai. Hiába az iskolaév elején megrendülő barátkozási hullám, semmiféle baráti — pajtáés láncolat sem képes — egyelőre — beilleszteni őket akár az osztály, akár az iskola közösségébe. Elgondolkodom: _— Miért előforduló jelenség még a gyermekek világában is, hogy annyi társ között egyesek még inkább egyedül érzik magukat? Milyen megrázó élményen kellett keresztülesni egyikmásik magányos kisdiáknak, hogy beteg madárként rettegje az egészségesek társaságát? Lám, mennyi „egyéniség”! Mindegyik gyerek külön világ, valamennyi más-más: az egyik érdekes, a másik fontoskodó, az furcsa, amaz mindennapi. Egy-egy gesztussal, egy megnyilvánulással már mindegyik be is mutatkozott szinte. Felberreg a csengő, sorakozásra szólítja a zsibongó gyermekáradatot. Tekintetem még egyszer végigfut a gyülekező osztályokon, miközben megkeresem az enyémeket is, és lassan leballagok közéjük. Mosolygó arcok köszöntenek, összevillan a szemük, ahogy odaállok melléjük, de nem beszélgetünk, mert igazgatónőnk éppen ünnepi köszöntőjébe fog. Megilletődve hallgatják — egy darabig. Aztán a tanári kar tagjait kezdik fölmérni tekintetükkel Van-e új tanár? Honnan lett? Mit tanít? Ki ismeri? S valamelyik jól értesült máris szállítja a hámv asint a tokos leadón. Fent az emeleten a tantermek színesre festve, bemeszelve, tisztán várják az új tanévet és ez új diákokat. z üdvözlő szavak után ide vonulunk fel tanulóimmal. ггак most kerülök igazán testközelbe. Most látom csak, hogy mekkorát nőttek tavaly óta. Nem csupán testmagasságukban, hanem szemléletben is. Tavaly ilyenkor még riadt ötödikesek voltak, az idén már más magasságból látják mind a világot, mind a tanárokat. Kamaszodó tekintetükben egyszerre látom e gyermeki nyíltságot s a serdülők táguló önérzetét. OSZTÁLYFŐNÖKI TISZTEM szerint most az iskola házirendjét kellene velük ismertetnem, de bevallom: nem visz rá a lélek. Félek, hogy ridegnek és kiábrándítónak éreznék az iskolával való találkozást, ha mindjárt pontokra trancsírozva a regulát ismertetném: mit szabad és mit nem, mi a tilos, és mi a megengedett az iskolában a tanulónak. Hisz a gyermek nem valami automata, amelyben az év elején bedobunk egy-két erkölcsi eszmét, s annak nyomában kijön egy szépen csomagolt csupa jellemember. Majd ... Amikor már átestek a mindennapi iskolai munka tűzkeresztségén, majd a nevelés aprólékos türelemjátéka közben ismertetem a rendszeres tanulás, a tiszteletadás, a fegyelem szükségét s a diákélet egyéb állampolgári kötelességeit. Most? ... Most úgy érzem, hogy az első óra himporát dörzsölném le, illúziórombolást követnék el, ha „lelkizni” kezdenék nekik. Hiszen az első nap különösen alkalmas a benyomások befogadására, a kinyílásra, a feloldódásra , de a bezárkózásra is. Nem „prédikálok” hát, nem oktatom őket, ehelyett inkább a nyári vakáció felől érdeklődöm: ki hol nyaralt? Ki mit csinált? Mit olvasott a nyáron? Színesen, elevenen számolnak be élményeikről. Jókat derülünk egyik-másik humoros epizódon, s a tanterem egyszerre megtelik napsugárral. Az élmények, amelyeket nekem és egymásnak elmondanak, még a nyarat villantják vissza, de miközben itt-ott helyrefésülök egy-egy borzas mondatot, lassan bele is zökkenünk a helyes kerékvágásba. Már érzik, hogy a beszámoló kötelez, hogy ez a számotadás az elkövetkező iskolai munkának egy pici darabja. Nézem és hallgatom őket örülök a spontán gyermeki megnyilatkozásnak, mert engem igazolnak, pontosabban, az iménti nevelői tapintatot: feloldódtak a gyerekek. Nincs