Magyar Szó, 1967. november (24. évfolyam, 301-328. szám)
1967-11-01 / 301. szám
Szerda, 1967. november 1. MAGYAR SZÓ Tenesség, pénz, tanulás... , ma liisei - a holnap emberei Rövid újságcikkekben az összehasonlítás rendszerint azzal a veszéllyel jár, hogy egyik-másdik szempont háts térbe szorul. Eddigi össze - hasonlításainkban sem lehetett ezt ■*» veszélyt elkerülni, de az sem volt lehetséges, hogy minden megállapítás után odaírjuk, ha ma vannak is nyugtalanítóan nagy különbségek a fiatalok fejlődé-si, érvényesülési lehetőségei között, főképpen a szülők eltérő anyagi körülményei miatt, a helyzet mégis kedvezőbb, mint nem tudom , hány évvel ezelőtt volt. Ez magától értetődik, ezt fölösleges hangsúlyozni. A megkérdezett harminc 15 éves fiatal közül tizenegyen szeretnének jövő ősz- re középiskolába iratkozni. Habár számuk túl kevés ahhoz, hogy általánosabb érvényű következtetéseket vonjunk le, egy-két dologra mégis felhívja a figyelmet. Elmondhatjuk, hogy a választott szakmák eléggé arányosan oszlanak meg. Túlsúlyban vannak a fémipari szakmák, persze a fiúknál. A lányok a cukrász, fodrász és varrónői foglalkozás iránt érdeklődnek. Érdekes, hogy a továbbtanulni szándékozók közül hárman (lányok) készülnek orvosnak, s hárman tanítónőnek, illetve tanárnőnek. Igaz, az egyetemig még van néhány év gondolkozási idő, mégis meglepő, senki sem említette a jogászi vagy közgazdász pályát. Lehet, hogy ezek még túl elvont életpályák számukra. De viszont nem találkoztunk olyannal sem, aki azt mondta volna, hogy gimnáziumba iratkozik, s aztán majd meglátja... * Egy fiú a zeneakadémiára készül, néhányan elektrotechnikára, egy tiszti iskolába, színiakadémiára... Kik azok, akik továbbtanulnak? — ezt a kérdést kellene alighanem alaposan, sok oldalról megvilágítani, persze szélesebb körű felmérések alapján. Nagyon sok vonatkozása van ennek, a társadalmi fejlődés szempontjából létfontosságú kérdésnek. Itt csak ennyit: a továbbtanulni szándékozók szülei kisiparosok, maximumos földművesek, tisztviselők, kereskedők. Tiszti iskolába a téglagyári cserépkihordó munkás fia szeretne iratkozni. Meg kell jegyezni: a fenti felsorolásból is látható, hogy a körkérdéshez nem a legjobb anyagi és kulturális körülmények között élő, értelmiségi fiatalokat választottuk ki. A szakma megválasztásában sokféle szempont közrejátszik. Egy lány azért szeretne orvos lenni, mert még kieső korában betegen feküdt a kórházban, s ott megszerette ezt a hivatást, a másiknak már az anyja is az akart lenni, a cukrásznak készülő lány szereti a süteményt, az autómechanikus a motorokat. Földműves, persze, senki sem akar lenni, illetve maradni. Azt hiszem, azért mégsem kell attól tartani, hogy nem lesz, aki a földet művelje, hiszen az első osztálytól a nyolcadikig elég sokan lemaradnak, s ezeknek legnagyobb része aztán megmarkolja az eke szarvát. Csak egy fiú volt köztük, aki — egészen csodálatos módon — a mezőgazdaságban szeretne dolgozni. A nyarat falun töltötte, s megszerette a jószágot, most ausztráliai útleírásokat olvas, s úgy véli, jó lenne ott állattenyésztéssel foglalkozni. Itt nálunk inkább a sofőrködéshez van kedve. Miért nem vonzó a mezőgazdaság? Az egyik falusi fiú azt mondja azért akar tanulni, hogy ne a határban dolgozzon. Kérdem, hát nem jobb kinn, a szabad levegőn? Nem ám — válaszolja, — mert úgy süt a nap, hogy no! Csodagyerekkel nem találkoztunk, de alighanem jó, hogy jócskán vannak köztük olyanok, akik már most, tizenötéves korukban nem azért választottak életpályát, mert jobb nincs, hanem mert éppen ahhoz éreznek magukban tehetséget. A színiakadémiára készülő fiú is, akinek egyik passziója, hogy lemezeket hallgat, és noha nem jár zeneiskolába, máris