Magyar Szó, 1967. november (24. évfolyam, 301-328. szám)

1967-11-01 / 301. szám

Szerda, 1967. november 1. MAGYAR SZÓ Ten­esség, pénz, tanulás... , ma liisei - a holnap emberei Rövid újságcikkekben az­­ összehasonlítás rendszerint­­ azzal a veszéllyel jár, hogy­­ egyik-másdik szempont hát­­s térbe szorul. Eddigi össze­ - hasonlításainkban sem lehe­­­­tett ezt ■*» veszélyt elkerülni, de az sem volt lehetséges,­­ hogy minden megállapítás­­ után odaírjuk, ha ma vannak­­ is nyugtalanítóan nagy kü­­­­lönbségek a fiatalok fejlődé-­­­si, érvényesülési lehetőségei­­ között, főképpen a szülők el­­­­térő anyagi körülményei­­ miatt, a helyzet mégis ked­vezőbb, mint nem tudom , hány évvel ezelőtt volt. Ez­­ magától értetődik, ezt fö­­lösleges hangsúlyozni. A megkérdezett harminc 15 éves fiatal közül tizen­egyen szeretnének jövő ősz-­­ re középiskolába iratkozni. Habár számuk túl kevés ah­hoz, hogy általánosabb ér­vényű következtetéseket von­junk le, egy-két dologra mégis felhívja a figyelmet. Elmondhatjuk, hogy a vá­lasztott szakmák eléggé ará­nyosan oszlanak meg. Túl­súlyban vannak a fémipari szakmák, persze a fiúknál. A lányok a cukrász, fod­rász és varrónői foglalkozás iránt érdeklődnek. Érdekes, hogy a tovább­tanulni szándékozók közül hárman (lányok) készülnek orvosnak, s hárman tanító­nőnek, illetve tanárnőnek. Igaz, az egyetemig még van néhány év gondolkozási idő, mégis meglepő, senki sem említette a jogászi vagy köz­gazdász­ pályát. Lehet, hogy ezek még túl elvont élet­pályák számukra. De vi­szont nem találkoztunk olyannal sem, aki azt mond­ta volna, hogy gimnázium­ba iratkozik, s aztán majd meglátja... * Egy fiú a zeneakadémiára készül, néhányan elektro­technikára, egy tiszti iskolá­ba, színia­kadémiára... Kik azok, akik továbbta­nulnak? — ezt a kérdést kel­lene alighanem alaposan, sok oldalról megvilágítani, per­sze szélesebb körű felméré­sek alapján. Nagyon sok vo­natkozása van ennek, a tár­sadalmi fejlődés szempontjá­ból létfontosságú kérdésnek. Itt csak ennyit: a tovább­tanulni szándékozók szülei kisiparosok, maximumos föld­művesek, tisztviselők, keres­kedők. Tiszti iskolába a tég­lagyári cserépkihordó mun­kás fia szeretne iratkozni. Meg kell jegyezni: a fen­ti felsorolásból is látható, hogy a körkérdéshez nem a leg­jobb anyagi és kulturális körülmények között élő, ér­telmiségi fiatalokat válasz­tottuk ki. A szakma megválasztásá­ban sokféle szempont közre­játszik. Egy lány azért szeret­ne orvos lenni, mert még kieső korában betegen feküdt a kórházban, s ott megszeret­te ezt a hivatást, a másik­nak már az anyja is az akart lenni, a cukrásznak készülő lány szereti a süte­ményt, az autómechanikus a motorokat. Földműves, persze, senki sem akar lenni, illetve ma­radni. Azt hiszem, azért mégsem kell attól tartani, hogy nem lesz, aki a földet művelje, hiszen az első osz­tálytól a nyolcadikig elég so­kan lemaradnak, s ezeknek legnagyobb része aztán meg­markolja az eke szarvát. Csak egy fiú volt köztük, aki — egészen csodálatos módon — a mezőgazdaság­ban szeretne dolgozni. A nya­rat falun töltötte, s megsze­rette a jószágot, most auszt­ráliai útleírásokat olvas, s úgy véli, jó lenne ott állat­­tenyésztéssel foglalkozni. Itt nálunk inkább a sofőrködés­­hez van kedve. Miért nem vonzó a mező­­gazdaság? Az egyik falusi fiú azt mondja azért akar tanulni, hogy ne a határban dolgozzon. Kérdem, hát nem jobb kinn, a szabad leve­gőn? Nem ám — válaszolja, — mert úgy süt a nap, hogy no! Csodagyerekkel nem ta­lálkoztunk, de alighanem jó, hogy jócskán vannak köztük olyanok, akik már most, ti­zenötéves korukban nem azért választottak életpályát, mert jobb nincs, hanem mert éppen ahhoz éreznek magukban tehetséget. A színiakadémiára készü­lő fiú is, akinek egyik passziója, hogy lemezeket hallgat, és noha nem