fanyalgás, beletörődés. Az egész osztály alig észlelhetően lendül át a tovatűnő szünidő varázsából az elkövetkező munkás hétköznapok hangulatába. TUDOM, NEM HŐSTETT ez, amit most elérek a tanítványaimnál, de a sikerélmény — amely nekünk pedagógusoknak úgy kell, mint éltető levegő — mégis jólesően bizsereg bennem. Ennél nagyobb tanítói öröm már csak az lesz, amikor október táján fel-felcsillan egy-egy addig szürkén, érdektelenül fénylő diákszempár az órámon, mert a határozók kergetése vagy az olvasmány megtárgyalása során már ő is be tud kapcsolódni, egy sodrásba tud kerülni a többiekkel, akik őt eleddig utcahosszal megelőzték. íme, ilyen kis és nagy nevelői sikerek, jó és rossz tanulók szegélyezik a tanítói - tanári életutat. Mi nevelők néha jogos keserűséggel érezzük, hogy minden igyekezetünk hiábavaló, hogy szavunk, tanácsaink a semmibe hullanak, de mégis hiszünk a pedagógia emberformáló erejében. Vakációk végén évről-évre új hittel indulunk harcba tanulóink közönye, műveletlensége ellen, mert a szülők s az egész társadalom bízták ránk életük legfőbb kincsét , gyermekeiket, a jövőt. Lehet-e ennél a megbízatásnál szebb feladat, nagyobb tisztesség? Csengetnek. Visszatévedek a merengésből, és záróakkordként csak annyit kérek tanulóimtól: szerezzenek nekem ez évben is annyi nevelői örömet, mint amenynyihez a múlt iskolaév során juttattak hozzá. Tiszta tekintettel néznek fel rám, s szemükben ott látom az ígéretet: Így lesz, tanár úr! Ezért szeretek tanítani. TŐKE István Szombat, 1967. szept. 9. A FUTAKI MEZŐGAZDASÁGI MINTAISKOLA pályázat útján felvesz 30 rendes tanulót a növénytermesztési és állattenyésztési alosztályra. Pályázhatnak nyolcosztályos iskolát végzett, 17 évnél fiatalabb diákok. A 0,50 új dináros okmánybélyeggel ellátott kérvényekhez az alább megjelölt okiratokat kell mellékelni: 1. a nyolcosztályos iskola VI., VII. és VIII. osztályáról szóló bizonyítványát; 2. anyakönyvi kivonatot; 3. orvosi bizonylatot. A kérvényeket szeptember 22-éig kell benyújtani. A kérvényeket az iskola igazgatósága szeptember 24-én 8 órakor bírálja el. Az iskola internátussal rendelkezik. Bővebb felvilágosítás: Futak, 11. telefon: 942s 947/1 . A lugi (Baranya) Petőfi Sándor Elemi Iskola munkaközössége pályázat útján felvesz: 1. német nyelvszakos előadót; 2. biológia és vegytan szakos előadót. FELTÉTELEK: főiskolai végzettség, a gyakorlattal rendelkezők előnyben részesülnek, kötelező a magyar nyelv tökéletes ismerete. A 2. pont alatt megjelölt munkahelyre csak 1968. VIII. 31-éig szóló szerződést kötünk. Fizetés illetményszabályzat szerint. A kérvényekhez az iskolai bizonyítvány hitelesített másolatát, az eddigi munka leírását, valamint a szükséges okiratokat kell mellékelni. Kérvényeket a megjelenéstől számított 15 napig fogadunk el. 945. |1Ш1!11111111111111111111Ш111111!Ш1!111ШШ11Ш1Ш11!!11111111111|]||тШ111Ш1!11Ш11П!11111111Ш11!!11!!111М111111П11Ш1111Ш1!1Ш = 7' Ц 1 KÜLFÖLDI FOLYÓIRATOK ELŐFIZETŐIHEZ E |= 1 Az 1968-ban megjelenő külföldi folyóiratokra és heti- 1 I lapokra ez év I SZEPTEMBER 1-ÉTŐL OKTÓBER 20-ÁIG I fogadunk el megrendeléseket. I Az előfizetés vonatkozik a Magyarországon, Szovjet- Шunióban, Csehszlovákiában, Lengyelországban és Rojgomániában megjelenő folyóiratokra és hetilapokra. S ! KÉRJEN RÉSZLETES ÁRJEGYZÉKET! FÓRUM Könyvosztálya, I Novi Sad. V. Mišića 1. 894-1. §| ГшП!111111111111!!!1!!|1|||||1Ш11111Ш111П1!11111111111!!!1!!!1111111111Ш111!Ш1!11111111(111Ш!!!1П11111ШЛ11111111!П11Ш1Ш1т^