szerzett egy táncdalt. De többen, vagy legalább ennyien ilyen válaszokat adtak: Apám szeretné ha tanulnék, de nincs pénz, öten vagyunk testvérek. — Tanulni nem bírok, fodrásznő akartam lenni, de nem vesznek föl. — Szeretek iskolába járni, de tanulni nem szeretek. Egy fiú autósakkozó lesz. Miért? Tanácstalanul vonogatja a vállát. Semmit sem tud válaszolni. Öt testvér egy szobában... öt testvér — ez ritkán fordul elő. A továbbtanulók, egy kivételével, mindannyian egy kék vagy még egy testvérük van. Kettő kivételével, három vagy négyszobás lakásban illetve házban laknak. Egy lány: heten vagyunk testvérek, szoba-konyhás lakásban. Egy fiú: öt testvér, kétszobás lakás. Egy másik: négy testvér szintén két szoba. Ők nem tanulnak tovább. Nem is tanulhat mindenki. Tudjuk, mi is. Azt is, hogy régebben rosszabb volt. Dehát előre kell néznünk, készülünk az ifjúsági kongresszusra ... BURÁNY Nándor Többletosztás Próbaházasság vagy integrálás Miért bomlott fel tizenöt hónap után a gimarasi Jesinstvo Jó elképzelés, rossz vezetés • Hová vezet a felelős emberek torzsalkodása A gunarasi Pobeda birtok, az orahovói és a njegoševói szövetkezet nem egészen két évvel ezelőtt integrált. A birtokon most utólag azt mondják, kissé gyanús körülmények között mert egyetlen szavazat döntötte el ezt az életbe vágóan fontos kérdést. Állítólag az is úgy, hogy az illető, akinek szavazata meghozta a többséget, nem tudott visszaemlékezni, vajon szavazott-e már vagy nem, s a biztonság kedvéért leszavazott. Van aki úgy emlékszik, hogy másodszor. Mondogatták is az emberek, hogy kényszerházasság az, nem lesz jó vége. Élcelődtek az integrációval, mondván: a njegosevóiek vitték bele az intelligenciát, az orahovóiek a hatalmat, a pobedások meg a munkaerőt. Ebből az élcelődésből is látszik, hogy a Pobeda birtok munkásai kezdettől fogva bizalmatlanok voltak az integrálással szemben. Tizenöt hónapos házasság után a három mezőgazdasági szervezet újra referendumot tartott. S most már sokkal meggyőzőbb többséggel elhatározta, hogy felbontja az egyezséget, kimondta, hogy az integrálás nem sikerült. Egy szavazat döntött Mi ennek az oka? Nyilván több tényező játszott közre, s a mulasztás már az integrálás elindításakor kezdődött, majd végigvonult az együttélésnek mind a tizenöt hónapján. Az új nagygazdaság vezetőinek figyelmét nem kerülhette el, hogy az egyesülést egyetlen szavazat döntötte el, s azt is tudhatták, hogy főleg azért sikerült rosszul a szavazás, mert nem volt kellőképpen előkészítve. Csoda, ha ez emberek nem szavaztak olyasmire, amiről nem tudtak, mit nyernek és mit veszítenek vele? Pedig nem tudták, mert az integrálást gazdaságilag , nem indokolták meg előttük. A vezetőség csek utólag, meglehetős késéssel, számadatokra és tényekre támaszkodva kimutatta, hogy az integráció indokolt s pontról pontra felsorolta, milyen haszonnal jár. Íme röviden a nyolc pontba foglalt indoklás: A Az integrálás lehetőséget ad a földterületek komplettálására, s a traktorok és gépek üresjáratának csökkentésére. A birtokon az eddigi három munkaszervezet gépeit és traktorait egyetlen, de sokkal jobban felszerelt javítóműhely tartja karban, s ezen tetemes öszszeget takarítanak meg. A Az egyesített földterületet körzesítik, és specializálják a szántóföldi növények termelését. Ezzel növelik a föld termőerejét és a hozamokat. A A jószágtenyésztést specializálják. Egyik helyen csak növendékjószágot tartanak, a másikon csak hízót. Ezzel a korszerű termelési móddal csökkentik a tenyésztési költségeket, tehát kövelik a rentabilitást. A az integrálás által javul a szakkáder összetétele, s ez lehetővé teszi a korszerűbb munkaszervezést. A A pénzeszközök koncentrálása lehetővé