jár ze­neiskolába, máris szerzett egy táncdalt. De többen, vagy legalább ennyien ilyen válaszokat ad­tak: Apám szeretné ha ta­nulnék, de nincs pénz, öten vagyunk testvérek. — Ta­nulni nem bírok, fodrásznő akartam lenni, de nem vesz­nek föl. — Szeretek iskolá­ba járni, de tanulni nem szeretek. Egy fiú autósakkozó lesz. Miért? Tanácstalanul vono­­gatja a vállát. Semmit sem tud válaszolni. Öt testvér egy szobában... öt testvér — ez ritkán fordul elő. A továbbtanulók, egy kivételével, mindannyi­an egy kék vagy még egy testvérük van. Kettő kivéte­lével, három vagy négyszo­bás lakásban illetve házban laknak. Egy lány: heten vagyunk testvérek, szoba-konyhás la­kásban. Egy fiú: öt testvér, kétszobás lakás. Egy másik: négy testvér szintén két szoba. Ők nem tanulnak to­vább. Nem is tanulhat minden­ki. Tudjuk, mi is. Azt is, hogy régebben rosszabb volt. Dehát előre kell néznünk, készülünk az ifjúsági kong­resszusra ... BURÁNY Nándor Többletosztás Próbaházasság vagy integrálás Miért bomlott fel tizenöt hónap után a gimarasi Jesinstvo Jó elképzelés, rossz vezetés • Hová vezet a felelős emberek torzsalkodása A gunarasi Pobeda birtok, az orahovói és a njegoševói szövetkezet nem egészen két évvel ezelőtt integrált. A birtokon most utólag azt mondják, kissé gyanús körül­mények között mert egyetlen szavazat döntötte el ezt az életbe vágóan fontos kér­dést. Állítólag az is úgy, hogy az illető, akinek szavazata meghozta a többséget, nem tudott visszaemlékezni, vajon szavazott-e már vagy nem, s a biztonság kedvéért leszavazott. Van aki úgy emlékszik, hogy másodszor. Mondogatták is az embe­rek, hogy kényszerházasság az, nem lesz jó vége. Élce­lődtek az integrációval, mon­dván: a njegosevóiek vitték bele az intelligenciát, az orahovóiek a hatalmat, a pobedások meg a munka­erőt. Ebből az élcelődésből is látszik, hogy a Pobeda birtok munkásai kezdettől fogva bizalmatlanok voltak az in­tegrálással szemben. Tizenöt hónapos házasság után a három mezőgazdasági szervezet újra referendu­mot tartott. S most már sok­kal meggyőzőbb többséggel elhatározta, hogy felbontja az egyezséget, kimondta, hogy az integrálás nem si­került. Egy szavazat döntött Mi ennek az oka? Nyilván több tényező játszott közre, s a mulasztás már az integ­rálás elindításakor kezdő­dött, majd végigvonult az együttélésnek mind a tizen­öt hónapján. Az új nagygaz­daság vezetőinek figyelmét nem kerülhette el, hogy az egyesülést egyetlen szavazat döntötte el, s azt is tudhat­ták, hogy főleg azért sike­rült rosszul a szavazás, mert­­ nem volt kellőképpen elő­­­­készítve. Csoda, ha ez em­berek nem szavaztak olyas­mire, amiről nem tudtak, mit nyernek és mit veszíte­nek vele? Pedig nem tudták, mert az integrálást gazdasá­gilag , nem indokolták meg előttük. A vezetőség csek utólag, meglehetős késéssel, számadatokra és tényekre támaszkodva kimutatta, hogy az integráció indokolt s pontról pontra felsorolta, milyen haszonnal jár. Íme röviden a nyolc pontba fog­lalt indoklás: A Az integrálás lehetőséget ad a földterületek komple­ttálására, s a traktorok és gépek üresjára­tának csökkentésére. A­­ birtokon az eddigi három munkaszervezet gépeit és trak­torait egyetlen, de sokkal job­ban felszerelt javítóműh­ely tart­ja karban, s ezen tetemes ösz­­szeget takarítanak meg. A Az egyesített földterületet körzesítik, és specializálják a szántóföldi növények termelé­sét. Ezzel növelik a föld ter­­mőerejét és a hozamokat. A A jószágtenyésztést s­­pe­cializálják. Egyik helyen csak növendékjószágot tartanak, a másikon csak hízót. Ezzel a kor­szerű termelési móddal csökken­tik a tenyésztési költségeket, te­hát k­övelik a rentabilitást. A az integrálás által javul a szakkáder összetétele, s ez lehetővé teszi a korszerűbb mun­kaszervezést. A A pénzeszközök koncentrá­lása lehetővé teszi, hogy a bir­tok komplettebb s gazdaságilag hasznosabb beruházásokat vé­gezzen. A Jobban hasznosítják az is­tállókat, ólakat, raktárakat mint eddig. A A birtok növénytermesztő csoportjának nagyobb munka­­lehetőség kínálkozik, mert szol­gáltatásokat is végezhet az in­tegrált szövetkezetek társaster­melőinek. A meggyőző érvek papíron maradtak Nem szükséges túlságosan belemerülni és boncolgatni a felsorolt előnyöket. Egytől egyig kézzelfogható és meggyőző. Miért nem hatot­tak mégsem kellő meggyőző erővel a munkaközösségben? Ezt kérdeztem Pató József­től, a Pobeda birtok mun­kástanácsának elnökétől. — Azért mert az elképze­lések papíron maradtak. Helyettük a valóság beszélt, s az egészen más volt, mint amit papírra írtak. Az in­tegrálás után természetesen nem volt szükség három igazgatóra, három műszaki igazgatóra, kommercialistá­­ra, hanem csak egy-egyre. Régi jó szokásainkhoz hí­ven azonban mindannyian továbbra is ugyanolyan ve­zetők szerettek volna lenni, mint azelőtt. Mivel azonban nem lehetett, mindenki meg­alakította a maga kis cso­portját s ezek örökösen tor­­zsalkodtak. Minden ülésün­kön személyeskedtek, gán­csot vetettek egymásnak. Az önigazgatás útján semmit sem lehetett egyszerűen és eredményesen elintézni. Van egy köztük, aki egymaga végigbeszélte minden ülé­sünk időtartamának egyhar­­madát. — Miért nem akadályoz­ták meg ezt az önigazgató szervek? — Képtelenek voltak rá. Előfordult, hogy az illető elvtársat — mert párttag — eltávolították az ülésről. Né­hány perc múlva visszajött, szót sem kért az elnöktől, csak folytatta ott, ahol abba­hagyta. Ez volt a dolog egyik oldala. A másik meg az, hogy nekünk a Pobeda bir­tokon 3000 hektár földre 360 dolgozónk volt, az integrálás előtt jól álltunk, 1965-ben 250 millió dinárt helyeztünk az alapokba s amellett há­romhavi keresetnek megfe­lelő összeget osztottunk. Nekünk a 3000 hektár földre 25 tisztviselőnk volt, a nje­­gocevóiak pedig 300 vala­hány hektár földjükkel 111 munkást és 40 tisztviselőt hoztak. S kijelentették, hogy elbocsátani egyet sem lehet, mind át kell venni. Sok vet­ a sála — A megnagyobbodott birtok nem tudta jól meg­szervezni a munkát. Az üzemszervezés rosszabb volt mint azelőtt. Sok volt a séta a gunarasi és a többi igazga­tóság között. Egy autóbusz s három-négy szekér állandó­an hozta és vitte az embere­ket. A műszaki igazgató Sza­badkán lakott, külön autón­­ járt munkára és haza. Ti­zenöt-húsz motorkerékpárt­­ is vettünk az utazóknak. A költségek természetesen, megnövekedtek és mind ne­hezebb volt rentábilisan ter­melni. Ezenfelül főleg a má­sik két gazdaságon végez­tünk beruházásokat, 400 millió dináros hitelt vettünk igénybe az integrált munka­­szervezet fejlesztésére, lát­ták ezt az egykori pobedá­sok, megijedtek, hogy elúszik a pénz, ezért elégedetlenked­tek s lényegében ezért bom­lott fel rövid 15 hónap után a Jedinstvónak, vagyis Egy­ségnek elnevezett birtok. Nyilvánvaló, hogy a neve nem fedte a valóságot. A munkaközösségben nyoma sem volt az egységnek. A jól elképzelt integrálásnak szomorú vége lett, s ismétel­ten bebizonyosodott, hova ve­zet a felelős emberek tor­zsalkodása. Hova vezet, ha idejüket nem a termelés szervezése, hanem intrikák, meddő viták foglalják le. És ha az önigazgató szervek nem állnak a talpukra. LOVAS István Szakosítás és társulás átszervezés előtt a szabadkai Panonija bőrgyár? Ki viseli a jövőben gondját a gyárnak? Tíz évvel ezelőtt, amikor a Zen­tai úti vágóhíd helyén megalakult a Panonija bőr­gyár, és élet költözött az ütött-kopott falak közé, fel­lélegeztek a városban. Nem­csak nagy lehetőséget láttak a munkanélküliek elhelyezé­sére, hanem úgy emlegették a városban, mint az egyik legfejlődőképesebb munka­­közösséget. Távlata van — mondogatták, s támogatták, anyagilag