teszi, hogy a birtok komplettebb s gazdaságilag hasznosabb beruházásokat végezzen. A Jobban hasznosítják az istállókat, ólakat, raktárakat mint eddig. A A birtok növénytermesztő csoportjának nagyobb munkalehetőség kínálkozik, mert szolgáltatásokat is végezhet az integrált szövetkezetek társastermelőinek. A meggyőző érvek papíron maradtak Nem szükséges túlságosan belemerülni és boncolgatni a felsorolt előnyöket. Egytől egyig kézzelfogható és meggyőző. Miért nem hatottak mégsem kellő meggyőző erővel a munkaközösségben? Ezt kérdeztem Pató Józseftől, a Pobeda birtok munkástanácsának elnökétől. — Azért mert az elképzelések papíron maradtak. Helyettük a valóság beszélt, s az egészen más volt, mint amit papírra írtak. Az integrálás után természetesen nem volt szükség három igazgatóra, három műszaki igazgatóra, kommercialistára, hanem csak egy-egyre. Régi jó szokásainkhoz híven azonban mindannyian továbbra is ugyanolyan vezetők szerettek volna lenni, mint azelőtt. Mivel azonban nem lehetett, mindenki megalakította a maga kis csoportját s ezek örökösen torzsalkodtak. Minden ülésünkön személyeskedtek, gáncsot vetettek egymásnak. Az önigazgatás útján semmit sem lehetett egyszerűen és eredményesen elintézni. Van egy köztük, aki egymaga végigbeszélte minden ülésünk időtartamának egyharmadát. — Miért nem akadályozták meg ezt az önigazgató szervek? — Képtelenek voltak rá. Előfordult, hogy az illető elvtársat — mert párttag — eltávolították az ülésről. Néhány perc múlva visszajött, szót sem kért az elnöktől, csak folytatta ott, ahol abbahagyta. Ez volt a dolog egyik oldala. A másik meg az, hogy nekünk a Pobeda birtokon 3000 hektár földre 360 dolgozónk volt, az integrálás előtt jól álltunk, 1965-ben 250 millió dinárt helyeztünk az alapokba s amellett háromhavi keresetnek megfelelő összeget osztottunk. Nekünk a 3000 hektár földre 25 tisztviselőnk volt, a njegocevóiak pedig 300 valahány hektár földjükkel 111 munkást és 40 tisztviselőt hoztak. S kijelentették, hogy elbocsátani egyet sem lehet, mind át kell venni. Sok vet a sála — A megnagyobbodott birtok nem tudta jól megszervezni a munkát. Az üzemszervezés rosszabb volt mint azelőtt. Sok volt a séta a gunarasi és a többi igazgatóság között. Egy autóbusz s három-négy szekér állandóan hozta és vitte az embereket. A műszaki igazgató Szabadkán lakott, külön autón járt munkára és haza. Tizenöt-húsz motorkerékpárt is vettünk az utazóknak. A költségek természetesen, megnövekedtek és mind nehezebb volt rentábilisan termelni. Ezenfelül főleg a másik két gazdaságon végeztünk beruházásokat, 400 millió dináros hitelt vettünk igénybe az integrált munkaszervezet fejlesztésére, látták ezt az egykori pobedások, megijedtek, hogy elúszik a pénz, ezért elégedetlenkedtek s lényegében ezért bomlott fel rövid 15 hónap után a Jedinstvónak, vagyis Egységnek elnevezett birtok. Nyilvánvaló, hogy a neve nem fedte a valóságot. A munkaközösségben nyoma sem volt az egységnek. A jól elképzelt integrálásnak szomorú vége lett, s ismételten bebizonyosodott, hova vezet a felelős emberek torzsalkodása. Hova vezet, ha idejüket nem a termelés szervezése, hanem intrikák, meddő viták foglalják le. És ha az önigazgató szervek nem állnak a talpukra. LOVAS István Szakosítás és társulás átszervezés előtt a szabadkai Panonija bőrgyár? Ki viseli a jövőben gondját a gyárnak? Tíz évvel ezelőtt, amikor a Zentai úti vágóhíd helyén megalakult a Panonija bőrgyár, és élet költözött az ütött-kopott falak közé, fellélegeztek a városban. Nemcsak nagy lehetőséget láttak a munkanélküliek elhelyezésére, hanem úgy emlegették a városban, mint az egyik legfejlődőképesebb munkaközösséget. Távlata van — mondogatták, s támogatták, anyagilag is, az új munkahelyek megnyitását, a munkások betanítását. A gyár gyorsan fejlődött izmosodott, évről évre növelte termelését. Jól dolgozott a kis üzem, s munkája elismeréséül vezérigazgatója néhány évvel ezelőtt októberi díjat kapott! Két évvel ezelőtt a termelés görbéje egyszerre csak megtört, s azóta nem képes talpra állni a Panonja. Csökkent a termelése, csökkent a jövedelme. Raktárai megteltek félkész és készáruval, s idei félévi mérlege 93 millió dinár veszteséget mutatott. A gyár helyzetét azonban csak néhány ember ismerte, de ők hallgattak róla. Egy hónappal ezelőtt aztán a társadalmi könyvviteli szolgálat szakemberei az ügyviteli eredmények felülvizsgálása alapján feltárták a helyzetet a munkaközösség előtt, s az megvonta bizalmát októberi díjas igazgatójától, a kereskedelmi osztály igazgatójától, s ugyanakkor indítványt tett a főkönyvelő felelősségének kivizsgálására. A munkaközösség összejövetelét követő napon összeült a munkástanács, elfogadta az igazgató és a kereskedelmi igazgató korábban benyújtott lemondását, s a Solid cipőgyár vezetőinek segítségét kérte. A Panonija helyzetét a napokban megvitatta a községi szkupstina gyáripari tanácsa, s megállapította, hogy nehézségei nem újkeletűek, már a megalakulást követő években keletkeztek. Kisipari módon, elavult gépeken termelt, s emiatt nem tudott lépést tartani a rokonvállalatokkal. Akkoriban még kedvezőek voltak az értékesítési lehetőségek s ezért a nehézségek nem ütköztek ki teljes mértékben. A gyárban idejekorán felmérték a lappangó veszélyt, s a hatvanas évek elején megkezdték a rekonstruálást. Hiba volt azonban, hogy a gyár felújításában az épületekre helyezték a súlyt, gépekre és felszerelésre, forgótőkére már nem jutott. A termelés folyamatosságát rövid lejáratú kölcsönökkel igyekeztek fenntartani. A magas kamat megdrágította a termelést. A reform kezdetén a bőrgyárnak alig volt állandó forgótőkéje, s a pénz, amit forgatott, kilencven százalékban bankkölcsönből származott. A gyárnak mindeddig nem volt határozott termelési irányzata. A rokonvállalatok leginkább egyféle bőr feldolgozására szakosítják magukat, a Panonija viszont bőr- és prémfeldolgozással és konfekcionálással foglalkozott, noha ehhez nem volt kellő gyakorlata, sem tapasztalata. A szakosítást csak 1967 közepén kezdte, amikor a többi vállalat már régen szakosította termelését. A termelésben is sok volt a megoldatlan kérdés: az időnormák jóval magasabbak mint másutt, a termékek minősége silány, egyrészt a munkások tapasztalatlansága, másrészt a silány minőségű nyersanyag miatt. A nagy kínálat folytán a piacon csökkent a kereslet a prémáru iránt, a raktárak megteltek, s a felhalmozódott készletek valósággal megbénították a gyárat. Alacsony ára miatt a cipőgyárak is szívesebben vásároltak külföldi bőrt, a szabadkai bőrgyár viszont jórészt szubjektív természetű okok miatt képtelen termelésével beilleszkedni a világpiaci árakba. Mindent egybevetve a gyáripari tanács véleménye szerint is a rossz minőség és a héthavi termelésnek megfelelő raktárkészlet oka elsősorban a gyenge üzemszervezés. A gyáripari tanács számba vette a megoldási lehetőségeket. A gyár anyagi javainak összeírása után remélhetőleg a munkaközösség is sokkal tisztább képet alkothat majd a helyzetről. Mert még mindig vitás, hogy az 1,3 milliárd dinárra becsült raktárkészletben kilencven, vagy háromszázmillió dinár veszteség rejlik-e. A tanács a veszteségek fedezésének lehetőségét is megvitatta. Ha sikerül helyi forrásokból valahogy talpra állítanni a Panoniját, akkor—a tanács nézete szerint —, a belgrádi Sibotex vállalathoz kellene csatolni. De ez csak akkor történhet meg, ha rendeződik a gyár anyagi helyzete. -m 3. oldal