is, az új munka­helyek megnyitását, a mun­kások betanítását. A gyár gyorsan fejlő­dött izmosodott, évről évre növelte termelését. Jól dolgozott a kis üzem, s munkája elismeréséül vezérigazgatója néhány évvel ezelőtt október­i díjat kapott! Két évvel ezelőtt a ter­melés görbéje egyszerre csak megtört, s azóta nem képes talpra állni a Panon­ja. Csök­kent a termelése, csökkent a jövedelme. Raktárai meg­teltek félkész és készáruval, s idei félévi mérlege 93 mil­lió dinár veszteséget muta­tott. A gyár helyzetét azon­ban csak néhány ember is­merte, de ők hallgattak ró­la. Egy hónappal ezelőtt az­tán a társadalmi könyvviteli szolgálat szakemberei az ügyviteli eredmények fe­lülvizsgálása alapján fel­tárták a helyzetet­­ a munkaközösség előtt, s az megvonta bizalmát októberi­ díjas igazgató­jától, a kereskedelmi osztály igazgatójától, s ugyanakkor indítványt tett a főkönyvelő fele­lősségének kivizsgálására. A munkaközösség összejöve­telét követő napon összeült a munkástanács, elfogadta az igazgató és a kereskedel­mi igazgató korábban be­nyújtott lemondását, s a So­lid cipőgyár vezetőinek se­gítségét kérte. A Panonija helyzetét a napokban megvitatta a köz­ségi szkupstina gyáripari ta­nácsa, s megállapította, hogy nehézségei nem újkeletűek, már a megalakulást követő években keletkeztek. Kisipa­ri módon, elavult gépeken termelt, s emiatt nem tu­dott lépést tartani a rokon­­vállalatokkal. Akkoriban még kedvezőek voltak az értékesítési lehetőségek s ezért a nehézségek nem üt­köztek ki teljes mértékben. A gyárban idejekorán fel­mérték a lappangó veszélyt, s a hatvanas évek elején megkezdték a rekonstruálást. Hiba volt azonban, hogy a gyár felújításában az épületekre helyezték a súlyt, gépekre és felsze­relésre, forgótőkére már nem jutott. A termelés folyamatosságát rövid lejáratú kölcsönökkel igyekeztek fenntartani. A magas kamat megdrágította a termelést. A reform kez­detén a bőrgyárnak alig volt állandó forgótőkéje, s a pénz, amit forgatott, ki­lencven százalékban bank­kölcsönből származott. A gyárnak mindeddig nem volt határozott termelési irányzata. A rokonvállalatok leginkább egyféle bőr fel­dolgozására szakosítják ma­gukat, a Panonija viszont bőr- és prémfeldolgozással és konfekcionálással foglal­kozott, noha ehhez nem volt kellő gyakorlata, sem ta­pasztalata. A szakosítást csak 1967 közepén kezdte, amikor a többi vállalat már ré­gen szakosította terme­lését. A termelésben is sok volt a megoldatlan kérdés: az időnormák jóval magasabbak mint másutt, a termékek minősége silány, egyrészt a munkások tapasztalatlansá­ga, másrészt a silány minő­ségű nyersanyag miatt. A nagy kínálat folytán a pia­con csökkent a kereslet a prémáru iránt, a raktárak megteltek, s a felhalmozó­dott készletek valósággal megbénították a gyárat. Ala­csony ára miatt a cipőgyá­rak is szívesebben vásárol­tak külföldi bőrt, a szabad­kai bőrgyár viszont jórészt szubjektív természetű okok miatt képtelen termelésével beilleszkedni a világpiaci árakba. Mindent egybevetve a gyáripari tanács vélemé­nye szerint is a rossz minőség és a héthavi termelésnek meg­felelő raktárkészlet oka elsősorban a gyenge üzemszervezés. A gyáripari tanács szám­ba vette a megoldási lehető­ségeket. A gyár anyagi ja­vainak összeírása után re­mélhetőleg a munkaközösség is sokkal tisztább képet al­kothat majd a helyzetről. Mert még mindig vitás, hogy az 1,3 milliárd dinárra be­csült raktárkészletben ki­lencven, vagy háromszáz­­millió dinár veszteség rej­­lik-e. A tanács a veszteségek fedezésének lehetőségét is megvitatta. Ha sikerül he­lyi forrásokból valahogy talpra állítanni a Panoniját, akkor—a tanács nézete sze­rint —, a belgrádi Sibotex vállalathoz kellene csatolni. De ez csak akkor történhet meg, ha rendeződik a gyár anyagi helyzete. -m­ 3. oldal

Next